Prof. Dr. Walter Hoeres: Isten és életcél nélkül – Az agnosztikusok tanácstalansága

Aquinói Szent Tamás szakadatlanul figyelmeztet bennünket annak megfontolására, hogy csak akkor teszünk jót, ha erre az értelmünk vezet bennünket. Mert az értelem minden körülmények között meg tudja mutatni nekünk, hogy az jó erkölcsileg, ami a dolgok Istentől adott rendjének és az értelemmel megáldott ember méltóságának megfelel. Vagyis mi tökéletes értelemben csak akkor viselkedünk erkölcsösen, ha kifejezetten felismerjük, hogy amit teszünk, hogyan és miért igaz és jó. Ezen a lehetőségen, hogy ezt meg tudjuk érteni, nyugszik szabadságunk és akaratunk önrendelkezése.
(Szándékosan nem használom ehelyütt az autonómia kifejezést, ami ma szólammá degradálódott, és ami pont azt tagadja, amin a szabadság nyugszik, nevezetesen annak belátását, hogy mi a jó és helyes.) Az állatok is követik céljaikat, ami előfeltételezi, hogy bizonyos értelemben ők is felismerik ezeket. De a „ratio finis”-t, vagyis azt, hogy ez a cél miért jó a számukra, az esztelen lények nem fogják fel, hanem csak ösztönösen és jelzésszerű biztonsággal reagálnak rá.

Alapjában véve az ember azt hinné, hogy ez a tetteink és mindenekelőtt összes erkölcsi döntésünk észszerű megokolására való utalás mindenki számára természetes. De sajnos, ez ma már nincs így, hiszen korunkat az jellemzi, hogy a magától értetődő, a teljesen természetes (a látható, a nyilvánvaló és észszerű) nem számít: nem csak az újkori és modern filozófiában, ami számára semmi sem annyira abszurd, hogy prominens képviselői ne szálljanak érte síkra, hanem az általános tudatban is, ami közismerten a divatos filozófiai meggyőződések üledéke. Korunk utilitarista (haszonelvű) etikáját az újkori morál-filozófia rendkívül befolyásos áramlata határozza meg, mely az ember erkölcsi magatartásának alapját nem annak felismerésében látja, hogy mi a jó és helyes, hanem az érzések és hajlamok ösztönzésében, a „moral instinct”-ben, vagy abban, ami az emberben élvezetet és kellemes érzületeket gerjeszt, vagy a sajnálkozásban, mely szerint akkor cselekszünk erkölcsösen, ha szívünk szánakozó érzéseit követjük.
Mindezen vélemények követői, vagyis mára szinte az egész nyugati civilizáció, mindeközben nem veszi észre, hogy ennek következtében pont a szabadságot törlik el, és az embert érzelmei és „akaratlan” hajlamainak a játékszerévé teszik, úgy hogy az ilyen módon hajtott és szerencsétlen lényre érvényessé válnak Szent Tamás szavai: „non agunt, sed aguntur”, nem maguk cselekszenek, hanem más rendelkezik felettük.

Az ideiglenesség mint utolsó fórum

Immanuel Kant látszólag nem ért egyet e modern felfogással, mert ragaszkodik ahhoz a véleményéhez, hogy az ember csak akkor cselekszik erkölcsösen, ha nem hajlamait követi, hanem azt az erkölcsi törvényt, amit értelme ír elő számára. Csakhogy a probléma éppen itt jelentkezik! Ugyanis Kant agnosztikusként, olyan valakiként, aki nem tartja lehetségesnek, hogy az ember a döntő fontosságú filozófiai, világszemléletű kérdésekben kötelező érvényű felismerésekhez jusson, képtelen ezt az erkölcsi törvényt hússal és vérrel megtölteni, és a nyugati filozófiával kimondani, hogy az az erkölcsileg helyes, ami az ember eszes, Isten képmását viselő és szellemi természetének megfelel. Mert egy agnosztikus azt, hogy az ember lényét tekintve végeredményben micsoda, már nem képes megmondani. Ebben a zavarodottságban Kantot csaknem az egész modern kor követi, vagyis mindazok, akik magukat a felvilágosodás örököseinek érzik, és tudatosan modernnek akarnak látszani.
Természetesen a modern ember is használja az eszét, hogy céljait kitűzze, és az ezek eléréséhez szükséges eszközöket megtalálja és alkalmazza: ez ugyanis olyan feladat, melynek elvégzéséhez minden korban okosság szükségeltetik. Csakhogy a modern ember szeme előtt mindig csak a legközvetlenebb célja lebeg, a „finis proximus”, ahogy Szent Tamás nevezi, tehát soha nem létének tényleges célja, ami egyedül lenne képes cselekedeteinek végső és döntő értelmet és értéket adni.
Persze az a kérdés felmerülhet, hogy az értelmes és humánus viselkedéshez nem elegendő-e az ideiglenesben és a legközelebbiben, mint például a szakmai egzisztencia és a saját család stb. iránti gondoskodás, berendezkedni és azzal megelégedni?

Minden dolog végcélja

Csakhogy ez Szent Tamás szerint semmiképpen sincs így. És ennek megokolására nem ájtatos szólamokhoz folyamodik, hanem ahhoz a nagyszerű metafizikához, mely Arisztotelész és Szent Tamás óta Európa szellemét formálta, és a tomista antropológia és etika gyökeréig nyúlik vissza. Arról a tanról beszélünk, mely kimondja, hogy minden dolognak az a célja, vagyis az után törekszik, hogy a természetéből fakadó és ezzel a Teremtője által meghatározott célját, ennek beteljesedését és tökéletességét elérje. És ez egyáltalán nem korlátozódik csupán azokra az élőlényekre, melyek a fény és a nap felé nyújtózkodnak, élelem, szaporodás, azaz mindenben létük fenntartására és megszilárdítására törekszenek, hanem mindenre vonatkozik, mert egészen egyszerűen a létező, a valóságos dolog természetéhez tartozik, hogy „a lét és a valóság többlete után” törekedjen, amennyire ezt természete „előírja”, és amennyire ez lehetséges számára. Ezért mondhatjuk Szent Tamással, hogy „minden egyes létező, mint végső céljára és tulajdonképpeni javára, saját tökéletességére törekszik”. Ez még a szervetlen dolgokra is érvényes, hiszen még a kő súlyát is fel lehet úgy fogni, mint a kő természetes tendenciáját, ami őt lefele húzza.

Ezzel a megállapítással a nyugati filozófia két leghatalmasabb perspektívája nyílik meg számunkra, melyekkel – mint már mondottuk – már Arisztotelész, Szent Tamás nagy tanító mestere megajándékozott bennünket. Az első a természet egész eleven voltát tárja fel előttünk, ami legmélyebb alapjaiban csak akkor válik felfoghatóvá, ha tudjuk, hogy benne minden, még a legalacsonyabb rendű dolgok is saját céljaikra, saját létezésük okára, saját létükre vannak irányítva, és belső dinamikájuk abból áll, hogy ezt megőrizzék és gazdagítsák. Bár már a biológusok megmondják nekünk, hogy az élőlények önfenntartásra és szaporodásra törekszenek, de ennek végső oka nem rejlhet azokban a tudományágban, melyekre ma a biológia szétforgácsolódik: a fizikában, a biokémiában vagy a molekuláris biológiában, hanem egyedül annak belátásában, azaz abban a tényben, hogy a létező, mint ilyen, „a több létezésre” van „megtervezve”, létrehozva, és ezért oda tendál, hogy ezt a tökéletes alakját elérje.

Természetesen ez a belátás messzemenőkig elveszett a pozitivizmus – ahogy ma a nominalizmust nevezik – és a szaktudományok egyoldalú kultuszának korában, ami a valóság végső okairól való elmélkedést a csírájában fojtja el. A pozitivizmus és az agnoszticizmus által uralt eme korszakban az ilyen fogalmak, mint „létezés” és „létező”, csupán üres szavak, vagy ha muszáj, Kantot idézve, csupán „egy dolog puszta pozícióját” jelenti. A mai fizikusok, kémikusok és az őket követő „természet-filozófusok” szemében ily módon az élő, mindig magasabbra törekvő természet megdermed, és elemek puszta halmazává változik át.

A jó és a tökéletes valóság

Már a nyelv elárulja, hogy egy dolog „létezése” annyit jelent, mint valóság és tökéletesség: például, ha egy tökéletes és jó embert „igazi” embernek nevezünk, vagy, ha egy nemes ló láttán így kiáltunk fel: „Ez aztán valóban igazi ló!” És ezzel már ott is vagyunk a második nagyszerű felismerésnél, amit a nyugati filozófiától kaptunk: a létező és a jó egységénél. Ez a filozófia Szent Tamással azt tanítja, hogy minden létező dolog azon a módon, ahogy kifejlődik és a fajtája adta tökéletességre eljut, „jó”, úgy hogy ebben az értelemben ki lehet jelenteni: „Minden létező jó.” Az „értékek”, melyekről az újkor és jelenünk filozófiájában oly sok szó esik, nem titokzatos minőségek, melyek a színekhez hasonlóan a dolgokra tapadnak, és talányos módon kvalifikálják azt. Egy dolog olyan mértékben „jó”, ahogyan a számára lehetséges tökéletességet elérte.
Ezt könnyen beláthatjuk, ha a kérdést fordítva tesszük fel, vagyis azt kérdezzük, hogy mi akkor a rossz? „Rossz” az, aminek a dolog lényegéből következően meg kellene lennie, de az adott esetben hiányzik. Mint például egy szem elvesztése, vagy a teljes vakság, hiszen az ember látásra született és rendeltetett. És ilyen értelemben a gonosz is rossz, vagyis katasztrofális hiány, mégpedig pont ott, ahol semmiképpen nem szabadna lennie. Mert a gonosz szellem vagy a gonosz ember lehet bármilyen erős, okos és hatalmas, a legfontosabb mégis hiányzik belőle: nevezetesen akaratának egyezése az erkölcsi törvénnyel és ezáltal Isten akaratával, úgy hogy itt a legteljesebb mértékben „defektről”, a létben és az akaratban lévő valóságos „lyukról” beszélhetünk.

A végső cél keresése

Ezzel felvázoltuk a valóság széles panorámáját, melybe az ember is bele van ágyazva. Most már megértjük, miért ragaszkodik Szent Tamás ahhoz a tételhez, hogy az embernek is van végső célja, ami akaratát annyira tökéletesen ki tudja tölteni és ki tudja elégíteni, hogy ezen kívül semmi más nem marad, ami után okvetlenül vágyakoznia kellene. Hiszen a fent mondottak szerint minden élő végső célja és saját tökéletesedése felé törekszik, akkor hogyan lehetne ez pont az embernél másképp? És ez a végső cél csakis Isten lehet, vagyis a megkeresztelt és hívő keresztény számára Isten színről színre való látása az örök boldogságban.

Másfelől azonban egyáltalán nincs megegyezés abban, hogy az ember végső célja valóban Isten. Ez azért lehetséges, mert minden tudatos és szabad tettet az értelem irányít. És az értelem tévedhet!
Szent Tamás Summájában (S. theol. I-II q. 1-5) ezért mindazokat a célokat felsorolja, melyekben az ember látszólag megtalálhatja végső célját –, hogy aztán újra és újra csalódjon bennük. Se a gazdagság, se a hatalom, még csak a test egészsége, jó közérzete, az öröm vagy a lélek kellemes érzése sem tekinthető az ember végső javának. Ha azonban igaz, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem a végső beteljesülések, akkor törvényszerű, hogy ezen állítólagos végső célokban, és abban, amit ezek nekünk nyújtanak, újra és újra csalódunk. És akkor ez a csalódás általános emberi tapasztalattá válik: nevezetesen, hogy az a békesség, nyugalom („quietatio”), kielégülés, amit az akarat mindezen látszat javak birtokában átél, csakúgy, mint az öröm, amit felettük érez, furcsa módon üres marad. Igazi nyugalom és kielégülés helyett pusztán annak tudata marad, hogy ez az a valami, amire oly forrón vágyott, és miután megszerezte ezeket, megpróbálja bebeszélni magának, hogy most találta meg legfőbb vágyát, békéjét és boldogságát.
Ez az árulkodó ellentmondás, melyben az akarat az általa kiválasztott legfőbb jó értéktelenségét megtapasztalja, a szellemét hatásosabban meggyőzi saját tévedéséről, mint az értelem összes érve és tézise. De mivel az értelem és az akarat nem önmagukban állnak, hanem együtt alkotják a szellemet, mely egyszerre felismer és akar, az akarat csalódása egyúttal az értelem tapasztalatává is válik.

Az újkor és a jelen helyettesítő értékei

Ez tehát az evilági javak semmiségének megtapasztalása, melyet a filozófia történetében már a pogány gondolkodók, mint például Cicero és Seneca, újra és újra megerősítettek. Korunk szkeptikus generációja, mely az agnoszticizmust és ezzel mindennemű, tovább vezető megfontolásról való lemondást már régen a magáévá tett, mégis az ideiglenesben rendezkedett be, és ezzel meg is van elégedve.
Másfelől azonban semmi kétség nem lehet afelől, hogy – miként ezt Szent Tamás tanította – az ember is egy végső cél, végső beteljesedése felé törekszik. És ezért tekintettel ezen örökké érvényes metafizikai igazságra, csak két lehetőség marad, hogy miként lehet az igénytelenség és a végső cél felé való törekvés között fennálló dilemmából a kiutat megtalálni. És e két lehetőség korunkban, de már az újkorban is láthatóvá vált.
Az első lehetőség abból áll, hogy a közvetlenül elérhető, ideiglenes dolgok nyernek mágikus, abszolút jelentőséget, amit valójában egyáltalán nem érdemelnek meg. Ezt az utat választotta korunk fogyasztói társadalma, ami egyre nagyobb pazarlásban él, és ami számára a technikai eszközök és a gazdaság növekedése valóban mágikus erővel hat. Ezt az állapotot csak mindig újabb és több termékkel lehet fenntartani. Ami ebből minket mostani témánkban a legjobban érdekel, az a mindent átitató reklám-effektus, melynek e rendszer összes tagja akarva-akaratlanul ki van téve. E reklámok mindenhol és mindig azt az érzetet sugallják, hogy e javak, elsősorban az elektronikai eszközök és a még mindig folyamatosan emelkedő mobilitás nélkül emberhez méltó élet már egyáltalán nem lehetséges. Ezáltal a mai ember életének értelmét egyre inkább ezen dolgok birtoklásában látja, amit az „életszínvonal” bűvszó hangoztatása még tovább fokoz.

Ez a mindennapokban használatos dolgokra való irányultság, vagyis, hogy az emberek végső, legfontosabb céljává az e dolgok birtoklására való törekvés válik, nem csak korunk ultrafejlett ipari társadalmára jellemző, hanem általában véve a kapitalizmusra, mely a régi gazdaságot, mely csupán a szükségletek fedezését szolgálta, felváltotta. Régen csak azt bocsátották áruba, azaz azt termeltek, ami az élet fenntartására szükséges volt. Ma viszont a tőke állandó növelése a cél, melyet csak a termelés ugyanakkora növelésével lehet elérni. Ez válik tehát a céllá, és csak ezután jön annak megfontolása, hogyan lehet ezt az árutömeget eladni: ekkor válik az életszínvonal növekedése korunk mindent uraló ideológiájává.
Persze az eszközök és a célok ilyetén felcserélése csak a racionalizmus filozófiájának segítségével vált lehetővé, mely a 18. századi felvilágosodás óta és ennek evilági haladás-kultuszával vált egyre jobban elterjedtté, sőt idővel egyeduralkodóvá. Most már csak azt fogadják el, aminek kézzel fogható haszna van. Az értékes életet a hasznossal teszik egyenlővé. Ennek következtében semmit sem engednek olyannak maradni, mint amilyen valójában. Hiszen új rendeltetése éppen abból áll, hogy valami más helyére lépjen. És így válik az eszközök birodalma egyre nagyobbá, míg a céloké vagyis a végső beteljesüléseké egyre kisebbé.

Tragikus víziók

Korunk egész kimondhatatlan politikai tragédiája is az evilági célok hektikus kereséséből magyarázható meg. Ez a szomorújáték már a francia forradalommal, a felvilágosodás eme természetes gyümölcsével elkezdődött [valójában már sokkal korábban: a protestantizmussal és ennek filozófiai előzményeinél]. Jellemző, hogy a német idealizmus képviselői, mindenekelőtt Hegel és Schelling lelkesedtek érte, mert megértették, hogy a francia forradalommal nem csak politikai és szociális átalakulás ment végbe, hanem egy egészen új szekuláris eszkatológia, egy evilági üdvtan győzedelmeskedett: az evilági ember és állam végső életcélként való intronizálása, ami semmilyen más parancsnak nem engedelmeskedik többé, mint az „értelemnek”, amit a jakobinusok egy prostituált képében a Notre-Dame oltárára ültettek.
És a filozófusok azóta újabb és újabb üdvtanokkal kábították el az embereket, melyek mindig egy újabb végső és abszolút végcélt kiáltottak ki az egyetlen jónak, amiért érdemes élni: az osztálynélküli paradicsom marxista és kommunista vízióját, a győztes német faj nemzeti-szocialista dicsfényét, a 68-asok agyrémét, mely minden réginek az elpusztítása után a romokból egy új, jó társadalom megszületését ígérte, és végül a mostani fogyasztói társadalom mindent leromboló és felfaló szörnyetegét.

Az eszkatológia újrafelfedezése

Korunk egyik legfontosabb követelménye az utolsó dolgokról szóló tanítás, az eszkatológia, és ezzel az emberi élet igazi végcéljáról szóló tan hirdetése, és ezzel a híveknek az egyetlen igaz vigasz és a győzelemben való bizalom visszaadása, amiről ebben az ígéretben olvashatunk: „De ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.” (Róm 8,18)

Az emberekben újra fel kell ébreszteni annak tudatát, hogy az emberi élet legfőbb beteljesülése Isten dicsőítése, Isten imádása. A keresztény nyugati hagyomány nagy filozófusainak és teológusainak tanítása szerint az embernek már e világon az a célja, hogy a teremtett dolgokban Istent, Teremtőjét és Urát szemlélje és tisztelje. Az emberi szellem azonban ezen túl még arra is vágyik, hogy a világ Teremtőjét ne csak hatásaiban, hanem önmagában is felfogja, megértse. Isten a maga végtelenségében azonban felülmúlja az ember felfogóképességét, akinek így se joga, se képessége nincs, hogy saját magától Isten szemléletére eljuthasson.
Ebben az értelemben nagyon fontos arra az általános emberi megtapasztalásra utalni, amit minden gondolkodó ember naponta átél: E tapasztalatok megerősítik, hogy már itt a földön az Istenre való odafigyelés adja az ember legnagyobb örömét és beteljesülését, és ez rávilágít vallásunk tanítására, miszerint az ember egyetlen végcélja Isten színről színre való látása, ami az örökkévalóságban vár rá, ha e célját földi életében sem feledi, vagyis e világban halála pillanatáig Isten parancsai szerint él.

(forrás: Kirchliche Umschau – 2016. február)
http://www.katolikus-honlap.hu/1701/hoeres.htm