Bocsa József atya homiliája az évközi 30. vasárnap olvasmányaihoz (A/ sorozat)
A Jézus korabeli zsidók között
különféle csoportok, pártok voltak. A mai evangélium ezek közül kettőt
említ: a farizeusok és a szadduceusok pártját. Jézus egyik párthoz sem
csatlakozik, bár ezek megpróbálnak mindent, hogy vagy a maguk pártjára
állítsák, vagy elgáncsolják. Jézus ezek felett a csoportosulások felett
áll. Ő nem párt alapon gondolkodik, hanem az igazságot képviseli,
hirdeti, Ő maga az Igazság. A mai evangéliumi részlet is egy ilyen
pártoskodó felállásból indul, egy alattomos szándékkal feltett
kérdéssel, de Jézus most is olyan választ ad, amely olyan igazság,
amelyre ráépül az egész Ószövetség, és amelyre ráépül a keresztény élet
is.
„Amikor a farizeusok meghallották, hogy
Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és
egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette
fel neki: Melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus válasza:
,,Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és
egész értelmeddel”. Vagyis minden képességeddel „Ez az első és legfőbb
parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját
magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták” És,
amint említettem: e két parancson nyugszik az egész keresztény élet is.
E két parancshoz fűzött kommentárnak
tekinthetők a szentmise többi olvasmányai is. „Az idegent ne használd
ki és ne nyomd el!” „Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok!” A
Kivonulások könyve érvel is amellett, hogy az ember így cselekedjen, de
szankciókat is kilátásba helyez azoknak, akiknek nem elég a puszta
érvelés. Az érv: emlékezzetek, „ti is idegenek voltatok Egyiptomban”. A
kilátásba helyezett büntetés, ha valaki nem így cselekedne: „Ha
sanyargatjátok őket, s ők hozzám kiáltanak, meghallom panaszukat, és
fellobban haragom. Kard által veszítelek el benneteket, hogy
asszonyaitok özvegyek, gyermekeitek árvák legyenek” És az uzsoráról
szóló rész után: „ha hozzám kiált az igazságtalanul sanyargatott: én
meghallgatom”.
A zsoltár tovább bátorítja a szegényt
és az elnyomottat, hogy kiáltson bizalommal Istenhez, mert ő a szeretet
Istene: „Istenem, segítőm, akiben remélek, oltalmazóm, pártfogóm és
üdvöm ereje. Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok
ellenségeimtől”. A válaszos zsoltár egyben válasz Isten irántunk való
szeretetére. Erről ugyan nincs direkt módon szó a mai olvasmányokban,
csak a mi iránta és embertársunk iránti szeretetünkről. Az Isten iránti
és a felebarát iránti szeretetünket megelőzi Isten irántunk való
szeretete. Ez az igazi alap, amire válaszként ráépül a mi szeretetünk. „Szeretlek, Uram, Istenem, én erősségem. Menedékem és sziklaváram, szabadítóm te vagy, Uram”.
Az alleluja vers azt fogalmazza meg,
hogy a mi Isten iránti szeretetünk megnyilatkozása az, ha megtartjuk a
törvényeit, vagyis teljesítjük az Ő akaratát, úgy élünk, ahogyan
Ő szeretné. „Aki szeret engem, megfogadja szavamat”. Ehhez hozzá fűz
még valamit Jézus. Bár Isten kezdettől fogva szeret minket, Ő az, aki
előbb szeret, de az irántunk való szeretete növkedhet is. „Aki szeret
engem, megfogadja szavamat, Atyám is szeretni fogja, és hozzá
költözünk”. Vagyis megtapasztalja az Istent viszont szerető ember, az
Ővele való egyre mélyebb közösséget, Isten benne lakozását.
Isten akaratának a teljesítéséhez,
vagyis az istenszeretethez hozzá tartozik az is, hogy az ember
odafigyel az egész hitrendszerre, a Hiszekegyre, az egyház törvényeire,
amelyek kifejtik, magyarázzák ezt a hitet. A szentleckében Pál apostol
emlékezteti tesszalonikai híveit arra, hogy mit is jelentett számukra
Isten akaratának a teljesítése megtérésük kezdetén: azt, hogy
elfordultak a bálványoktól, a hamis istenektől, amiket addig imádtak.
És itt nemcsak az idegen istenek kultuszára kell gondolnunk, hanem az
ember saját kívánságainak a bálványozására is. A saját vágyaink
bálványozása, és az élet mindennapi sodra könnyen elfeledtetheti
velünk, hogy ez a földi élet csak egy rövid, átmeneti időszak, az igazi
élet majd a halál után kezdődik. „Várjátok a mennyből Fiát, Jézust,
akit a halálból feltámasztott, s aki megment minket az eljövendő
haragtól”.
Ez a részlet már utalás az egyházi év
végére és az egyéni élet végre, és az emberi történelem végére, a „dies
irae”-re, „ama végső harag napjára”, amikor Isten igazságossága is
megnyilvánul, nem csak irgalma, amikor megítél mindenkit személyesen,
és megítéli az egész világot.
http://engesztelok.hu/irasok-tanulmanyok/1268-a-foparancs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése