A modern emberek, egy koherencia nélküli totalitárius liberalizmus örökösei, jellemzően aközött ingadoznak, hogy megvetnek minden tekintélyt, vagy vakon alávetik magukat annak a tekintélynek, amelyet még mindig elismernek. Már nem létezik a különböző szintű tekintélyek gazdag hálózata, amely olyan vonatkoztatási pontok konstellációját alkotja, amelyen belül az egyes keresztény engedelmeskedik Istennek és az Istentől hatalommal bíró hierarchiának. A tekintély túl gyakran önmaga voluntarista, önkényes karikatúrájává torzul, és az ilyen helyettesítő felé tanúsított engedelmesség maga is karikatúra. Nem erény alávetni magunkat az ismert hazugságoknak; nem érdem egy tévedésekre és hazugságokra épített rendszernek engedelmeskedni.
Amit meg kell értenünk, az az, hogy az engedelmesség erénye, helyesen értelmezve, azért szép, mert mindig ISTEN iránti engedelmesség, akár közvetlenül, akár közvetve. Amikor például az Úr napján Istent imádom, akkor ezt közvetlenül Neki való engedelmességből teszem, mert Ő az, aki azt az isteni törvényt adta, hogy a hét egy napját az Ő imádatára kell szánnunk. Amikor az egyház pásztorainak engedelmeskedem azzal, hogy vasárnap a szentmisén veszek részt, szintén Istennek engedelmeskedem, de közvetve, mert az Ő nevében kormányzó pásztorok azok, akik az isteni parancsnak ezt a konkrét megvalósítását előírták. Hasonlóképpen, amikor engedelmeskedem a törvényesen felállított polgári hatóságnak, azt azért teszem, mert Istentől kapja a hatalmát – nem pedig a néptől. XIII. Leó pápa szerint az, akinek mindig engedelmeskednünk kell – az egyetlen, akinek végső soron engedelmeskedünk – maga Isten. Az emberi méltósághoz méltatlan lenne – mondja -, ha egy embernek alá kellene vetnie magát egy másik, vele természetben egyenlő embernek, kivéve, ha az uralkodó Isten nevében és hatalmával uralkodik, mert akkor beleegyezésünket adjuk ahhoz, amit Isten az ő szolgája által akar [2].
Ennek a pontnak a következményei megdöbbentőek. Azonnal megértjük, hogy miért kell bármely embernek, függetlenül attól, hogy milyen pozícióban van az egyházban vagy az államban, akkor és csak akkor engedelmeskedni, ha és amennyiben az, amit parancsol, összhangban van Isten törvényével, vagy legalábbis nem nyilvánvalóan ellentétes azzal. Ha egy polgári vagy egyházi törvény ellentétben áll az isteni törvénnyel vagy a természettörvénnyel (amely az értelmes teremtmény részvétele az Isten gondolata szerinti örök törvényben), akkor az Apostolok Cselekedeteiben emlékezetesen megfogalmazott elv lép érvénybe: “Inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint embernek“. Ha valakinek komoly és megalapozott kétségei vannak afelől, hogy az emberi parancs összeegyeztethető-e az isteni vagy a természeti törvénnyel, akkor nem szabad engedelmeskednie neki. Ha mást mondanánk, az azt jelentené, hogy egy olyan esetben, amikor attól tartunk, hogy halálos bűnt vagy akár bocsánatos bűnt követünk el, akkor is megtennénk, nehogy megbántsuk felettesünket.
Az engedelmesség tehát Istenen kívül senki más felé nem abszolút kötelesség, és nem létezik légüres térben. Létezésének vannak feltételei, szintjei, amelyeken működik, és vannak határai. A kérdés józan és tiszta elemzését Aquinói Szent Tamás adja Summa Theologiae című művében [3]. Aquinói szerint az isteni rendhez tartozik, hogy az uralmat nem egyedül Isten gyakorolja, akinek akarata mindig összhangban van a bölcsességgel, hanem az ő képviselői is, akiknek akarata nem mindig helyes: “Meg van írva (Csel 5,29): Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embernek. Márpedig néha az, amit egy elöljáró parancsol, Isten ellen való. Ezért az elöljáróknak nem kell mindenben engedelmeskedni.” [4] Szent Tamás így magyarázza:
„Két olyan ok lehet arra, hogy egy alattvaló ne legyen köteles mindenben engedelmeskedni elöljárójának. Először is, egy felsőbb hatalom parancsa miatt. Mert ahogy egy glossza mondja a Róm 13,2-ről: “Akik a hatalomnak ellenállnak, Isten rendelésének is ellenállnak”: “Ha egy megbízott kiad egy parancsot, köteles vagy-e azt teljesíteni, ha az ellentétes a prokonzul parancsával? Ha pedig a prokonzul egy dolgot parancsol, a császár pedig mást, habozol-e, hogy az előbbit semmibe vedd, és az utóbbinak szolgálj? Ha tehát a császár egy dolgot parancsol, Isten pedig mást, akkor az előbbit semmibe kell venned, és Istennek kell engedelmeskedned” (vö. Szent Ágoston, De Verb. Dom. VIII). Másodszor, az alattvaló nem köteles engedelmeskedni feljebbvalójának, ha az utóbbi olyasmit parancsol neki, amiben nem tartozik fennhatósága alá” [5].
További tisztázásra az angyali doktor azt írja:
„Az ember egyszerűen Istennek van alávetve minden dolog tekintetében, mind belső, mind külső dolgok tekintetében, ezért köteles neki mindenben engedelmeskedni. Másrészt az alsóbbrendűek nem mindenben vannak alávetve feljebbvalóiknak, hanem csak bizonyos dolgokban és bizonyos módon, amelyek tekintetében a feljebbvaló Isten és az alattvaló között áll, míg más dolgok tekintetében az alattvaló közvetlenül Isten alatt áll, aki által taníttatik akár a természetes, akár az írott törvény által” [6].
Fontos megjegyezni, hogy a katolikus teológusok egyöntetűen azt állítják, hogy egy hatóság valóban cselekedhet a közjó ellen, amelynek követése és védelme minden legitim hatalom alapja – és ami még fontosabb, hogy az egyszerű katolikusok képesek felismerni, ha ez történik. Ha erre nem lennénk képesek, akkor képtelenek lennénk reagálni lelkipásztoraink és tanáraink erkölcsi vagy intellektuális eltévelyedéseire. Ami azt illeti, ha a hívek nem rendelkeznének ezzel a megkülönböztető képességgel, az egyháztörténelem nagy része értelmezhetetlen lenne.
Vegyük például azt, hogy Angliában sok katolikus határozottan és nyilvánosan elutasította Cranmer érsek új, protestantizált miserítusát, még akkor is, amikor erre bátorították őket a papok, akik a XVI. században hatalomra kerülő eretnek erőkkel való kompromisszum stratégiáját részesítették előnyben. [7] A hívő angol katolikusok még a kellemetlenségek, zaklatások, pénzbírságok és a még ennél is rosszabb büntetések ellenére is megtagadták, hogy részt vegyenek azon, amit csak később neveztek el anglikán rítusnak – és mindezt jóval azelőtt, hogy Rómából bármilyen irányelv azt mondta volna, hogy az új szertartás “a skizma ivadéka, az egyház iránti gyűlölet jelvénye“, és “súlyosan bűnös” a részvétel [8].
Ha tehát megértjük, hogyan működik a lelkiismeret és az erény, akkor látni fogjuk, hogy a keresztény életben nem létezhet “vak engedelmesség”. Ahhoz, hogy bármi jót tegyünk és a rosszat elkerüljük, ítéletet kell hoznunk a jóról, amit tenni kell, vagy a rosszról, amit el kell kerülni; gyakorlatias érvelést kell folytatnunk minden javasolt cselekvésről; belsőleg akarnunk kell az igazságnak való megfelelést, és el kell utasítanunk a hamisságot. Noha léteznek általános cselekvési szabályok és kivétel nélküli normák, csak az egyén képes a cselekvés pillanatában tudni és eldönteni, hogy mit helyes tenni vagy nem tenni; ezt az önmagunk feletti felelősséget nem lehet “kiszervezni” valaki másnak, aki majd gondolkodik és választ helyettünk[9]. Ez, helyesen értelmezve, a lelkiismeret elsőbbsége, amelyről a katolikus hagyomány tanúskodik [10].
Természetesen lesznek olyan esetek, amikor egy parancsot adnak valakinek, aki másnak a fennhatósága alatt áll, és az alárendelt nem lát benne erkölcsi nehézséget; ebben a helyzetben az, hogy a parancsban nincs semmi kifogásolható, felhatalmazza őt arra, hogy minden további nélkül kövesse azt. A lényeg itt nem az, hogy az erkölcsi érvelésnek bonyolultnak és időigényesnek kell lennie – egy erényes, megvilágosodott lelkiismeretű embernek bizonyos döntéseket nagyon könnyű meghoznia, még akkor is, ha a következményük szenvedés lesz -, hanem inkább az, hogy mindig történjen erkölcsi megfontolás, és ezt nem lehet megkerülni, és nem is szabad erre kísérletet tenni az engedelmesség állítólagos “szentebb” formája nevében.
Ha meg vagyunk győződve arról, hogy a pápa vagy bármely más hierarcha részéről valami hit szempontjából lényeges, döntő fontosságú dolog támadás alá kerül, akkor nem csupán megtagadhatjuk azt, amit kérnek vagy parancsolnak, amit igazságtalanul elvesznek vagy megtiltanak, hanem kötelesek vagyunk megtagadni a mi Urunkhoz fűződő szeretetből, az Ő misztikus teste iránti szeretetből és a saját lelkünk iránti megfelelő szeretetből.
Mivel ez így van, a forradalmárok “engedetlenségéért” kiszabott esetleges büntetés jogtalan lenne. Ha egy büntetést hamis teológiai vagy kánonjogi alapokon adnak ki, az semmis, ahogyan Jeanne d’Arc kánoni perét és kiközösítését is törvénytelennek ismerték el huszonöt évvel azután, hogy korrupt és politikai indíttatású klerikusok által kivégezték.
Képzeljünk el egy hierarchát, aki eltávolít, felfüggeszt, kiközösít vagy megpróbál laicizálni egy katolikus papot, mert a pap szereti a liturgikus hagyományt és ragaszkodik hozzá, a hierarcha pedig megveti és elutasítja azt [11]. A felfüggesztés, kiközösítés vagy akár a papi állásból való eltávolítás semmis lenne: önellentmondás, hogy a hatalmat olyasvalaki ellen használják, akinek egyetlen “bűne” az, hogy “harcol a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak a szenteknek.” (vö. Júd 3). A pap továbbra is ugyanúgy szolgáltathatja ki a szentségeket, mint eddig; fakultásai sértetlenek maradnak.
Hadd hangsúlyozzam: olyan papról beszélek, akit semmi másért nem büntetnek, mint a liturgikus hagyományhoz való ragaszkodás “hibájáért”, ami nem hiba, hanem ragyogó erény – például egy papot, akit csak azért függesztenek fel, mert továbbra is a hagyományos latin misét mondja, miután a helyi ordinárius meg merte tiltani azt; vagy egy papot, akit eltávolítanak a lelkipásztori és minden egyházközségi feladatából, mert jó lelkiismerettel nem tud többé kézbe áldoztatni. A legtöbb elöljáró az ilyen esetekben mindig koholt vádakat talál ki, hogy elterelje a figyelmet a valódi problémáról.
Valaki ellenvetheti, hogy lényegében tagadom, hogy a törvényes egyházi hatalom még mindig létezik, mert ha ez nem így lenne, akkor minden büntetés, amelyet egy pap ellen kiszab, akár bűnös, akár ártatlan, még legalább pro tempore hatályban maradna: egy pap, akitől elvették a joghatóságot, nem rendelkezne azzal. Végül is az egyházjog feltételezi a cselekmények érvényességét a külső fórumon [12].
Válaszom az, hogy ez az érvelés igaz lenne a normál békeidőkben, de nem a mi rendkívüli időnkben, amikor az egyházi hatalom a liturgikus és teológiai hagyomány elleni támadásával az egyház közjava ellen fordult, aláásva saját célját és ennek megfelelően tekintélyét is. A katolikusok ismernek egy olyan törvényt, amely alapvetőbb a kánoni diktátumoknál – olyat, amely szükségszerűen és alaposan meghatározza őket: salus animarum suprema lex, a lelkek üdvössége a legfőbb törvény. A lelkek üdvösségéért létezik az egyházjog egész struktúrája; nincs más célja végső soron, mint védeni és terjeszteni az embereknek a Krisztus életében való részesedését.
Normális körülmények között az egyházi törvények olyan struktúrát teremtenek, amelyen belül az Egyház küldetése rendezett és békés módon kibontakozhat. De előfordulhatnak olyan anarchikus vagy összeomlásos helyzetek, korrupció vagy hitehagyás, amikor a szokásos struktúrák az Egyház küldetésének akadályává, nem pedig elősegítőjévé válnak. Ezekben az esetekben a lelkiismeret hangja azt diktálja, hogy óvatossággal és szeretettel tegyük meg, amit meg kell tenni a szuverén törvény megvalósítása érdekében. Például Nagy Szent Atanázt hivatalosan kiátkozták, de nem habozott ennek ellenére folytatni a munkáját (beleértve a liturgia nyilvános celebrálását), és sok pap, aki az Erzsébet-kori Angliában a katolikus hierarchia megszűnése közepette hűséges maradt, a rendes kánoni normák megsértésével gyakorolta szolgálatát, akár több generáción keresztül [13].
A hagyományos érvelés szerint, ha egy pap joghatóságát elvették, akkor továbbra is érvényesen (de jogellenesen) mutathat be szentmisét, keresztelhet, adhat utolsó kenetet és bérmálhat (ha ezt a keresztség vagy az egyházba való felvétel alkalmával teszi), de nem adhat érvényes szentségi feloldozást, kivéve vészhelyzet esetén, és nem lehet tanúja érvényes szentségi házasságnak. Anélkül, hogy tagadni akarnánk, hogy bonyolult kánonjogi kérdésekről van szó, nem szabad megfeledkeznünk a szobában lévő elefántról: a hagyományos katolikus hitet példátlan támadás éri éppen azok részéről, akiknek elsődleges védelmezőinek kellene lenniük. Ez már egy olyan általános vészhelyzetet teremt, amelyet nem kell “deklarálni”. (Ki is hirdetné azt ki? Bizonyára nem azok a meleg modernisták, akik a legmagasabb hatalmi pozíciókban vannak, és akik hasznot húznak a katolikus hit és erkölcs felbomlásából, vagy legalábbis helyeslik azt). A megkeresztelteknek a hagyományos szentségi élethez való alapvető joga, mivel isteni törvényből fakad, soha nem veszélyeztethető emberi törvényekre való hivatkozással vagy azok alkalmazásával, legyenek azok akármilyen mérvadóak is önmagukban. A törvény nem rendelkezik minden helyzetről, és kétségtelenül a méltányosság és az epikeia kánoni elveinek kell érvényesülniük. Az egyházjog azért van, hogy elősegítse Isten megdicsőítését és az Ő népének megszentelődését, nem pedig azért, hogy akadályokat gördítsen eléjük [14].
Amikor egy épület leég, az ember megpróbálja minden rendelkezésére álló eszközzel eloltani a tüzet és kimenteni az áldozatokat, ahelyett, hogy megvárná, amíg a tűzoltóság megérkezik – különösen, ha keserű tapasztalata van arról, hogy a tűzoltóparancsnok nincs a posztján, alszik, részeg, esetleg meg van győződve arról, hogy a tűz jótékony hatású, netán a tűzoltók többsége csavargó, akiknek a módszere nem működik, vagy ami még rosszabb, szabotőrök fizetik őket, hogy benzint permetezzenek a tűzre. Az egyház válságáért nem hibáztathatók azok, akik az Isten előtti és a szenvedő hívőtársak iránti kötelesség tudatában a lehető legjobban reagáltak rá, a minden mást irányító legfőbb törvénynek való engedelmesség fényes fegyverével.
[1] Lásd Bronwen McShea, “Bishops Unbound: The History behind Today’s Crisis of Church Leadership,” First Things, 2019. január.
[2] Lásd ST II-II, Q. 104, art. 1. Lásd XIII. Leó, Diuturnum 11 és 17; Immortale Dei 18; Libertas 13.
[3] Lásd ST II-II, QQ. 104 és 105.
[4] ST II-II, Q. 104, art. 5, sed contra.
[5] Ibid., corpus.
[6] Ibid., ad 2. [7] VI. Pál pápa új misekönyve riasztó hasonlóságokat mutat Cranmer rítusával, amint azt bármely tárgyilagos összehasonlítás során könnyen észrevehetjük. Ehhez hasznos táblázatok találhatók a http://www.whispersofrestoration.com/chart és a http://www.lms.org.uk/missals honlapokon.
[8] William Lilly, “Anglia (a reformáció óta)”, The Catholic Encyclopedia, különkiadás. (New York: The Encyclopedia Press, 1913), 5:449. Lásd Michael Davies, Cranmer’s Godly Order: The Destruction of Catholicism through Liturgical Change, rev. ed. (Ft. Collins, CO: Roman Catholic Books, 1995).
[9] Lásd Marc D. Guerra, “Thomas More levelezése a lelkiismeretről”, Religion & Liberty, 10. évf. 10. sz. 6. szám, 2010. július 20. A Sentenciákhoz írt kommentárjában Szent Tamás azt mondja (In IV Sent., Dist. 38, Q. 2, Art. 4, qa. 3), hogy egy házas embernek késznek kell lennie arra, hogy inkább kiközösítve haljon meg, mintsem, hogy házassági kapcsolatot létesítsen valakivel, akit egy egyházi bíróság a feleségének nyilvánít, de akiről tudja, hogy nem a felesége, mivel “az élet igazságosságát… nem szabad feladni [még] a botrány elkerülése érdekében sem”.
[10] A néhai Carlo Caffarra bíboros szavaival élve: “A lelkiismeret feltétlenül azt mondja: ezt a cselekedetet meg kell tenned, azt a cselekedetet nem szabad megtenned. A lelkiismeret hangja az ember szabadságát egy abszolútummal szembesíti: egy abszolút kötelességgel… Az ember nem tud szabadulni a kötelességtől, amelyet a lelkiismeret ítélete kényszerít rá: a lelkiismeretfurdalás egyetemes tapasztalata bizonyítja ezt… Az a tény, hogy az ember úgy érzi, nem tud szabadulni a saját lelkiismerete által diktált kötelességtől, azt mutatja, hogy annak ítélete olyan igazságot tesz az ember előtt ismertté, amely megelőzi magát a lelkiismeretet. Vagyis egy olyan igazságot, amely nem azért igaz, mert a lelkiismeretünk tudja, hanem fordítva: a lelkiismeretünk azért tudja, mert ez az igazság létezik. Más szóval: nem az igazság függ a lelkiismerettől, hanem a lelkiismeret függ az igazságtól” (“Az ember helyreállítása”, The Catholic World Report, 2017. szeptember 20.).
[11] Lásd: Fr. John P. Lovell, “Mi az a lemondott pap?”, OnePeterFive, 2021. október 4.
[12] Az “amit ingyen adnak, azt el is lehet ingyen venni” elvét (azaz mivel a pap joghatóságát a az ordináriusa szabadon adja, azokat szabadon el is lehet venni) helyesen kell érteni. Senkinek sincs abszolút joga papnak lenni, és egyetlen papnak sincs abszolút joga a szentmise bemutatására vagy a többi szentség ünneplésére. De ha megértjük, hogy a papság célja éppen az áldozathozatal, a bűnösök megbékítése, az Egyház új tagokkal való bővítése stb., akkor abszurd lenne akadályozni szolgálatát egy ember szolgálatát -vagyis Krisztus benne és általa végzett szolgálatát-, ha egyszer pappá szenteltek, kivéve, ha ténylegesen vétkes (pl. eretnekség, skizma, szexuális visszaélés). Pontosabb lenne tehát azt mondani: “amit X célra szabadon adtak, nem szabad elvenni, hacsak nem sértik meg az X célt”, vagy még pontosabban megfogalmazva: “amit az Egyház közös javára és Krisztus minden egyes hívőjének javára szabadon adtak, nem szabad elvenni, hacsak az ajándék címzettje nem cselekszik a közös jó vagy a hívek java ellen”. Ez egyenesen visszavezet bennünket az egyházi bonum commune kérdéséhez, amelyet nem lehet elválasztani (IV. Pius szavaival élve, a hagyományos római rítusról szólva) “a katolikus Egyház elfogadott és jóváhagyott szertartásaitól az összes szentségek ünnepélyes kiszolgáltatásában”.
[13] Lásd Roberto de Mattei, A pápaság iránti szeretet és a pápával szembeni fiúi ellenállás, 17-22.
[14] További érvelést ezen álláspont alátámasztására lásd a “Voltak-e ennél rosszabb válságok?” című cikkemet, OnePeterFive, 2021. január 13.
Forrás: OnePeterFive
https://invocabo.wordpress.com/2021/12/17/peter-kwasniewski-igazi-engedelmesseg-a-legfontosabb-megfontolas-korunk-szamara/
