XVI. Benedek pápa szól az örökkévalóságból

 XVI. Benedek pápa Omega testamentuma, amelyet a Szent Keresztről nevezett Benedicta nővér kapott Kolumbiában, 2023. február 2-án.

https://gloria.tv/post/8Le2G4oweLYS1JrDUW3vth4Tr , https://gloria.tv/post/ixwLhM6QwnoP2JhnHthPAkULJ

Kommentár a pápa itt közölt Omega végrendeletének magánjellegű és nem hivatalos kiadásához.

Ezt 2023. február 2-án, Kolumbiában kapta meg Szent Keresztről nevezett Benedicta nővér, a Szent Kereszt Ferences Nővérek közösségének tagja, diktátum formájában. Benedek pápa jelenése során, azzal a kéréssel fordult a nővérhez, hogy amit lediktált neki hozzák nyilvánosságra, különösen a Vatikáni Kúriának a teljes bíborosi kollégiummal együtt juttassák el.

Ez egy ideiglenes, névtelen fordítás, amely a hangfelvétel szövegén alapul. A fent említett videónak a kolumbiai Radio Rosa Mystica rádiótól származó hanganyagából származik. A hitelesség kérdését mindenkinek el kell döntenie, aki szembesül a néhai a Benedek pápa 2023 decemberében elhunyt posztumusz végrendeletével. Olyan tények kerülnek benne napvilágra, amelyek közül néhány rendkívül megdöbbentő a maga démoni rosszindulatúságában. Sokkolóak. A testamentum azonban egyúttal a Jézusba vetett hősies hit csodálatos tanúságtétele is Krisztusról, az Egyetlen Útról, az Egyetlen Megváltóról, amely Isten akarata szerint mindannyiunkat utánzásra kell, hogy ösztönözzön. XVI. Benedek pápa különböző mondatokban tett egyértelmű utalása a Mysterium Iniquitatisra, a gonoszság misztériumára, amelyet az utolsó pápa halála után meg fog nyilvánulni, és egyúttal tanúságtétel a mi Urunk Jézus Krisztus szuverén vezetéséről amellyel Egyházát vezeti ebben a nyomorúságos időben, “aki mindenek felett uralkodik”, hogy felkészítsen minket a jó és a rossz közötti végső csatára, amelyet Urunk Jézus Krisztus beavatkozásával, a választottak diadalával, Mária Szeplőtelen Szívének diadalával fog megvívni.

Egy emberi elme bizonyára nem gondolta volna, hogy létezik XVI. Benedek pápa lelki testamentumának egy második része, és azt sem, hogy azt felhasználja, hogy ünnepélyesen kihirdesse az ötödik Mária-dogmát, ahogyan itt történt. XVI. Benedek pápa tanúságot tesz a Boldogságos Szűz Máriáról mint Társmegváltóról (Corredemptrix), mint Közvetítőről (Mediatrix) és Közbenjáróról (Advocata). Meg vagyunk győződve arról, hogy e dogma kihirdetése döntő jelentőségű lesz a Katolikus Egyház nagy válságának leküzdéséhez.

Jelzésértékű, hogy sem Benedicta nővér, sem Henry úr, a Radio Rosa Mystica Colombia műsorvezetője, nem tud a pápa 97 éves barátja, Giulio Colombi január 1-jén bekövetkezett haláláról.  Ez, valamint a többi Benedek pápa legintimebb barátai nevének a helyes, korrekt említései, Obama elnöknek a megemlítése a Benedek pápasága alatt a Vatikán elleni államcsíny mögött, valamint a végrendelet irodalmi stílusa, amely Benedek pápára jellemző, mind arra utalnak, hogy mindezeket bizonyosan nem egy egyszerű szemlélődő nővérek kongregációjához tartozó egyszerű és jámbor apácája írta. Mindezek a pápa örökkévalóságból diktált Omega testamentumának hitelessége mellett tanúskodnak. Végül, de nem utolsósorban, ezt az eseményt hivatalosan és helyesen megjövendölte az Anguerai Szűzanya. A 2015. január 6-i jelenésében, és bizonyára nem véletlenül a temetés jövőbeli napján, Benedek pápa temetésének napján, Salvadorban/Brazíliában. A 4.083. üzenet a következő szavakkal kezdődik: “Szeretett gyermekeim, az emberiséget egy király leleplezése fogja meglepni. (a pápa egy uralkodó). …”. (https://www.apelosurgentes.com.br/de-de/mensagens/4083).

A hivatalos közzététel bizonyára nem fog sokáig váratni magára, és minden bizonnyal megerősíti majd a Szűzanya által megjövendölt reakciót. A Szűzanya egyéb üzenetei zűrzavarra és megosztottságra utalnak a Vatikánban és a bíborosi kollégiumban, ami nem meglepő. A jelenés első fele 2023. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, a szentmise offertoriuma alatt történt.

Íme Benedicta nővér írásos beszámolója:

Az alábbi beszámoló az itt és itt látható spanyol nyelvű felvételnek a német fordítás alapján készült magyar nyelvű szöveges közlése:

Helló, meleg üdvözletem mindannyiótoknak, a Radio Rosa Mystica rádióállomás kedves barátainak.

Van egy exkluzív információnk a Radio Rosa Mystica Colombia ezen csatornájáról. Ez egy üzenet, amelyet egy látomás formájában kaptunk Benedicta nővértől, akitől már nagyon pontos üzeneteket közvetítettünk itt, aki üzeneteket kap a mennyből. Ez alkalommal a Szent Kereszt Ferences Nővérekhez tartozó Benedicta nővér egy látomás során tanúja volt egy történetnek. Ez a látomás 2023. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, a szentmise felajánlása során történt, amelyet a kolostorukban egy olyan pap celebrált, aki nincs közösségben Bergoglióval. A Szent Keresztről nevezett Ferences Nővérnek, egy XVI. Benedek pápától való tanúságtétele, amelyet ő elmondott nekünk, egy szövegben, ami nálunk van, és egy hangfelvételen is, amit meg fogunk őrizni a történelem számára. Oké? Felolvasom a szöveget, és megpróbálok hozzá nem fűzni további megjegyzéseket, mert ez egy kicsit hosszú, tartalmát tekintve nem a nagy nyilvánosságnak szól, mert XVI. Benedek pápa – már  háromszor is elolvastam – elmagyarázza a vatikáni valóságot, amit mindannyian sejtettünk. Mivel ez egy kontextusban történik – egy szentmise keretében, a felajánlás pillanatában –,  azt hiszem, hogy ez nagy jelentőséggel bír.

Tehát  2023. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, a szentmise offertoriuma alatt.

“Miközben a pap megtömjénezte a kenyér és a bor ajándékait, hirtelen eltűnt a szemem elől, és amit láttam, az XVI. Benedek pápa volt, fehér és arany ruhába öltözve. Ő volt az, aki megtömjénezte az áldozatokat és az oltárt. Aztán megfordult, hogy a gyülekezet megtömjénezze. Tehát tisztán láthattam őt, mert először csak a hátát láttam. Éppen a hagyományos misét mutatta be, a miseruhája ragyogó fehér volt, és a mellkasán egy mellkereszt volt, smaragdokkal, a miseruháján pedig ezüsttel hímzett liliomok, Jézus, Mária és József Szent Szívével összefonódva, csillogó aranyban. Megdöbbenve láttam XVI. Benedek pápát teljes pompájában, szöges ellentétben azzal, ahogyan korábban álmomban láttam őt, a temetése napján. Akkoriban ő úgy öltözött, mint egy pápa, de nem ragyogott. Olyan volt, mint egy normális ember, az életkorára jellemző vonásokkal. De ma másképp láttam őt, ma teljes pompájában láttam, megfiatalodva, tele életerővel. Minden ragyogott rajta, nemcsak a ruhája, hanem a bőre is, mintha belülről sugárzott volna egy fény belőle belülről kifelé. Derűs arca egy fiatal és mégis érett emberéhez hasonlított. Nagyon koncentráltnak, izgatottnak tűnt. Ekkor hallottam a kánonban a pápa szavait tökéletes latinsággal a trienti rendkívüli rítusban. A kápolna teli volt a tömjén füstjével különleges színekben pompázott egy igen erős mirha keverékben. A levegőben a szentség érzése volt.

Azt hiszem, minden jelenlévőnek ugyanez volt az érzülete. Egy szent istenfélelem uralkodott. Mindannyiunkat tisztelet töltött el. Nagyon ünnepélyes volt, amikor XVI. Benedek pápa felemelte a Szentostyát az Úr testével. Láttam, hogy rengeteg tömjén szállt fel az égbe. Az oltár egyik végén egy angyal állt. Királyi öltözetben és hatalmasnak láttam, egy arany kehellyel a kezében. Ez a kehely tele volt tömjénnel, és felemelkedett Isten trónjához.

Még mindig extázisban, felnéztem, és ott volt három arany fülkét láttam, drágakövekkel kirakva. A jobb oldali fülkében Hippói Szent Ágostonra ismertem, a bal oldali fülkében pedig Szent Bonaventura, ferences rendünk egyik szentjére. Mindkettő az egyház doktora. A középső fülke üres volt, és XVI. Benedek pápát láttam amint feléje lebegett, hogy helyet foglaljon ebben a fülkében. Láttam, hogy az angyal nagy mennyiségű tömjénnel tölti meg az oltárt, majd láttam, hogy megtömjénezi XVI. Benedek pápát és a többi szentet, akik vele voltak. Minden egyes tömjénezés előtt az angyal meghajolt.

Aztán észrevettem, hogy XVI. Benedek pápa levette a kalapját, és felajánlotta magát Istennek. Aztán a tekintetét lefelé a lábára vetette, valami tükörszerű jött létre, amelyen keresztül a Szent Péter-bazilika kupoláját nézte. Észrevettem, hogy az egész egyházat nézte, és hogy a kezével eltakarta az arcát, ahogy a mellette lévő két másik szent, Szent Ágoston és Szent Bonaventura is. Olyan volt, mintha ők szégyellték volna, hogy mi történik az egyházban (a fordító megjegyzése: a német Kirche szónak templom és egyház jelentése is van).

A pap odajött hozzám, hogy megáldoztasson. Még mindig extázisban voltam, de nem a papot láttam, hanem XVI. Benedeket. Amikor odalépett, azt mondtam: “Szent Atyám” és megáldoztam. Aztán egyfajta lelki nyugalomba zuhantam. Megismételtem újra és újra: Szentatya, Szentatya. Amikor magamhoz tértem, vissza kellett hogy segítsenek a cellámba, mert elgyengültem és szégyelltem magam, mert a 2023. február 2-i szentmisén vendégek voltak jelen, és abból, amit nekem mondtak, minden jelenlévő tisztában volt az extázisommal. Egy magamfajta hétköznapi ember számára az ilyen természetfeletti események meghaladják az erőnket. Sokaknak fogalmuk sincs arról, hogy hogyan szenved az ember ezektől a természetfeletti kegyelmektől”.

Ugyanezen a napon, 2023. február 2-án, 23 órakor XVI. Benedek pápa ismét megjelent Benedicta nővérnek. „Ezúttal a cellámban láttam őt, fehér pápai palástját viselte, gyönyörű smaragdkeresztjét a mellkasán, halászgyűrűjét és nagyon fényes, piros cipőjét. Egy olyan széken ült, ami az ágyam mellett van, de nem a valódi szék, hanem egy magas szék volt, fehér kárpitozású, a fa, ami díszítette, finoman faragott volt és aranyszínű volt, nagyon elegáns és józan, az egész ragyogott, és ragyogóan csillogott. A fehér nagyon intenzív fehér volt, és a bőre rózsaszínű. Az arca egészséges volt, kipihent és üde, rendíthetetlen nyugalommal.

Felkiáltottam: Szent Atya, te vagy az? Még nem tértem teljesen magamhoz. Hallottam, hogy dallamos hangon, latinul imádkozik. Olyan volt, mintha az Egyházért imádkozott volna. A kiejtése tökéletes volt, milyen nagyszerű latinista! Rám nézett, mosolygott és azt mondta: Laudetur Jesus Christus. Én pedig azt válaszoltam: In saecula saeculorum. Ő így folytatta: Kelj fel, mert a mi Urunk azt akarja, hogy megírd, amit halálom után el akartak titkolni. Szükséges, hogy ezt megtedd, és sok mondanivalóm van. Őszentsége latinul beszélt hozzám, és én tökéletesen értettem őt spanyolul. Így hát nehezen ültem le, és vettem papírt és tollat, hogy írjak. Benedek pápa azt mondta nekem:

A történet hosszú, és amit most el fogok mondani, az olyan hurrikánt kelt, amely alapjaiban fogja megrázni az Egyházat, különösen a központi kormányzatot, a vatikáni kúriát. Ellenségeim úgy érzik, hogy győztek a sikereik miatt, de örömük nem fog sokáig tartani. Azt mondják egymás között: végre elhallgattattuk őt. A hangja ártott az érdekeinknek. Micsoda megkönnyebbülés! De nem számolnak Isten akaratával. Nem számítanak arra, hogy megszólalok, nem gondolnak erre a lehetőségre, azt hiszik, hogy a halottak nem beszélnek, de elfelejtik, hogy Isten igazságos, és néha, mint az én esetemben, megengedi, hogy beszéljek, még ha az örökkévalóságból is, és tanúságot tegyek az igazságról, amely Krisztus.

Istennel vagyok és élek örökkön örökké. Urunk tudja, hogyan kell görbe vonalakon egyenesen írni. És megengedte nekem, hogy halálom után különböző lelkeknek kinyilatkoztassam magam, hogy tanúságot tegyek arról, hogy van élet a halál után, és bármennyire is el akarnak hallgattatni, az igazság kitudódik még ha a halál után is.

Nagy barátom, II. János Pál gyászmiséje alatt nagy megrendülést éreztem a szívemben. II. János Pált megműtötték (gégemetszés) hogy elhallgattassák őt, és ezáltal rontsák az egészségét, hogy megakadályozzák, hogy olyan döntéseket hozzon, melyek nem felelnek meg az egyházi szabadkőművességnek, amely magas pozíciókat töltött be a központi kormányzatban, és nem úgy, ahogyan azt a korabeli média állította. János Pál pápának más kormányzati terv volt a fejében, amely nem irányzott elő semmilyen változtatásokat, kivéve, ha azok szükségesek. Eleinte szkeptikus volt a Vatikáni Kúrián belül készített tanulmányt illetően, amely nagyon fontos és kompromittáló információkat tartalmazott, amelyek azonnali változtatásokat igényeltek, mert veszélyeztették az Egyház stabilitását. Olyan információkat, amelyeket elődje, I. János Pál pápa részletesen ismert. Akit nem csak azért gyilkoltak meg, mert ismerte ezeket az információkat, hanem azért is, mert tisztogatást rendelt el, amely néhány változást hozott az egyházon belül, a központi kormányzatban és a Vatikáni Bankban, ami elég ok volt arra, hogy eltávolítsák őt. Csak a merénylet után gondolta meg magát a nagyszerű II. János Pál. Megosztotta ezt az információt, mi pedig nekiláttunk a munkának. Abban az időben én voltam a Hittani Kongregáció prefektusa. Sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan terveztük. Az okozott kár helyrehozhatatlan, és nagyon bonyolult volt eltávolítani sok magas rangú egyházi hierarchát. És igen, igaz, hogy néhány lépés már megtörtént. A szabadkőművesség, amely a bíborosi kollégiumban és a különböző dikasztériumokban elterjedt volt, már nemcsak a Vatikánon belül, hanem azon kívül is kiterjesztette csápjait. Csak azt tettük, amit tudtunk, és nem azt, amit akartunk.

Nagyon nehéz egy ellenséges kormánnyal együtt dolgozni, ahogy én is tettem, és kevés szövetségessel, egy olyan többséggel szemben, amely nyíltan felemeli a relativizmust, és modernizmust, annak minden árnyalatában. Hamarosan rájöttünk, hogy a  lázadás és engedetlenség nyílt légköre uralkodik a pápával szemben, és mindez azzal fenyegetett, hogy egy nagy egyházszakadáshoz vezethet az Egyházon belül.

Életem során, és különösen pontifikátusom alatt megtapasztaltam, szörnyű és fájdalmas pillanatokat. Ezek közül néhányat csak Isten ismer. Az egyik, hogy a gonoszság elérheti a legmagasabb szinteket, és most a sátán hatalmasnak érzi magát, és mindennek az urának. Megtudtam, hogy a Vatikánban van egy nagyon veszélyes szabadkőműves maffia. Bíborosok, akik okkult érdekeket követnek. Ők az Egyház árulói, akik nagyon fontos pozíciókat töltenek be és szövetségeket hoznak létre, hogy belülről pusztítsák el az Egyházat és a katolikus hitet. Bíborosok és püspökök, akik nem félik Istent, és lelkiismeret nélkül hidegvérrel ölnek lelkeket, mindezt a hatalom és a pénz szeretetéért, és akik egyre távolabb és távolabb kerülnek attól az igazi küldetéstől, amelyet a mi Urunk Jézus Krisztus ránk bízott. Amikor a nagyszerű II. János Pál élettelen testére néztem, erre gondoltam.

És akkor, a lelkem mélyén meghoztam a döntést, hogy visszavonulok, és a könyvírásnak szentelem magam. Az volt az érzésem, hogy az én küldetésem véget ért. Mindent odaadtam, méghozzá a lehető legjobb módon. Ráadásul az egészségem sem volt a legjobb. Szerettem volna folytatni a tevékenységemet az egyház számára nyugodtabb és lazább pozícióban, és visszafogottan. Meg voltam győződve arról, hogy a Szentatya halála után a feladatom befejeződött. De Isten tervei nem a mi terveink, és Ő már döntött helyettem.

Amikor a konklávéban a szavazás során rémülten vettem észre, hogy a választás rám, szegény emberre esett, szívem legmélyéről lemondóan mondtam Istennek: “Uram, ne tedd ezt velem!” Ezt a kifejezést aztán átvette a média, amelyet néhány szabadkőműves manipulált, bíborosok, hogy mindent elferdítsenek és egy romboló, és hamis képet alkossanak rólam egészen a halálomig. A pletykák között szerepelt, hogy szigorítanám az egyház törvényeit, mert konzervatív és tradicionalista vagyok, és hogy ellenállnék az új modernista levegőnek, amely akkoriban alakulóban volt, és azt is mondták, hogy veszélyt jelentek a terveikre, mert elleneztem a relativizmust.

Amikor megkérdezték tőlem, hogy elfogadom-e Isten akaratát vagy sem, azt válaszoltam: Igen, én elfogadom Isten akaratát. Miközben az összes jegyzőkönyvet kidolgozták, arra gondoltam magamban, hogy a csoportban voltak a bíborosok között, akik nálam képzettebbek voltak, de Isten az Ő jóságában engem választott, egy egyszerű és alázatos munkást az Úr szőlőjében. Ezt a mondatot mondtam a megválasztásom napján. Péter apostol utódjává való megválasztásom napján hoztam nyilvánosságra.

Nagyon jól tudtam, hogy mivel állok szemben, és ellenségeim időközben megerősödtek és megsokasodtak. Tudtam néhány dossziéról, amelyet VI. Pál pápa pontifikátusa alatt írt, a Vatikáni Kúriáról készített, és amelyeket később elődömmel, II. János Pállal áttekintettünk. Az volt a szándékom, hogy egy alapos tisztogatást kezdeményezzek, és tudtam, hogy ez nem lesz könnyű, hogy a Vatikáni Kúrián belül teljes átszervezést kell végrehajtani. Tisztában voltam vele, hogy ez valószínűleg az életembe fog kerülni, mint elődeimnek, de úgy döntöttem, hogy a nehezebb utat választom, néhány hívő ember segítségével. Ennek érdekében tisztogatásba kezdtem, amire akkoriban a Legio Christi-ben sürgősen szükség volt. Rákényszerítettem az alapítót, Marcial Macielt, hogy vonuljon vissza minden közhivataltól. Ez önmagában sok ellenséget szerzett nekem, nemcsak a Egyházon belül, hanem kívül is. Tisztában voltam vele, hogy ami rám vár, az a legnagyobb megtisztulás. Ismertem a Vatikáni Kúriát és az ott szövődő intrikákat. Tisztában voltam vele, hogy nem én vagyok az elsőszámú jelölt Péter székére, de nem azért, mert nem voltam elég jó, hanem azért, mert nem segíteném a szabadkőműves hatalmakat a céljaik elérésében. Eközben ők az érdekeiknek megfelelően készítették elő az ideális jelöltet. Szükségük volt valakire, akit máglyára tudtak küldeni, míg ők olyan jelöltet választottak, aki összhangban volt a világ erőivel, és ez az átmeneti és ez az ideiglenes személy én voltam.

Itt Benedek pápa mélyet sóhajtott, és tekintete olyan volt, mint a béke végtelen tengere. De Isten az Ő egyháza iránti végtelen irgalmasságában elég jó volt ahhoz, hogy késleltesse a gonoszság nagy titkát még egy kis ideig, mert tudta, hogy halálom után ez a misztérium teljes szabadsággal fog feltárulni és cselekedni, leghűségesebb munkatársai támogatásával. Az Egyház nagy rombolója már a maga lábain állt, a nevét már hallani lehetett a folyosókon és a rejtett gyülekezetekben, de még egy kicsit várnia kellett, amíg megfelelően felkészült, és eljött a megfelelő pillanat. A pillanat, amelyet Isten jóságában, a szentek és az igaz lelkek imáinak köszönhetően meghosszabbított. Egyszerű, békés, csendes lelkek akik megingathatatlan hittel imádkoztak, akik képesek életüket adni Jézus Krisztusért, olyan lelkek, akik nem hajolnak meg a gonosz előtt, és akik tudják, hogyan ismerjék fel, hol van a tévedés. Ezeket a lelkeket szereti az Úr, és sokan vannak, csendesen rendezettek, és hatalmas sereget alkotnak, amely az Istenanya keze által jár.

Aztán Benedek pápa arcán angyali mosoly jelent meg, és így folytatta: Hogy alkalmatlan eszköz voltam, nem volt ismeretlen Isten előtt, mert Ő adja az erejét és a hatalmát, hogy szeretettel hordozzam a keresztet, ahogyan Ő maga is tette, és ez vigasztalás volt a lelkemnek, amely már megtapasztalta a bíborosi kollégium tagjainak többsége általi és a polgári hatóságok részéről az elutasítást. Tudatában voltam annak, hogy a küzdelem még csak most kezdődött. Pápai szenvedésem már megválasztásom első napján elkezdődött. Amikor az erkélyre léptem, és megláttam a lelkek tengerének morajlását, megértettem a sorsomat. Isten megfogott engem. Amikor Péter utódjává öltöztettek, borzongás futott át rajtam. Úgy éreztem magam, mint egy szelíd bárány, akit a vágóhídra vezetnek. A templomban rájöttem, hogy az Úr útjai nem könnyűek, rózsákkal és tövisekkel tarkítottak. Veszélyes azt hinni, hogy az ember bármelyik utat választhatja, hogy mindegyik az igazsághoz vezet. Ez egy nagy tévedése annak, aki jelenleg az Egyházat vezeti. Ferencre utalok. Lehet, hogy ő elősegíti ezt a fajta rendszert és a belső megosztottságot. Bizonyos értelemben ez azt jelenti, hogy közösséget vállal a relativizmussal, egy ideológiával, amelyet számtalanszor elítéltem, és a forradalmi ideológiákkal, amelyeket a világ hatalmai erőszakkal próbálnak ránk erőltetni. A súlyos tévedések, amelyeket az Egyház Péter meggyalázott trónjáról terjeszt, öngyilkosságba kergetik a lelkeket. Egy pokoli erőszakos cselekedetben a gonoszság már megtörtént és már nem lehet visszacsinálni, csak Isten mentheti meg Egyházát attól, hogy a szakadékba zuhanjon, és ez az, amit már világosan láttam a II. vatikáni zsinat ülésein. Ott volt egy látomásom a jövő tévedéseiről, amelyek elkezdődtek, köszönhetően a zsinat félreértelmezésének és a sok lila farkasnak, akik beszivárogtak, és akik minden bizonnyal a XXIII. János pontifikátusa alatt az Egyházon belüli szakadáson keresztül jutottak be. Egész életemben a relativizmus ellen harcoltam, és számos írásomban elítéltem az ilyen forradalmi elméleteket, amelyek Isten ellen irányulnak. Szomorúan láttam, hogy a legtöbb bíboros, néhány kivételével, elfogadta ezt az ideológiát. És éppen ezért buzgón keresték a reformot az egyházon belül, egy olyan reformot, amely magában foglalja az eltávolításomat, mert én voltam a legnagyobb akadály. Éreztem az ellenem irányuló határtalan gyűlöletüket, és ha nem lett volna Isten kegyelme, Aki mindig velem volt, bizonyára megadtam volna magam ezeknek a támadásoknak. Nekik volt lehetőségük, hogy megöljenek, de Isten megóvott, mert az én órám még nem jött el egészen addig a napig, amikor el kellett távolodnom az útból. Én tudatában voltam annak, hogy halálommal a juhok szétszóródnak, de biztos voltam abban, hogy az Isteni Pásztor összegyűjti őket a nyájába. Én csak eszköz voltam az üdvösség tervében, semmi több, és hamarosan eljön a nagy megtisztulás. A mi Urunk Jézus Krisztus az, aki az Ő egyházát valóban irányítja.

Halálom után nagy volt a zűrzavar. Valahogy Isten megengedte a gonoszságot azok szívében, akik ezt állítják, hogy Krisztus igaz tanítványai, és a valóságban e korszak Júdásává válnak hogy még több zűrzavart és megosztottságot okozzanak az Egyházon belül.

A 95. születésnapomon, sok más rágalom mellett, azt mondták: Ez a pápa, aki nem akart az lenni, én magam is hallottam élőben néhány bíborostól. Fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, megfosztottak minden megkönnyebbüléstől és kényelemtől. Én az Urunkkal a Golgotára vezető úton voltam, átölelve a Megváltó keresztjét. Tudtam, hogy hamarosan eljön az én órám, megtapasztaltam a magány börtönét, a félelmet, hogy nem tudok nyíltan beszélni, csak kódokon és példázatokon keresztül. Megtapasztaltam a börtönt, hogy egy olyan börtönőr őriz, akiről tudtam, hogy nem lehet benne megbízni. El voltam nyomva és vigasztalan voltam, de megpróbáltam utánozni Mesterünket, amennyire csak tudtam. És nem utasítottam vissza a keserű kelyhet, amit felkínáltak nekem, mindig Isten kegyelmével, minden bizalmamat Jézus Krisztusba vetve, és nem bíztam saját erőmben.

Tudtam, hogy Iskarióti Júdás éjjel-nappal mellettem volt, és hogy hamarosan el fog árulni engem egy áruló csókkal. Ennek ellenére nem utasítottam el őt, mert mindenben Isten kezét láttam. Mint a vágóhídra vezetett szelíd bárány, hallgattam, és nem nyitottam ki a számat, kivéve, hogy megáldjam és megbocsássak. Iskarióti Júdás megbotránkozott Jézuson, az isteni Mesteren, mert nem felelt meg a politikai harcossal szemben támasztott elvárásainak, hanem békés, alázatos és szelíd ember volt. Valahogy úgy láttam magam, mint ennek a képnek a tükörképét, én szelíd és alázatos voltam, a béke embere, és ez sokakat összezavart, akik kihívtak engem. Sokan próbára tettek, de a legzavaróbb a börtönőröm volt, a saját titkárom. A múltban szörnyű tapasztalatot szereztem azzal, hogy a barátaim elárultak. A börtönőröm úgy tett, mintha a barátom lenne, úgy tett, mintha megbánná, úgy tett, mintha mellettem állna, de életem végére megajándékozott az Úr a szellemek éles megkülönböztetésével, és tudtam, hogy nem bízhatok benne, sem azokban az emberekben, akik velem éltek éjjel-nappal. Száműzetésem börtöne a Mater Ecclesiae kolostor volt, és ennek különleges oka volt. Isten gondoskodott arról, hogy én, mint annak jogos pásztora, bent legyek a házban, és ne kívül, hogy támogassam az Egyházat, hogy imádkozzam és vezeklésben éljek. Látszólag rejtett és csendes életet éltem, minden kényelem nélkül, kivéve az alkalmi látogatásokat, amelyeket börtönőröm megengedett, mert engedelmeskednie kellett urának, aki gondoskodott róla, hogy én elszigetelt legyek, megfosztva a világgal való kapcsolattartástól. De soha nem tudtak megfosztani az Istennel való kapcsolattartástól. Minél többet szenvedtem, annál közelebb kerültem Krisztus szívének dobogásához. Életem a közbenjárás állandó imájává vált. Felfedeztem az utat az igazi szabadsághoz, az imádságon keresztül. Az elmém soha nem volt csapdába esve, ahogyan azt egyesek akarták. A lepusztult testemet kínozták és olyan gyógyszerekkel kezelték, amelyek az egészségemet veszélyeztették, ahelyett, hogy javították volna, és amelyek apránként közelebb vittek az örökkévalósághoz. Tudatában voltam mindannak, ami körülöttem történt. Isten az Ő jóságában adott nekem világosságot, még akkor is, ha ilyen fájdalmas helyzetben voltam. Mint Krisztus egyetlen jogos főpásztora, hóhéraim fogságában voltam. Azok, akik egy napon kineveztek engem a pásztorok pásztorává, ugyanazok voltak, akik keresztre feszítenek röviddel később, ahogyan az Urunkkal, Jézussal történt a virágvasárnapot követő pénteken. Éppen emberi korlátainkban és gyengeségeinkben vagyunk hivatottak arra, hogy Krisztushoz igazodjunk. Minden egyes percben tisztán tudtam olvasni az életemet Krisztus fényében. Lépésről lépésre láttam a próféciák beteljesedését, és életem végén inkább láttam magam a mennyben, mint a földön. Teljesen tudatában voltam annak, hogy hasznosabb lehetek az egyház számára, ha Istenhez megyek, mintha itt maradnék ebben a siralomvölgyben.

És már csak ez a gondolat is arra bátorított, hogy tovább vigyem a keresztet az Iránta való szeretetből, Aki teljesen odaadta magát a kereszten az irántam érzett szeretetből. Ez az én nyilvános vallomásom. Én, XVI. Benedek, Krisztus helytartója, az utolsó és törvényes utódja Péter apostolnak, akinek az Úr a Királyság kulcsát adta, Péterhez hasonlóan börtönbe vetettek. Mert az igazságot hirdettem, gyűlöletes lettem a világ hatalmainak, akik nyilvánvaló kegyetlenséggel kínozták agyagból való testemet, de felszabadították halhatatlan szellememet, amely most Isten áldott tekintetében gyönyörködik. Isten a jutalma, azoknak a jutalma, akik hűségesek maradnak az Ő Fiához, Jézus Krisztushoz, Akinek minden tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Gyorsan és ravaszul puccsot hajtottak végre, és összehívtak egy konklávét, hogy megválasszák állítólagos utódomat, megkerülve a tekintélyemet. A Konklávén a szabadkőműves bíborosok voltak többségben, egy régóta szervezett kísérlet, hogy beszivárogjanak a bíborosi kollégiumba, amire megdönthetetlen bizonyítékok vannak. A beszivárgást a szabadkőműves szövetségesek vezették az Egyesült Államokban, és az ország akkori elnökének, Barak Obama elnöknek a vezetésével nyomást gyakoroltak a konklávéra, követelve, hogy cseréljenek le az ő jelöltjükkel, mert a világ nagy elitjei, különösen Kína ezt követelte. Befagyasztották a Vatikáni Bankot, és még azzal is megfenyegettek, hogy megölnek, ha másnap reggel nem mondok le. Tarthatatlan helyzet volt, amely éles kardként hatolt a lelkembe. Egyértelmű, hogy a médiát a Vatikán manipulálta, hogy tönkretegye a megítélésemet, és hogy a világ gyűlöljön engem. Az Egyesült Államok járult hozzá a legnagyobb mértékben az államcsínyemhez. Minden egyes alkalommal, amikor egy szót is szóltam, nagy felháborodást keltett a bíborosok, különösen a német papság között, akik az elsők között emelték fel ellenem a kezüket. Akkor azt mondtam magamban: egy fiú, aki kezet emel az apja ellen és erőszakos megosztottságot okoz, és más közösségeket is arra ösztönöz, hogy kövessék a példáját a makacs lázadásban. Ez a helyzet olyan elviselhetetlen és elkeserítő szintet ért el számomra, hogy Isten Lelke imádságban arra ösztönzött, hogy úgy döntsek, más módon folytatom péteri szolgálatom, nem annyira aktívan és nyilvánosan, mint inkább elmélkedve és imádkozva. Ily módon sikerült a Vatikáni Kúria központi kormányzatán belül elterelnem magamról a figyelmet, ahogyan azt kérték tőlem, és így elhárítani a valaha volt legnagyobb skizmát, minden idők legnagyobb szakadását. Legfőbb pontifexként egyedül álltam, mindenki támogatása nélkül, kivéve néhány hűséges bíborost. Hirtelen egyedül voltam Istennel, és rájöttem, hogy amikor az emberi szavaknak nincs hatása, csak egy kiút van: az ima. Ezt tettem. Elmerültem az imádságban, bűnbánatban éltem, ami modernista ellenségeimnek, a pederaszta barátaiknak és az összes olyan forradalmi ideológia követőinek, ami ellenkezik Isten törvényeivel és az összes keresztény erkölcsel, kínszenvedés volt.

Az isteni kegyelem segítségével a keserűt édesre változtattam, és a szenvedésből az egész Egyház és a rám bízott misztikus teste javára. Éppen az emberi gyengeségben és korlátozottságban vagyunk hivatottak arra, hogy Krisztussal összhangban éljünk. Manipulálták életem menetét, és a világ számára megvetendő emberré tettek. Olyan emberré, akit a lehető leghamarabb le kellett cserélni. Azt a valótlan pletykát terjesztették, hogy pedofil papokat védtem, holott a valóság egészen más volt. Krisztust, az isteni Mestert utánozva hallgattam, és nem nyitottam ki a számat.

Bíztam az isteni beavatkozásban, az igaz Bíró kezébe helyeztem magam, és mint egy szelíd bárányt, elvezettek a vágóhídra, hogy az Egyház javára kiontsam a véremet. Mint a katolikus egyház igaz lelkipásztora, nem hátráltam meg. Nem hátráltam meg még akkor sem, amikor a manipulált és bőségesen megfizetett média árulónak mutatott. Ellenségeim azt mondták, hogy az Egyház megkeményedik velem, és hogy szándékomban áll visszatérni a zsinat előtti korszakhoz. Én voltam a leginkább rágalmazott és lejáratott pápa. Nevem fogcsikorgatást váltott ki a Vatikáni Kúria folyosóin. A sok rágalom között, amelyet terjesztettek rólam, többek között az, hogy gyáva vagyok, aki leszállt a keresztről és elmenekült a farkasok elől. Mindent, amit nyilvánosan vagy magánemberként mondtam, azzal az egyetlen céllal ferdítették el, hogy államcsínyt szervezzenek. Egy másik azt mondta: ’Ő a legrosszabb Pápa, aki valaha is volt’, és így egymás után fúródtak a kardok a szívembe. A kemény valósággal szemben, amit láttam, a magam útját jártam, és ez az út abban állt, hogy követtem Krisztust a Golgotára. A bíborosi kollégium engedetlensége olyan szintre jutott, hogy lehetetlen volt számomra kormányozni. Mint pásztor mindig tisztelettudó, szívélyes és udvarias voltam mindenkivel szemben, kivétel nélkül. Cserébe megvetést, rágalmakat és sértéseket kaptam. Az én úgynevezett személyi titkárom nem volt a bizalmasom; ellenkezőleg, tudtam, hogy nem lehet megbízni benne. Ő volt a hóhérom, nyílt mikrofon az ellenségeim számára. Francisco volt az, aki elrendelte, hogy magánzárkában tartsanak és szigorúan őriztessenek. Nyilvánvalóan félt, hogy esetleg mondok valamit, ami árthat a hírnevének. Attól félt, hogy felfedem az igazságot, és tönkreteszem a titkos terveit a katolikus egyház elpusztítására. Ezt világossá tettem George (Gänswein) számára, amikor azt mondtam neki: Úgy tűnik, hogy Ferenc pápa már nem bízik bennem. Még a gondosan kiválasztott és gondosan kiképzett apácák sem voltak megbízhatóak, akik elkísértek. Nagyon magányosnak éreztem magam, a szó szoros értelmében egy börtönben voltam. Nem egyszer sírtam az Oltáriszentség előtt, Krisztust nézve, és erőt kértem, hogy ne adjam fel, és bölcsességet, hogy mindenben Isten akaratát teljesítsem. A titkárom, George figyelt engem, ahogy ezt tettem. Száműzetésem második évében volt ez, és a titkárom születésnapján, amikor ezeket a szavakat mondtam: ’Georg, a mai nap különleges nap számodra. Azt mondta nekem: Köszönöm, Őszentsége, és rám nézett meredt tekintettel. Folytattam: Tudod, hogy az én igazi kormányprogramom nem ez volt, nem ez volt az én akaratom, hanem az, hogy az egész Egyházzal együtt hallgassuk az Igét és figyeljünk az Úr akaratára, és hagyjuk, hogy Ő vezessen. Ő így válaszolt: Igen, Szentatya, tudom. Nos, ma azt akarom mondani, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az, aki történelmünknek ebben az órájában az én látszólagos haszontalanságom e pillanatában boldog véget enged, mert megígérte, hogy a pokol erői nem fogják legyőzni az Egyházat. Elhiszed, amit mondok neked? Ő azt mondta: Igen, Őszentsége, és nagy csend támadt körülöttünk, és egymásra néztünk. Az első alkalommal láttam a tekintetében az őszinte barátság nyomát. Abban a pillanatban lelkem mélyén imádkoztam az Úrhoz, hogy térjen meg, George-ért és minden ellenségemért, és szívem mélyén azt mondtam: ’Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek’.

Bizonyára Mária iskolájába jártam a hallgatásban, aki mindent a szívében őrzött, és a sok dolog között, amit abban a fájdalmas száműzetésben megtanultam, az a csend volt. A csend nem gyengeség, a csend nem félelem vagy gyávaság, a csend Isten bölcsessége, ez az óvatosság. És az igazán bölcs ember az, aki tudja, hogyan és mikor kell hallgatni, nem az, aki sokat beszél. És vannak idők, amikor a Szentlélek arra ösztönöz, hogy beszéljünk vagy hallgassunk. Az igazak hallgatása elhozza Isten igazságosságát, mert Isten kezébe helyezzük magunkat, az igaz Bíró kezébe. Amikor megkezdtem pápaságomat, világossá tettem, hogy az egyházzal együtt hallgatok Isten szavára, mindig az Ő szent akaratát szándékozom teljesíteni, mindig engedelmes akarok lenni az Ő szavának, mindig kész vagyok megbocsátani, ahányszor csak szükséges, és második esélyt adni, mert a lelkeket kell sürgetnie egy igaz pásztornak, aki mindig kerüli az ítéletet, és aki kész kijavítani, amikor szükséges; és bár elismerem, hogy emberileg nézve az embernek vannak gyengeségei, és nekem is voltak, az is igaz, hogy soha nem engedtem el Isten kezét, Aki mindig velem volt a csónakban. És bár sok vihar jött, mindig bíztam Isten erejében. Sok kudarcom ellenére mindig hűséges maradtam az Úrhoz és szívemben Péter szavait ismételgettem: ’Uram, te tudod, te tudod, hogy szeretlek téged’.

Nagyon fájdalmas volt megtört emberségemnek felfedezni, hogy lassan megmérgeznek. Lassan megmérgeztek, mert hallottam a titkáromat, Georg Gänsweint, anélkül, hogy észrevették volna, Ferenc utasításait adta át az apácáknak, akik vigyáztak rám. Hallottam, hogy azt mondta: ’Adjátok tovább neki a gyógyszert, tegyetek mindent úgy, hogy természetesnek tűnjön, ne gyanakodjatok semmire, ne kérdezősködjetek, így parancsolják felülről, ne aggódjatok, jól fogtok járni.’ Úgy tettem, mintha nem vennék észre semmit, és onnantól kezdve bármilyen ételt vagy gyógyszert, amit ők adtak elkerültem, hogy megegyem, mert attól féltem, hogy mérgezett. És az étel hiánya még inkább károsította az amúgy is gyenge egészségemet. Mindig megáldottam a gyógyszereket, mert biztos voltam benne, hogy pótolni fogják őket. A börtönben töltött életem, amely majdnem 10 évig tartott, a végéhez közeledett. Isten sietett velem. Még ha akartam volna is világosan beszélni, nem tudtam volna. Nem is hittek volna nekem. Kiforgatták volna a szavaimat, nem volt körülöttem senki, akiben megbízhattam volna. Ez egy nagyon stresszes helyzet volt, ezért Isten megvilágosított engem, hogy valahogyan tudjak kommunikálni kódokon és példabeszédeken keresztül, és könyveken keresztül, remélve, hogy legalább valaki megérti, ahogy beszélek. Megtapasztaltam, hogy a börtönt egy olyan börtönőr őrzi, akiről tudtam, hogy nem lehet megbízni benne. Fáradt voltam és vigasztalan, de megpróbáltam utánozni a Mesterünket, amennyire csak tudtam. És nem utasítottam vissza a keserű kelyhet, amit nekem készítettek, mindig Isten kegyelmével, minden bizalmamat Jézusba helyezve, nem bíztam saját erőmben.

95.születésnapom alkalmából Ferenc meglátogatott, és hozott egy üveg bort karamellkrémmel, és azt kérte, hogy kettesben maradhasson velem. Soha nem gondoltam, hogy a cinizmusa és gonoszságra való képessége ennyire kifejezett lesz. Ismét láttam a gyűlöletét irántam, az Egyház iránt és mindenekelőtt határtalan gyűlöletét az Istenanya iránt. Én mindig békés és diplomatikus embernek tartottam magam: Mit tehettem volna? Csak csendben, nagy magányban szenvedni, mert életem végén magam is elhagyatottan találtam magam tökéletes egységben a szenvedő Krisztussal. Ez a megtisztulásom része volt, megértettem. Krisztus helytartójaként végzett szolgálatom nagy megtisztulást igényelt. Sok mindent bíztak rám és hamarosan számot kell adnom Istennek minden ügyintézésemről. Nemcsak a lelkemről kellett számot adnom, mint megkeresztelt kereszténynek, hanem az egész egyházról is. Milyen nagy felelősség, milyen nehéz keresztet kellett pápaként hordoznom. Attól a pillanattól kezdve minden világos volt számomra.

A gyónás pecsétje alatt és a hamis testvériség szokásos hízelgő magatartásában Bergoglio, vagy inkább Ferenc gúnyos hangon és a maga nagyon is cinikus és kíméletlen módján azt mondta, hogy tetszik neki, hogy az egyház a kezében van, hogy ő teljesen elpusztítaná, és örökre eltemetné az Eucharisztiát. Azt mondta: sok szövetségesem van, akik segíteni fognak nekem, nemcsak belülről, hanem kívülről is. A Kúria térdel a lábam előtt, és a bíborosi kollégium, hűséges kutyák, mint tudod. Nem tagadhatod, hogy hűségesek, hogy engedelmeskednek, és huncutul elmosolyodott. Elhoztam őket ide neked, és ha nem tudnád, megerősítem neked. Vedd ezt szívességnek a részemről. Nem vagyok olyan rossz, mint mondják. Ő ismét mosolygott, ezúttal jéghidegen. A tekintete megrémített, és az, hogy előttem állt, olyan volt, mintha a Sátánt látnám. Bevallotta nekem, hogy egyik célja az volt, hogy sárdobálással sározza be az Isten anyját, ha lehet, kiirtani a dogmákat és eltiporni az Eucharisztiát. Elmondta nekem, hogy a (trienti?) rendkívüli rítus egy csapásra megszünteti, és csak a jelenlegi rítus marad meg a maga sok profanizációjával és szentségtörésével. Végül az új rítust egy szabadkőműves dolgozta ki, aki a liturgia szakértője volt, és bevallotta nekem, hogy örült, amikor a Tepeyac folyóhoz ment, és szemtől szembe megsértette a Mennyek Királynőjét. Mexikóról beszélt.

És aztán nagy örömét lelte abban a pantomimban, amiben egy állítólagos felajánlásban Oroszországot és a világot Mária Szeplőtelen Szívének szentelte. Azt mondta nekem, még közelebb lépve és iróniával: “Akarod tudni, hogy kit hívtam a Szűzanya szeretett képe elé? Azt válaszoltam neki, hogy erre semmi szükség. Azt mondta nekem, mert tudta, hogy ez fájni fog nekem: A Sötétség királyát hívtam, érted? Teljes csendben maradtam, aztán azt mondta: Óh nagyapa, bevallom, nagyon jól szórakoztam, de ideje véget vetni a bohózatnak. A katolikusok tudatlanok és agyatlanok, és jó, ha így folytatják, engedelmesen és alázatosan bármit is mondanak nekik. És ismét elmosolyodott. Bevallotta nekem, hogy a legnagyobb megelégedettséget az nyújtja neki, ha szenvedni lát engem. Azt mondta, hogy szereti ezt, és hogy én vagyok a prédája, hogy az életem a kezében van, hogy bármikor örökre elintézhet, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ezt tette, és hogy ez nem sokat számít neki. Azt mondta: Tudod, mi az az eutanázia? Erre ő elmosolyodott, megrázta a fejét, és azt mondta meredt tekintettel: Fájdalmaid vannak? Elborzadtam mindattól, amit hallottam tőle. Nem tudtam elhinni ezt a gonoszságot, a szívében csak gyűlölet volt, és a szájából csak förtelmek jöttek. Akkor így szólt hozzám: Szentatyám, ne aggódj, szenvedésed hamarosan meg fog rövidülni, megígérem neked.  Ránéztem és azt válaszoltam neki: ’Te nem félsz Istentől?’ És ő azt mondta nekem: Én nem ismerek félelmet; és hozzátette: Mi a félelem? És abban a pillanatban felállt, és azt mondta nekem: Elég volt mára, most elmegyek, és mosolyogni fogsz, mint mindig, hogy észrevegyék a megbecsülésünket egymás iránt. Senki sem tudhat erről a beszélgetésről, ne feledd a gyónás pecsétjének súlyosságát, különben még rosszabb lesz neked. Érthetően fejeztem ki magam, Szentatya? Néma maradtam, és elment.

Attól a pillanattól kezdve minden megváltozott. Nagyon rosszul éreztem magam amiatt, amit az imént hallottam. Csak Isten tudja, mennyit szenvedtem azon az éjszakán és attól a naptól kezdve. A látogatása valóban kihozta belőlem a borzalmat. És attól az éjszakától kezdve még rosszabbul aludtam. Legtöbbször álmatlanságban szenvedtem. Egész idő alatt, a végsőkig, Ferenc szavait hallottam a fülemben, és ahogyan ő mondta, ’a komédiának folytatódnia kell.’ Csak ekkor jöttem rá, hogy mit is jelent ez a mondat valójában: a komédiának folytatódnia kell. Amit mondott nekem, az halálom napjáig megmaradt a fejemben. A szavai, amelyek mindig a fülemben csengtek, mártírhalált jelentettek számomra. És a legrosszabb az volt: én nem mondhattam semmit. Gyötrődtem, és Ferencnek ez a vallomása okozta a szívrohamot, amely elvitte az életemet.

A szívroham, amely véget vetett az életemnek, még csak nem is a méreg volt, amit lassanként beadtak nekem. Ami a halálomat okozta, az a fájdalom volt a szívemben, miután egy ilyen vallomást hallottam. Azt mondtam magamban: ő az Egyház rombolója, és nyilvánvaló, hogy az egyház az ő befolyása alatt áll. A Sátán befolyása alatt áll. Aztán gondolataim Fatimába repültek, és könnyek szöktek a szemembe. Biztos voltam benne, hogy napjaim meg vannak számlálva, és hogy életem függönye hamarosan lehull. Az a személy, aki felelős volt e napok lerövidítéséért, a börtönőröm volt. A látszólag hűséges titkárom, Gänswein. Őt bízták meg ezzel a feladattal, és neki úgy kellett elvégeznie, hogy a gyilkosság legkisebb gyanúja se merüljön fel. A halálom előtti napon a titkárom kapott egy telefonhívást. Ferenc volt az, és ezt a mondatot mondta: Itt az idő, és letette a telefont. Én hallottam, mert a közelemben volt, és azt hitte, hogy alszom. Nem álltam ellen hóhéromnak. Türelmesen vártam a végemet. Mit mondhattam vagy tehettem volna másképp, hiszen teljesen elszigetelve voltam, és a nap 24 órájában őriztek, mivel a Vatikánon belül valóban ők irányítottak, és ők, akik Ferencnek köszönhetően most már többségben vannak, manipulálták az információkat, és közzétettek egy olyan valóságverziót, amelyet már a Vatikán maga igazított és nagylelkűen fizetett.

Nem titok, hogy a történelem során számos pápát meggyilkoltak ugyanazok a szabadkőműves bíborosok, akik beszivárogtak a központi kormányzatba. Miután államtitkárok lettek, sok ilyen gyilkosságot úgy adtak elő, mintha természetes halál vagy szívroham lenne, és hogy eloszlassák a gyanút, szentté avatták őket. Hogy csak egy példát említsek: I. János Pál pápa aktái és a nagy II. János Pál, aki ellen több sikertelen merényletet követtek el, és akit végül egy szükségtelen és kényelmesen elvégzett gégemetszéssel hallgattattak el. Végül pedig ott vagyok én, és én tudom, biztosíthatom önöket, hogy sokféleképpen lehet ölni. A Szentatya tekintete a végtelenbe nézett. Nem tudtam elhinni – mondja Benedicta nővér –, amit hallottam. Nagy fájdalmat éreztem a szívemben és nagy felháborodást, de ott ültem az ágy szélén, teljes csendben, úgy írtam, mintha a pápa titkára lennék, és azt mondogattam magamban: Micsoda borzalom, én Istenem! Micsoda aljasság! Ekkor a Szentatya rám nézett és azt mondta: ’Légy erős és írj tovább. Még sok mondanivalóm van, mindez már a történelem része. Írj, lányom!’ Azt mondtam: Hallgatlak, Szentatya, és ő folytatta:

Pápaként mindig fehér reverendát viseltem, abban a reményben, hogy a világ felismeri majd, hogy soha nem mondtam le, és hogy nyomás alatt álltam, hogy cselekedjek és az Egyház javát szolgáló döntéseket hoztam. Abban a néhány beszélgetésben, amelyet folytathattam, mindig homályos voltam, hogy ne keltsem fel ellenségeim gyanúját, akik állandóan figyeltek engem, és nagyon óvatosnak kellett lennem. Az ellenségeim sokan voltak, és sok mikrofonjuk volt. Most nagy békességet élvezek, mert Isten igazságos, és Ő mindig a megfelelő időt választja. Ezek azok az idők, amikor sokan azt hiszik, hogy birtokolják és ismerik az igazságot. Igazság csak egy van: Krisztus, és csak Hozzá kell mindig hűségesnek maradnunk, még akkor is, ha ez az életünkbe kerül, mint ahogy nekem is az életembe került.

2022 december 8-án a bizalom és a jóindulat gesztusával tájékoztattam a titkáromat, hogy megírtam több levelet és utolsó enciklikámat, amelyben kifejeztem, hogy Mária Coredemptrix, Mediatrix és Advocata (társmegváltó, közbenjáró és szószóló). Elődöm, a nagyszerű II. János Pál hűséges védelmezője volt Mária Coredemptrixnek a kereszt lábánál. Elmondtam a titkáromnak, hogy hol vannak. Meglepetése nem sokáig váratott magára. Azt mondta leveleket?!, és ugyanakkor egy kötelező mosollyal közölte velem, hogy köszönetet mond nekem a bizalomért. Rámutattam, hogy ezek a levelek bizalmasak, és elsősorban a központi kormánynak, a vatikáni Kúriának, a Hittani és a Liturgia Kongregációnak, a bíborosi kollégium, Gerhard Ludwig Müller bíborosnak, Raymond Leo Burke bíborosoknak, Zen bíborosnak, Robert Sarah bíborosnak, a Szent X. Pius Papi Testvériségnek szólnak.

Levelet írtam a papoknak és szeminaristáknak, amelyben sürgettem őket, hogy mindig törekedjenek arra, hogy példamutató papok legyenek, akiket az állandó és intenzív imádság éltet és intenzív imádsággal, ápolva a tisztaságot és a Krisztussal való bensőséges kapcsolatot, és hangsúlyoztam, hogy a papnak Krisztus szívéhez kell igazodnia. Csak így lehet, hogy a papi és apostoli szolgálat gyümölcsöt teremjen, és azt tanácsoltam nekik, hogy soha ne hagyják magukat elcsábítani a karrier és a hatalom logikája által. Szavak, amelyeket gyakran mondtam papoknak és szeminaristáknak. Végül arra buzdítottam őket, hogy ne kövessék el azt a hibát, hogy a Szentáldozást kézbe adják és a Szűzanya kérésének megfelelően végezzenek jóvátételt (a fordító mejegyzése: = engeszteljenek). Leveleket írtam a Megszentelt Élet Intézményeinek, újságíróknak szerte a világon, és jó barátomnak, Giulio Colombi teológusnak. Végezetül pedig egy nyílt levélben fordultam Isten népéhez. Hangsúlyoztam Georgnak, hogy ezeket a leveleket halálom után három nappal tegye közzé, és ő erre a szavát adta.

Feladatomban, hogy Krisztust utánozzam, aki a végsőkig az áruló és alattomos Iskarióti Júdást maga mellett tartotta, az árulók mintapéldányát, akiket az egyházban látni fogunk. Nekem is ott volt Georg, aki iránt őszinte szeretetet, bizalmat és türelmet tanúsítottam az utolsó pillanatig, mert vágytam a lelke javára és megtérésére, bár tudtam, hogy hamarosan látni fogom, amint elköveti a legnagyobb árulást és a legnagyobb gyilkosságot. Tudván, hogy titkárom el fog árulni, bölcsen döntöttem, hogy e levelek egy példányát átadtam nagy barátomnak, Giulio Colombinak, utolsó látogatásakor. Diszkréten, és anélkül, hogy gyanút keltettem volna, gyorsan elmagyaráztam Giuliónak, hogy miről van szó, és megkértem, hogy vegye át ezeket a dokumentumokat, és megkértem, hogy közeli halálom után tegye közzé ezeket a dokumentumokat, és adja át a bíborosi kollégium minden tagjának, hogy ők is megtegyék a megfelelő lépéseket. Döntéseket hozzanak, és halálom után törvényes konklávét hívjanak össze.

A titkáromba vetett e bizalomtól vezérelve ő titokban és alattomosan mindent közölt Ferenccel, a leveleket és az enciklikát, a Coredemptrix Mária enciklikát, amelyet én írtam, és amelyben dogmatikusan hirdettem az Istenanya társmegváltását, Isten Anyjának a kegyelmét. Anélkül, hogy észrevette volna, és hála a telefonja hangerejének, hallottam, Ferenc kiadta a parancsot, hogy égessenek el mindent, és hozzátette: ’Semmit sem szabad hátra hagynunk, ami kompromittáló lehet’, mire ő azt válaszolta: megteszem, és letette a telefont. Nem tudta, hogy mindent hallottam. (Nyilvánvalóan a Radio Maria Mystica programigazgatója, Henry úr, az adás időpontjában még nem tudta, hogy Colombi meghalt a 2023. január 1-jén!!!)

Georg Gänswein titkárom árulásának ismeretében és utolsó esélyként számára, hogy igazolja magát Isten előtt, kifejezetten ajánlottam neki azt az enciklikát, amit én 2022 03.25-én fejeztem be, amelyet három éven át éjjel-nappal, mély imában és Istenhez intézett kéréssel imádkozva írtam és kérve Istent, hogy Szentlelkével világosítsa meg szolgáját. Figyelembe véve az archívumban található teljes és pontos dokumentációt, amely ezt az új Máriadogmát illeti, ünnepélyesen és dogmatikusan kijelentettem a Boldogságos Szűz Máriának kinyilatkoztatott szerepét, Mária, mint minden nemzet lelki Anyja, három fő aspektusa szerint, mint Társmegváltó, Közvetítő és Szószóló (védőügyvéd), amelyek lehetővé teszik számára, hogy teljes mértékben gyakorolja lelki anyaságát, amelyet Fia, Jézus Krisztus adott neki a kereszten hogy gyakorolja azt minden idők minden emberéért.”

Az enciklika így fogalmaz: “A Boldogságos Szűz Mária a mi Anyánk a kegyelem rendjében Társmegváltó, Közvetítő és Pártfogó, akinek anyasága egyetemes, és a világ teremtése óta az, kezdve a Fia, Jézus Krisztus által véghez vitt megváltással. Minden nép és faj számára. A hit, a család, a társadalom és a béke példátlan válsága idején, amely az emberiség mai állapotát jellemzi, az Istenanya közbenjárására ma sürgetőbb szükség van, mint valaha. Meggyőződésem, hogy a Boldogságos Szűzanya lelki anyaságának e pápai meghatározása Szűz Mária rendkívüli gyógyír lesz a jelenlegi globális válságra, amely ma az emberiséget fenyegeti. És aláírtam: Benedictus PP. XVI. a pásztokok pásztora.”

„Amikor befejeztem ennek az enciklikának a megírását, jelet kaptam az égből. Szívem mélyén biztos voltam benne, hogy a pályafutásomnak vége. Ez volt az utolsó dolog, amit pápaként tenni tudtam, és hogy attól a pillanattól kezdve megkezdődött a visszaszámlálás. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint az Omega, aki lezár egy ciklust az egyházban, és egy új, erős vallásüldözést vezet be.

Azon az utolsó reggelen nem tudtam aludni, nehezen lélegeztem, az álmatlan éjszakáim egyre hosszabbak és hosszabbak lettek, és ez nem volt csoda, mert a helyzet, amit átéltem kifejezte azt a szorongatott helyzetet, amelyet az Egyház élt át. De én tudatában voltam annak, hogy az Úr mindent kézben tart. A lelkiállapotom nem volt a legjobb, fáradtnak éreztem magam, és nagyon megterhelt mindaz, amiről tudtam, hogy történik, Ferenc gyónása, amely éjjel-nappal gyötört, és hogy lehetetlen volt számomra, hogy beszéljek helyzetemre való tekintettel, és mindenekelőtt a gyónás pecsétje, amely sérthetetlen. Ez gyötört engem, hogy példátlan botrányt okoz. A kommunikációm a a világgal rejtve maradt, olyan volt, mint egy néma kiáltás a hosszú és fájdalmas gyötrelmemben.

Aztán eljött a pillanat, amikor a kora reggeli órákban belépett Gänswein, a titkárom. Azt hitte, hogy alszom, mert több hosszú éjszakám volt. Meg volt győződve arról, hogy sikerült becsapnia engem azokban az években, amikor kénytelenek voltunk együtt élni. A meglepetésére ébren voltam. A rózsafüzért imádkoztam az én jóságos és drága Anyámhoz, aki társam volt ebben a száműzetésben, Máriának, a Társmegváltónak. Ki lehetne jobb társam mint ő, aki mindig hűséges volt Fiához, Jézus Krisztushoz, és aki a kereszt lábánál állt? Georg odajött hozzám és azt mondta: Szentséged, nem tud aludni? Ezt kell adnom neked. Be kell adnom ezt a gyógyszert. Készen álltam, és Isten tudatta velem, hogy eljött az idő, hogy elmenjek. Aztán a szemébe néztem. Rám nézett, és azonnal elfordította a tekintetét. Az ő tekintete hideg volt, mint egy holttesté. Bátorságot vettem, és azt mondtam neki: Georg, gondoltál már a halálomra? Ő Azt válaszolta: Nem, Őszentsége. Azt mondtam: Meg kellene tenned, és gyakran vizsgáld meg a lelkiismeretedet, ez nagyon egészséges a léleknek, az élet nagyon rövid, és egy napon számot kell adnod Isten előtt az életedről. Azt mondta nekem: Szentséged, miért ezek a szavak? Nagyon mély hangon és nagy légzési nehézségekkel válaszoltam neki: ’Gänswein, te már régóta velem vagy és mégsem ismersz engem? Amit tenned kell, tedd meg most és minden további nélkül, de ne felejtsd el, hogy egy nap számot kell adnod Istennek, ezt ne felejtsd el’, és némán bámultuk egymást. Ekkor a titkárom meglepődött, és rájött, hogy lelepleztem a csalását, és hogy ő volt az, akit becsaptak. Aztán beadta nekem az injekciót és a fülembe mondta: “Ideje véget vetni a komédiának”. Készen álltam és imádkoztam, és a kívánságával ellentétben én békében voltam, abban a békében, amelyet csak Isten adhat a léleknek, és odasúgtam neki: Mindent megbocsátok neked szívemből, és kínomban az utolsó szavaim ezek voltak: „Uram, szeretlek téged. Te ismersz engem, és tudod, hogy szeretlek”, és úgy aludtam el, mint aki az édesanyja karjaiban alszik el.

Egész fájdalmas pontifikátusom alatt, vagyis a nyolc év alatt, amíg aktívan tevékenykedtem és a szemlélődő tevékenység majdnem tíz éve alatt kemény kritikának és megaláztatásnak voltam kitéve. Egész életemben kíméletlenül ki voltam téve a nyilvános megvetésnek, de a legfájdalmasabb megaláztatás akkor érte, amikor Berlinbe jöttem, és a német püspökök és bíborosok nem voltak hajlandók fogadni engem. A másik és legnagyobb megaláztatást a temetésem napján éltem át a hóhéraim részéről.

Amikor 2005. április 19-én elfogadtam a péteri szolgálatot, az a szilárd bizonyosság volt bennem, amely mindig is elkísért, az Egyház életének bizonyossága Isten Igéje által. Abban a pillanatban, valamint más alkalmakkor is, nyilvánosan is kifejeztem ezt, a szívemben visszhangzó szavak ezek voltak: Uram, miért akarod ezt tőlem? Mit akarsz tőlem? Ez egy nehéz teher, amit a vállamra raktál, de ha Te a szavaddal kérsz, kivetem a hálómat, bízva abban, hogy Te vezetni fogsz engem minden gyengeségem ellenére. Életem végén elmondhatom, hogy az Úr valóban vezetett engem, hogy Ő közel volt hozzám, hogy minden nap éreztem a jelenlétét, hogy voltak örömteli és fényes pillanataim, de olyan pillanatok is voltak, amelyek nem voltak könnyűek. Úgy éreztem magam, mint Péter az apostolokkal a csónakban a Galileai-tengeren. Az Úr sok napsütéses napot adott nekünk és könnyű szellőt, napokat, amikor bőséges volt a halászat, de voltak olyan napok is, amikor a víz zord volt és a szél szeszélyes, mint az egyház történelme során mindig is, és az Úr mintha aludt volna. De én mindig tudtam, hogy az Úr abban a csónakban van, és én mindig tudtam, hogy az egyház hajója nem az enyém, nem a miénk, hanem az övé, és az Úr az, aki nem hagyja elsüllyedni, Ő az, aki irányítja, természetesen azokon az embereken keresztül, akiket Ő maga választott, mert Ő akarta így. Ez egy olyan bizonyosság, amelyet semmi és senki nem homályosíthat el. És ezért van ma a szívem tele hálával Isten iránt, mert Ő soha nem fosztotta meg az egész Egyházat, és engem sem az Ő vigasztalásától, az Ő fényétől és szeretetétől. Mindegyikőtöket megkülönböztetés nélkül szerettem, azzal a pásztori szeretettel, amely minden pásztor szíve, különösen Róma püspökének, az apostol utódjának szíve. Mindannyiótokat atyai szívvel hordoztalak az imában. Szeretném, ha üdvözletem és hálaadásom mindenkit elérne. Azt akarom, hogy szívem kitáguljon az egész világra.

Most, pályafutásom végén biztosíthatom önöket, hogy a pápa soha nincs egyedül. Az Úr mindig velem volt. Velem együtt dolgozott. Velem együtt pihent. Velem örült a bőséges fogáson. És sírt velem. Mindezt a szívem megtapasztalta pontifikátusom alatt, halálom utolsó napjáig. Az én igenem teljes átadás volt Istennek és az Ő megváltó művének. Ez egy örökkévaló igen volt Mária Szeplőtelen Szívében. Én soha nem hagytam el a keresztet, ahogy sokan mondták, hanem új módon maradtam a megfeszített Úr oldalán miközben szilárdan álltam Máriával együtt az én Uram keresztjének a lábánál.

Most egy utolsó szívességet szeretnék kérni tőled. Hallgatom, Szentséged – válaszolta Benedicta nővér. Szeretném, ha ezt közzé tenné a médiában, anélkül, hogy egyetlen részletet is kihagynál, ahogyan megírtam, mert minden nagyon fontos az Egyház számára. Ne félj, én megértem, hogy ez egy kényes küldetés, amit kérek tőled. Megbízhatok benned? És a nővér válaszol neki: ’Szentséged, természetesen számíthat rám, én leszek az Ön titkára, ha megengedi.’ A pápa ezt mondja neki: tegye meg, és ne féljen az esetleges megtorlástól, amit ez a levél kiválthat. Azt akarom, hogy eljusson a Vatikáni Kúriához, a bíborosi kollégium minden egyes tagjához.

Szentatya, kérdezhetek valamit?” – mondja a nővér, mire ő válaszol: Igen. Hallgatom.

Az ön halála után megjelent egy lelki végrendelet, amelyet feltehetően ön írt. Igaz, hogy ez Öntől származik? Benedek pápa válaszolt: Ami a lelki testamentumomat illeti, elmondom, hogy az hiányos formában jelent meg. Minden pápa szabadon írhat lelki testamentumot. Két részben akartam megírni. Úgy döntöttem, hogy így teszek mert akkoriban kényes helyzetben voltam, és mindenekelőtt a végzetem fenyegetően közeledett. A helyzet annyira bonyolult volt, hogy még azzal is fenyegettek, hogy valóságos börtönbe zárnak, ha nem teszek eleget a követeléseiknek. Ez a nyomás egyértelműen az Egyesült Államok és a kínai kormány részéről jött. Ez volt az oka annak, hogy nem tudtam a teljes végrendeletet megírni, és arra gondoltam, hogy két részből írom meg. A megjelent részt Alfának neveztem el, míg a végrendelet második részét Omegának. Ezt a második részt elégették a levelekkel és az enciklikával együtt, amit írtam. Ez a második rész az, amit most diktáltam önnek. Ezért ez a dokumentum nagy jelentőséggel bír, és fontos, hogy napvilágra hozza. Ez a feladat megköveteli az ön bátorságát. Megértem, Szentséged – mondja az apáca. Ami a titkáromat illeti, elmondom, hogy ismét a saját céljaira használt fel engem. Utalok továbbá a saját kezűleg kiadott könyvére. Sok vallomása közül sok mindent kényelmesen átdolgozott. Csak szórakoztatni akar, anélkül, hogy elmondaná, amit mondania kellett volna. De ez most már lényegtelen. Az igazi vallomás, és több mint tanúságtétel ez a dokumentum, amelyet az imént diktáltam önnek, és amely, hála önnek, aki az Úr titkára volt, és most már az enyém is, írásban hagyom.

Mielőtt bezárnám, szeretnék egy hitüzenetet küldeni az önök közösségén keresztül minden vallási közösségnek. Ezen a napon meghívlak benneteket, akiket érdekel az élet és az Egyház küldetése a világban, mindenekelőtt arra hívlak benneteket, hogy tápláljátok a hitet, amely képes arra, hogy életetek az ellentmondás evangéliumi jele legyen egy olyan világ számára, amely folyamatosan egyre távolodik Istentől és az ő szeretetétől. Egy világ, amely Isten nélkül akar élni, remény nélküli világ. Öltözzetek, ti gyöngéd gyermekek, Jézus Krisztusba, és hordozzátok a fény fegyvereit, ahogyan Pál apostol figyelmeztet, és maradjatok éberek. Mindig emlékezzetek arra, hogy a megszentelt élet öröme szükségszerűen együtt jár a Krisztus keresztjében való részvétellel. Így volt ez Mária Társmegváltó esetében is. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén azt kívánom, hogy az örömhírt éljétek meg, tanúskodjatok és hirdessétek, és sugározzátok az Igazság Igéjeként. Ti vagytok az Egyház villámhárítója, akik szilárdan álltok a Kereszt lábánál, Máriával, az Isten Anyjával együtt. Mondjátok el mindenkinek, hogy Istennel vagyok. Elmegyek, de maradok is, és elkísérem az Egyházat a megtisztulásban egészen a Golgotáig, hogy ugyanazzal a dicsőséggel ékeskedjék, mint a Vőlegény.

Kedves barátaim, Isten vezeti az Ő Egyházát, Ő tartja meg mindig és különösen a nehéz időkben. Soha ne veszítsétek el a hitnek ezt a látomását, amely az Egyház és a világ útjának egyetlen igazi látomása. Legyen mindig mindannyiótok szívében az az örömteli bizonyosság, hogy az Úr mellettünk van. Nem hagy el minket. Közel van hozzánk, és szeretetével tölt el bennünket.

Az egész Egyház számára hívom Szűzanya, a Társmegváltó és Péter és Pál apostolok állandó oltalmát, és Isten minden gyermekének szeretettel adom át az apostoli áldást, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Szentséged, mondja Benedicta nővér, és most az aláírásod.

Azt válaszolja: Írja: XVI. Benedek pápa.

Őszentsége eltűnt, finom ibolyaillatot hagyva maga után. A szívemet, mondja Benedicta nővér, nagy vágyakozás töltött el, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Mert meg akartam ölelni őt.”

https://petersziklaja.hu/xvi-benedek-papa-beszel-az-orokkevalosagbol/