A Húsvéti apokrifben azt jártam körül, hogy miért János jutott először hitre az apostolok közül. Az abban kifejtett logikai lánc röviden:
Krisztus János iránti szeretete nem emberi szimpátián alapult, hanem az isteni természetéből fakadt, annak megfelelő volt, így igazság szerinti válasz volt János nagyobb szeretetére, ezáltal az isteni lényeghez való nagyobb közelségére.
János a nagyobb szeretete miatt – miként az igazán szeretők, akik mindig így viszonyulnak a szeretett személyhez – a többi apostolnál jobban megfigyelte a szeretett személy, Jézus, mozdulatait, szokásait, cselekedeteit, sőt minden rezdülését is.
Így János azt is megfigyelte, hogy Jézus miként hajtja össze az abroszként szolgáló kendőt – talán minden étkezés után, de a kenyérszaporítás és az utolsó vacsora után mindenképpen.
A kendőnek ez a hajtogatási módja különleges és gondos volt, nem megszokott és hevenyészett.
A feltámadás után sírba belépő János nem pusztán az üres sír, a letett gyolcsok és a külön lévő kendő (sudarium) láttán jutott hitre, hanem azon mód miatt, ahogy a külön elhelyezett kendő összehajtva volt.
Az összehajtás módjában felismerte a Jézus által gyakorolt mozdulatsort. Mivel így csak Jézus hajtotta össze a kendőt, ebből János már tudta, hogy Jézus él, ezért hitt.
Az előző írásban egy megjegyzés erejéig utaltam rá, hogy az a mód, ahogy a kendő össze volt hajtva, talán ahhoz hasonlított, ahogy a papok a korporálét hajtják össze. Egy kedves olvasó kétkedését fejezte ki, mert nem “vélelmezte”, hogy Jézus a feltámadása után „origamizni” kezdett volna.
De Jézus feltámadása után „vette a fáradtságot”, hogy tanítványok mellé szegődjön az úton, kérdezze őket és magyarázza nekik az írásokat, megtörje a kenyeret, és ez utóbbi jelben (egy mozdulatsor is!) felismerni engedje magát a tanítványok által. Ennek fényében miért gondolnánk, hogy egy néhány másodperces mozdulatsor túlzás lett volna a feltámadt Krisztustól a sírban, hogy nem tette volna meg Jánosért, a szeretett tanítvány hitéért?
De mivel mindig tudom tetézni, nem tudom megállni, hogy ne tegyek így ez alkalommal is.Szerintem van olyan apostoli hagyomány, amely alátámasztja a fenti gondolatmenet valószínűségét. És azt valószínűsítem, hogy ez a hagyomány Szent Jánoson keresztül vált az Egyház közös kincsévé.
Ez az apostoli hagyomány a korporálé használata és ezen belül ennek összehajtogatási módja. Ha Szent János hitrejutásában valóban fontos volt az összehajtott sudarium, és emlékeztette arra, ahogyan Jézus a kenyérszaporításkor és az utolsó vacsorán hajtotta össze a kendőt, nem logikus, hogy eme jel alapján úgy értelmezze a Krisztustól sírban hagyott kendőn látott tösszehajtási módot, mint felszólítást, hogy „ti is így tegyetek”? És ha így értelmezte, ne adta volna tovább a többi tanítványnak? De ha továbbadta, akkor ez valószínűleg fellelhető a különböző rítusok hagyományaiban, mert a közös ősi maghoz tartozik. Persze, ha van olyan közvetlenül Krisztushoz visszavezethető apostoli hagyomány, amelyet kevésbé ismertek fel apostoli hagyományként a liturgikusok, akkor ez biztosan az (talán ezért maradhatott meg például a novus ordóban is: egyszerűen nem voltak tudatában ennek, így nem is bántották), de mivel elsőre nem tűnhet megalapozottnak, kifejtem.
A korporálé a latin rítusban a neve annak a manapság négyzet alakú kendőnek, amelyre a kelyhet és a kenyeret helyezik a szentmisén. De ez a kendő nem a római rítus sajátossága, hanem megtalálható minden ősi rítusban. A célja mindenhol ugyanaz: megakadályozni, hogy a Szent Testnek és Vérnek egyetlen morzsája vagy cseppje is leessen, méltatlan helyre kerüljön. Ezek mérete, színe és formája (téglalap vagy négyzet alakú) változatos, de van egy közös jellemzőjük néhány ősi rítusban: ugyanúgy hajtják azokat össze. Így hajtják össze például a koptok (minden oltáron használt kendővel így tesznek, hiszen nekik több is van), a bizánci rítusban, ahol a papok a felszentelésük után ezt a nagycsütörtökön megszentelt kendőt (antimenzión) is megkapják. És vajon véletlen lenne, hogy az antimenzionon látható képi ábrázolások között a központi mindig Krisztus sírba tétele?
De mivel nem vagyok liturgikus, hogy minden ősi hagyomány kendőkre vonatkozó gyakorlatát áttekintsem (hajrá liturgikusok, itt egy kiváló disszertációs téma :), azokat néztem meg, amelyek rövid kutatással fellelhetők voltak. Ezért a fentemlített rítusokból hozok néhány képi és videós illusztrációt.
Korporálé összehajtása a latin rítusban (műkedvelő és valódi sekrestyések kedvéért egyúttal a tisztítás és keményítés módjával együtt, hogy terjedjen az az ismeret – egy nővér fergeteges kommentárjával kísérve) – az összehajtás 1:20-tól:
Kopt liturgiában használt kendők 14:40-től, mindegyik a fentebb látott módon összehajtva:
Antimenzion
Bizánci antimenzion bemutatása és összehajtása 49:00-tól:
Antimenzion szentelése görög-katolikusoknál:
Nagy méretű antimenzion használata orosz ortodoxoknál:
Nos, ugye, hogy mindig lehet tetézni? Húsvéti apokrif után ezúttal liturgikus fantazmagóriával. De biztos, hogy csak fantazmagória?
PS. Az írás közzétéle után gyors egymásutánban ketten is hívtak. Az első egy korporáléról szóló írásra hívta fel figyelmemet, amely a bizánci antimenziont a torinói lepelhez köti – talán ezért lehet az azokon lévő központi ábrán mindig a sírbatétel. A másik telefonáló a lepelkutató John P. Jackson előadásaiból és a vele folytatott magánbeszélgetései révén megismert néhány megállapítást és gondolatot osztott meg velem. Ez külön megérne egy cikket (Szolgálati közlemény: Kedves G., nem szeretnéd esetleg megírni?), de röviden néhány a gondolatok közül: Jacksonék igyekeztek tudományos szempontból elképzelhető mechanizmust találni annak magyarázatára, hogy a leplen lévő képet alkotó, a szövetszálak felületén keletkezett “égésnyomok” miért különböző intenzitásúak, és miért nem élesebbek ezzel arányosan. Ennek során egy olyan elméletet állítottak fel, amely az intenzitás különbségére magyarázatot ad: eszerint a feltámadáskor a feltámadt test megváltozása (nem tartotta tovább a leplet, és valamilyen energiával sugárzott) miatt a lepel mintegy magába roskadt, és az erősebb égésnyom az adott lepelrész nagyobb sugárzásnak való hosszabb idejű kitettségével, tehát a zuhanáskor megtett nagyobb távolsággal van összefüggésben. Ez a Mel Gibson-féle Passió feltámadási jelenetében is ábrázolt lepel-összeomlás, amely módra kedves olvasóm, Parsifal is utalt hozzászólásában. Viszont az ő feltételezésével ellentétben Jacksonék szerint – és ebben az oviedói sudariumról szóló korábban idézett tudományos közlemény megállapításával egyeznek – a sudarium nem volt Jézus fején már a lepelbetételkor sem. Ez valahol a holttest mellett lehetett, és csak azért került a sírba, mert Jézus vérével volt átitatva. (Az összeroskadt leplet Péter is látta, amint a külön helyen lévő, vérrel átítatott sudariumot is, de ő nem hitt ennek láttán. Ezért is gondolom, hogy a sudarium lehetett a hitet kiváltó jel, és ez is csak annak, aki tudta, hogy miként hagyta ott a sírban, és annak feltámadás utáni helyzete különbözött attól. Ha nem ott és legfőképpen nem úgy volt elhelyezve, ahogy például János apostol hagyta, hanem esetleg az összegyűrve vagy csak hevenyészve összehajtva otthagyott sudarium most ÚGY volt gondosan összehajtva…)
Ennél számomra még érdekesebb, mert a tudatlanok számára minden új, az a megállapításuk, hogy a torinói leplen ételnyomokat is találtak a kutatók, sőt ezek alapján nemcsak étrendet, hanem egyfajta ülésrendet is rekonstruálni lehet. És emiatt ők úgy vélik, hogy a torinói lepel az utolsó vacsora alkalmával használt asztalterítő volt. Ez azért is tűnik hihetőnek, mert az utolsó vacsora a város belsejében volt, tehát egy gazdag ember házában. Kézenfekvő annak feltételezése, hogy ez a gazdag ember Nikodémus volt. És ha ő volt, érthetővé válik az is, hogy miért ezt a leplet vitte a temetésre: tudjuk, hogy “nagy ünnep közeledett”, emiatt nem lehetett alkonyatig a kereszten hagyni a holttestet, ezért sietős volt a sírbatétel és az ehhez szükséges eszközök előkerítése is. Mi lett volna alkalmasabb a házában lepel után kutató Nikodémusnak a temetéshez, mint az előző esti vacsorához használt megfelelő méretű és színű asztalterítő? (És mi lenne alkalmasabb szimbólum, amiről következő imánkban elmélkedhetünk, mint ez az azonosság?). És az előző hozzászóló által felevenített bizánci hagyomány is ezt látszik alátámasztani. Mert így emiatt is érthető, hogy miért nagycsütörtökön, az utolsó vacsora szentmiséjén szentelik az antimenzákat, amelyeken a sírbatétel ábrázolása szerepel.
De ahogy az oltárokat három réteg terítő fedi, Krisztus sírjában is három kendő illetve lepel volt. A Krisztus testét beburkoló torinói leplen felül Jackson szerint a második Krisztus imakendője volt, amelyet temetésekor a lepellel borított fejére terítettek. Ez lehet az a kendő, amelyet a keleti ikonográfiában megtalálható ábrázolás mutat, és amely felismerhető Krisztus arcot ábrázol. Ha Jacksonék elmélete helyes, akkor ezen lehetett a legjobban kivehető az arc, mert ez lévén legtávolabb a test felszínétől, ez volt leghosszabb ideig kitéve a nyomot hagyó sugárzásnak, miközben zuhant a föld felé.
https://invocabo.wordpress.com/2023/04/13/apostoli-hagyomany-vagy-liturgikus-fantazmagoria/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése