A lelkiismeret, mint zsinórmérték

„Az erkölcsi eltévelyedések eme korában tisztában kell lennünk a »lelkiismeret« valódi jelentésével”, címmel jelentetett meg egy cikket a National Cahtolic Register-ben Charles Pope, az egyik legaktívabb amerikai »médiapap«. Írása Aquinói Szent Tamás tanítását követi. A cikk bevezetője és egyik legfontosabb fejezete így hangzik:

Mostanában nagyon sok szó esik a „lelkiismeretről”. A legelterjedtebb vélemény szerint az Egyháznak respektálnia kell az emberek lelkiismeretét, azokét is, akik az Egyház tanításával szemben vagy attól távol állnak. Nos, elsőnek arról kellene szólni, hogy e vonatkozásban mit is értünk pontosan „respektálni” alatt, amit mostanában a leggyakrabban úgy értelmeznek, hogy az érintett személyt meg kell erősíteni téves elképzeléseiben.

Az Egyház lét-oka az igazság tanítása és a tévedések elleni harc. Nem az Egyház feladata, hogy aktuális vagy népszerű elképzeléseket megerősítsen. És az sem, hogy az egyes korok nézeteit visszatükrözze. Az Egyház feladata, hogy Alapítója és Feje tanítását hirdesse. Maga Jézus mondta: „Mindazt, akit szeretek, korholom és megfenyítem. Buzdulj fel és tarts bűnbánatot!” (Jel 3,19) Mindannyiunknak folytonosan szükségünk van oktatásra és állandó kiigazításra, úgy, hogy állandó fejlődés által tudatunk átformálódjon (lásd Róm 12,2: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.”)
Az Egyház tehát azáltal mutatja ki tiszteletét az iránt, akit a lelkiismerete tévedésbe vezetett, hogy szeretettel és türelemmel kioktatja és a helyes útra vezeti.

Mindazonáltal a „respektálni, tisztelni” kifejezés jelentésének tisztázásánál problémásabb a „lelkiismeret” nagyon határozatlan értelmének és bizonytalan használatának a pontosítása. Sok kifejezést, melynek egyértelmű teológiai jelentése van, a mindennapi beszédben gyakran tágabb és kevésbé pontos értelemben használnak. Ezért, ha az Egyházban beszélünk a lelkiismeretről, világosabban és egyértelműbben kell kifejezni magunkat, mint az manapság szokásos.

Manapság a legtöbb ember a lelkiismeretben nem lát többet, mint puszta megérzést a jó vagy hamis iránt. Vagy még ennél is rosszabbat: Egyesek azt hiszik, hogy mindazt, amit gondolnak vagy éreznek, a lelkiismeretük irányítja. Ily módon jelenti ki például valaki: „Lelkiismeretem megmondja nekem, hogy az, amit az Egyház egy bizonyos témában tanít, téves vagy elavult, és ezért már nem alkalmazható.” Aki ilyet mond, az úgy viselkedik, mintha a lelkiismerete olyan tekintéllyel bírna, ami az isteni törvény felett áll.
Ezen vélekedéseknek abszolút semmi közük a lelkiismeret valódi keresztény és katolikus értelmezéséhez.

…

Igaz, hogy az embernek követnie kell lelkiismerete ítéletét, azonban a lelkiismeret tekintélye nem korlátlan. Nem a lelkiismeret az utolsó és változhatatlan tekintély: az egyes ember lelkiismerete sokkal inkább diák, mint tanár. Minden ember kötelezve van arra, hogy lelkiismeretét tanulás és a tapasztalatai feldolgozása által formálja és tökéletesítse.
A lelkiismeret nem független az isteni törvénytől és a jog szerinti tekintélytől. Nem a privát sugallatra vagy értelmezésre alapul. A lelkiismeret nem állíthat fel törvényeket. A lelkiismeret feladata abból áll, hogy azt kövesse, amit Isten a természet-törvény, a kinyilatkoztatás és az Egyház által az egyes dolgokban tanít. A lelkiismeretnek nem az a feladata, hogy ennek a törvénynek ellenálljon, hanem az, hogy elfogadja és parancsait teljesítse.

A probléma természetesen már jó pár évtizede az, hogy a helyes (sok ember számára az egyetlen praktikusan kezelhető) zsinórmérték a katolikusok számára így hangzik: azt kell tenni, gondolni, „amit az Egyház tanít.” Ha azonban az Egyház rendes tanítóhivatala, a pápa és vele az egész hierarchia gyakorlatilag lemond tanítóhivatala gyakorlásáról, sőt, eretnekségeket tanít vagy csak eltűr, akkor ez a zsinórmérték kiesik. És akkor abban a történelmi helyzetben találjuk magunkat, ami még soha nem volt, mióta Isten a prófétákat és végül saját egyszülött Fiát az emberekhez elküldte, hogy törvényeit az emberekkel közöljék.

---

És akkor csak az marad egy katolikus számára, hogy szakadatlanul könyörögjön Istenhez, hogy Ő maga közvetlenül mutassa meg neki a helyes utat, és arról élete utolsó pillanatáig ne engedje letérni. És Isten biztosan meghallgat bennünket, hiszen Urunk Jézus biztosított bennünket, hogy amit egy apa e világon megtesz a gyermekeiért, annál Isten százszorta többet tesz meg gyermekeiért: „Azt mondom azért nektek: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,9-13)
De ne csak kérjünk, hanem szakadatlanul köszönjük is meg, hogy Isten megadta nekünk a megtérés, a tisztánlátás, a hűség kegyelmét, ami egyedül teszi lehetővé, hogy azok közé tartozzunk, akiket a modern eretnekség áradata nem rántott magával.

(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2018. február 15.)
http://www.katolikus-honlap.hu/1801/lelkiismeret.htm