(Rorate coeli) Adventi elmélkedések, Prohászka Ottokár, Szt. Gellért Egyházi Kiadó, 1991.

„Beléptünk az egyházi évnek sajátosan vonzó és kedves szakába: az Adventbe! Az advent négy vasárnapját megüljük szokott hévvel s azután ránk köszönt a szent vigilia, a legszentebb glóriás éjfél s a karácsony három misés ünnepe.
a) Mi ez az ADVENT? Ünnep; elmúlt idők emléke, régi korok létét, reményét vágyát ünnepeljük benne. Antifónákat énekelünk, melyekben évezredek szenvedélyes fájdalma s reménye sír föl. Emlékezünk prófétákról. Bele állunk a szent homályba s letakarjuk lelkünket évezredes víziók fátyolával. S miért tesszük ezt? Hogy annál lángolóbban örvendezzünk azon, hogy íme, íme abból a múltból édes jelen lett! Elgondoljuk, hogy mennyi izzó vágy hasogatta az eget, míg kinyílt, de végre is kinyílt s nekünk ez a fő. Mennyi könny melegítette a földet, hogy tavasza legyen, de hát végre tavasz lett. Hála az Égnek! Úgy teszünk, mint az ingerkedő édesanya: eltakarja gyermeke elől arcát, azután ránéz, hogy mosolyra gyúljon. Mi vagyunk a „beati possidentes”, mi a vágyak gyümölcseinek boldog élvezői! Nekünk megadta ezt az Úr!
b) De ez az Advent, mely volt, figyelmeztet arra az Adventre, mely van, melyben az Úr jövőfélben van. Jön felénk az Úr! A mi egész életünk Advent. Ennek az Adventnek Karácsonya a halál után Krisztus kegyes és irgalmas arcára vetett tekintetünk, azaz első tekintet, melyet a kegyelem állapotában kimúlt lélek az Úrra vet, befejezi az élet Adventjét. Ó hát csak így legyen! Mitis atque festivus Christi Jesu tibi aspectus appareat. Lásd meg lelkem Krisztus kegyes és diadalmas arcát!
c) Mi meg nem halunk, életünk az Advent jegyében áll! Mik a jegyei?  1. A homály. Az élet útjai a másik világba homályos utak. Az ész éjben áll, a világnézetek bizonytalanok, kétségek és haladás settenkednek körülöttünk. Ó, ki vezet el az éjben, biztos úton célunk felé? Csakis az ANYASZENTEGYHÁZ! 2. Az Advent második jegye a várakozás. Visszafojtott lélegzettel hallgatózunk, feszült figyelemmel nézünk széjjel s kérdezzük: hogyan vagyok lelkemmel s mikor halok meg? Nem nyughatunk meg végleg, ha elalszunk, erről álmodunk, ha üdvünk esélyeire gondolunk, lázba esünk. Reményeink oly nagyok! Prófétáink annyit beszéltek nekünk, lelkesedéssé fokozták reményeinket. 3. Harmadik jellege az  „üdvözítő Istenbe vetett hit és remény”! „Deus ipse veniet”. Elsősorban ez nem a pokol, hanem a mennyország hite. Isten üdvözít! Ó bízzatok s vágyódjatok, imádkozzatok a vágyak 3000 éves imáival.
Az Advent lelke nem passzív, hanem agilis, sürgető lélek, „öltsétek föl Krisztust” hirdeti. Krisztusnak kell életetekben, vagyis Adventetekben kialakulnia! Az ember élete kifeszített kötél az állat s a Szent között, kötél az örvény fölött. Veszedelmes az átjutás. Az emberéletnek nagysága ép az, hogy nem cél, hanem csak HÍD! Feszüljön, lendüljön! Psychológiája a törekvés, a munka s a küzdelem. A keresztény aszkézis sohase fajuljon restséggé és élhetetlenséggé. Ember küzdj és bízva bízzál!”

Az Advent homálya
a) „Két Advent van, az egyiket ünnepeljük, a másikat éljük. Az egyik emlékünnepe a hálás kereszténységnek, mely bele éli magát a régi évezredek reményébe. A másik Adventben mi magunk élünk, hogy megoldjuk a nagy jövendőség feladatát, e részben mi is homályba élünk, homályban, melyet a végesség, a földi lét, a gyarlóság vet szívre, észre s életre, e homály közös. Benne élt Ádám, Ábrahám, Dávid, Izaiás, Ezechiel, ker. Szent János, szent Pál, szent Gergely, ass. Szent Ferenc, szent Bernát, szent Ignác és az utolsó jó lélek, mely tegnap elköltözött. Mi is mindnyájan szabadulást keresünk, „Üdvözítőt várunk” – mondja szent Pál – ki elváltoztatja ez alacsony testi életet. Folyik a „salus”. A régiek várták a világosságot s mi is várunk s imádkozunk: Lix perpetua luceat eis! A régiek keresték az Isten országát, hazájukat, s mi is mondjuk: nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Úton vagyunk, keressük a jobbat, a megváltást. Ezért mondom: Advent van!
b) A mi sűrű adventi homályunk a tévely, a rossz világnézet, a babona, a helytelen fogalmak életről, (halálról), társadalomról. Gondolok azokra az oltárokra, melyek Isten nevében állottak a földön, Molochra és Dagonra, mily borzasztó sarcot sarcolt ki az emberiségen a babona, mennyi fájdalmába került, mit szenvedett az emberiség „papoktól”, kuruzslóktól, zsarnokoktól, királyoktól, (kommunistáktól, fasisztáktól, kapitalistáktól). Orvosok égették, vagdalták a tudomány, bírák öldösték az igazság nevében. A tévely és a bűn nehézségei közt folyik most is az élet: homályban vagyunk (de még mennyire!) s törekszünk a homályból ki.
c) Mily árnyékot vetett az emberi szívekre az eredeti bűn az érzékiség féktelenségében. Ezt az árnyékot nem oszlatta el rólunk senki. (sőt, mára szennytengerként hömpölyög végig a világon, még „templomi esküvőt követel”, megkapja, Sodoma és Gomora példájára). Ez ellenséges hatalom uralma alatt nyög szent Pál s apostoli tekintélyével szerencsétlenségnek bélyegzi, mondván: „Én szerencsétlen, ki szabadít meg e romlandó testtől?” Világ fölött uralkodó hatalmasról szól az írás: tele van a világ a test s a szemek kívánságával s az élet kevélységével!
Megnyilatkozásai különfélék. Megnyilatkozik mint büszkeség, kevélység, kegyetlenség, majd ismét mint önzés, kapzsiság s végül mint rothadás és testiség. Miféle béklyók azok, amelyek az erényre született szívet s lelket az alacsonyság gránitszikláihoz kovácsolják! Szent Pál az embert máshol „homo terrenusnak” mondja. Ó de mennyire igaz, hogy földízű és sáros az ember.
d) Az eredeti bűn legsötétebb árnyéka végül a halál, megváltás ettől nincs. Ezen a kapun mindenkinek keresztül kell mennie s meg kell hódolnia az Isten zászlótartója, a halál előtt. Az ember érzi, hogy a halál fölséges hatalom, nem is tesz az emberre akkora benyomást sem a háborgó tenger, sem a tűzhányó vulkán, mint a halál. Felszabadulásunk ettől nincs. Ave Caesar! Motituri te salutant! Mindenki ezzel lép a halál árnyékába s ez a Caesar nem int soha, hogy kegyelmezzenek áldozatának. Így vagyunk ezzel s maga az Úr Jézus, a világ világossága sem vette le rólunk a sokféle homályt. Mégis kimondhatatlan nagy jót adott: világosságunk lett a sötétségben!
Ha az Úr Jézus jászola előtt térdelek, mily édes, mily kedves nekem az Isten! Milyen más Dávid király érzelmi világa! Milyen kemény az, mily bizalmas világ ez. Velünk van, köztünk van az Isten, az Emmanuel megjött! A meghitt boldogságnak végleges stádiumait még nem állította bele a világba, de a bizalomnak, szeretetnek, bensőségnek légkörét már megteremtette: testvérei közt van a filius hominis! Élek világosságából!”

Az Advent Krisztus-várás

„Krisztust várták régen, kívánták megtestesülését s Krisztus várjuk mi is, kívánjuk lelkünkben való kialakulását, azonkívül várjuk eljövetelét a világ végén. (vagyis Második Dicsőséges eljövetelét, amelytől már nem sok idő választ el).
a) A régi Adventben Krisztust várták testben. A megtestesülés a legkegyelmesebb, a legnagyobb tény, nagy központ a történelemben, az Isten végtelen jótéteménye. Előtte megfagytak a szívek, hideg volt, elborultak a lelkek, sötét volt, fölemelte koronás fejét a bűn. Sikerült eltemetkezni éjbe, fagyba. (ide zuhant vissza a XXI. Század emberiségének nagy része) Ez éjben dörgött a próféták szava s élesztette a jobb reményt. (akkor, máma a magán-kinyilatkoztatások által hirdeti, a Második eljövetel nemzedéke vagyunk, ébredjünk föl gyorsan, mert a vőlegény az ajtó előtt áll!).
A sötét éj s az éjben virrasztó remény jellemzi az első Adventet. A nyomorúság mértéke betelt, a hajnal pirkadt s megjött Ő, kit a lelkek vártak. Ó végtelenül elnyújtott, szent prófétai remény, te isteni erény, mely a nyomorúságban álmodol erőről, szálld meg lelkemet, hadd reméljek erősen, lelkesen, gyöngeségem, nyomorom dacára bízom, hogy győzök. Advent van bennem is, édes, erős, szent remény! Reményben van erőm, meg nem fogyatkozhatom.
b) A mostani Advent is Krisztust várja, várja megérkeztét s kialakulását lelkünkben, azután várja a világ végén való Úrjövetet. Ez utóbbit hiszem, az előbbin dolgozom. Ez az én legfontosabb Adventem. Ezt az én Adventemet is éj, fagy, halál árnyéka előzte meg, ebben is mély álom s hosszú éj van, de keltegető, ébresztő szózat is hallatszik. A régi Advent elmúlt, a mostani Advent folytonos s minden egyes lélekben ismétlődik. A lélek alszik... téved... dermed, föl kell ébresztenünk. Némely lelket elfojtott a test, él benne az állat, alszik az ember. Mást elborított a káprázat, eltelt magával, él benne az öntelt ember, alszik az isteni ember. Minden ember többé-kevésbé szomnambul az isteni világban, él, jár, de inkább csak alvajáró, le van borítva, öntudata öntudatlansággal, elfogultsággal, gyöngeséggel s az isteni élet kő- és jég- kérgeken iparkodik áttörni. Bennem is mennyi egyoldalúság, hiba, hiány, kis-kaliber, idegesség, ellenszenv, - mennyi pára, árny és homály, - mennyi kitaposott útja az öntudatlan indulatjárásnak.
Éjben állok valamiképp, lelkiismeretem s az isteni sugallatok, mind megannyi prófétai szó, ébresztgetnek, fölráznak, iparkodnak fölszabadítani a káprázattól. Illumina oculos meos...! Látni akarok, látni önmagamat. Tisztulni akarok s alakulni. Minek járjam én az ösztön, az önszeretet, az impulzusok, a reakciók méltatlan marhacsapásait? Kérem az Istent, hogy világosítson föl, reflektálok magamra s összehasonlítom magamat másokkal, a jobbakkal, nemesebbekkel, tanulni akarok tőlük valamit, a mi megteszik rajtuk. Félre a lelki szomnambulizmussal, abnormális tünet az, betegség s gyengeség! Aki hibáit látni kezdi, az már ébredez s aki erős kézzel fog azok megjavításához, az már bele is állt az Isten napszámába”.

Adventi program

„Adventi program: magunkba térni és magunkból kilépni.
a) Az eszmélődő élet. Az eszmélődő lélek Isten felé igazodik. Istennel rokon lélek lévén, (a Saját Képére és Hasonlatosságára teremtette), jelentkezik bennünk a vágy feléje törni, hozzá közeledni, vele egyesülni, benne megnyugodni. Nem okoskodunk sokat azon, hogy ki Ő, mi Ő, nem ütődünk meg azon, hogy el nem képzelhetjük, sebaj, a virág sem érti a Napot, a gyökér sem a Földet, s mégis neki való lévén, feléje fordul, beléje tör, így teszek én is Istenemmel. (nagyon komoly belső nagytakarításra törekszem, mivel már zsenge gyerekkoromtól kezdve, teljesen ateista, Istent tagadó oktatási rendszeren keresztül sulykolták belénk, NINCS ISTEN! Az evolúció termékei vagyunk, ősapáink, ősanyáink,  a MAJMOK voltak! Nektek, szerencsétlen, megtévesztett „barátaim”, akik még ma is ezt, vagy ennek hasonló, mai modern változatát a New Age minden formájával, beleértve a szabadkőművességet is,  valljátok, hiszitek, szolgáljátok, az igazi atyátok a Hazugság Atyja, a Sátán Őfelsége, - Lucifer - aki a Pokol fejedelmévé vált, lázadása bérekén!).
1. Első érzelmem, hogy mélyen megalázom magamat, leülök lábaihoz s hozzá simulok s mondom: íme itt vagyok, Veled vagyok, kezeid alkotása! Itt vagyok, mert ide vonzottál, Te ... Te, édes Úr! (ezt nem akarta a gőgös, öntelt felsőbbrendű szellemi teremtmény – az angyal, Lucifer és követői – és mai ivadékai, „barátaink”, akiket sikerült megfertőzniük hazugságaikkal és akik köztünk élnek, rajtunk uralkodni akarván! ).
2. Eltelem nagyságának, fölségének élvezetével, gondolatainak nagyságával, eszményeivel s teremtő, üdvözítő akaratával s jól esik nekem arcra borulva tisztelni, imádni, dicsérni Őt! Ó édes tisztelet, mily finom érzéket adsz, hogy Isten szemébe nézhetek, ihletsz... s fölüdülök, mint magas hegyeiden.
3. Jobbágyi készséggel ajánlgatom föl magamat, tanácskozom: mit is akarhat tőlem Ő, az én nagy Uram?
4. Hallgatok Rá, kíváncsi vagyok akcentusára: szólj Uram, hallja szolgád! Tanulmányozom gondolatait, ahol föl-fölcsillámlanak, természetben, Evangéliumban, szent Testvéreim lelkén, - A hit világossága és fényei nekem oly tanulmány, mint a festőnek az alkony színei. – Kezdek látni lelki világot, azt, hogy az ember testvér, hogy az élet Isten-szolgálat, nem tengődés, hogy célom hivatás, nem sors, hogy segítség s kegyelem környékez s nem véletlen, s hogy az ember álca, míg a látszat s a világtörténés millió szálából font gubóból ki nem repül!
5. Hozom közelebb magamhoz... a lélek segít rá... „Implemini Spiritu Sancto”, teljek el Szentlélekkel, buzdít az apostol, foglaljátok le azáltal, hogy szívvel dolgoztok, így: hiszek, töltekezem Veled! Napsugaram vagy s én magamba szőlek...szomorúságomban éj vagy, sötét és felséges, de lelkem denevérszárnyakon, a finom érzés tapogatódzásával eltalál Hozzád.
Remélek Uram, feszült a lelkem, Te vagy a tavaszom. Növök, kitárom lelkem millió pórusát: én erőm! Szeretlek Isten, Jézus, édes Testvér, édes gyermek! Te Isten s villámló, nagy, emberi lélek, ki rám gondolsz s rám pazarolsz Isteni életet.
6. S kópiázok! Átviszem lelkemre vonásait, az örökké tevékeny, a fejlődő életnek vonásait, az egyre szebben kialakuló, tiszta öntudattá kristályosodott ösztönnek, hajlamnak, szenvedésnek és szenvedélynek vonásait. Én, én, én több, szebb, mélyebb, igazabb élet akarok élni. (nem lesüllyedni, megalkudni, elposványosodni a bűn fertőjében!). Evangélium, Szentmise, Oltáriszentség, sugallatok, kegyelmek, mindezek eszközei az én életemnek, annak az életnek, melyben Krisztus az én eszményem, erőm és tüzem!
b) A tevékeny élet.
1. A lélek, amely tenni akar, erős kezét mindenekelőtt megérezteti alaktalan, torz , bűnös, belső világával s azt mondja: itt rend legyen! Rend az Isten szent Akarata! Ami vele ellenkezik, azt megtöröm, azzal szakítok! Először is a bűnre, a rendetlenségre teszem rá kezemet... vas kezemet, s kitisztítom, kisöpröm házamat! Törekvésem először is arra irányul, hogy ne legyen rajtam bűn, hogy tiszta legyek, de ezzel be nem érem, hanem mindig a pozitív erényt sürgetem  s gyakorlom!
2. Rendet teremt a szenvedély, a hajlam, az ösztön vásáros világában, s tágra nyitja szemét a fény (az Igazság) felé! (nem játszik bújócskát, a bűnnel, a világgal, - „ki vagyok én, hogy elítéljem?” állszent megnyilatkozás!)  Teremt hitet, nem kételkedni, hanem élni! (sajnos, máma sokan elfelejtették: az igaz ember hitből él!). Baj, hogy nem élvezzük azt, amink van, nem éljük át. „Man philosophirt zu viel und lebt wenig aus der Wahrheit”.
Én tudást, hitet, reményt, mind arra használom, hogy melegen, nemesen éljek. Sokat akarok tudni, hogy sokat szeressek. – Teremt reményt s hűséget! Kedélyhangulataink forgatnak, mint a tavaszi szél a szélkakast. A Religió nem szélkakas, de isteni kötelékekkel lefogott lelkület. „Keine Gefühlsreligion” mert az én igém szellem és lélek. Életemnek tartalma nem lehet változó hangulat, hanem jól megalapozott s hűségesen átélt erkölcsiség. Öntudatában akarok lenni annak, hogy amit érzek s teszek, azt mind én akarom, - az mind belőlem való, - én vagyok azért felelős, mert én teszem, én alakítom, én teremtem erkölcsi világomat!!! (tehát éppen ezért a Nagyfigyelmeztetés alsó határa hat-hét éves kornál kezdődik, és Bergoglio bíborossal végződik!).
3. Rendet teremt világi életében. Kötelesség, munka, hivatal, foglalkozás, divat, illem, udvariasság, családi s társas élet, emberi érzés, (beleértve a politikát is) ez nekem nem kikapcsolt világ, mely hittől, Isten tisztelettől külön áll. Dehogy, én ezt mind Krisztus gondolatai szándékai szerint alakítom.
(ez a helyes, egészséges, tiszta keresztény – katolikus lelkület - de az a kérdés: hányan gondolkodunk, törekszünk így élni? Mert máma, a XXI. Század emberiségének sikerült egy Isten nélküli,  hitetlen, ateista társadalmi életet kialakítania, győzött az sátáni elv, „a vallás magánügy”, nincs helye a közéletben, sőt, már Európa is megtagadta keresztény gyökereit,  a keresztet sem tűri meg, de a „transvestitáknak” drukkol, díjazza őket! A vérbeli keresztény politikus, ritka mint a fehér holló, de sokan megbújnak a „név” árnyékában, elfeledve, súlyosabb ítélet alá fognak kerülni!).
Amit az ész követel, amit a tisztességes élet sürget, milyenek a test-ápolás, kenyérkereset, szórakozás, érintkezés, (barátkozás), mindezt erkölcsi világomba állítom bele.
4. Érzületemmel, tisztult öntudatommal iparkodom magam körül is hatni. Lelkem mécses, tehát világít, szívem tűzhely, tehát melegít. Energiákká váltódtak ki hitem s elveim, következőleg érvényesítem azokat, úgy, hogy jót teszek másokkal, nemesítve, javítva, bíztatva, segítve hatok rájuk! Mindenki, aki így él, higgye, hogy ő, „a világ világossága”! Higgye: Krisztus mondta!”

Tartsatok bűnbánatot!

„Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgett a mennyek országa!” (Mt 3, 2.). Kell, kell bánnunk a bűnt, kell penitenciát tartanunk! Ez az Evangélium prológja.
a) A bánat állandó, kíséri az embert, mint az árnyék, pedig el akarták oszlatni, ki akarták a vallást vetkőztetni hagyományos bánatosságából, föl akarták deríteni a szent homályt s a bánat helyébe örök derűt teremteni az „úr”-embernek, de hiába. (sajnos, újra jönnek mások, még magas szinteken is, hogy nekik sikerülni fog, de az eredmény ugyanaz, ideggyógyász,  pszihológus, gyógyszerfüggőség egy életen át!).
A szem, mely az égre nézett, mely a Végtelen erején, szépségén fölragyogott, könnybe lábadt, mihelyt önmagára tekintett: érezte bűnösségét, de érezte a szabad, nemes akarat psychologiájának sugallatát, hogy bűnét megbánhatja s hogy azt bánnia is kell. Ó mily édes, hogy ezt tehetem! Fájdalmam édes könnyei!
b) Ha a bánatot földeríteni akarjátok, némítsátok el előbb az ész, (értelem, lelkiismeret) szavát, mely a jót a rossztól megkülönbözteti, - csitítsátok el harcait az erénynek a bűnnel, emancipáljátok a felelősség érzetétől, fejezzétek ki az erkölcsi törvényt s az eszményeket kilogrammokban s akkor a bánat forrása elapad, elfelejtünk sírni! (ezt a marxista-leninista, kapitalista filozófia bizonyos szintig elvégezte, a többit befejezi Bergoglió, azoknál, akiket sikerül megtéveszteniük).
De addig nem. Nem, nem, míg bűn lesz, míg vereség és szabadságvágy lesz, míg mámor és ébredés lesz, addig folynak a bánat könnyei. Szabadságom, küzdelmem könnyei!
c) Az antagonizmus a tilos gyönyörérzetnek kielégítése s a kötelességérzet közt elementáris tény s a kötelességérzetnek veresége bűnnek hivatik. Az akarat tehet, ami tetszik, de ha vétkezik, a fullánkot a lelkiismeret kárhoztató ítélete vágja bele, a lélek érzi: „vétkeztem”, érzi vereségét, szégyenkezik! Érzi, hogy az Igazság törhetetlen, hogy ő maga kizökkent az örök szükségesség vágányából, de csak saját rovására, hogy összezúzassék. Érzi, hogy az erényben, az örök szentségnek emberi lelken rezgő sugarában kell látnunk igazi dicsőségünket s aki attól elfordul, magamagát kárhoztatja rongyba! (s ha ebben megmarad haláláig, a Pokolra!)
Csoda-e azután, ha kitör belőle a vágy, ha szomorúságának borújából elővillan a vétek beismerésének villáma s magával ragadja a jó és szép felé? (bárcsak „mindenki” engedné, hogy legalább a Nagyfigyelmeztetéskor ez a Megváltónk  kereszten számunkra kiérdemelt, a bűnbánat fejében felkínált ajándék elfogadásra találna. Akkor, és csakis akkor menekülhetne meg „mindenki”!).
Szent bosszút áll önmagán, (helyesen, az, aki) elégtételt ad a megsértett rendnek s a rend Urának, (Szentháromság) alázatban, szomorkodásban, utálatban, elfordulásban, (a bűntől). Vágyódásban, fölmagasztalja az erényt, s ha nem koszorúzhatja meg magát az első szeretet rózsáival s az ártatlanságnak elvesztett liliomával, őszi chrysanthemumokból fon magának koszorút, a rózsák elhervadtak, de a szenvedő erény s a magába szállás őszies hangulatának is vannak virágai. Nem választotta-e meg helyesen a modern világ is az őszi chrysanthemumot bánatos hangulatának szimbólumául? Ó igen: hagyjátok bánkódni és sírni az embereket, a lelkiismeret bánni akarja bűneit! (ezt stimulálni kell, nem elfojtani, elbagatellizálni, hiszen csak így hiteles és garantált a tisztulási folyamat! Amiért egyes „pásztorok” néma kutyákká váltak – csak részigazságokat hirdetnek, hogy senkit meg ne bántsanak - mások lepaktáltak a farkasokkal – a szabadkőművesség ügynökei lettek - nekünk nem muszáj éhen halnunk, ha van lehetőségünk hiteles forrásból meríteni, táplálkozni tudunk romlatlan évezredes „örök életet adó Igével”, a gyóntatószékben!)

Mind mélyebb bánatot!

a) „Teremjétek tehát a bűnbánat méltó gyümölcseit!” (Mt 3, 8) Ehhez először is mély, igazi bánat kell, ezt a bánatot tökéletesíti  a gyakori gyónás. Megtérésünk vagy jobbulásunk kezdetén csak zavarosan ismerjük meg vétkeinket, később azután tüzetesen kezdjük megismerni vétkeink sokaságát és nemtelenségét. E megismerés fokozata szerint nő bánatunk. Kezdetben általában szomorkodunk bűneink fölött, azután egyenkint siratjuk azokat. Bár bírnók minél szenvedélyesebben!
Pontosan és egyenkint, gonoszságainkat  egész mezítelenségében csupán Jézus látta, midőn vért izzadott a kertben. A szent vér, melynek gyöngyei a Földet öntözték, felszáradt, de bűneink emléke nem foszlott szét. A külön ítélet napján elénk fogja azokat terjeszteni. Amily fokban tünedeznek elénk tehát első vétkeink, azon mérvben nő bánatunk. Nagy vigasz a bánat, különösnek látszik, de igaz, mert a bánat által kiemelkedünk bánatunk tárgyából.
b) A gyakori gyónás által több kegyelmet nyerünk s a kegyelem meglágyítja lelkemet, mint az áztatás a kendert, hajlékonyabbá teszi. S ez érzékenységtől függ a bánat. Akiben ez megvan, az jobban tudja bánni a kisebb bűnt, mint más a nagyobbat. A kegyelem mértéke szerint bánkódik mindenki, a szentek legjobban bánkódtak, mert legtöbb kegyelmük volt.
Kezdetben darabosan bánkódunk, durva az érzékünk, nyers a légkör, hideg a szív, még tél van. De csakhamar finomabb lesz észrevevésünk, lágyabb a levegő, melegebb fuvalmak járnak. A kegyelem eszközli, hogy valaki magát nagy bűnösnek lássa: Klára pestises betegnek tartja magát, Borgias szent Ferenc nem tud hová lenni bűnterhével, égeti, a pokolban sem talál magának való helyet!
Kegyelem kell, ami a kegyelmet adja, az ad bánatot. A penitenciatartás szentsége maga is ad kegyelmet, tökéletesíti a bánatot. Ott bizonyosodunk meg arról, hogy még mikor bűnösök valánk, halt meg értünk, s meggyőződünk, hogy már akkor szeretett mikor ellenségei voltunk! Úgy szerette Isten a világot. „Ebben áll a szeretet, nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mivel Ő előbb szeretett minket”. Ó csak járjunk az élet, az érzékenység nyomain. A lélek durvasága akadályozza a bánatot. Nézzétek a durva embert, a vadat: lelkére csak a vihar, a szélvész, az orkán, a dörgés és villám tesz benyomást. A bölcsesség, a mélység, a szeretet, mely ki van öntve a teremtésre, őt nem hatja meg. Éppen úgy, míg szívünk durva s a föld érdekeit hajhássza, csak a halál, pokol, ítélet félemlítik meg. Nem tud bemélyedni a kegyelem bensőségébe, az ima titkaiba, a búcsúk kincseibe. Aki nem hatol beléjük és szórakozott, azt csak az ítélet dörgése riasztja föl, de aki éber, az meghallja a nyári lég lebbenését a fák lombjain!
c) A kegyelemmel jár a hasonulás, kezdünk mélyebben s bensőbben érezni Krisztussal, szenvedését szívünkre vesszük s mélyen meghat az a gondolat: ugyan, hogy néz reám a tövissel koszorúzott Jézus. E tekintettől megrendülök s átszegeződöm. E bánat indító okai kizárólag: véres verejtéke, öt szent sebe, szent arcának éktelensége és szent Szívének búja. Szavai „ egész nap kiterjesztettem kezeimet e hitetlen és ellenszegülő néphez... mert megfedett engem, amint mondotta az Úr, az Ő elbúsult haragja napjain”
E bánat addig nő, míg életünk tart. Ilyen volt szent Pál bánata, ki a bűnösök elsejének mondotta magát, ilyen Mária Magdolnáé a farizeus házában, ilyen folignói Angéláé, ki szégyenkező bánaton kezdte, midőn eltitkolta bűneit a gyónásban, de aztán megolvadt szíve Jézus szívének tövis-koszorús lángjaiban. Szeretni az Istent! Praktikus értelme: gyűlölni a bűnt, repülni a gyónáshoz, érezni könnyebbülést, szentül vágyódni mind tisztább érzelmek s hangulatok után”.

Kedves Testvéreim. Megosztottam azokból a „morzsákból” amelyekkel én is táplálkozni, töltekezni próbálok, az Adventi szent időben, és amelyek a Mi Urunknak, Jézus Krisztusnak egy kiváló, valódi apostolutód asztaláról származnak. A Magyar Katolikus Egyház „oszlopainak” egyike volt a maga korában. Nézetem, meggyőződésem szerint nagyon fontosnak tartom a következőket pontosítani: számomra az elmélkedés, elmélkedést jelent, katolikus tanítás szerint, gyümölcse színtiszta eledel, tanítás, amely igaz életre nevel, táplál, benne az igen, Igen, a nem, Nem!
A „meditáció” akár mint szó, vagy fogalom idegen, sátáni az én szemszögemből, úgyszintén a „reform”!  Sajnos, divat lett, hogy már csak „gondolataikat” osztják meg a szószékekről papjaink nagy része, a vasárnapi szentmisék stb. alkalmával, és általában olyanok is, jól belesimulnak a világi sémába, toleránsak, szónokiak,  miként az „írástudóké, farizeusoké” volt. A kettős élet kolonca nehéz, (mindannyiunknak,  szolgálni Istennek és a Mammonnak, a testnek és a léleknek, bort inni, vizet prédikálni, lélek-őrlő!) kétségtelen, felkészülnek de, hiányzik belőlük a lelki erő, a hatalom - tisztelet a kivételnek.  Éppen ezért terméketlenek, a termés, a gyümölcs „silány”, a „nyáj rossz úton halad” Szőkefalva – üzenet a papoknak – 2001. 02. 11, talán ez a dátum nem azt jelzi – betegek a tagok, mert a fejjel is baj van?! Vajon ha az Oltáriszentség előtt „szülnék” meg, rendszeresen,  akkor milyen lenne? Nem szándékom kritizálni, senkit megbántani, de egy új Adventhez érkeztünk, a „rendkívüli, nagy   kegyelmek idejében” lényeges, hogy végre nagyon összeszedjük magunkat, mindannyian, papok és hívek egyaránt. Csak ezt kéri a Szűzanya, válaszoljunk, hittel, életünkkel!

Z Imre Áve Mária!