Egy híres ember mondta, hogy jósolni nehéz, különösen, ha jóslatunk a jövőre vonatkozik. Magam is átérzem a jóslás súlyos terhét és kockázatait, most mégis arra készülök, hogy nyilvánosan megtegyem.

Ha valaki nyitott szemmel jár-kel a világban, és látja az abban teljesen elmerülő Egyházat, hallgatja és olvassa Franciscus megnyilatkozásait, netán felfigyel püspökeink üvöltve beszélő hallgatására és lapulására, mélyebb megfontolás nélkül is minimum érezheti, hogy nem áll túl jól a szénánk. Olyan állapotban vagyunk, amelyhez fogható egy kezünkön megszámlálható esetben fordult elő az Egyház történetében. De ha mélyebben megvizsgáljuk a kevés számbavehető előzményt, felfigyelhetünk arra is, hogy a jelenlegi válság mindegyiknél súlyosabb, mert mintha azok fő jellemzői egyszerre lennének jelen benne, egy új vadonatúj, előzmény nélküli elemmel megfejelve. Az ariánus válság tömeges püspöki hittagadása, a képrombolás dühe, a X. századi első egyházi pornokrácia természeti törvény és kinyilatkoztatott parancsok elleni lázadása egyszerre tarolja most az Egyházat, és mindez súlyosbítva Péter méltatlan utódjának, a Rombolónak dicstelen és égbekiáltóan hitellenes uralmával, amelyre még sosem volt példa. A történelmi párhuzamok ilyetén torlódása és kiegészülése elsőre a reménytelenség örvényével kísérthet bennünket, de én mégis a remény jelét fedezem fel benne. És azt állítom, hogy a megpróbáltatás a végéhez közeledik.

Amikor néhány évvel ezelőtt végtelenül türelmes és bohóságaimat szeretettel elviselő barátaim előtt először kezdtem jósolgatni a jelen korszak végét, tíz évre saccoltam annak bekövetkeztét, bár ennek akkor semmi érzékelhető jele nem látszott. Erre a vakmerő jóslatra két elem vezetett: az aposztata (vagy eleve hitetlen?) pápa rémuralmának novum és végzetes volta, valamint a történelmi párhuzamok időbeli kiterjedése. Az figyelhető meg ugyanis ez utóbbiakat tanulmányozva, hogy általában hatvan év alatt zajlottak le, az ariánus válság ugyanúgy, mint a képrombolás. Varázslatos szám ez a hatvanas! Mintha ez az ószövetségi törvényben előírt jóbel év továbbvitele lenne: az volt az az év, amikor vissza kellett adni mindenkinek, azt, ami neki jár. Elsősorban Istennek. És a válságok mindig arról szóltak, hogy az egyháziak nem akarták visszaadni Istennek azt, ami Őt megilleti, ezért az ötvenedik év letelte után Isten maga gondoskodott a megtisztításról. Amint letelt a jóbel év, elkezdődött a Nagytakarítás Tíz Éve. Ahogy most is történt. Mert amint a lefolyó felé igyekvő szennyvízzel történik, amely az elején lassan örvénylik, de a lefolyóhoz közeledve hirtelen felgyorsul az örvénylés, úgy történt az Egyházban is. A zsinati „in nuce” (magban elrejtett) hittagadások a liturgikus reformban felszínre törtek, eluralkodtak, tömeges hitvesztéshez vezetve. És mivel az egyháziak ismét nem akaróztak változtatni az eddigi irányon, sőt, mintha az aposztata pápa tombolásában a hitvesztés vált volna véglegesen győzedelmessé, az ötvenedik évben Isten maga lépett, úgy, ahogy a Gondviselés mindig szokott: hagyta a gonosznak, hogy a saját logikája szerint haladva segítse elő Isten akaratának megvalósulását. A „piszkos munkát” így maguk a hitehagyott pápa, püspökök és papok végezték el: bezárták a templomokat, hogy így legalább egy időre vége legyen az Úr meggyalázásának, a méltatlan, tiszteletlen áldozásoknak, a neki nem tetsző áldozatoknak. A korábban sosem látott és elképzelhetetlen történt meg pillanatok alatt – látszólag előzmény nélkül. És ez rém erőteljes ébresztő volt a szunyókáló virrasztóknak. De ez csak a kezdet volt. Bekövetkezett annak az időszaknak a kezdete, amelynek egy vonatkozását egy szemlélődő életet élő szerzetesnő nekem írott levelében úgy jellemezte, hogy „nyitva van fölöttünk az ég”, és „a mostani állapotban (…) vagy szentté lesz valaki, vagy elbukik”. Az okos és a balga szüzek helyzete, amikor valakinek vagy van olaja, vagy nincs.

És ez igen találó jellemzés, mert a nagytakarítás tíz éve olyan időszak, amikor megszűnik a békeidőkben lehetségesnek látszó „besurranó üdvösség”. Mert úgy tűnik, hogy normál időkben a hitet nem elvesztő, bár nem morális nagyságként és keresztény szentség példaképeiként élő emberek is üdvözülhetnek, mert az elérhető számukra az Egyház papjai által biztosított szentségek révén. De a nagytakarítás évei két ok miatt sem biztosítják ezt. Egyrészt a papság számának jelentős csökkenése, amely miatt egyre nehezebben juthatnak szentségekhez az emberek, másrészt pedig a még meglévő papok és hívek hitvesztése miatt, amely elhomályosítja előttük az üdvösség eszközeinek értelmét, amelyeket így maguk sem keresnek.

A múlt héten két vezetéssel töltött nap közötti néhány óra erejéig felkereshettem régi kedves barátomat, egy monsignort, akivel bár éjszakába nyúlóan beszélgettünk, az mégis rövidnek bizonyult ahhoz, hogy az alapoktól felépítve logikus és szükségszerű következtetések levonásáig jussunk. Látva az Egyházban dúló rombolást, azt mondta, hogy neki a homoszexuálisok katolikus megáldása a vörös vonal. Ha ez bekövetkezik, akkor az az utolsó csepp lesz a pohárban, és azonnal lépni fog. Próbáltam rávilágítani, hogy valójában már nincs vörös vonal, de a gyors és szellemes érv olyan valami, ami csak egy nappal később jut az ember eszébe, így nem is jutottunk a gondolatmenet végére. Pedig a lényeg mégiscsak ez: ha valaki nem tud vagy akar történelmi előzményeket tanulmányozni, elegendő megnéznie a német szinodálisokat, és feltennie a kérdést, hogy miként juthattak ide. Hogyan lehet, hogy alig van olyan német egyházfi, aki felemelné a hangját az ótvar szodomita propaganda ellen? Gyárilag ennyire hülyék, vagy komoly erőfeszítéssel dolgoztak rajta? Nem azért történik ez velük, mert a látszólag normális korukban kitűzött vörös vonalhoz elhallgatott és/vagy megtagadott katolikus hitelvek romjain és a gonosszal való apró megalkuvások révén lépdeltek egyre közelebb? Az emberi béke, a hallgatás döntését hozták meg, bár szólniuk kellett volna, így mire a vörös vonalhoz értek, elvesztették a hitet, így már nem is látták szükségét a megtorpanásnak a vonal előtt: a hallgatás sodorta vagy a hittagadás hajtotta őket habzó szájjal a vonalon túlra.

Amikor az angyalok elbuktak, megürült helyük a mennyei hierarchiában. Bár a természet rendjében sosem lesz betöltve az emiatt okozott űr, hiszen Isten nem teremt újabb angyalokat, végtelen jóságában Ő mégis arra hívta meg az embereket, hogy elfoglalják az angyalok által üresen hagyott helyeket – a kegyelem rendjében. Már kimentek a meghívók a menyegzőre, és a meghívottak visszautasították a meghívást. Ezért a zsinat utáni aggiornamentóban „a szolgák kimentek az utakra és összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, s a menyegzős ház megtelt vendégekkel.” De aztán letelt az ötven év, és „a király bement, hogy megnézze az asztalnál ülőket”: elkezdődött a vizsgálat és nagytakarítás évtizede, a szüzek virrasztása a végkifejletéhez közeledik, mert „sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak”, olaj és menyegzős ruha nélkül senki sem üdvözülhet.

Nagyböjt van, néhány évvel a hatvanadik esztendő előtt: ideje leporolni a menyegzős ruhát, mert nem fog úgy elmúlni a hatvanadik év, hogy meg ne tisztulna az Egyház.

https://invocabo.wordpress.com/2023/03/05/voros-vonal-es-nyitott-eg/