Medjugorjei üzenetek 2004. május

2004. május 25.
„Drága gyermekek! Ma is arra buzdítlak benneteket, hogy szenteljétek magatokat Szívemnek és Fiam, Jézus Szívének. Csak így lesztek minden nap egyre inkább az enyémek és így fogjátok még jobban buzdítani egymást a szentségre. Így öröm fog uralkodni a szívetekben, és a béke és a szeretet hordozóivá váltok. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.”

Medjugorjei üzenetek 2004. április

2004. április 25.
„Drága gyermekek! Ma is arra hívlak benneteket, hogy még inkább alázatban és szeretetben éljétek meg üzeneteimet, hogy a Szentlélek betölthessen benneteket kegyelmével és erejével. Csak így lehettek a béke és a megbocsátás tanúságtevői. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.”

A kereszt közelségéről

Az angol Spurgeon a világ egyik legnagyobb prédikátora volt. Volt egy kis Biblia-köre is. Nagyhéten feltette  a kérdést:  Ki, hogyan élte át a kereszt közelségét ?

Volt aki azt felelte, hogy meghatódott, s órákig sírt a kereszt alatt.

Másvalaki fogadalmat tett ezen  a napon,  s ezt gondosan megtartja  a következő nagypéntekig.

A Biblia-kör egyik tagja meglepő választ adott:

-Ahogy a kereszt tövében álltam, , hirtelen eszembe jutott Zsófi néni, és úgy éreztem, hogy hiányzik. Mi lehet vele? Ezután elmentem hozzá, s kiderült, hogy betegen fekszik. Megfőztem neki az ünnepi vacsorát, és kitakarítottam.

Ekkor Spurgeon azt mondta a többieknek:

Testvérek, azt hiszem, ez  a testvérünk állt legközelebb a kereszthez! Ő hallotta a legvilágosabban azt, amit Jézus a keresztről mondott nekünk.

Jézus mindenkihez szól a keresztről – valakit ránk bíz : Jánosra Máriát, Máriára Jánost. Aki odafigyel, meghallja szavát.

Szolgálatba hív bennünket.  Két embert rokonná tesz, két magányos nem lesz többé árva,  Jézus összeköti őket.

  Gyökössy Endre: Leltározás a Gazda színe előtt című kötetéből

Igaz Élet Istenben Vassula Ryden: Beszélgetések Jézussal

Az Én teológiám az igazságon és az isteni szereteten alapszik

2004. április 9.
 

Nagypéntek
 

Vassulám, Én vagyok a szíved társa. Érted ezt? Magammal viszlek a folyókon, melyek ragyognak, a szikrázó ösvényeken, melyeken nem járhat ember, csak azok, akik Hozzám társulnak… Tudod, hogy én szüntelenül veled vagyok? Vassulám, senki sem érdemli meg, hogy halljon vagy lásson Engem. Én mégis feltártam a szívem előtted, hogy megmutassam akaratomat, és azt, hogy Én vagyok, aki Vagyok. Soha nem hagytalak cserben, és örülök, hogy tisztában vagy helyzeteddel, máskülönben elveszítetted volna szívemet. Egyetlen dolgot akarok csak tőled, a szeretetet. Szeretetet a szeretetért. Lelkem megáld téged, az Én lelki ajándékom számodra az, hogy bármikor hívhatsz Engem, válaszolni fogok neked. Még akkor is beszélni fogok hozzád, ha alkalmatlannak tartod magad arra, hogy kifejezd szavaim.

Vassulám, a bizánci tanítások útmutatását adom neked arra vonatkozóan, hogyan érhettek el Engem a szemlélődés legmagasabb fokán… a határozatlan és merev formák nem az Én tanítási módszereim, hanem az Én teológiám az igazságon és az isteni szereteten alapszik – ez az Én teológiám. A Teremtőd figyeli lépteidet, és egy kegyelmi pillanatban lehetővé teszem, hogy Velem járj.

Ez a nemes óda, melynek értékével oly sokan nincsenek tisztában, ami most még hidegen hagyja őket, egy napon betölti majd a kozmoszt… Gyere, Vassula, emlékezz, hogyan fizettem érted a kereszten! Őrülten szeretlek téged, téged, akit öröktől fogva vágytam, hogy kihozzalak, és megoszd Velem egységben a keresztemet, mint a te vőlegényed. Ne aggódj azon, hogy mi vár rád. Légy boldog, hogy az Én oldalamon állsz, és isteni párbeszédet folytatsz Velem, a te Isteneddel. IC

http://ichtys.hu/index.php/114-2004-aprilis-9

Elültettem ezt a Szőlőskertet és az Igaz Élet Istenben nevet adtam neki. 2004. április 12.

Uram, amikor hívlak, Te válaszolsz nekem,

Amikor szólsz hozzám, rögtön virágba borul körülöttem minden,

Ha bajban vagyok, Te lehajolsz, és meghallgatsz engem,

Ha Hozzád kiáltok, Te azonnal válaszolsz …

Áldott legyen a Neved!

 

Vassulám, miután meggyógyítottalak, a tanítvány nyelvezetét adtam neked, hogy azzal hirdesd az igét, azzal dorgálj, fegyelmezz és dicsőíts.  Szívemből fakadó isteni sugallatot leheltem beléd, hogy hitelesen tudj tanúságot tenni.

Mielőtt tanítani kezdtelek, eljegyeztelek Magammal és megajándékoztalak Jelenlétemmel. Örömmel engedtelek közel Nemességemhez, hogy Jelenlétemmel örömet szerezzek neked. De az utóbbi időben láttam, amit láttam: emberi gondolkodásmódját és önfejűségét azoknak, akikkel találkoztam.  Megfigyeltem, hogy sokuknak van szeme, mégsem látnak. Leányom, szeretettel és gyengédséggel koronáztalak, a Bölcsesség tanítását töltöttem füledbe azok javára, akik most lábbal tipornak téged. Akik rád taposnak, azok az Én tanításomra taposnak. Sohasem tanulják meg, hogy választottam egy és ugyanaz az Üzenetemmel?  Talán nem tudják felfogni, hogy keblemen neveltelek? Aki titokban gyaláz téged, azt Én elhallgattatom. Házamban nincs hely a kevély szívűeknek, nem tarthatják meg hivatalukat a hazugok…. Jelenléted maga az Én Üzenetem. Mi munkatársak vagyunk…

Mivel kezdik kisebbíteni a Művemet, hanyagolni a Bölcsesség útját, kezdik megkérdőjelezni Szuverén Hatalmamat választottam felett, akit a prófétálás kegyelmével kentem fel, Én, az Atya, ki fogom emelni gyermekemet a zaklatói közül. Ma azt mondom:

Mostantól fogva elrejtem Üzenetemet egy ideig, mert nem törődnek Hívásommal, és nem élik a Tanításomat. Ily módon a Jelenlétem sincs megbecsülve, ezért ha szükségesnek találom, a látogatásainktól is megfosztom őket.

Vassulám, megáldottalak és felkentelek erre az apostoli küldetésre. Megáldottalak, hogy tökéletessé válj a Lelkemben, hogy olyan magasra növekedj, mint a cédrus és a ciprus, melyek kiterjesztik ágaidat és előre jelzik neked, hogy még sok más kinyilatkoztatást is beléd fogok lehelni. Királyi udvaraimban készítettelek fel, és még a mennyei harmat friss cseppjeivel magadon kiküldtelek az emberek közé. Mindenkihez elküldtelek, mint Saját tulajdonomat, Saját ajándékomat, hogy add át nekik a tanításaimat, hogy épüljenek belőle. Ők azonban természetesnek vesznek téged és tanításaimat is, félvállról veszik Szavaimat és hordozójukat, feleslegesen próbára téve téged, kíméletlenül bánva az Én ajándékommal, úgy, ahogy nekik tetszik. Ne lépjek hát közbe? Meg fogom általad fosztani őket hűséges szavaimtól, mivel megkeményedett a szívük irántad és mondanivalóim iránt.

Már megmondtam:¹ ha zaklatjátok, elég erővel ruházom fel ahhoz, hogy legyőzzön titeket. Ez arra emlékeztet majd titeket, hogy az ő szigorúsága az Én szigorúságom. Mindenkinek megmondtam¹, hogy tőlem származol, és hogy köztetek leszek, melynek látható jele lesz rajtad…². Ó, milyen sokszor hallottam ezt a társaságot a hátad mögött gúnyolódni, szétválasztva téged az Üzenetemtől! Amint felvágott nyelvvel mérget fújnak rád… Boldogok azok, akiknek nem volt osztályrészük ebben, és akik illemtudóan tisztelik tanításaimat, és azt, aki hordozza őket. Ki fogom nyitni előttük az erények kapuját.

És leányom, mondom neked, továbbra is hívlak téged, nem fosztalak meg a Jelenlétemtől. Ha valaki kérdéseket tesz fel ezzel a tanúsággal kapcsolatban, mond neki: „méz csöpög a lépből évek óta, de ti más dolgokat kerestetek, és nem vettétek a fáradságot, hogy megízleljétek.” Távolról sem voltatok megelégedve azzal, amit Én kínáltam nektek, sóvárogva futottatok a legfrissebb újdonságok után., Egész sor olyan más üzenetet gyűjtötök be magatoknak, melyek a ti ízléseteknek felelnek meg. Ahelyett, hogy az igazságra hallgatnátok, koholmányokhoz³  folyamodtok ….

Elültettem ezt a Szőlőskertet és az Igaz Élet Istenben nevet adtam neki. Nem magas hegyre telepítettem, hanem alacsonyan fekvő vidékre, hogy mindenki számára elérhető legyen. Elérkeztek a számvetés napjai, elérkezett a megtorlás ideje. Lejöttem Szőlőskertembe, és amint áthaladtam rajta, elakadt a lélegzetem és fájdalommal eltelve nagyot lélegeztem (mélyen felsóhajtottam): „ez az a hely, ahol ezer szőlőtőnek kellene lennie?” A szőlőtövek alatt megbújva más hajtásokat is észrevettem: csalánféléket, tüskebokrokat, melyek mind megtámadták a szőlőmet. Aztán egy hangot hallottam a tövek alól: „ó, itt a lehetőség most, hogy egy impozáns helyet építsek magamnak, hogy mások fölé kerekedjek.„ Felháborodásomban elrendeltem megbízottamnak, hogy adjon ki egy rendeletet, melyben megparancsoltam, hogy gyökerestől tépjék ki ezeket a csalánokat és tüskebokrokat, melyek állandóan gyötrik szőlőtöveimet. Én vagyok a Szőlősgazda, aki akkor lépek be a Szőlőskertembe, és akkor ellenőrzöm annak fejlődését, amikor nekem tetszik.

Megmutattam nekik a Királyságomat és megtanítottam nekik a szent tudnivalókat, de nem viszonozták hiánytalanul mindazt a kegyelmet, melyet adtam nekik. Tápláltam őket, de ők nem voltak elégedettek azzal az étellel, melyet adtam nekik. Inni adtam nekik, de ostobaságukban merkúri változékonyságra cserélték le azt, mely az Én Dicsőségem helyett az ő saját dicsőségüket termi, noha egykor azt mondták: „Nem engedem át Isten Dicsőségét másnak, de ők mégis feladták az Én Dicsőségemet önmaguk dicsőségéért. Az alázatosakat fogom most a helyükre ültetni. Nem teremtettem kevélységet az embernek. Vajon mije van a por és hamunak, amivel kérkedhet?

Szentlelkemmel együtt folytatni fogom látogatásaimat nálad ilyen csendes módon, úgy, ahogy a vér áramlik folyamatosan az erekben anélkül, hogy hallható lenne kívülről. Így fogunk meglátogatni téged. Maradj Belém zárva, Vassulám. IC.

---

1+2 Valóra vált jövendölés.  Hat héttel később már tisztábban hallottam a Hangját.
3napjainkban megsokszorozódtak a hamis próféták, akiket nem Isten küld, de akik mégis meg tudják téveszteni az embereket Isten üzeneteinek utánzásával. Üzeneteik meg is jelennek könyvekben. Ezek az emberek illúzióban élnek és főleg Franciaországban van belőlük sok.



http://ichtys.hu/index.php/79-2004-aprilis-12

PILÁTUS ELFELEDETT LEVELE.

Tiberius Császárhoz, Róma Urához:

Üdvözlégy nemes Uralkodó! A tartományomban lezajlott utolsó néhány nap eseményei olyan jellegűek voltak, hogy teljes részletességgel be fogok számolni úgy ahogy történtek, mivel nem lennék meglepve ha az idők folyamán, megváltoztathatják nemzetünk sorsát, mert újabban úgy tűnik, hogy minden isten kegye elfordult tőlünk. Majdnem hogy azt mondom, hogy átkozott legyen az a nap amelyen Vallerius Flaceus-t követtem Júdea kormányzásában, mert azóta életem állandó kellemetlenség és gyötrelem.

Jeruzsálembe érkeztemkor, elfoglaltam a Praetoriumot és elrendeltem, hogy ragyogó lakomát készítsenek el, amelyre meghívtam Galilea tetrarkáját a főpappal és tisztségviselőivel. A kijelölt időben egyetlen vendég sem jelent meg. Ezt személyemnek és az általam képviselt egész kormánynak szóló sértésnek tekintettem. Egy néhány nap múlva a főpap kegyeskedett meglátogatni. Magatartása komor és hamis volt. Azzal ámított, hogy vallása megtiltotta, neki és beosztottjainak, hogy a rómaiakkal egy asztalnál üljenek és iddogáljanak, de ez csak álszenteskedő látszat volt, mert arckifejezése elárulta a képmutatását. Noha célszerűnek találtam elfogadni a mentségét, attól a pillanattól meg voltam róla győződve, hogy a legyőzött a győztesek ellenségének kiáltotta ki magát és figyelmeztetni akarom a rómaiakat, hogy legyenek résen,ennek az országnak a főpapjaival szemben. Azért, hogy dúskáló életük és rangjuk legyen, a saját anyjukat elárulnák. Úgy tűnik, hogy a meghódított városok közül Jeruzsálemet lehet a legnehezebben kormányozni.

Az emberek olyan forrongók,hogy minden pillanatban lázadástól tartok. Nincs elegendő katonám, hogy elfojtsam. Csak egy századosom és száz emberem van. Kértem erősítést Szíria elöljárójától, aki tudatta velem, hogy alig van elegendő embere arra, hogy a saját tartományát megvédje. Attól tartok, hogy az az olthatatlan hódítási szomj, amivel erőnkön túl terjesszük birodalmunkat, anélkül, hogy meg tudnánk védeni, lesz az egészkormányunk végső bukásának az oka. A tömegektől elzárva éltem, mert nem tudom, hogy azok a papok mire képesek rávenni a csőcseléket, de mégis arra törekedtem, hogy amennyire tudtam megbizonyosodjam a nép gondolkodásáról és az álláspontjáról. A fülembe jutott különböző híresztelésekből volt egy, amely különösen megragadta a figyelmemet. Azt mondták, hogy egy fiatal ember jelent meg Galileában, kenetteljesen új törvényt hirdetve annak az istennek a nevében, aki küldötte. Először attól a veszélytől tartottam, hogy az volt a terve, hogy felkavarja a népet a rómaiak ellen, de félelmem hamarosan eloszlott.

Názáreti Jézus úgy beszélt, mint aki inkább a rómaiak barátja, mint a zsidóké. Egy nap Siloe nevű helyiség mellett haladtam el, ahol nagy tömeg verődött össze. A csoport közepén egy fiatal embert vettem észre, aki a fának dűlve nyugodtan beszélt a sokasághoz. Azt mondták Jézus volt. Ezt könnyen gyaníthattam volna, mert oly nagy volt a különbség közte és hallgatósága között. Aranyló haja és szakálla mennyei megjelenést kölcsönöztek külsejének. Körülbelül harminc évesnek látszott. Soha nem láttam kedvesebb vagy higgadtabb arckifejezést. Micsoda ellentét közte és fekete szakállú, barna bőrű hallgatói között. Nem akarván jelenlétemmel félbeszakítani, folytattam utamat, de intettem a titkáromnak, hogy álljon be a csoportba és hallgatódzék. A titkáromat Manliusnak hívják. Ő azon összeesküvők főnökének az unokája, akik Catalinára várva Eturiában táboroztak.

Manlius már régóta Júdeában élt és jól beszélte a héber nyelvet. Hű emberem volt, aki ki érdemelte a bizalmamat. Amikor Preatoriumba értem, Manlius már ott volt és elmondta nekem, hogy mit mondott Jézus Siloe-ban. Soha még nem olvastam a filozófusok műveiben semmi olyat, amit Jézus bölcs mondásaihoz lehet hasonlítani. A lázongó zsidóknak, egyike akikből oly sok van Jeruzsálemben, megkérdezvén Jézust, hogy, hogy törvényes-e a Császárnak adózni, azt felelte: "add meg a Császárnak azt ami a Császáré, és Istennek azt ami az Istené."

A szavaiból áradó bölcsességének tudom be, hogy oly sok szabadságot adtam meg a Názáretinek, hiszen hatalmamban lett volna letartóztatni és Pontusba száműzni, de az ellent mondott volna az embereket igazságossággal kezelő bánásmódnak, amely mindenkor a római kormányt jellemezte. Ez az ember se nem lázított, se nem lázadt; védelmembe vettem, talán a tudta nélkül. Pretóriumi mandátum nélkül, szabadon beszélhetett, cselekedhetett, összegyűjthette és beszédet intézhetett a néphez, és tanítványokat választhatott. Ha valaha is megtörténne (az istenek mentsenek meg attól a szerencsétlenségtől), mondom, ha valaha megtörténne, hogy őseink vallását Jézus vallása kiszorítja, akkor Róma korai halálát ennek a nemes béketűrésnek lehet majd betudni, míg én szerencsétlen nyomorult annak voltam az eszköze amit a zsidók gondviselésnek és mi végzetnek nevezünk.

Ez a Jézusnak engedélyezett korlátlan szabadság ingerelte a zsidókat - nem a szegényeket, hanem a gazdagokat és hatalmasokat. Az igaz, hogy Jézus keményen kezelte az utóbbiakat, és ez volt egyik politikai oka, véleményem szerint, hogy nem korlátoztam a Názáreti szabadság jogait. "Írástudók és farizeusok!" szokta mondani nekik "Vipera fajzat vagytok, kifestett síremlékekhez vagytok hasonlóak, jól néztek ki az emberek szemében, de a halál lakozik bennetek!" Máskor pedig lefitymálta a gazdagok és fennhéjázók alamizsnáit mondván, hogy a szegények garasa kedvesebb volt az isten előtt. Naponta panaszkodtak a Praetoriumban Jézus szemtelen megjegyzései ellen.

Sőt még meg is súgták nekem, hogy szerencsétlenség fogja őt érni, hogy ez nem az első eset lenne, hogy Jeruzsálem megkövezte volt azokat, akik prófétáknak nevezték magukat: Cézártól akarnak majd engedélyt kérni. Azonban a Szenátus jóváhagyta magatartásomat és ígéretet kaptam a csapat megerősítésekre, a Pártusi Háború végeztével. Lévén túl gyenge ahhoz, hogy egy zendülést elfojtsak, olyan lépésre szántam el magam, amelytől azt reméltem, hogy helyreállítja a város nyugalmát anélkül, hogy a Praetoriumot megalázó engedményekre kényszerítené. Levélben, meghívtam Jézust a Praetoriumba. Eljött. Tudod, hogy ereimben spanyollal vegyült római vér folyik, amely éppen úgy nem ismer félelmet, mint érzelmi gyengeséget. Amikor a názáreti megjelent, a palotateremben sétáltam, és a lábaimat mintha vas kezek ragasztották volna a márvány padlózathoz, és én minden végtagomban reszkettem, mint egy bűnösnek talált vádlott, annak ellenére, hogy ő oly nyugodt volt, mint maga az ártatlanság. Amikor hozzám ért, megállt és jelt adott, mintha azt mondta volna "Itt vagyok!", noha egy szót sem szólt. Egy darabig csodálattal és félelemmel vegyes tisztelettel szemléltem ezt, az isteneinket és hőseinket megmintázó festőink előtt ismeretlen, rendkívüli emberpéldányt. Semmi taszító vonás nem volt benne, mégis túlságosan megilletődött és tétova voltam ahhoz, hogy megközelítsem. Jézus - szóltam hozzá végül is, és nem forgott a nyelvem:

"Názáreti Jézus, az elmúlt három esztendőben bőséges szólás szabadságot engedtem meg neked, de nem bánom. Szavaid a bölcs szavai, nem tudom, hogy olvastad-e Szókratészt vagy Platónt, de azt tudom,hogy előadásaidban az a felséges egyszerűség van, amely messze azon filozófusok fölé emel. A Császár tud rólad és én mint alázatos képviselője ebben az országban örülök, hogy megadtam neked ezt a szabadságot, amelyet olyannyira kiérdemelsz. Azonban nem rejthetem el előled, hogy előadásaid hatalmas és meggyökerezett ellenségeket támasztottak ellened. Nemis meglepő, Szókratésznak is meg voltak az ellenségei, és gyűlöletük áldozatává lett. A tiéid kétszeresen fel vannak bőszülve - ellened, hogy előadásaid olyan szigorúan ítélik el viselkedésüket: ellenem, a neked megadott szabadság miatt. Még azzal is vádolnak, hogy közvetve szövetségben vagyok veled, hogy a hébereket megfosszam még attól a kis polgárjogi hatalomtól, amit Róma meghagyott nekik. Az a kérésem - nem azt mondom, hogy parancsom -, hogy legyél körültekintőbb és mérsékeltebb az előadásaid folyamán a jövőben, és tapintatosabb velük szemben, nehogy felkeltsd ellenségeid önérzetét és fellázítsák ellened az ostoba népséget, és arra kényszeríts, hogy a törvény erejét alkalmazzam."

Nyugodtan válaszolt a Názáreti: "Földi herceg, szavaid nem igazi bölcsességből fakadnak. Parancsolj az áradatnak, hogy álljon meg a hegyszakadék közepén: gyökerestől fogja kitépni a fákat a völgyben. A zuhatag azt fogja felelni, hogy a természetes a Teremtő törvényeit követi. Csak az Isten tudja, merre folynak az áradatvizei. Bizony, bizony, mondom neked, hogy mielőtt Sharon rózsája (jerikói rózsa) kivirágzik, az igaznak vére ontatik."

"Nem fog a véred ontatni" - szóltam mély felindulással - "Bölcsességed sokkal becsesebbé tesz szememben, mint a dölyfös és zavargó farizeusok, akik visszaélnek a Rómától kapott szabadsággal. Cézár ellen esküsznek össze, ésk egyességét félelemmé alakítják át, belebeszélvén a tanulatlanokba, hogy Cézár zsarnok és tönkre akarja őket tenni. Pimasz csirkefogók! Nem veszik észre, hogy Tiberis farkasa néha báránybőrbe öltözik, hogy elérje gonosz terveit. Megfoglak védeni tőlük. A Praetoriumom lesz éjjel és nappal a szent menedéked."

Jézus mit sem törődve megrázta a fejét és megfontolt isteni mosollyal így szólt: "Amikor eljön az a nap, akkor az ember fiának nem lesz menedéke sem a földön, sem a föld alatt. Az igazak menedéke ott van - mutatott az égre. - Ami a próféták könyveiben megíratott, annak be kell teljesednie."

"Fiatal ember" - válaszoltam szelíden- "le fogsz kötelezni azzal, hogy kéréseimet most parancsként veszed. A tartomány, amelynek békéje az én gondjaimra van bízva megköveteli. Több mérsékletességet kell követned előadásaidban. Ne szegd meg a parancsomat. A következményekkel tisztában vagy. Kísérjen boldogság."

"Földi herceg" - felelte Jézus - "nem azért jöttem, hogy háborút hozzak a világnak, hanem békét, szeretetet és jótékonyságot. Azon a napon születtem, amelyiken Augusztus Császár békét teremtett a római világban. Az üldözések nem tőlem erednek. Másoktól várom, és az utat megmutató Atyám akaratának engedelmeskedve fogom fogadni. Fogd féken tehát világi okoskodásodat. Nem adatott meg neked a hatalom, hogy feltartóztasd az áldozatot az engesztelés szentélye előtt."

Így szólván, mint egy fényes árnyék eltűnt a palotaterem függönyei mögött, nagy megkönnyebbülésemre, mert súlyos terhet éreztem magamon, amitől nem tudtam jelenlétében megszabadulni. Jézus ellenségei, hogy bosszújukat kitöltsék a Názáretin, Heródeshez fordultak, aki akkor Galileában uralkodott. Ha saját hajlandóságát követte volna Heródes, akkor parancsot adott volna Jézus azonnali kivégzésére, de noha királyi méltóságára sokat adott, habozott olyasmit tenni, ami esetleg csökkenthette befolyását a Szenátusban, avagy mint én, tartott Jézustól. De római tiszthez nem illő, hogy egy zsidótól megijedjen. Ezt megelőzően, Heródes egyszer bejött hozzám a Praetóriumba, és egy üres beszélgetés után, távozásra emelkedvén, megkérdezte, hogy mi volt a véleményem a Názáretiről. Azt feleltem, hogy azon nagy filozófusok egyikének tűnik, amelyet nagy nemzetek néha kitermelnek, hogy a tanai semmiképpen sem szentségtörőek, hogy Róma szándéka az, meghagyja neki azt a szólás szabadságot, amelyeket tettei megindokolnak. Heródes rosszindulatúan mosolygott és gúnyos tiszteletadással köszönve, eltávozott.

Közeledett a zsidók nagy ünnepe és az volt a cél, hogy megragadják az alkalmat arra a népszerű ujjongásra, ami a Hosszúnapok ünnepségein ilyenkor kifejezésre jut. A város csordulásig megtelt a Názáreti halálát követelő, kavargó népséggel. Követeim tudomásomra hozták, hogy felhasználták a templom kincseit a nép megvesztegetésére. Közeledett a veszély. Egy római századost inzultáltak. Száz gyalogosért és ugyan annyi lovas katonáért írtam Szíria helytartójának. Kitért előle. A lázongó város közepette egyedül, és túl gyöngének éreztem magam, hogy maroknyi kiöregedett katonával elfojtsak egy lázadást, nem maradt más választásom, mint az, hogy eltűrjem. Jézust elfogták, és noha a Praetoriumtól nem kellett tartaniuk, elhívén vezetőiknek, akik azt mondták nekik, hogy én szemet hunytam a lázadásukra, a lázadó csőcselék állandóan üvöltötte: "Feszítsd meg őt!", "Feszítsd meg őt!".

Három hatalmas párt fogott össze Jézus ellen akkor. Először a Heródes pártiak és a szadduceusok, akiknek a lázító magatartása kettős inditó okból fakadt: gyűlölték a Názáretit és elegük volt a római igából. Soha nem bocsátották meg nekem,hogy a római Császár képét viselő zászlókat hordozva vonultam be a szent városba, és noha ezúttal végzetes hibát követtem el, a szentségtörés csúnya bűne mégsem csökkent szemükben. Egy másik sérelem is mardosta a keblüket. Azt javasoltam, hogy használják fel a templom kincseinek egy részét középületek építésére. A javaslatom gúny tárgya lett. A farizeusok Jézus esküdt ellenségeinek vallották magukat. A kormány nem tetszett nekik. Keserűen viselték el a súlyos megrovásokat, amelyekkel a Názáreti három éven keresztül állandóan illette őket mindenfelé. Önmagukban félénkek és túl gyengék lévén, magukévá tették a Heródes pártiak és a szadduceusok veszekedését. A három párton kívül szembe kellett néznem a zendülésre mindig kész, és a zűrzavarból hasznot húzó, gátlástalan és züllött népséggel.

Jézust a főpap elé hurcolták és halálra ítélték. Ekkor történt az, hogy Kaifás főpap egy cseles beterjesztést nyújtott be. Fogját elküldte hozzám, hogy megerősítsem ítéletét, és jóvá hagyjam a kivégzését. Azt válaszoltam neki, hogy mivel Jézus galilei volt, az ügy Heródes jogszolgáltatása alá tartozott, és megparancsoltam, hogy vigyék Jézust oda. A körmönfont Tetrarka alázatosságot színlelt,és a Császár helytartója iránti hódolatát ünnepélyesen hangoztatva, Jézus sorsát kezembe adta. Hamarosan úgy nézett ki a palotám, mint egy ostromlott fellegvár. Percről percre nőtt a zavargók száma. Jeruzsálemet elárasztották a názáreti hegyekből jövő tömegek. Mintha egész Júdea a városba özönlött volna.

A feleségem gallus volt, aki azt tartotta magáról, hogy a jövőbe lát. Sírva és lábaim elé dobva magát mondta: "Vigyázz, vigyázz ne bántsd ezt az embert, mert ő szent. Látomásom volt róla múlt éjjel. A vízen járt, a szelek szárnyán repült. Beszélt a viharral és a tóhalaival: mindenki engedelmeskedett neki. Azt láttam, hogy a Hebron hegy zuhataga vérrel áradt, a Császár szobrait fekély fedte, a belső palota oszlopai összedűltek és a napot gyászlepel fedte, mint sírboltban a vesztaszűzet. Ó, Pilátus, ebből rossz véged lesz. Ha nem akarsz hallgatni feleséged esdekléseire, akkor reszkess a Római Szenátus átkától, reszkess a Császár rosszallásától."

Ekkorra már, a márványlépcsők roskadva nyögtek a sokaság súlya alatt. Visszahozták elém a Názáretit. Őrömtől követve, átmentem a bírósági terembe, és szigorú hangon megkérdeztem az emberektől, hogy mit akartak.

"A Názáreti halálát!" - volt a felelet.
"Milyen bűnért?"
"Istent káromolt, megjövendölte a templom pusztulását, Isten fiának, a Messiásnak és a Zsidók Királyának nevezi magát."
"A római igazságszolgáltatás az ilyen törvénysértést nem bünteti halállal" -szóltam.
"Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" -ordította a kérlelhetetlen csőcselék.

A feldühödött tömeg üvöltése a palotát alapjaiban rengette meg. A hatalmas sokaság közepette csak egy valaki volt nyugodt, a Názáreti. A sok hiábavaló kísérlet után, hogy életét megmentsem a könyörtelen üldözőinek dühétől, arra az egyetlen lépésre szántam rá magam amelyről azt hittem, hogy megmentheti életét.

Azt javasoltam, hogy mivel ilyen alkalmakkor szokásaik szerint szabadon szoktak bocsátani egy foglyot, bocsássák szabadon Jézust, hogy ő legyen a bűnbak, ahogy mondták, de ők azt mondták, hogy Jézust meg kell feszíteni. Szóltam hozzájuk cselekedeteik következetlenségéről és a törvényeikkel való összeegyezhetetlenségről, rámutatván, hogy semmilyen bűnügyi bíró nem mondhat ítéletet egy bűnös felett, ha nem böjtölt egy egész napot át, hogy az ítéletbe a Hetvenek tanácsának bele kell egyezni, hogy az ítéletet hozó testület elnökének aláírása szükséges, hogy a bűnösön nem lehet az ítéletet végrehajtani elitélésének napján, és hogy a következő napon, az ítélet végrehajtásának a napján a Hetvenek Tanácsa köteles felülvizsgálni az egész bírósági eljárást, meg azt, hogy törvényeik szerint egy zászlós posztot kellett állítani a bíróság ajtaja elé és egy másikat onnan nem messze lóháton, aki a bűnös nevét és bűnét, és tanúinak nevét kikiabálja és megkérdezi, hogy van-e olyan személy, aki mellette akar tanúskodni, hogy a vesztőhely felé vezető úton a fogolynak joga van háromszor megfordulni és védelmére új dolgokat felhozni.

Ezeket mind felhoztam a védelmére azt remélvén, hogy ezek az érvek előtt fejet hajtanak, de csak tovább ordították: "Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" Ezek után, azt remélvén, hogy ez kielégíti őket, megparancsoltam, hogy Jézust korbácsolják meg. De ez csak növelte a dühüket. Ekkor egy mosdó tálat hozattam és a zajongó sokaság előtt megmostam kezeimet, tanúsítván, hogy az én ítéletem szerint a Názáreti Jézus semmi olyant nem csinált, ami halált érdemelt volna, de mind hiába. Ezek a nyomorultak az életét szomjúhozták. Polgáraink zavargásaiban szemtanúja voltam a sokaság dühödt haragjának, de semmi nem volt ahhoz hasonlítható amit ma láttam. Igazán azt lehet mondani, hogy a pokol minden démonja Jeruzsálemben adott egymásnak találkozót. A tömeg mintha nem is járt, hanem szárnyra kapott volna, kavargott, örvénylett, gomolygott, önmagába vissza-verődő hullámokként viharozva, az Elöljáróság bejáratától egészen a Cioni hegyig, üvöltő ordítozással, rikácsolással és bömböléssel, amilyent mi soha nem hallottunk a Pannónia zendülések idején, vagy a fórum előtti zűrzavarokban.

A nap fokozatosan elsötétült, mint a téli félhomály, mint a nagy Julius Cézár halálakor volt. Ugyancsak március idusa volt. Én, a lázadó tartomány állandó kormányzója, a palotatermem oszlopának dűlve, át meg át gondoltam azt a szörnyű hangulatot, amint ezek a tartarusi (római istenek alvilága) szörnyetegek vonszolják az ártatlan Názáretit a kivégzésre. Körülöttem minden elhagyatott  volt. Jeruzsálem kiokádta magából lakóit a Gemonica felé vezető temető kapuján. Elhagyatottság és szomorúság érzése lett úrrá rajtam. Az őrségem a lovassághoz csatlakozott és a százados hatalom megjelenésével próbált rendet tartani. Egyedül maradtam, és megtört szívem arra figyelmeztetett, hogy a most történtek inkább az istenek, mint az ember történelméhez tartoztak. A Golgota felől nagy ordítozás hangját hozta a szél, amely mintha halandók füle által soha nem hallott haláltusa hírét hozta volna. Sötét felhők ereszkedtek a templom csúcsára és a városra telepedve mintha fátyollal vonták volna be azt.

Olyan félelmetesek voltak az égen és a földön látott jelek, hogy Dionysius az áreopág tagja állítólag így kiáltott fel: "Vagy a természet ura szenved vagy a világ egyetem hullik darabjaira!" Mialatt ezek a megdöbbentő természeti események zajlottak le, szörnyű földrengés volt Alsó-Egyiptomban, ami mindenkit félelemmel töltött el és majdnem halálra ijesztette a babonás zsidókat. Azt mondják, hogy Baltazárt, egy idős és művelt antiochiai zsidót halva találták az izgalmak után. Nem tudni, hogy az ijedtségtől avagy a bánattól halt meg. A Názáretinek lelkes barátja volt. Kora éjfél után magamra dobtam a köpönyegemet, és le mentem a városba a Golgotai Kapuk irányában. Az áldozat befejeztetett.

A még mindig izgatott, de a rosszkedvű, szótalan és elkeseredett tömeg hazafelé tartott. Aminek tanúi voltak, rémülettel és bűntudattal töltötte el őket. Láttam a kis szakaszomat gyászos hangulatban elvonulni, a zászlós a bánat jeléül fátyollal betakarta a sasát, és hallottam amint némely zsidókatona számomra ismeretlen különös szavakat mormolt. Mások olyan csodákról beszéltek, mint ami gyakran a rómaiakat sújtotta az istenek akaratából. Néha a férfiak és nők egy-egy csoportja megállt, majd vissza pillantva a Kálvária felé mozdulatlan maradt mintegy valami újabb, baljós előjelre várva. Szomorúan és elgondolkodva tértem vissza a Praetoriumba.

Amint felmentem a lépcsőkön, amely még mindig a Názáreti vérétől volt foltos, egy alázatos testtartású idős embert és mögötte álló több könnyező rómait pillantottam meg. Lábaimhoz vetette magát és keserűen zokogott. Fájdalmas egy idős embert sírni látni, és a szívem csordultig lévén a bánattal, noha nem ismertük egymást, együtt sírtunk. Valójában úgy tűnt, hogy igen sokan voltak a tömegben, akik igen közel voltak a síráshoz. Soha nem voltam ilyen végtelen undornak tanúja. Akik elárulták és eladták, akik ellene tanúskodtak, akik ordították hogy "feszítsd meg Őt! Feszítsd meg Őt! Vére rajtunk!" -eliszkoltak mint a gyáva korcs ebek és ecettel mosták a fogaikat. Azt mondják, hogy Jézus tanította a feltámadást és a halál utáni különválást (test és lélek) és ha ez így van, akkor biztos vagyok, hogy ebben a hatalmas tömegben kezdődött.

"Atyám" -szóltam hozzá, miután érzelmeimnek újra ura lettem- "Ki vagy és mit kívánsz?"

"József vagyok Arimatheaból." -felelte- "Azért jöttem, hogy térdenállva kérjelek. Engedd meg, hogy a názáreti Jézusteltemethessem."

"Kérésed teljesítem." -mondtam neki és ugyanakkor Manliusnak megparancsoltam, hogy vigyen magával katonákat, hogy felügyeljenek arra, nehogy az elhantolást meggyalázzák. Egy néhány nap múlva a sírboltot üresen találták. Tanítványai kikiáltották, szerte az országban, hogy Jézus feltámadt halottaiból, amint megjövendölte. Ez még nagyobb felfordulást okozott mint a keresztre feszítés. Hogy mi benne az igazság nem tudom biztosan, de utána nyomoztam a dolgoknak, és így Te magad is megvizsgálhatod, hogy lásd, hogy hibás vagyok-e, amint Heródes előadja.

József saját kriptájában temette el Jézust. Hogy számított-e arra, hogy Jézus feltámad, avagy azt tervezte, hogy vágat magának egy másikat, nem tudom megmondani. A temetés utáni napon egy pap jött a Praetoriumba és mondta, attól tartottak, hogy a tanítványainak az a szándéka, hogy Jézus testét ellopják és elrejtik és aztán majd úgy tesznek mintha feltámadt volna, mint ahogy azt megjövendölte és amiről ők tökéletesen meg voltak győződve. Elküldtem a királyi őrség kapitányához (Malcushoz) azzal, hogy mondja meg neki, hogy vigyen magával zsidó katonákat és helyezzen el annyit a sírbolt körül, amennyire szükség van, így aztán, ha bármi is történik önmagukat hibáztathatják és nem a rómaiakat.

Amikor a nagy riadalom támadt az üresen talált sírbolt miatt, még mélyebb aggályaim voltak mint valaha. Magamhoz hívattam Manliust, aki elmondta, hogy hadnagyát Ben Ishamot és száz katonát helyezett el a sírbolt körül. Elmondta, hogy Isham és a katonák nagyon meg voltak rémülve attól, ami azon a napon reggel történt. Magamhoz hívattam Ishamot, aki, amennyire visszaemlékszem, a következő eseményekről számolt be nekem. Azt mondta, hogy körülbelül a negyedik őrség kezdetén egy tompa és szépséges fényt láttak a sírbolt felett. Először arra gondolt, hogy az asszonyok jöttek Jézus testét bebalzsamozni szokásaik szerint, de nem tudta megérteni, hogy miként jutottak keresztül az őrökön. Míg ezekre gondolt, íme a egész hely világos lett és temetési ruházatukba öltözött holtak tömegével lett tele a környék. Úgy tűnt, hogy valamennyien izgatottan, öröm mámorban úszva ujjongtak a magasból és mindenfelé soha nem hallott szépségű zene hallatszott, és a levegő Istent dicsőítő hangokkal volt teli. Ekkor mintha a föld megingott és úszott volna, úgy, hogy ő hirtelen annyira megszédült és elgyengült, hogy nem tudott a lábán megállni. Azt mondta, hogy a föld szinte kiúszott alóla, a józan esze elhagyta úgy, hogy nem tudta mi történt. Megkérdeztem, hogy milyen állapotban volt, amikor magához tért. Azt felelte, arccal lefelé fordulva a hasán feküdt.

Megkérdeztem, hogy nem tévedhetett-e a fényt illetően? Nem a napkeltét látta-e? Azt mondta, hogy először ő is arra gondolt, de egy kőhajításnyira teljes sötétség uralkodott, és aztán megemlékezett rá, hogy túl korai volt a napkeltére. Megkérdeztem, hogy a szédülése nem abból támadt-e, hogy felébresztették és túlságosan hirtelenül kelt fel, mivel ez néha ezzel járt. Azt mondta, hogy nem ébresztették fel és nem aludt egész éjjel, mert halálbüntetés lett volna a sorsa ha szolgálatban elalszik. Azt mondta, hogy hagyott néhány katonát aludni időnként. Néhányan aludtak is akkor. Megkérdeztem tőle, hogy meddig tartott a jelenet. Azt mondta, hogy nem tudta, de úgy gondolta, hogy majdnem egy órát. A nappali fény vetett véget neki. Megkérdeztem, hogy odament-e a sírbolthoz miután magához tért. Azt mondta, hogy nem, mert félt, s hogy mihelyst a váltás megérkezett, valamennyien a körleteikbe mentek. Megkérdeztem, hogy vajon a papok kihallgatták-e őt. Azt mondta, hogy igen. Azt akarták, hogy mondja azt, hogy földrengés volt, meg azt, hogy elaludtak, és kínáltak neki pénzt, hogy mondja azt, hogy a tanítványok jöttek és ellopták Jézust, de ő nem látott tanítványokat, hogy nem tudta, hogy a holttest eltűnt mindaddig, amíg nem mondták meg neki. Megkérdeztem, hogy mivolt a magán véleménye azoknak a papoknak akikkel beszélt. Azt mondta, hogy némelyik azt gondolta, hogy Jézus nem ember volt, hogy nem volt emberi lény, hogy nem volt Mária fia, hogy nem ugyanaz volt, akiről azt mondták, hogy a betlehemi szűztől született, hogy ugyanez a személy már járt a korábban földön Ábrahámmal és Lóttal, sokszor és sok helyen. Úgy tűnik nekem, hogy, ha zsidó elmélet igaz lenne, ezek a következtetések helyesek, mivel összhangban vannak ennek az embernek az életével, amit úgy barátok mint ellenségek ismernek és tanúsítanak, mert kezében úgy bánt az elemekkel mint fazekas az agyaggal. Vizet borrá, halált életre, betegséget egészségre tudott változtatni, le tudta csillapítani a tengereket és elcsendesíteni a vihart, halakat hívott magához, amelyek szájában ezüst pénz volt. Na már most, ha ő mindezeket és sok mást is meg tudott tenni és meg is tett, amint a zsidók valamennyien tanúsítják, -és ez volt az, ami az ellenségeskedést támasztotta ellene- soha nem vádolták bűntettel, sem törvényszegéssel, senkinek nem tett rosszat és mindezeket a tényeket ezrek ismerik, ellenség és barát egyaránt, én majdnem kész vagyok rá, hogy azt mondjam amit Manlius mondott a keresztnél: ez valóban az Isten fia volt.

Most pedig nemes Uralkodó, ez a tényállás az ügyben amennyire azt meg tudtam állapítani, és fáradságot nem kíméltem, hogy a jelentést teljessé tegyem, hogy elbírálhasd az egész magatartásomat, mivel ahogy hallom, az Antipater sok rosszat mondott rólam ez ügyben. Nemes Uralkodómat hűségemről biztosítva és jókívánságaimat küldve, maradtam legalázatosabb szolgád,

Poncius Pilátus.

Eme, Krisztus tárgyalásáról, elitéléséről és keresztre feszítéséről szóló történelmi dokumentum reprodukcióját, az Elma M. Smith Alapítvány, tette közzé. Címük: Az Elma M. Smith Foundation, Eureka Spring, Arkansas, U.S.A. 72632-0471. Kiadó: Larimer Publications Commercial, Green Forest, Arkansas, U.S.A. 77638. Az angol szöveget dr. Macintosh and dr. Twyman a Genovai Őstörténeti Páholy tagjai fordították, az "Archko Kötetek" konstantinápolyi kézirataiból és a római könyvtár szenátusi listán lévő feljegyzésekből. Ezt leellenőrizték és egyezik az eredetinek egy angol múzeumban elhelyezett másolatával, amely megerősítette az átírás pontosságát 1935 novemberben. A magyar szöveget az angol fordítás alapján Török László készítette. Véglegesítve: 2004, 04 11, Húsvét vasárnapján.

Szunyogh Xavér misszálé: A három szent nap /TRIDUUM SACRUM/

A nagyhét három utolsó napját az Egyház «Triduum sacrum»-nak nevezi, vagyis három szent napnak. Általában a liturgiának középpontja és tetőfoka Krisztusnak a keresztfán szenvedett véres áldozati halála, az újszövetség legszentebb és Istenhez egyedül méltó áldozati liturgiája.       Mégis elsősorban ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így tehát ez a három nap is már a «Pascha»-hoz, a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet «Ténebrae»-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni.

A három nap gondolatát összefoglalva meg kell jegyeznünk, hogy a zsolozsma és a mise gondolatvilága nem egyezik meg, hanem egymást kölcsönösen kiegészítik. A zsolozsmában jobban érvényesül a középkori ember lelkivilága, melyet jellemez az Úr szenvedésén az Emberfia iránt való részvét, azért az Üdvözítő emberi szenvedését emeli ki. Így Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken a Golgotán keresztrefeszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a művészetben oly sokszor ábrázolt, a «pietás» Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szentmise az ősibb keresztény felfogást leheli és inkább az Istenre szegezi tekintetét. A szenvedés előtte «beata Passio», azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig a «crux gemmata», a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia, pénteken a kereszt diadala, szombaton a feltámadás és a keresztség, De ez a kettő azért nem áll ellentétben egymással, hanem együtt adja a liturgiának csodálatos szépségét és kimeríthetetlen gazdagságát.

Medjugorjei üzenetek 2004. március

2004. március 25.
„Drága gyermekek! Ma is arra hívlak benneteket, hogy nyíljatok meg az imádságra. Gyermekeim, különösen most, ebben a kegyelmi időben nyissátok ki a szíveteket és mutassátok meg szereteteteket a Megfeszítettnek. Csak így találtok békét, és a szívetekből kiárad az imádság a világba. Gyermekeim, legyetek példakép és ösztönzés a jóra. Közel vagyok hozzátok és szeretlek benneteket. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra!”

Igaz Élet Istenben Vassula Ryden: Beszélgetések Jézussal

Mi a tudás kulcsa?

2004. március 2.

Isten felkeni Övéit, hogy teljes misztikus egyesülésre indítsa őket. Mégis hogy lehet az, én Istenem, hogy Te oly sok csodát és csodatettet viszel végbe, mindaz meghaladja az emberi értelmet, a föld mégsem lobban lángra?

Isten saját Fényéből áradó ragyogással és dicsőséggel érkezik hozzánk arkangyalai kíséretében, fenséges méltósággal ránk tekint, hogy szóljon hozzánk. Ilyen káprázatos módon száll Ő le közénk - megrendítő látvány!

Amint szólásra nyitja Ajkát, egy ragyogó fénysugár még jobban megvilágosítja Szent Arcát. Lángoló szenvedéllyel felénk nyújtja karját, hogy emlékeztessen minket, hatalmában áll nekünk adni az Örökségét, ugyanakkor mindnyájunkat arra hív, hogy eljussunk szavakkal ki nem fejezhető teljes isteni egyesülésre.  

De ó, kimondhatatlan Szépség, Királyi Fenség, fülembe hasít a sötétségbe burkolódzó hitetlenek hangja!

Hitetlenségük ellenére Én mégis rajtuk tartom irgalmas tekintetemet.

Igen, légy irgalmas azokhoz, akik megbántanak Téged, és akik hiúságba és hasonló haszontalanságokba kapaszkodnak, mert ők a legmélyebb gödör aljára süllyedtek.

Hitetlen sokaság! Káromoljátok Isten akaratát, és a káosz a ti lelki gyümölcsötök!

Gyertek, összegezzétek az életeteket, és lássátok, mi vár rátok: a lélek rothadása és a teljes halál… A bűn maga a halál!

Már tizenkilenc éve írom le Szavaidat, Uram. Bár ismerted nyomorúságomat, Istenem, mégis rám bíztad nemes Szeretet-ódádat, e Feltámadás-ódát, és azóta majdnem élve nyelnek el a gyötrőink, ok nélkül rágalmaznak és gyaláznak engem.

De Én védelmet nyújtottam neked, és áldásaimmal jutalmaztalak… Énekelj Nekem zsoltárokat és dicsőítő énekeket, hadd örvendezzen a Szívem! Az ilyen apróság is édes illatú áldozatnak számít a szememben….

Mielőtt találkoztam Veled és törvényeddel, valamennyire már éreztem ítéletedet, amikor gúnyolódtam.

Te mégis eljöttél hozzám, megkönyörültél rajtam és felemeltél… Belém leheltél és meggyógyítottál. Ó, együtt érző Istenem!  Nyisd ki néped szemét! Olyan sokan vannak, akik nem látnak…

Ha meginognak a hegyek és a hullámokba zuhannak, ha megolvadnak a sziklák, mint a viasz Színem előtt, mindazoknak irgalmazni fogok, akik félnek Engem…

Nagyszerű látvány Téged látni, Uram! Fenségesen szép Neved felülmúlja az eget és a földet, muzsika a fülemnek. Áldalak Téged, aki tanácsadóm, amikor meg alszom, közbenjáróm Vagy.

Szavad beragyogja az egész földet, és bárhol, ahová elér, halottakat támaszt. Hatalmad örök Hatalom.

Ezernyi drágakő alkotta palástodat, amikor megláttalak kilépni a felhők közül. Mint Vőlegény, finoman lépdeltél lefelé a lépcsőn, majd előléptél, és kitárt karokkal így szóltál hozzám:

„Lakóhelyem vagy, mert megmentettelek. Tanítványom leszel az Én útmutatásaim szerint. Megtanítalak arra az útra, amelyen járnod kell…

Új éneket fogsz énekelni tiszteletemre, amivel meg fogod hiúsítani az ellenségem gonosz terveit, aki kárt okoz Egyházamnak. Sohase félj, akkor sem, ha nem hallod beszédemet vagy hangomat. Mindig Veled vagyok…

Lámpásod leszek, megvilágítom lábaidat. Még ha lavinaként zúdulnának is rád a támadóid, te akkor se félj, mert Én melletted vagyok! Felöveztelek erőmmel, hogy győzedelmeskedj, hogy kiemeld Egyházamat a mocsárból, és dicsőíts Engem.”

Akkor engedd meg, Uram, hogy még egyszer felkapaszkodjak Kerubodra, hogy Hozzád repüljek Istenem, a szelek szárnyán¹[1]. Hogy halljam Istenemnek hangját, felemeljem a Vőlegény fátylát, és szemléljem az Ő édességét és istenségét! Mert akkor szemem előtt lesz majd a Te Szereteted.

Lángra gyúlt lelkem nem fogja már kérdezni szívemtől: ’Meddig rejti még el az Arcát előled? Meddig várakoztat még, hogy a magasságokba vigyen[2], fel az Ő Udvaraiba, ahol tanítást és tudást kapok, és ahol még magasabbra juthatok? Ahol majd a további magasságokat elérve a megértés még nagyobb fényében a magasztos Szeretet áthatolhatatlan lángjaiba, magának a Fénynek mélységeibe hatolhatok.

Ott bent a lelkem félelemmel telt tisztelettel fogja szemlélni a mindennél Szépségesebbet, Aki sokkal fenségesebb, mint az összes angyal szépsége együttvéve.[3] Ott bent Isten megismerhetővé teszi magát az embernek.

Istenben semmivé válik a külvilág, ivadéka egybeolvad Vele, csontja az Ő csontja, húsa az Ő húsa lesz. A teljesség Királyi Jogara.

Én mirhám, én nővérem, ne félj, mert veled vagyok, hogy leírjam mondanivalómat. Mindig támaszod leszek, és segítségedre sietek, amikor megkérdezik tőled az emberek: „Mi a tudás kulcsa?” Így válaszolj nekik: „A kulcs a tudás világossága és a Szentlélek kegyelme, Aki tökéletesen megismerteti veled a misztériumaimat és Engem. A tudás kulcsa a tiszta Fény szétáradó ragyogása, mely megvilágosítja azokat, akik használják, hogy a lehető legtökéletesebben ki tudják fejezni a mondanivalómat. „ Amint mondtad, a tudás kulcsa azt jelenti, hogy Magának a Fénynek a mélységeibe hatolni…” Ezért örvendezz és légy boldog te, akit arra hívtalak, hogy Királyi Udvaraimban beszélgess Velem, és mondanivalómat leírd, ami feltárja előttetek  misztériumaim rejtett titkait! Örvendezz, mert keblemen tápláltalak isteni kegyelemmel. Kegyelmem terápiás eszköz, mely meggyógyítja a lélek és a szellem gyengeségeit, és képessé teszi arra, hogy Lábnyomaimat kövesse a szenvedés, az önmegtagadás, az akaratomra való ráhagyatkozás és a szenvedélymentesség ösvényén. Benned élve felvirágoztattalak, keblemen tápláltalak, és eggyé formáltalak Magammal. Ne érezd hát magad többé bizonytalanságban! Veled vagyok!

Angyalom, prófétává tettelek semmiségedből. Mondd meg azoknak, akik nem fogadnak el téged vagy az Üzeneteimet, hogy az Ítélet Napján több irgalmat fogok tanúsítani Szodoma és Gomorra iránt, mint elítélőiddel szemben. Ha valaki azzal az arcátlan szándékkal megy oda hozzád, hogy megüssön, azt Én azonnal elkapom. Ne törődj a kicsinyes emberekkel, ők szűklátókörűek, de főleg az alázat hiányzik belőlük.

A tudás és az aszkézis még nagyobb magasságaiba foglak vezetni, hogy fejlődj. Szent ösvényekre foglak vezetni, hogy betekinthess dicsőségembe. Bátorítani és erősíteni akarlak, és méltóvá akarlak tenni Nagyságomhoz. Gyöngyöm, Én szülöttem, ó mit meg nem tennék érted! Megáldalak. IC

---

[1] Zsolt.18,10.

[2] a lelkem

[3] itt ez úgy értendő, mint Fény. Isten Fénye az összes mennyei fényt túlragyogja
Source: http://ichtys.hu/index.php/158-2004-marcius-2

http://ichtys.hu/index.php/158-2004-marcius-2

Medjugorjei üzenetek 2004. február

2004. február 25.
„Drága gyermekek! Ma is, ahogy eddig még soha, arra hívlak benneteket, hogy nyissátok meg szíveteket az üzeneteimre. Gyermekeim, legyetek azok, akik Istenhez vonzzák a lelkeket, és ne azok, akik eltávolítják tőle. Veletek vagyok, és különösen szeretlek mindnyájatokat. Ez a bűnbánat és a megtérés ideje. Szívem mélyéből hívlak benneteket, hogy teljes szívből legyetek az enyéim és akkor meglátjátok, hogy Istenetek hatalmas, mert áldásának és békéjének bőségét fogja adni nektek. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.”

Medjugorjei üzenetek 2004. január

2004. január 25.
„Drága gyermekek! Ma is arra hívlak benneteket, hogy imádkozzatok. Különösen imádkozzatok, gyermekeim, mindazokért, akik még nem ismerték meg Isten szeretetét. Imádkozzatok, hogy a szívük megnyíljon és közeledjen szívemhez és fiam, Jézus Szívéhez, és így átformálhassuk őket a béke és a szeretet embereivé. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra!”

Vianney Szent János : A szenvedés

  Kell szenvednünk, ha akarjuk, ha nem. Vannak, akik úgy szenvednek, mint a jobb lator, mások meg, mint a bal. Mind a kettőnek egyforma szenvedése volt. De csak az egyik tudta érdemszerzővé tenni, úgy, hogy az engesztelés szellemében viselte. A keresztre feszített Jézus felé fordulva ezt a szép ígéretet kapta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43) A másik éppen ellenkezően, üvöltözött, átkot és káromlást szórt, és a legszörnyűbb kétségbeesésben adta ki lelkét.

      Két módja van a szenvedésnek: szenvedni szeretettel, és szenvedni szeretet nélkül. A szentek mindent örömmel, szerelemmel, állhatatosan szenvedtek el, mert szerettek. Mi haraggal, bosszúsan, nehezen szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, szeretnénk a kereszteket is; vágynánk utánuk és kedvünket lelnénk bennük. Boldogság töltene el, hogy szenvedhetünk az Iránta való szeretetből, aki oly szívesen szenvedett értünk. Mi panaszolni valónk van? A szegény hitetlenek, akiknek nincs meg az a boldogságuk, hogy ismernék az Istent és az ő végtelen kedvességét, ugyanazt szenvedik, amit mi, de nincs meg ugyanaz a vigasztalásuk.
      Azt mondjátok, hogy nehéz? Nem! Könnyű, vigasztaló, édes, csupa boldogság!
      Csak szeressünk a szenvedésben és szenvedjünk a szeretetben.
      Gyermekeim, a kereszt útján csak az első lépés nehéz. A félelem a kereszttől, ez a mi legnagyobb keresztünk...
      Az embernek nincs bátorsága hordozni a keresztet; ez nagy hiba, mert akármit is tegyünk, a kereszt fogva tart minket, nem tudunk előle menekülni.
      Ugyan mi veszítenivalónk van? Miért nem lehet szeretni a keresztet, és fölhasználni az égbejutásra? Ám az emberek legnagyobb része éppen az ellenkezőt teszi: hátat fordít a keresztnek, és megfutamodik előle. Minél inkább menekülnek, a kereszt annál inkább üldözi, sújtja őket, és egész terhével rájuk nehezedik...
      Ha okosak akartok lenni, menjetek elébe, mint Szent András, aki amikor látta, hogy már fölállították számára a keresztet, így szólt: „Üdvözöllek, ó jóságos kereszt, ó csodálatos kereszt, ó várva várt kereszt!... Zárj engem karjaidba, végy ki engem az emberek közül, és adj át Mesteremnek. aki általad váltott meg engem!”
      Jól jegyezzétek meg, gyermekeim: aki elébemegy a keresztnek, az előle megy. Lehet, hogy összetalálkozik vele, de akkor is megelégedett, mert szereti a keresztet, és bátran viseli. Egyesül Krisztus Urunkkal, megtisztul, fölszabadul a világtól, eltávolít szívéből minden akadályt, és a kereszt átsegíti ót az életen, mint híd a víz fölött.
      Nézzétek a szenteket! mikor mások nem üldözték őket, önmagukat üldözték... Egy jó szerzetes panaszkodott Krisztus Urunknak, hogy üldözik őt az emberek:
      - Uram, hát mit tettem én - mondotta -, hogy így bánnak velem?
      Krisztus Urunk azt felelte: - És én mit tettem, amikor a Kálváriára vittek...?
      Ekkor a szerzetesnek megnyílt a szeme, bocsánatot kért, és nem mert többé panaszkodni.
      A világ fiai szomorúak, ha van keresztjük, a jó keresztények meg szomorúak, ha nincs. A keresztény úgy él a keresztek között, mint hal a vízben.
      Nézzétek Szent Katalint, két koronája is van: egyik szüzességéért, másik a vértanúságért. Milyen boldog most ez a kedves kis szent, hogy inkább szenvedett, mintsem hogy beleegyezzék a bűnbe!
Volt egy szerzetes, aki annyira szerette a szenvedést, hogy vezeklőövet kötött a testére. Ez az öv fölsebezte a bőrt, lassankint belemélyedt a húsba és kellemetlen szagot árasztott. A többi szerzetes kérte az elöljárót, hogy távolítsa el a közösségből. Elégedetten és vidáman ment el, és egy sziklabarlangban húzódott meg. De az elöljáró még azon az éjszakán hangot hallott, amely így szólt: „Elveszítetted a ház legnagyobb kincsét.” Mindjárt hozzáláttak megkeresni a szentet; látni akarták, honnan ered a rossz szag. Az elöljáró eltávolíttatta a vezeklőövet, amely egészen bevágódott a testébe, és a szerzetes azután meggyógyult.
      Milyen vigasztalást tapasztalnak a szenvedésben, akik egészen az Istenhez tartoznak! Olyan ez, mint amikor az ecetbe sok olajat öntünk: az ecet mindig ecet marad, de az olaj elveszi maró savanyúságát, s nem érezzük azt többé.
      Nem messze innen, a szomszéd plébánián volt egy kisfiú, aki sebektől borítva feküdt az ágyában. Nagyon beteg volt, és szánalmasan nézett ki. Azt mondtam neki:
      - Szegény kicsikém, te nagyon szenvedsz?
      Így felelt: - Nem, plébános úr, ma nem érzem tegnap bajomat, holnap pedig már nem fogom érezni a mait.
      - De ugye, nagyon szeretnél meggyógyulni?
      - Nem; betegségem előtt rossz voltam, és még újra rossz lehetnék. Jó nekem úgy, amint vagyok...
Ez a fiú előbb ecet volt, de az olaj kedvessé tette, Mi nem értjük ezt, mert nagyon földiesek vagyunk. Megszégyenítenek bennünket a gyermekek, akikben a Szentlélek lakik.
      Ha a jó Isten nekünk keresztet küld, visszautasítjuk, panaszkodunk, zsörtölődünk. Annyira ellensége vagyunk mindennek, ami nincs kedvünkre, hogy szeretnénk, ha mindig gyapjas takaróban melengetnének. Pedig inkább tüske-takaróba kellene burkolóznunk.
      Nézzétek a szenteket, akik már előttünk beérkeztek! A jó Isten nem kívánja tőlünk a test vértanúságát, csupán a szívét és az akaratét.
      Krisztus Urunk példakép nekünk: vegyük föl keresztünket, és kövessük őt. Tegyünk úgy, mint Napóleon katonái: egy hídon kellett átmenniük, amelyen kartács söpört végig. Senki sem mert. Napóleon megragadta a zászlót, ment előre, és mindenki követte. Tegyünk ugyanígy! Kövessük Krisztus Urunkat, aki legelöl megy.
      Egy katona beszélte el nekem, hogy az egyik csatában félóra hosszat holttestek fölött járt. Szinte nem volt hová lépni, véráztatta volt az egész föld. Így kell járnunk az élet útján is, kereszteken és fájdalmakon át, hogy eljussunk a hazánkba.
      A kereszt az ég létrája. Milyen vigasztaló szenvedni, ha rajtunk pihen az Isten szeme, milyen öröm, ha este elmondhatjuk: »Jól van, ma két vagy három órán át hasonló voltam Jézus Krisztushoz: vele együtt szenvedtem az ostorozást, a töviskoronázást, a keresztre feszítést...» Ó, milyen érték ez a halálra! ... Milyen jó meghalni, amikor az ember keresztre feszítve élt! Úgy kellene futnunk a kereszt után, mint fösvény fut az arany után... Az ítélet napján egyedül a kereszt fog megnyugtatni bennünket. Ha beköszönt az a nap, milyen boldogok leszünk boldogtalanságaink miatt, milyen büszkék leszünk megaláztatásainkra, és milyen gazdagok leszünk áldozatainkból!
      Ha valaki megszólítana titeket: „Nagyon szeretnék meggazdagodni, mit csináljak?” - azt felelnétek: „Dolgozz.” Az égbejutáshoz meg szenvedni kell. Krisztus Urunk Cirenei Simon által mutatja az utat, barátait meghívja kereszthordozásra.
      A jó Isten azt akarja, hogy sohase tévesszük szem elől a keresztet. Ezért is tesszük ki mindenütt: az utak mentén, magaslatokon, köztereken. Láttára mondhatjuk magunkban: „Íme, mennyire szeret minket az Isten!”
      A kereszt átöleli a világot: ki van tűzve a világ négy táján, mindenkinek jut belőle egy kicsi.
      Olyan a kereszt az ég felé vezető úton, mint a szép kőhíd a patak fölött, hogy át lehessen kelni. Azok a keresztények, akik nem szenvednek, csak törékeny hídon kelnek át; dróthídon, amely minden pillanatban leszakadással fenyeget lábuk alatt.
      Aki nem szereti a keresztet, talán üdvözül valahogy, de csak nagy nehezen, és kicsiny csillag lesz az égen. Aki szenvedett és küzdött az Istenért, ragyogni fog, mint a szép nap.
      A szeretet lángjaiban átalakult kereszt olyan, mint a tűzbe vetett töviság, amely elhamvad. A tövis kemény, de a hamu puha. Tegyetek sajtolóba egy szép szőlőfürtöt, édes nedv jön ki belőle. Lelkünk a kereszt sajtójában olyan nedvet bocsát ki, amely táplálja és erősíti őt. Amikor nincs keresztünk, kiszáradunk; amikor szívesen viseljük a keresztet, vigasztalást, örömet, boldogságot érzünk. Ez a mennyország kezdete a földön. A jó Isten, a Szent Szűz, az angyalok, a szentek a közelünkben vannak, és látnak bennünket.
      A nehézségekben megpróbált jó keresztény utazása az örök életre olyan, mint azé, akit rózsaágyon visznek. A tövisek balzsamot izzadnak, és a kereszt édességet áraszt. De a töviseket kezünkbe kell nyomni, és a keresztet szívünkre kell szorítani, hogy kiadhassák a drága nedvet, amely bennük van.
      A sikertelenségek odavetnek bennünket a kereszt lábához, és ez a kereszt áll a mennyország kapujában. Hogy bejussunk, át kell menni rajta; kell, hogy lebecsüljenek, megvessenek, összetörjenek minket... Egyedül azok a boldogok ezen a világon, akiknek lelkében az élet szenvedései között is ott a béke: ők megízlelik Isten gyermekeinek boldogságát. Édes lesz minden kín, ha együtt szenvedünk Krisztus Urunkkal!
      Mily roppant jelentőségű akárcsak egy pillanatnyi szenvedés is! Akkor értenénk meg e pillanat értékét, ha hét nap alatt lehetne a mennyországba jutni. Nincs az a kereszt, amelyet elég súlyosnak, nincs az a megpróbáltatás, amelyet elég keserűnek tartanánk... A kereszt ajándék, amelyet Isten barátainak készít.
      Milyen szép minden reggel áldozatul ajánlani magunkat a jó Istennek, és mindent elfogadni tőle engesztelésül vétkeinkért! Kérni kell a kereszt szeretetét, akkor édessé válik. Négy-öt év alatt kipróbáltam ezt. Alaposan megcsúfoltak, ellenem támadtak, megrágalmaztak. Ó, nekem volt keresztem! ... Szinte több volt, mint amennyit viselni tudtam! S elkezdtem kérni, hogy elnyerjem a keresztek iránti szeretetet: ettől fogva boldog lettem. Mondhatom, igazán nincs ehhez fogható boldogság!
      Sohasem kell nézni, honnan jön a kereszt. Istentől jön. Mindig Isten adja, hogy ezáltal próbára tegye szeretetünket

Imádkozzunk Magyarország Királynőjéhez

Az elmúlt napokban három ismerősöm is felhívta a figyelmemet egy mulasztásra. Arra a tényre, hogy Magyarországon a Szűz Mária tisztelet se nem a helyes módon, se nem eléggé él.

Az emberek alig hallanak valamit Fatimáról, a Medjugorje-jelenség teljesen háttérbe szorítja az ott történteket, a Szűzanya Fatimában kinyilvánított kéréseit. De van egy másik súlyos mulasztás is, és ez ezt a honlapot fokozottan érinti. Bár az egész „mű” a Szűzanyának, mint Magyarország Királynőjének van felajánlva (a HONLAPRÓL című oldalon található is egy felajánló ima), de ezen kívül egyetlen cikk sem beszél arról a különleges helyzetről, és az emiatti kötelezettségről, ami minket magyarokat érint.

Ezúttal arra szólítok fel mindenkit, aki a Boldogságos Szűz Máriát Magyarország Királynőjének tartja és tiszteli, hogy ennek a tiszteletének a jövőben adja kimutatható jelét. Imájában tudatosan úgy emlékezzen meg a Szűzanyáról, mint a magyarok jogszerinti királynőjéről.

Fatimában a Szűzanya világosan megmondta, hogy az utolsó időkben csak az ő szeplőtelen szíve segíthet az embereken, csak az ő szeplőtelen szívének felajánlott rózsafüzér menthet meg bennünket. Szűz Máriának mindig is különleges szerepe volt az üdvtörténetben, de most, az utolsó időkben személye még nagyobb jelentőséget nyer. (Hadd emlékeztessek arra a tényre, amiről az exorcisták számolnak be, hogy bár a megszállottakban levő ördögök gyalázatosan szidnak minden szentet, Jézust is, de a Szűzanyát soha egyikőjük sem meri szidalmazni. Isten nemcsak a bűntől, az elporladástól, de az ördög nyelvétől is megvédi Édesanyját, ezzel is kiemelve tiszteletreméltóságát.)

Szűz Mária egyedül nekünk, magyaroknak a királynője már itt a földön is. Nem csak patrónája, vagyis pártfogója ennek a népnek, ennek az országnak, hanem a királynője, vagyis a birtokosa is.
Patrónusa bárki lehet bárminek, ez nem jelent rangot, csak – úgymond – két valami közötti kapcsolatot jelöl. Én patronálhatok egy iskolát, egy személyt, egy intézetet, ha pénzzel vagy más adománnyal segítem a fenntartásukat. De ettől még se jogom nem lesz hozzájuk (és rendelkezni sem rendelkezhetek felettük), se rangot nem kapok tőlük.
Szűz Mária több országnak is a patrónája (például Ausztriának, Portugáliának, Bajorországnak), de csak Magyarországnak a királynője. Így tehát mi, ez az ország az ő tulajdona. Akkor pedig jogosan tart igényt arra, hogy elismerjük királynőnkként, és így is szólítsuk meg, így is hódoljunk előtte. Mondjuk tehát egyre gyakrabban, és ha lehet, külön imába is foglaljuk ezeket a szavakat:

MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJE, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!

Mikor Jézus meghalt, csak a zsidók, az őt keresztre juttatók emlékeztek arra, hogy megmondta, három napon belül fel fog támadni. Saját tanítványai teljesen elfeledkeztek e szavairól. Számtalan más példa is van arra, hogy sokszor az ellenség tudja, érzi, hogy mi az az ellenfelében, ami a számára igazán veszélyes.
Bár a kommunizmus hevesen támadta az Egyházat, nem sok templomot rombolt le, sőt talán csak egyet, de az pont a Regnum Marianum templom volt. A Thököly úti kápolna hivatalos elnevezése – annak ellenére, hogy az oltáron levő szobor Máriát Magyarország Királynőjeként ábrázolja, és hogy a közösség minden mise végén Magyarország Királynőjéhez imádkozik – sem Magyarország Királynője kápolna, hanem csak Patrona Hungariae. Az ellenségnek nagyon fontos volt, hogy Mária ott se kapja meg az őt megillető címet.
Az indok: az oklevelekben nem található ilyen kifejezés.

A dogmák a katolikus hitnek olyan alapigazságai, melyeket csak akkor jelentenek ki ünnepélyesen, csak akkor tesznek hivatalosan hittétellé, amikor valami vagy valakik megkérdőjelezik valóságát. Miután ezer évig senkinek nem jutott eszébe vitatni azt az alapigazságot, melyet a Magyar Katolikus Lexikon így ír le: „Szt István kir. többször is Szűz Mária gondjaira bízta Mo-ot. Halála előtt, 1038. VIII. 15: (Nagyboldogasszony napján) országát és koronáját Szűz Máriának adta örökségbe, s ezzel oltalmába ajánlotta … mellyel az ország királynőjének ismerik el Máriát” – a magyar népnek ez a meggyőződése nem is az oklevelekben, hanem a szívekben, az énekekben, a képekben, a szobrokban nyilvánult meg, amire számtalan példa található szerte az országban.
Ezek közül a legfeltűnőbb és leginkább bizonyíték-erejű a pénzeken található ábrázolás, melyet Mátyás király vezetett be, és örök időkre előírt, s melyeket mind azokban a korokban, amikor az országnak felkent királyai voltak, mind olyankor, amikor nem (például a két világháború között – mint ahogy ezt a fotón látható 1936-os bankjegy is bizonyít) így bocsátottak ki. Vagyis 1467 óta Magyarországon olyan pénzzel fizettek, melyeket a magyar koronával és koronázási jelvényekkel ábrázolt Mária-kép díszített. Ez alól egyedül a Ferenc József és IV. Károly királysága alatt kibocsátott pénz képezett kivételt. Hogy ez a tény mennyiben játszott szerepet az ezen idők alatt bekövetkezett tragédiákban és az ország elvesztésében, illetve IV. Károly elűzetésében – nos, erre a választ talán nemsokára megkapjuk.

Az a tény, hogy a Magyarország Királynője elnevezés az igen heves „szakmai” ellenállás miatt mégsem történhetett meg, talán ebben az esetben is azt jelenti, hogy a Sátán tudja, mekkora veszélyt jelentene a számára, ha Máriát hivatalosan is királynőként és nem csak patrónájaként tisztelnék a tradicionalista katolikusok. De ennek talán az ellenkezője is igaz: amíg Mária nem kapja meg az őt megillető hódolatot, címet, addig nem veszi igazán birtokába a kápolnát, addig nem teszi teljesen magáévá az ott imádkozók „ügyét”.

A történelem folyamán Isten Anyja számtalanszor bizonyította hatalmát, és a hozzá fordulókat a legnagyobb veszélyből is kisegítette. Amikor hazánk Európa védőbástyájaként vérzett a törökök ellen vívott csatákban, szolgaságban, Jézus neve mellett, Szűz Mária nevét hívták segítségül a katolikus magyarok. Akár tapasztaljuk majd, akár nem Mária hathatós, e világban is megnyilvánuló oltalmát (mely Isten rendkívüli ajándékai közé tartozna, s melyet sem elvárni, sem kívánni nem szabad), adjuk meg neki legalább mi a királynőnek járó köteles hódolatot.

MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJE, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK! (a fotók a budapesti Szent István bazilikából, a Rezső téri Magyarok Nagyasszonya templomból és az esztergomi bazilika előtti térről valók.)

http://www.katolikus-honlap.hu/1001/cikk-ki.htm

A figyelmeztetés víziója A figyelmeztetés látomása vagy a lelkiismeret megvilágosodása

Megjegyzés: Ezt három nap alatt kapta Jennifer három részben (2003. szeptember 12-én és 2003. december 24-25-én). Lelki vezetője megkérte Jennifert, hogy állítsa össze őket egy látomássá, amelyet itt mutatunk be:



Jézus Jennifernek : "Gyermekem, az eljövendő figyelmeztetés látomásának vagy tanúja".

Az ég sötét, és úgy tűnik, mintha éjszaka lenne, de a szívem azt súgja, hogy valamikor délután van. Látom, hogy az ég megnyílik, és hosszú, elnyújtott mennydörgést hallok. Amikor felnézek, látom a kereszten vérző Jézust, és az emberek térdre esnek.

Jézus ekkor azt mondja nekem: "Úgy fogják látni a lelküket, ahogy én látom". Olyan tisztán látom a sebeket Jézuson, majd Jézus azt mondja: "Látni fogják minden egyes sebet, amit Hozzáadtak Legszentebb Szívemhez".

Balra látom a Boldogságos Szűzanyát sírni, majd Jézus ismét szól hozzám és azt mondja: "Készüljetek, készüljetek most, mert az idő hamarosan közeledik. Gyermekem, imádkozz a sok lélekért, akik önző és bűnös életmódjuk miatt fognak elpusztulni".

Ahogy felnézek, látom, hogy vércseppek hullanak le Jézusról és csapódnak a földbe. Emberek millióit látom minden országból származó nemzetekből. Sokan zavartnak tűnnek, ahogy felnéznek az ég felé. Jézus azt mondja,

"A világosságot keresik, mert nem a sötétség ideje kellene, hogy legyen, mégis a bűn sötétsége borítja be ezt a földet, és az egyetlen világosság az lesz, amivel én jövök, mert az emberiség nem veszi észre az ébredést, ami hamarosan megadatik neki. Ez lesz a legnagyobb megtisztulás a teremtés kezdete óta."

Látom, hogy az emberek sírnak és némelyek szörnyű sikolyokat hallatnak, amikor látják a kereszten vérző Jézust. Jézus azt mondja: "Nem a sebeim látványa okozza a szenvedésüket, hanem a lélek mélysége, amely tudja, hogy ő helyezte oda őket. Nem a vérző sebeim látványa okozza a szenvedésüket; hanem a tudat, hogy az ember elutasítása miatt véreznek a sebeim."

"Gyermekem, oly sokan fognak elpusztulni, mert lelkük oly távol került Tőlem, mégis Én, Jézus, vagyok az, aki megmutatom irgalmasságom nagy mélységét."

"Gyermekem, látod, hogy a föld reszket, mert ahogy közeledik a megvilágosodás megtisztulásának eme órája, az oroszlán dühe az Én népem között fog ólálkodni. A kísértés megsokszorozódik, mert sok áldozatot keres. Ez lesz a legnagyobb szellemi csata, amit az ember valaha is átélt. Gyermekem, mondd meg népemnek, hogy ma azt kérem, hogy figyeljenek szavaimra, mert a keleti jel hamarosan fel fog emelkedni. Mondd meg népemnek, hogy ez az az óra, mert én vagyok Jézus, és minden az én akaratom szerint fog történni."

Ahogy felnézek, továbbra is Jézust látom, amint vérzik a kereszten. Továbbra is látom a Boldogságos Anyát, amint balra sír. A kereszt ragyogó fehér és megvilágított az égen, úgy tűnik, mintha lebegne. Ahogy az ég megnyílik, látom, hogy fényes fény ereszkedik a keresztre, és ebben a fényben látom, hogy a feltámadt Jézus fehérben megjelenik, felnéz az ég felé, felemeli a kezeit, majd lenéz a földre, és a kereszt jelét teszi, megáldva népét.

WordsfromJesus.com

Medjugorjei üzenetek 2003. december

2003. december 25.
„Drága gyermekek! Ma, Fiammal, Jézussal a karjaimban, újra megáldalak benneteket, és elhozom hozzátok Őt, aki a Béke Királya, hogy nektek ajándékozza békéjét. Veletek vagyok, és szeretlek benneteket, gyermekeim. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra!”

Molnár V. József - Karácsony

A volt faluban minden esztendőben karácsony éjfélén Krisztus újra megszületett. „Meghallották a hírt az erdőben a vadak! A fák az erdőben egymásnak hajladoztak, köszöngettek, még ami görbe fa volt az erdőben, az is kinyújtotta a derekát, mert megszületett a Kisjézus… Hogy a csillagok milyen szépek voltak!” – mondta Gari Margit mezőkövesdi parasztasszony Fél Edit néprajzkutatónak a régi karácsonyokra emlékezve.

„A hajdanvolt ember hitte, hogy a Mindenség valamennyi teremtménye Isten akaratából létezik, s velük, általuk is üzen az Úr. Üzen a késő őszön haldokló Nappal, s a halálra készülő mezővel, fákkal, a kora téli, Karácsonyt előző fagyos-fehér tisztulattal; és az ember is tette dolgát, alkata, s szerepe szerint együtt a többi létezővel. Miután szeptember végén Úr Szent Mihály megmérte tetteit – farsangolt Katalinig.

Énekes lármás kedvvel tobzódott; zavartas, űzte teste vágyát – közben csak a Mindenszentek, s a Halottak napja intette csöndre… András muzsikát záró napja után az éjszaka, a szorongató sötétség nagyon hosszúra nyúlik, de Isten fehér abroszt terít a tájra, tiszta, illatos gyolcsát adja a hónak; s a régi ember lelkét beletakargatta. Miképpen megóvta a hó az őszön sarjadt alig-életű vetést, aképpen óvta a vágytalanná tisztult embereket is; és őrizte őket minden hajnalon az adventi áhitat. Jóval napkelte előtt gyerekek csengették végig a falut, s a templomba ment mindenki, aki csak járni tudott. Az „aranyosmiséken” az ő leheletük tette meleggé a kőhideg templomot, mint a hajdani Karácsony éjen Betlehemben a barmok lehelete az istállót, amelynek jászlában a testet-lelket pusztító sötétség kellős közepén világra született Jézusban a Mindent teremtő és igazító Isten. A templom meleg csöndjében várták meg a napfölkeltét. Szent Miklós napján maskarás gyóntató menet járta a tollfosztókat és a fonóházakat. Gyóntatták a legények a lányokat, s akiben pirosan égett még a test öröme, azt aléltra táncoltatták a maskara-ördögök, kezük közül angyalnak öltözött szabadította ki a „vágytalant”.

Lucakor cserépbe búzát vetettek. Némely faluban az asszonyok nyála táplálta a földet, amelyben a Karácsonyt előző legsötétebb tizenkét napon megfogant az élet, sarjadni kezdett a búza. A búza, amely minden nyáron magába rejti a Napot („mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap” – kántálták a hajdani gyerekek), és Jézus képét hordja. Az aratásra készülő nyári határban, „Isten terített asztalán”, július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján az érett búzatáblákban az első három vágást a templomban megáldott sarlóval, asszony végezte, s kötötte kévébe a sárarany csudát, s öltöztette szalaggal, virággal „Jézusát” – e Jézus kévét Karácsony éjszaka kibontották: a karácsonyi asztal alatt belőle készítettek Jézusnak ágyat. Fény-Krisztus ágyát, lelkük Megváltót váró szalmaágyát a minden hajnali áhitattal együtt, betlehemesek és a karácsonyböjti kántálók igazították. Jézus szobájukban, bennük született meg minden Karácsonyon. „Begyütt Jézus a házamba, házam közepibe’ megálla” – imádkozták éjféli mise után a karácsonyi asztal körül, amely alatt a megszületett kisded szalmája fénylett, s amelynek advent csöndjében szőtt ünnepi abroszán, a kék szalaggal ékesített lucabúza közepén gyertya égett…

A régiek Karácsony napján „megénekelték” a rokonokat: házról-házra jártak családostól; énekkel köszöntek be a kapu előtt az érkezők, s énekkel tártak ajtót a fogadók. A haragosokat is meglátogatták sorra – bocsánatot kért a sértő és megbocsátott a sértett. Amire ember gyönge, gyarló azt ilyenkor tette Jézus bennük – s hálával mindenki csak Neki tartozott.”

Fiala Ferenc: Hunynak a fények

Advent idején várjuk a karácsonyt és emlékezünk a régi karácsonyokra. Ki hol s mikor kapta az első benyomásokat a szeretet nagy ünnepéről, kiben hogyan és mikért maradtak meg a régen elsuhant gyermekkor első képei, hangulatai.

Utazzunk vissza az időben. Aki falun élt, az még hosszú idők múltán is ott tapossa a templomba vezető hol havas, hol sáros falusi utcákat, s az éjféli misén, ő is ott fújja a birkabunda- és tömjénszagú nedves templomban a kis Jézus születéséről szóló öreg énekeket. A kisvárosok szenvedélytelen életében külön színt jelentettek az ünnepek, mert mozgást, izgalmat és olyan hangulatot hoztak magukkal, ami rövid pár napra kizökkentette őket a mindennapok szürke unalmának monoton hangulatából. A kihalt utcák benépesedtek s a templomból jövet a lefüggönyzött ablakok mögött egy fiatal lány Chopin keringőket zongorázott, mintha azzal akarná ébren tartani a gyertyagyújtás előtti percek ünnepi hangulatát. A szomszéd szobában az összegyűlt férfirokonok ősi magyar szokás szerint tarokkoztak és már halványodott az égen a fiastyúk, amikor búcsút vettek a vendégek a vendéglátó családtól.

Pestbudán már a kora délutáni órákban misztikus csend ült az utcákra. Leálltak a villamosok, s csak egy-két — karácsonyfát az utolsó percben vásárló — ember sietett a néptelen utcákon, mert karácsonyfa nélkül nem volt karácsony. A régi képek megmaradtak bennünk, s úgy cipeljük azokat a múlt emlékeit őrző agysejtjeinkben, mint örökre lelkünkhöz nőtt valamit. Legalább is így hisszük.

Azóta azonban sok minden megváltozott és sok minden dolgot átértékelt a száguldó idő. Háborúk dúltak felettünk és új impériumok ültek a régiek romjaira. Az otthoni karácsonyokból Tél apó ünnepe lett és a betlehemi csillag helyett vörös csillag rőtül az elárvult karácsonyfákon. Az új világ félelmetes realizmusa lassan megöli a karácsony misztériumát és a nagy áruházmolochok reklámhadjárata a kettős könyvvitel tartozik-követel rovatába kényszerítette be a krisztusi szeretet legnagyobb ünnepét. A Megváltó-várásból áruházi tülekedés, két könyökkel való törtetés és a „csak azért is megmutatom“ lélektelen ajándékozási hisztéria lett.

Ortega y Gasset, a nagy spanyol filozófus mutatott rá először a nagy üzleti vállalkozások és reklámok tömegátformáló erejére, mely alól senki sem lehet kivétel. Mi magyarok sem, pedig talán a világ legindividuálisabb népe vagyunk. Szép lassan, ahogy múltak az évek úgy hasonultunk hozzá a bennünket körülvevő népek szokásaihoz, életformájához s emigrációs életünk második generációja már sok mindent megtagad, ami egyszer a mi számunkra úgy hozzátartozott életünkhöz, mint a mindennapi kenyér vagy a karácsony ünnepe. Valamelyik költő írta egyszer, hogy a karácsony magyar ünnep, mert talán sehol a világon nem kapcsolta úgy össze a lelkeket a zöld fenyőfákon égő apró gyertyácskák melege, mint nálunk.

Később nemcsak technikai újítás, hanem a lélek mély hangulatát megölő valami volt, amikor a karácsonyi illatot árasztó viaszgyertyácskák helyett már csak hideget sugárzó villanykörtékkel modernizáltuk az apró fényeket. A fény megmaradt, de a gyertyák intim melegséget árasztó vibráló kisugárzása megszűnt.

Áruházi reklámfa lett a karácsonyfából, ami már nem a szívünkön, hanem materialista korunk neonfényes, vasbetonos, rideg alapjain állott. Jó! Ne legyünk maradiak. Ne utasítsuk vissza meglódult világunk benzingőzös, tülekedő, gazdasági és szociális krízisekben vergődő muszáj-eredményeit, de még így is vallhatjuk, hogy életünk nem ma és nem tegnapelőtt, hanem akkor kezdődött, amikor az ember rájött az igazságra, hogy nemcsak húsból és csontból, hanem lélekből is vagyunk. Amikor eszével először tudatosította az Isten fogalmát, amit mi nevezhetünk „első lökésnek“, vagy „ismeretlen törvénynek“, elismerve, hogy fölöttünk álló valami. Csak neve változott, de nem a lényege.

Ennek az ősi hívásnak, az embertárs iránti szeretetnek egyik anakronisztikus formája — talán egyik legszebb hagyatéka, a mindjobban hunyófényű karácsony. Pogány korba visszanyúló szokás, amit Krisztus fényével magasztosítottak azzá, ami ma már csak nagyon kevéssé az: a szeretet ünnepévé. És minél jobban hunynak a fények, annál kevesebbet jelent ez a szó: Ember.

Ember, aki mindig gyilkolta egymást, háborút viselt és hódított. Oktalan zsarnokok pusztították Isten képmását. Kínpadra feszítették és meggyalázták, de nem emelték törvénnyé a gyilkolást, sőt a szemérmük utolsó sugarával legalább letagadták gaztetteiket és nemes célok csalfa ábrázatával kendőzték a rosszat.

És ma? Keresztény kultúránkat végképp elnyeléssel fenyegető civilizációnk holdatjáró, rakétás, kompjuteres világában állami szolgálatban álló, hideg józan agyak kiszámították, hogy nincsen semmi baj, mert ha az atomháború el is pusztítja az emberiség háromnegyed részét, azért a megmaradtak új életet kezdhetnek radioaktív sugaraktól elrákosodott lényükkel.

Alig öt évtizede, hogy amikor az óceán vizein elsüllyedt a Titanic és vagy kétezer embert rántott magával a hullámsírba, — évekig gyászolta a világ a szomorú eseményt. És ma? Lezuhan egy repülőgép, elpusztul pár száz ember: rövid újsághír. — Vietnámban a Kissinger—Ge Duc-féle Nobel-díjjal kitüntetett békeakció óta több mint százezer ember gyilkolta le egymást: kissé hosszabb elmélkedés a sokkal több elmélkedést kívánó német-angol futballmeccs előtt. Valahogyan úgy látszik, meghalt az Ember és mechanizált civilizációnkat már nem is olajjal és szénnel, de magával az Emberrel etetik. Az emberrel, akinek felmagasztosult, Istenné lett ideálja ott nyugszik a betlehemi istálló jászlában, hogy majd 33 évvel később mégegyszer felfeszíttesse magát az emberiségért, amely rövid két ezredév alatt könnyelműen eltékozolta az általa ajándékozott isteni fényt.

Dicsőség a magasságban Istennek! 

(betiltva.com)