A
németországi Mariendonk bencés zárdájának apátnője, a teológiát
végzett Dr. Christiana Reemts ezt a bejegyzést tette fel blogjára:
„A szerzetességhez hozzátartozik az olvasás, a tanulás, a szellemi
munka feletti egész életen át tartó öröm. Ennek előfeltétele a
nyelvünkön való olvasás és írás alapos ismerete, mindenekelőtt az a
képesség, hogy folyékonyan és nagyobb megerőltetés nélkül tudjunk
olvasni. De vajon tanítják-e még ezeket a képességeket, rendelkeznek-e
még a mai ifjú emberek ezekkel az előfeltételekkel? Attól félek, hogy
ezek már sokuknál hiányzanak. Isten a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat
támasztani, és Egyházát teljesen új utakon is vezetheti, de én olykor
mégis félek, hogy a jelenlegi átalakulásban, ellentétben a népvándorlás
korával, az Egyháznak és a kolostoroknak nem lesz lehetőségük a
kultúrát és ennek kincseit a jövő számára megmenteni és megőrizni.”
A bencés apáca így folytatja: „Könyvárunkban gyakran elfog a szomorúság: ki fogja mind e könyveket valaha még kézbe venni és elolvasni? Vagy már itt is csak internet lesz, ahogy már sok ember számára csak az létezik? Vagy megtanulnak a képernyő előtt kontemplatív-megfontoltan olvasni, nagy szünetekkel, eltöprengve – vagy minden csak a folytonos ügyködést fogja szolgálni?”
Befejezésül az apáca elárulja, hogy ezek a gondolatok egy idős pap meglátogatásakor támadtak rá, „aki egyedül már nem boldogul, és akit semmi más nem nyomaszt annyira, mint az a kérdés, hogy mi lesz a könyveivel. Én sajnos tudom, hogy ezekre senkinek nincs már szüksége, és senki nem akarja őket.”
(forrás: www.kath.net – 2023. március 5.)
Megjegyzés:
Körülbelül nyolc éve történt, hogy a szemem előtt dózeroltak le teljes
egészében egy házat nagy fákkal teli kertjével együtt. A házban
korábban, amíg nem került az idősek otthonába, ahol aztán meghalt, egy
orvosnő lakott. A bontás előtt eljött egy rokona, és pár dolgot, amik
elfértek egy aktatáskában, elvitt a házból. Másnap megjött a bulldózer
és egy nap alatt mindenestül, bútorostul, ajtóstul, ablakostul,
kertestül ledarált mindent. A ház és kert helyére egy hatlakásos házat
építettek, fa nélkül, kert nélkül.
Ez az alapos rombolás, egy élet ilyetén bedarálása, akkor és ma is
ugyanúgy megráz, annak ellenére, hogy manapság körülöttem már szinte
minden harmadik házzal ugyanez történik.
Egy tévében sokat szereplő férfi mondta – amit persze mindenki tud,
csak nem gondol rá –, hogy korábban nemzedékeken keresztül a fiúk
ugyanazt a mesterséget űzték, amit az apjuk, a gyermekek ugyanazokat a
tárgyakat használták, ugyanazon falak, bútorok között éltek, mint
őseik.
A mai
világban, amikor a fiatalabbaknak már nem csak hazájuk, de családjuk,
sőt még otthonuk sincs, csak szálláshelyük, minden „régi”, minden emlék
elvesztette az értékét: az új kor embereinek csak a holnap,
az újabb és a még újabb számít, és mindaz, ami volt csupán ócska,
eldobnivaló kacat. E szörnyűséges állapotban a legborzasztóbb az, hogy
mindeme újítás-mánia élén pont a hivatalos római szekta áll. A fent
említett apátnő nem szedesvakantista, mégis ő írta: „az Egyháznak és a
kolostoroknak nem lesz lehetőségük a kultúrát és ennek kincseit a jövő
számára megmenteni és megőrizni”. – Ehhez hozzá kell tenni, hogy nem
csak lehetőségük nem lesz, hanem szándékuk sem. Hiszen az ilyesfajta
rombolást pont ők kezdték meg, amikor az ú. n. II. Vatikáni Zsinat után
az áldoztatórácsokat, a miseruhákat, a szentek szobrait, egyszóval
mindent, ami a múltból maradt, kihajították. És ezt a tevékenységüket
mind a mai napig folytatják. Ebből is látható, hogy nem a zsinati szekta megy a világ után, hanem fordítva (miként erről már más cikkben is szó volt).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése