Az utóbbi időben feltett cikkeimben
mind valójában azt a problémát járom körül, hogy mit tehet ma egy hitét
komolyan vevő, azt mindenáron megőrizni igyekvő katolikus, hova járhat
el misére, és kiknek a véleményére adhat e kérdésekben. Mégis kapok
olyan leveleket, amelyekben újra és újra csak ezt kérdezik: hova menjünk
misére, kinek higgyünk?
Hogy a helyzet mennyire megváltozott, az abból is kitűnik, hogy amióta a
Szent X. Pius Papi Közösséget ismertem, és magamat hívének tekintettem,
erre a kérdésre nagyon egyszerű volt a válasz, amit ráadásul a közösség
tekintélyének erejéből mondhattam, vagyis nem volt szükség a
magánvéleményemre, a saját okfejtésemre, hanem azt mondtam, amit egy
tekintélytől, egy „szakembertől” magam is hallottam.
Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Az én véleményem mögött sem áll többé egy szervezet, egy tekintély, amire hivatkozhatok. Mostantól, amit írok – legalábbis a jelent illetően –, az a saját privát véleményem, amiért még felelősséget sem vállalok, mert meggyőződésem, hogy akinek a szándéka abszolút tiszta, azt Isten kegyelme biztosan vezeti ebben a válságos időben, következésképpen maga kell eldöntse – Isten vele kapcsolatos akaratát kikutatva és követve –, hogy mit tegyen.
Aki eddigi munkásságom, katolikus múltam, könyveim, cikkeim ismeretében mégis megkérdez, annak már csak azt tudom elmondani, amit én, személyesen – a rendelkezésemre álló információk, tanulmányok alapján – gondolok. Egyébként, ahogy már mondtam, már egy ideje ezt próbálom a feltett írásaimban is kifejteni. Most e cikkek mondanivalójának összefoglalása következik:
Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Az én véleményem mögött sem áll többé egy szervezet, egy tekintély, amire hivatkozhatok. Mostantól, amit írok – legalábbis a jelent illetően –, az a saját privát véleményem, amiért még felelősséget sem vállalok, mert meggyőződésem, hogy akinek a szándéka abszolút tiszta, azt Isten kegyelme biztosan vezeti ebben a válságos időben, következésképpen maga kell eldöntse – Isten vele kapcsolatos akaratát kikutatva és követve –, hogy mit tegyen.
Aki eddigi munkásságom, katolikus múltam, könyveim, cikkeim ismeretében mégis megkérdez, annak már csak azt tudom elmondani, amit én, személyesen – a rendelkezésemre álló információk, tanulmányok alapján – gondolok. Egyébként, ahogy már mondtam, már egy ideje ezt próbálom a feltett írásaimban is kifejteni. Most e cikkek mondanivalójának összefoglalása következik:
Először is számomra mai korunk mindenképpen olyan időszakot jelent, ami
emberi eszközökkel megoldhatatlan, és ezt szerintem nem szabad
döntéseinkben figyelmen kívül hagyni. Williamson püspök úr múlt heti
kommentárját (amelyben a szedisvakantisták érveit próbálta megcáfolni) e
szavakkal fejezte be: „A modern ember gondolkodása annyira mindent
átfogóan összevissza van, hogy egyedül Isten képes ezt a
disznóólat kitakarítani. Ez a tény amellett szól, hogy Istennek be kell
avatkoznia (mégpedig hamarosan!). Isten súlyos próba elé állított
bennünket, és minden joga megvan erre.”
P. Weinzierl pár nappal később a püspök ellenérveit cáfolta újabb érvekkel, majd saját cikkét így fejezte be, miután idézte a püspök fenti zárszavait. „Éppen abban rejlik a »kilátástalan összevisszaság« legmélyebb oka, hogy legmagasabb tanító tekintélyének kiesésével az Egyház »elsötétült«. Másképp többé már nem magyarázható a jelenlegi helyzet, mindenekelőtt az egyházé. Biztos, hogy ez Isten büntetése, és biztos, hogy csak Ő egyedül képes beavatkozása által minket megmenteni. Ezért mindenekelőtt azért kell imádkozzunk, hogy újra olyan pápát adjon nekünk, aki kiérdemli ezt a nevet.”
P. Weinzierl pár nappal később a püspök ellenérveit cáfolta újabb érvekkel, majd saját cikkét így fejezte be, miután idézte a püspök fenti zárszavait. „Éppen abban rejlik a »kilátástalan összevisszaság« legmélyebb oka, hogy legmagasabb tanító tekintélyének kiesésével az Egyház »elsötétült«. Másképp többé már nem magyarázható a jelenlegi helyzet, mindenekelőtt az egyházé. Biztos, hogy ez Isten büntetése, és biztos, hogy csak Ő egyedül képes beavatkozása által minket megmenteni. Ezért mindenekelőtt azért kell imádkozzunk, hogy újra olyan pápát adjon nekünk, aki kiérdemli ezt a nevet.”
Személy szerint nagyon örülök, hogy Williamson püspök úr kertelés nélkül
nevén nevezte az egyház és a világ mai helyzetét: disznóól az előbbiben
és ennek következtében disznóól az utóbbiban is. Úgy gondolom, hogy
aminek most jönnie kell, hogy ez a disznóól végre megszűnjön, az olyan
nagy robbanás lesz, hogy számunkra csaknem mindegy, hogy utána lesz-e
még a földön „jó” pápa, azaz megtisztulás, vagy azonnal az Utolsó Ítélet
következik. [Ezzel kapcsolatban könyvemben idéztem Maeßen atya
véleményét az utolsó időkről. Megtalálható a honlapon is a következő
link alatt: Azt senki nem állíthatja komolyan, hogy túlvilág, ítélet, pokol és mennyország is annyi van, amennyi vallás – Végső idők]
Ugyanakkor a Szentírásból azt is tudjuk, hogy minél közelebb van a vég, annál jobban szétválik egymástól a jó és a rossz, a front annál inkább csak fehér vagy csak fekete lesz, tehát megszűnik a langyosok, hezitálók, kicsi megalkuvásukat hozók ideje. Hiszek abban, hogy mostanra – Ratzinger lemondása, Bergoglio megválasztása és az FSSPX bukása után – mindenkinek egyértelműen döntenie kell, hogy hova tartozik, az igazsághoz vagy a tévedésekhez, a jóhoz vagy a rosszhoz, Urunk Jézus Krisztushoz vagy az Ő ellenségeihez. Az idő megérett, a napok meg vannak számlálva, a félmegoldások ideje lejárt. Amikor a végelszámolásnál Urunk Jézus Krisztus „a juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára” (Mt 25,33), nincs szó harmadik lehetőségről, egy harmadik csoportról, ahova azokat állítja, akik féltek a juhok közé tartozni, de a kosokat utálták.
Mindeközben az kell éltessen bennünket, hogy Isten azt mondta, hogy ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem.
Ugyanakkor a Szentírásból azt is tudjuk, hogy minél közelebb van a vég, annál jobban szétválik egymástól a jó és a rossz, a front annál inkább csak fehér vagy csak fekete lesz, tehát megszűnik a langyosok, hezitálók, kicsi megalkuvásukat hozók ideje. Hiszek abban, hogy mostanra – Ratzinger lemondása, Bergoglio megválasztása és az FSSPX bukása után – mindenkinek egyértelműen döntenie kell, hogy hova tartozik, az igazsághoz vagy a tévedésekhez, a jóhoz vagy a rosszhoz, Urunk Jézus Krisztushoz vagy az Ő ellenségeihez. Az idő megérett, a napok meg vannak számlálva, a félmegoldások ideje lejárt. Amikor a végelszámolásnál Urunk Jézus Krisztus „a juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára” (Mt 25,33), nincs szó harmadik lehetőségről, egy harmadik csoportról, ahova azokat állítja, akik féltek a juhok közé tartozni, de a kosokat utálták.
Mindeközben az kell éltessen bennünket, hogy Isten azt mondta, hogy ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem.
A Mit jelent az a szó, hogy „rendkívüli”?
című cikkemben már megírtam, hogy Isten ismeri helyzetünket, „ha
megengedi, hogy egy Bergoglio üljön Szent Péter trónján, hogy azok a
szörnyűségek bekövetkezzenek, amiket nap nap után átélünk, ha megengedi,
hogy Rómában lábbal tapossák a hitet, szétzúzzanak és nevetségessé
tegyenek mindent, ami katolikus, akkor a Hozzá hűségesnek megmaradni
szándékozóktól sem fog olyat elvárni, amit csak »rendes« körülmények
között lehet megtenni. Ellenkezőleg, biztosan azt akarja, hogy védjük
meg magunkat a báránybőrbe bújt farkasoktól. És ahogy kegyelme a
tradícióhoz elvezetett bennünket, úgy fog kegyelme tovább is vezetni –
ha mi nem változunk –, hogy minden nehézség mellett kitarthassunk –
»rendkívüli« eszközökkel – az igazság, azaz Őmellette.”
Ehhez most csak annyit fűzök hozzá, hogy az, aki hite megvédése céljából nem megy el vasárnaponként az általa elérhető misékre, annak minden nap a legpontosabb patikamérlegen kell megmérnie, hogy vallási buzgalma az idő haladtával nem szenved-e csorbát, nem lanyhul-e a hite, hűsége. Mert, csak ha nem, akkor hagyatkozhat saját megítélésére!
Ehhez most csak annyit fűzök hozzá, hogy az, aki hite megvédése céljából nem megy el vasárnaponként az általa elérhető misékre, annak minden nap a legpontosabb patikamérlegen kell megmérnie, hogy vallási buzgalma az idő haladtával nem szenved-e csorbát, nem lanyhul-e a hite, hűsége. Mert, csak ha nem, akkor hagyatkozhat saját megítélésére!
A második probléma abból áll, hogy ahány papot megkérdezünk, annyi
választ kapunk a „hova járjunk, hova szabad járnunk misére” kérdésre.
Nos, erre a kérdésre a 2013. december 23-án feltett Mely közösségnek vagy papnak van ma hitele?
című írásomban kezdtem el a válaszadást. Az ott leírtakra ellenvetésül
azt hozta fel valaki, hogy csak egyetlen egy Egyház létezik, és minden
pap és hívő csak ehhez az egyetlen Egyházhoz tartozhat. Úgy gondolom, ez
tipikus féligazság, ezért veszedelmesebb, mint a hazugság. Természetes,
hogy Jézus Urunknak egyetlen egy Egyháza van, és aki üdvözül, az csakis ezen Egyház által közvetített szentségek és kegyelmek alapján üdvözülhet,
Ugyanakkor Jézus Egyházának a földön mára sok „emberi” másolata létezik, melyeknek egyike sem tartalmazza teljességében azt, amit az eredeti tartalmaz, következésképpen csak annyira igaz, illetve olyan mértékben hamis, amilyen mértékben az eredetivel megegyezik. Vegyünk egy példát: aki bármilyen hivatalt viselt Magyarországon a Tanácsköztársaság előtt, és Kun Béláék hatalomátvételekor nem mondott le erről arra hivatkozva, hogy ő is, meg Kun Béláék is csak az egyetlen egy Magyarországot képviselik, az valójában elárulta ezt az egyetlen egy Magyarországot. És ettől kezdve nem volt joga azt állítani, hogy ő nem ért egyet Kun Béláék országával. Egy hivatalviselő ugyanis az emberek számára nem magánember, ezért nem szavaival, hanem kilépésével vagy bennmaradásával tudja csak a nyilvánosság előtt bizonyítani és hitelesíteni elveit, hovatartozását, az általa „igaz, jó rendszerhez” való tartozását. Hiszen egy hivatalviselő elsősorban – sőt, amikor hivatali teendőit végzi, kizárólag – az őt kinevező vagy alkalmazó hatalmat képviseli.
Nos, ha ezt a tényt elfogadjuk, akkor mára úgy áll a helyzet, hogy egyetlen egyházi szervezet hivatalos tagja sem kompetens annak megválaszolására, hogy egy hitét féltő ember hova járjon misére. Ha az illetőnek a döntő kérdésekben más véleménye van, mint annak a hatalomnak, amit ő hivatalával képvisel, akkor bennmaradásával azt jelzi, hogy valami oka van arra, hogy nem hagyja ott a hivatalát. És ez az ok fontosabb számára, mint az igazság, és ezért megalkuszik. Csakhogy ezzel elárulja mind maga, mind az „ellenség”, a „kísértő” (de a kérdező) előtt is, hogy van egy gyenge pontja, amivel „megfogható”. A kompromisszum hozatalnak ezért van az a sajátossága, hogy soha nem áll meg „egynél”, egyetlen kompromisszum meghozatalánál, hanem egyik jön a másik után. Hiszen amíg az ok fennáll, vagyis az, hogy az illető számára saját érdeke fontosabb, mint az – általa is felismert – igazság, addig újra és újra zsarolható lesz, és ezt mindenki tudja róla. Ezért az a kikerülhetetlen vége minden kompromisszum-vállalásnak, hogy az érintett egy idő után teljesen átáll a „másik” oldalra.
Ha a történelmet megnézzük, rájövünk, hogy többnyire nem a jók és a rosszak nyílt harca döntött egy-egy harcban – legyen az elvi vagy fizikai –, hanem a megalkuvók nagy tömege. Lefebvre érsek ezt írta nemrég feltett cikkében, „A tévedéssel semmilyen kompromisszumot nem kötő püspökökre van szükség”: „Miközben a zsinati atyák közül 250 püspök örült ennek a győzelemnek, 250-t pedig legyőztek, addig 1750 püspök pusztán arra törekedett, hogy neki ne legyen semmilyen problémája” – Az emberek nagy része számára a legfőbb törvény az, hogy „neki ne legyen semmilyen problémája”, ez irényítja őket, és emiatt sajnos a történelmet, az egyház és a világ sorsát is ők határozzák meg, hiszen az árulók a megalkuvók közül kerülnek ki. A Szentírásban nyilván ezért áll, hogy Isten kiköpi a langyosakat.
Ugyanakkor Jézus Egyházának a földön mára sok „emberi” másolata létezik, melyeknek egyike sem tartalmazza teljességében azt, amit az eredeti tartalmaz, következésképpen csak annyira igaz, illetve olyan mértékben hamis, amilyen mértékben az eredetivel megegyezik. Vegyünk egy példát: aki bármilyen hivatalt viselt Magyarországon a Tanácsköztársaság előtt, és Kun Béláék hatalomátvételekor nem mondott le erről arra hivatkozva, hogy ő is, meg Kun Béláék is csak az egyetlen egy Magyarországot képviselik, az valójában elárulta ezt az egyetlen egy Magyarországot. És ettől kezdve nem volt joga azt állítani, hogy ő nem ért egyet Kun Béláék országával. Egy hivatalviselő ugyanis az emberek számára nem magánember, ezért nem szavaival, hanem kilépésével vagy bennmaradásával tudja csak a nyilvánosság előtt bizonyítani és hitelesíteni elveit, hovatartozását, az általa „igaz, jó rendszerhez” való tartozását. Hiszen egy hivatalviselő elsősorban – sőt, amikor hivatali teendőit végzi, kizárólag – az őt kinevező vagy alkalmazó hatalmat képviseli.
Nos, ha ezt a tényt elfogadjuk, akkor mára úgy áll a helyzet, hogy egyetlen egyházi szervezet hivatalos tagja sem kompetens annak megválaszolására, hogy egy hitét féltő ember hova járjon misére. Ha az illetőnek a döntő kérdésekben más véleménye van, mint annak a hatalomnak, amit ő hivatalával képvisel, akkor bennmaradásával azt jelzi, hogy valami oka van arra, hogy nem hagyja ott a hivatalát. És ez az ok fontosabb számára, mint az igazság, és ezért megalkuszik. Csakhogy ezzel elárulja mind maga, mind az „ellenség”, a „kísértő” (de a kérdező) előtt is, hogy van egy gyenge pontja, amivel „megfogható”. A kompromisszum hozatalnak ezért van az a sajátossága, hogy soha nem áll meg „egynél”, egyetlen kompromisszum meghozatalánál, hanem egyik jön a másik után. Hiszen amíg az ok fennáll, vagyis az, hogy az illető számára saját érdeke fontosabb, mint az – általa is felismert – igazság, addig újra és újra zsarolható lesz, és ezt mindenki tudja róla. Ezért az a kikerülhetetlen vége minden kompromisszum-vállalásnak, hogy az érintett egy idő után teljesen átáll a „másik” oldalra.
Ha a történelmet megnézzük, rájövünk, hogy többnyire nem a jók és a rosszak nyílt harca döntött egy-egy harcban – legyen az elvi vagy fizikai –, hanem a megalkuvók nagy tömege. Lefebvre érsek ezt írta nemrég feltett cikkében, „A tévedéssel semmilyen kompromisszumot nem kötő püspökökre van szükség”: „Miközben a zsinati atyák közül 250 püspök örült ennek a győzelemnek, 250-t pedig legyőztek, addig 1750 püspök pusztán arra törekedett, hogy neki ne legyen semmilyen problémája” – Az emberek nagy része számára a legfőbb törvény az, hogy „neki ne legyen semmilyen problémája”, ez irényítja őket, és emiatt sajnos a történelmet, az egyház és a világ sorsát is ők határozzák meg, hiszen az árulók a megalkuvók közül kerülnek ki. A Szentírásban nyilván ezért áll, hogy Isten kiköpi a langyosakat.
A végkövetkeztetésem tehát az, hogy legtöbbünk számára az az egyetlen
megoldás, ha olyan pap miséjére járunk, aki nem tartozik egyetlen
egyházi képződményhez sem, és aki ily módon a legtöbbet őrizhette meg
papi tevekénységében Krisztus igaz Egyházának javaiból.
Zaby atya 2014. január 26-i miséjének prédikációjában arról beszélt, hogy a csodatevés szervesen hozzátartozott Jézus földi működéséhez, ezzel bizonyította az emberek előtt Isten-voltát. És hogy ez a csodatevés ma is elválaszthatatlanul Hozzá tartozik, és mivel Ő ma is jelen van a tabernákulumban, ezért ma is akar csodákat tenni. [Persze, ehhez hozzátette, hogy amíg korábban a templomban úgy hajtott valaki térdet, hogy biztos lehetett benne, hogy Jézus jelen van a tabernákulumban, ma már csak úgy teheti ezt, hogy azt mondja: „remélem”, hogy Jézus jelen van.]
És Jézus ma azért nem tesz csodát, mert mi nem hiszünk neki. A mai keresztények úgy gondolják, hogy akkor régen tényleg voltak csodák, de hát ma már ilyenek nem történhetnek.
Zaby atya 2014. január 26-i miséjének prédikációjában arról beszélt, hogy a csodatevés szervesen hozzátartozott Jézus földi működéséhez, ezzel bizonyította az emberek előtt Isten-voltát. És hogy ez a csodatevés ma is elválaszthatatlanul Hozzá tartozik, és mivel Ő ma is jelen van a tabernákulumban, ezért ma is akar csodákat tenni. [Persze, ehhez hozzátette, hogy amíg korábban a templomban úgy hajtott valaki térdet, hogy biztos lehetett benne, hogy Jézus jelen van a tabernákulumban, ma már csak úgy teheti ezt, hogy azt mondja: „remélem”, hogy Jézus jelen van.]
És Jézus ma azért nem tesz csodát, mert mi nem hiszünk neki. A mai keresztények úgy gondolják, hogy akkor régen tényleg voltak csodák, de hát ma már ilyenek nem történhetnek.
Nos,
Jézus most is tett csodát a kedvünkért itt, Magyarországon: Minden
reményünk meglehet arra, hogy február végétől kezdve megoldódik a misét
kereső hívek problémája: Két család jóvoltából és a Thököly úti kápolna
korábbi papjának köszönhetően rendszeresen lesz Budapesten olyan
szentmise, amire vágyunk! Az elsőnek február 23-án, vasárnap délután 6
órakor örvendhetünk. Minden továbbit e szentmise után tudunk meg – és
ezt követően teszem közzé.
A szentmise pontos helye és időpontja:
Budapest VI. kerület, Weiner Leó utca 3. földszint – 2014. február 23. 18 óra
Budapest VI. kerület, Weiner Leó utca 3. földszint – 2014. február 23. 18 óra
http://www.katolikus-honlap.hu/1401/hiteles2.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése