Évekig küzdöttem azzal, hogy összeegyeztessem Franciscus megnyilatkozásait, a tőle látottakat, hallottakat a pápaságról szóló elképzeléseimmel. Kognitív disszonanciát okozott, egyre nehezebben volt fenntartható a valóság tagadása. Végül be kellett látnom, hogy a valóság az valóság, az elképzeléseim pedig hamisak, a pápai tévedhetetlenség nem azt jelenti, amit korábban gondoltam, hanem csak azt, amit az Egyház ténylegesen tanít róla. Ez pozitív változást hozott az ultrahipermega-papalizmusomban, és eltüntette a valóság tagadásából és szépítéséből fakadó belső feszültséget. Bár nagy belső teher esett le rólam, de az új helyzet sem jelentett feszültségmentességet: meg kellett szoknom, hogy együtt kell élni olyan pápai megnyilatkozásokkal és intézkedésekkel, amelyeket jóindulattal is nehéz vagy egyenesen lehetetlen hit szerintieknek látni.

Az egyik ilyen jelenség a valószínűsíthetően homoszexuális prelátusok helyzetbe hozása az egyházkormányzatban (Hogy világos legyen metodológiai megközelítésem: a továbbiakban szodomitának tekintek minden olyan prelátust, aki a homoszexualitást normálisnak mondja és/vagy elfogadását, legalizálását szorgalmazza, akár bevallottan vagy lebukottan homoszexuális, akár nem – ennek okai az írásból talán kiderülnek). Az általa kinevezett bíborosok jelentős része immár ehhez a csoporthoz tartozik, és az USA-t ebben a tekintetben különösen is húzza az ág. Mondják, hogy Franciscus nem szívleli ezt az országot, és lehetetlen nem egyetérteni ezzel a megállapítással, már pusztán az oda kinevezett szodomita prelátusok nagy száma miatt is. (Mi lenne jobb módja egy ország tönkretételének, mint erkölcsi és hitbeli romlását okozni szodomiták kinevezésével?) De a bíborosi kinevezések, és a kinevezett bíborosoknak adott központi funkciók azt mutatják, hogy legalább ennyire kedveli az egész Egyházat is. Valamiért Cupich bíboros Istentiszteleti Kongregáció tagjává való kinevezésében is hasonló gúnyt vélek felfedezni, mint Paglia érsek kinevezésében a Pápai Életvédő Akadémia élére. A hiba nyilván az én készülékemben van…

Sokan sokféleképpen magyarázzák ezt a jelenséget. Van, aki szerint sima machiavellizmusról vagy peronizmusról van szó: Franciscus olyan embereket választ ki, akik kizárólag neki köszönhetik felemelkedésüket, mert sem egyéni adottságaik, sem morális státusuk nem predestinálná őket ilyen funkciókra. Ezt ők is tudják, így nyekkenés nélkül végrehajtanak bármit, amit kérnek tőlük. Ebben lehet egy jókora igazság, hiszen Franciscus nem csak a szodomitákat részesíti előnyben kinevezéseinél, hanem sok olyan prelátust is, akik valamely viselt dolguk miatt alanyai lehetnek zsarolásnak, és éppen ezért alapvetően alkalmatlanok ilyen hivatalok viselésére. Ezeket látva az a benyomás alakulhat ki, hogy Franciscus nem a hitből fakadó hűséget, hanem a tolvajbecsülethez hasonlítható hűbéresi alávetettséget teszi kormányzása összetartó erejévé. Nyilván annyira is tartja össze, amennyire az elvárható ettől…

De ha a szodomiták előnyben részesítése machiavellizmus, akkor igazi sátáni ihletettségű lehet. Ezt beláthatjuk, ha mélyebben megfontoljuk ennek az irányultságnak vonatkozásait. Az ilyen beállítottság ugyanis Isten elleni totális lázadást jelent, mert egyszerre lázad Isten természeti törvényben bennfoglalt teremtői akarata ellen és a pozitív, kinyilatkoztatott isteni igazság ellen is. Ha teológiai képzésben részesültek, vagy a Szentírást valaha is olvasók azt állítanák, hogy a Szentírásból és a Szenthagyományból nem tudható egyértelműen, hogy a szodomita cselekedetek égbekiáltó bűnök, elvakult, eszevesztett emberek lennének, akiket Isten máris „ ráhagyott romlott értelmükre” (Róm 1,28). Ha pedig mégis tagadják ennek bűn voltát, abból elég jó közelítéssel tudható, hogy ők is az észvesztett csapat tagjai, akiket szentírási hivatkozással nyugodtan hívhatunk szodomitáknak. Ez egy viszonylag egyszerű logikai összefüggés.

Azt, hogy a szodomita életforma természetellenes, minden normál ember sejti. De sokunkat visszatart a viszolygás ennek vonzatainak megismerésétől. Joggal, mert kinek van kedve belegondolni ilyesmibe? Most mégis szembejött velem a valóság a maga elviselhetetlenül visszataszító részleteivel, elolvastam ugyanis Ann Barnhardt kisasszony egyik blogbejegyzését, amelyben rövid kivonatát adja Joseph Sciambra megtért ex-szodomita személyes vallomásának a perverziója részleteiről, különös tekintettel annak egészségügyi következményeiről. Ha valaki azt gondolja, hogy a szodomita cselekedetek természet szerintiek, az mindenképpen olvassa el az írást, de aki magától is sejti, hogy ez nem igaz, azt kérem, hogy ne tegye. Én még ilyen beteg dolgot életemben nem olvastam, remélem már nem is fogok!

Sciambra beszámolójáról valamiért Áriusz halála jutott eszembe. Talán azért, mert bár mindig érthetetlen volt számomra az arianizmus természetellenesen gyors fellángolása, Áriusz engesztelhetetlensége, az ariánusok aljassága és törvény nélkülisége, de legalább ennyire érthetetlen volt Áriusz halála is: őt ugyanis egy hasmenés ölte meg. Egy egyszerű, alkalmi, tizenkettőegytucat hasmenés! Mert emiatt az első útjába akadó árnyékszékben kiömlöttek a belei.

 

Már csak ezért se legyünk eretnekek…

Ehhez hasonló Júdással történt halála után, akinek szintén kiömlöttek belei – miután felakasztotta magát. De hallott már valaki olyan egészségi állapotról, amelyben ez bármikor bekövetkezhet? Nos, Ann Barnhardt beszámolójában olvashattam immár egy hasonlóról: Sciambrával Áriuszhoz hasonló esemény történt, a záróizmok, amelynek természetellenes megszüntetésén perverziójával és az emiatt kapott fertőzések révén évekig dolgozott, nem tudták megóvni egy ehhez fogható borzalomtól. Szerény, ámbár nem túl cizellált véleményem szerint, aki természetesnek mondja azt, ami révén ilyen állapotba juthat valaki, olyasminek, ami bárkivel megtörténhet, az nem normális.

{Lehetséges lenne, hogy Áriusz is kitartó szodomitizmussal készítette volna elő beleinek szaladását, és azt az elhomályosulást, ami eretnekségéhez vezetett? Sciambra esete alapján akár ez is elképzelhető, annál is inkább, mert Áriusz esetében valóságot rögzítő leltárnak tűnik Szent Pál szodomitákról adott jellemzése: “hiszen telve vannak mindenféle igazságtalansággal, rosszasággal, kapzsisággal, romlottsággal, telve irigységgel, gyilkossággal, viszálykodással, csalással, gonoszlelkűséggel; árulkodók ők és rágalmazók, Isten előtt gyűlöletesek, gyalázkodók, kevélyek, kérkedők, fortélyos gazok, a szülőkkel szemben engedetlenek, ostobák, megbízhatatlanok, szívtelenek, könyörtelenek” (Róm 1,29-31). }

Ha megértjük, hogy Isten teremtő akarata felismerhető a természetben, a természetellenes művelése pedig lázadás az ő akarata ellen, akkor aligha mondhatjuk egy ilyen olvasmány után, hogy a szodomita cselekedetek nem lázadást és gúnyt jelentenek Istennel szemben, és sátáni gúnyt az emberi természettel és magával az emberrel szemben.

Hogy miért gondolom, hogy az ilyen emberek helyzetbe hozása Franciscusnál sem egyszerű peronizmus? Azért, mert ezekről a cselekedetekről Franciscus is azt gondolja, hogy visszataszító perverzitások. Honnan veszem ezt?

Még 2016-ban beszélt egy interjúban arról, hogy a sajtó vonzódása a botrányokhoz, rossz hírekhez koprofíliát (vonzódás a bélsárhoz) jelent, amely azért is veszélyes, mert az emberek alapvetően hajlamosak a koprofágiára (bélsár evése)! Nos, kétlem, hogy az emberek alapvetően hajlanának erre, és elképesztőnek tartom, hogy Franciscus ilyen emberkép alapján működik. Amint én tőle hallottam először ezekről a perverziókról, úgy valószínűleg a katolikusok túlnyomó többsége is. És ekkor tudtam meg azt is, hogy ezek a perverziók kifejezetten a homoszexualitáshoz kötődnek – ennek okait azok a boldog olvasók is beláthatják, akik a homoszexualitás tekintetében pusztán a mit és hova kérdésekkel behatárolt ismeretek, vagy inkább sejtések birtokában vannak, és nem olvastak Sciambrát. Bár sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy Franciscus ilyenekről beszél (volt, aki összefüggésbe hozta a jezsuita tartományfőnöki bukása utáni pszichoanalízissel is), de az mindenképpen figyelemreméltó, hogy az interjúban negatív dologként hivatkozik ezekre a perverziókra. És emiatt igazából csak egy dolog nem érthető. Ha ennyire részletes ismeretei vannak a homoszexualitásról és az ahhoz kapcsolódó egyéb perverziókról, amelyeket ő maga is negatív hivatkozásként használ, hogyan magyarázható a szodomiták helyzetbe hozása az egyházkormányzatban? Különösen úgy, hogy ő még hagyományos zsinat előtti teológiát tanult, amely nem hallgatott a jelenség katolikus értékeléséről? Miért bíz meg perverz embereket egyházkormányzati feladatokkal, beleértve az élet védelmével, vagy az istentiszteleti kérdésekkel kapcsolatos feladatokat? Különösen akkor, ha az ilyen perverziók menetrend szerint együtt járnak az abortusz lelkes propagálásával és az Úr testének meggyalázásával a korlátok nélküli kiszolgáltatás révén?

Az egyháztörténészek két pornokráciát ismernek, azaz olyan időszakot, amikor az egyházi szervezet a korrupt és szexuális kicsapongásokban vagy perverziókban jeleskedő vezetőkkel volt sújtva: az első pornokrácia a 10. században, XII. János pápával érte el a csúcspontját, gyalázatos halálával pedig (szó szerint) a mélypontját. Bellarmin Szent Róbert, nem ismerve a jövőt, őt nevezte minden pápák között a legrosszabbnak. A második 1500 körül volt, és ennek hivatkozásként szerepe volt a protestáns lázadásban is. De a fenti tapasztalatok és megfontolások nyomán újabban egyre többen beszélnek a jelenlegi egyházi korszakról harmadik pornokráciaként, ami jellegét tekintve igazából pervertokrácia. Most nem vállalkoznék a gyors és rövid cáfolatra…

De azért még egy ilyen értékelés is hordoz magában valamelyes okot a reményre, nem? Hiszen az Egyház túlélt már legalább két pornokráciát…

https://invocabo.wordpress.com/2022/06/07/homok-a-gepezetben/