„Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, az embereket igyekszünk meggyőzni, Isten előtt azonban nyíltan állunk.” (2 Kor 5,11)

Egy kedves fiatalkori barátommal folytatott beszélgetés során szóba kerültek a szentáldozással és szentmisével kapcsolatos „változások” az életemből. Ő, fiatalon hozzám hasonlóan a zsinati szellemet hurráoptimista módon követő papok révén tanult a hit dolgairól, ezért az első megdöbbenés után sokáig emésztette magában a hallottakat, forrongtak benne az új gondolatok. A napokban ismét találkoztunk, és elmondta, hogy az áldozás módjával kapcsolatos zsinat utáni változások közül egy dologra semmi értelmes magyarázatot nem talált, bármennyit is gondolkodott rajta: nem érti, hogy miért állították talpra a térdeplő áldozókat. Rákeresett a szentírásban a „leborul” kifejezésre, és megdöbbenve látta azt, amire eddig sosem figyelt fel: Istennel, az isteni megnyilatkozásával való minden találkozás az ember Isten előtti leborulásával jár. Ennek fényében érthetetlen, hogy ha hitték az Oltáriszentségben Krisztus testi jelenlétét, miként engedhették meg és rendelhették el a felállást áldozás alkalmával?

Valószínűleg nem tévedünk nagyot, amikor Rahner anonim keresztény-elméletében látjuk az egyházi missziós lelkület megbicsaklásának egyik okát. A teológiai elméletek közül ugyanis kevés volt ennyire bénító hatású a misszió szempontjából. Rahner, „a világért elkötelezett kereszténység… iskolát teremtő képviselője” (ld. Horváth Pál: Karl Rahner 1904–1984. Magyar Filozófiai Szemle, 1984. 3–4. szám) elméleti síkon húzta ki a szőnyeget a misszió alól (és tegyük hozzá, hogy nem csak a misszió alól: a világért elkötelezett keresztény ugyanis nem Istenért elkötelezett keresztény, így csak idő kérdése, amíg kiderül róla, hogy valójában nem is keresztény).

Ugyanakkor, még ha elő is segítette azt, nyilván nem tehető egyedül Karl Rahner felelőssé a misszió megszűnéséért. Valami nála is nagyobb játszott szerepet ebben, mégpedig gyakorlatból kiinduló változás formájában. A zsinattal megindult egy változás az egyházban, amely a liturgikus reformban és a kézbe áldozás bevezetésében teljesedett ki, és amelynek során eltűnt az, ami nem csak a II. Vatikáni Zsinatig tartó keresztény történelem során, hanem már az ószövetségben is lényegi jellemzője volt az Istent követő embernek: az istenfélelem. Hogy ez nem csak egyéni tapasztalat, ki-ki megbizonyosodhat róla egy rövid kereséssel a zsinat után kiadott egyházi dokumentumokban, de akár az interneten is, ahol úgy tűnik, mintha az istenfélelem az ószövetségi szentíráshoz jobban „vonzódó” protestánsok belső témájává vált volna.

Láthattuk, hogy a liturgikus reform a zsinati dokumentumok ennek ellentmondani látszó szövegrészei ellenére valóban a zsinati „szellem” következménye volt. Annak felismeréséhez, hogy ez a reform és az azt megalapozó zsinat alapvetően hozzájárult az istenfélelem megszűnéséhez, elegendő megfontolnunk a barátomhoz hasonlóan, hogy a szentmisében valóságosan megtörténik az átváltoztatás, és ennek következtében testileg is jelenvalóvá válik Krisztus. A térdről talpra állított keresztények pedig nem adják meg azt a tiszteletet és imádást a testileg is jelen lévő Krisztusnak, amelyet a szentírásban az Istennel való találkozásoknál minden alkalommal láthatunk: a leborulást a fölséges Isten színe előtt. És a reform óta eltelt évtizedek alatt odáig jutottunk, hogy katolikusok nagy tömege azt sem érti, hogy ez miért baj. Ha a II. Vatikáni Zsinat valóban a Lélek új kiáradása volt, vajon miként lehetséges, hogy az istenfélelem hiányához vezetett? Hiszen ez a Szentlélek azon ajándéka, amelyet ugyan az ajándékok között utolsóként szoktak felsorolni, valójában azonban minden egyéb ajándékát megalapozó ajándék. Ha ez hiányzik, minden hiányzik.

De hogyan kapcsolódik a misszió az istenfélelemhez?

Az istenfélelem Isten személye és parancsai iránti tiszteletet jelenti, amelyben különösen is jelen van Isten szentségének tisztelete, de jelen van az ő igazságosságának tisztelete is, amely a törvényei és parancsai iránti feltétlen engedelmességre indít bennünket. Itt kapcsolódik Szent Pálnak az írás elején idézett mondata, amely az istenfélelem és a misszió kapcsolatát foglalja össze: azért igyekszünk meggyőzni az embereket, mert ismerjük az Úr félelmét. Isten szentségével és igazságosságával való szembesülés, annak ismerete indít minket arra, hogy missziót végezzünk. Mert ezt akarja az Úr, és ha mi irgalmat nyertünk és kiengesztelt magával bennünket, igazságos, ezért szükségszerű a kiengesztelődés szolgálatát végeznünk, hogy más is irgalmat nyerjen. A kiengesztelődés szolgálata pedig maga a misszió, amelynek során bűnbánatra és Isten ismeretére jutnak a tőle távollevők. A misszió tehát szorosan kapcsolódik az istenfélelemhez, következik belőle, és ezért szükségszerűen hanyatlik, ha kivész az istenfélelem.

És mit tegyünk férfiak, testvérek, ha beláttuk a fentiek igazságát?

Azon kívül, amit Szent Péter apostol mondott a hasonló kérdést feltévő zsidóknak, miszerint tartsanak bűnbánatot és higgyenek az evangéliumban, törekednünk kell arra, hogy azon a gyakorlaton változtassunk, amelynek követése segítette elő az istenfélelem elhalását, a liturgiában és az Oltáriszentséggel szemben tanúsított viszonyulásunkban. A gyakorlat és a mögötte lévő hit egymást tápláló és feltételező valóságok, nem képzelhető el Isten iránti hit a vele kapcsolatban gyakorlatban, fizikailag is megnyilvánuló tisztelet nélkül, amint a fizikai tiszteletadás sem képzelhető el az azt tápláló hit nélkül. De emellett egy fegyvert is szeretnék ajánlani az istenfélelem, a Szentlélek ajándékának elnyeréséhez: a rózsafüzért.

A Szűzanya, minden ellenkező híreszteléssel szemben tényleg minden kegyelmek közvetítője. Nem saját választásából és akaratából, hanem annak akaratából, aki a végtelenül alázatos és istenfélő szolgálóleányát megdicsőítette, és embertársainak üdvösségére az ő közbenjárására bízta nekik szánt kegyelmeit. Mert így tetszett Neki.

A végső időkben, amelyet az istenfélelem kiveszése jellemez, különösen az istenfélelem ajándéka az, amelyhez szükségünk van a Szűzanya közbenjárására. És mivel erre a végső időre ugyanígy jellemző az alázat hiánya is, az állhatatlanság, a gondolatok, érzelmek és indulatok kibogozhatatlan zűrzavara, a rózsafüzér az, amely szerénységében is királyi fegyverünkké válhat Isten akaratának keresésében.

Ki ne tapasztalta volna meg képességeinek lázadását ima közben, amikor az emlékezet, képzelet önálló életre kelve teszi céltalanul csapongóvá az akaratot? Ez a tapasztalat sokakat magától az imától is visszatart, hiszen nem csak fárasztónak, de értelmetlennek is láttatja ezt a küzdelmet. A rózsafüzér olyan ima, amelyben a test és lélek egyaránt részt vesz. Táplálékot ad az imádkozó képzeletének és emlékezetének az ima szövegének követésével, a titkok képi felidézésével és akaratának az imában való kitartásával, ezáltal képességeinket Isten társaságában tartja. Az ima egyszerűségét elfogadva a zsoltárossal mondhatjuk, hogy nem törekszünk erőnket meghaladó feltűnő csodák után (Zsolt 131.), alázatra hangolja szívünket, és mivel az alázat az Istennel szemben elfoglalt valós helyünknek és értékünknek ismerete (Ki vagy Te, Uram, és ki vagyok én?), ennek az imának kitartó és alázatos gyakorlása szükségszerűen nyit meg minket az istenfélelem ajándékának befogadására. Amelynek híján mindennek híjával vagyunk, és amelynek elnyerése alkalmassá tesz a Szentlélek további ajándékainak befogadására.

Szűzanya, Rózsafüzér Királynője, könyörögj értünk!

https://invocabo.wordpress.com/2021/10/06/istenfelelem-misszio-es-kiralyi-fegyver/