Frankie
Mulgrew, ír származású katolikus pap, stand-up comedy fellépésekből élt a
szeminárium előtti években. A Catholic Heraldban megjelent írásából
közlünk részleteket.
II.
János Pál azt mondta: Isten örömre teremtett minket. Isten maga az
öröm, és az életöröm azt az eredendő örömöt tükrözi, amelyet Isten
érzett, amikor megteremtett minket.
Tavaly
nyáron, a pappá szentelésem előtti napon, a négyéves unokaöcsémet
vittem valahová autóval. Tesztelésképp megkérdeztem tőle: "Tristan, mi
fog történni holnap?" Mire ő azt mondta: "Frankie bácsi, felszentelnek
téged." Meglepődtem: 4 éves, és már ilyen szakkifejezéseket ismer –
gondoltam. Ez a gyerek egy zseni. "És mi történik, ha felszentelnek
engem?" "Pap leszel." Na, ez kettőből kettő – gondoltam. – Meg kell
próbálnom a harmadik, a döntő kérdést: "És mit csinálnak a papok?" Mire a
válasz: "Szoknyában járnak!"
A
szentté avatását ezek után (egyelőre) elhalasztottam, de nagyon
megnevettetett! Katolikus pap vagyok, de stand-up comedy háttérrel –
csoda-e ezek után, ha ezt a két területet össze akartam hozni egy
könyvben? Így született meg a Does God LOL? (Szokott-e Isten hangosan nevetni?) című könyv. (...)
Néhány
héttel ezelőtt férjhez ment a lgkisebb húgom, aki szintén komikus,
csakúgy, mint édesapánk, Jimmy Cricket. Az esküvői beszédek után egy
komikus ismerős megjegyezte: mi mindig mennyire élveztük egymás vicceit,
egymás humorát. "A ti családotok a nevetésen nőtt fel" – fogalmazott.
Az örömből öröm fakad. A nevetésből nevetés fakad, Isten pedig biztos
nem adta volna nekünk ezt az adományt, ha azt akarta volna, hogy
búskomorak legyünk.
Kérdezhetné valaki, miért írtam meg a Does God LOL?
című könyvet. A LOL természetesen az internetes szleng része, a
'Laughing Out Loud', azaz: 'hangosan felnevet' rövidítése. A válaszom az
lenne: Mert Isten vidám. Jézus azt mondja, többek között, hogy Isten
országa olyan, mint egy esküvői lakoma. Hány unalmas, rosszkedvű
lakodalomban voltak Önök?
Jézus
azt mondja, azért jött, hogy "életük legyen, és bőségben legyen" (Ján
10, 10). A bőségben való élet nem lehetséges, ha az emberi lét minden
aspektusát ünnepeljük, de pont a mosolyt és a nevetést hagyjuk ki. Az
Evangelii Gaudiumban (Az evangélium öröme) azt mondja Ferenc pápa, hogy aki evangelizálni akar, az soha ne nézzen úgy, mintha épp most jönne egy temetésről.
Életem
legnehezebb időszakaiban azt éltem meg, hogy egy nevetés vagy egy
mosoly mindig a reményt jelezte, a reményt, hogy egy jobb nap
következik, hogy a tragédiák és veszteségek közepette is látjuk a fényt –
hála egy mennyből küldött nevetésnek.
A
könyvben is írok egy lebénult fiatalemberről, aki nem tudta kinyitni a
száját áldozáskor. A pap rájött, hogy egy módon tudja rábírni erre: ha
valami viccel megnevetteti. Amíg nevetett, a pap a szájába tudta adni a
szentostyát. Szeretem ezt a történetet, mert arról szól, hogy azokban a
szent pillanatokban Isten a nevetés és öröm révén jött el ehhez az
emberhez.
A
Szentírásban visszatérő motívum, hogy akik Istenhez tartoznak, azokban
öröm van. Annak, hogy valakiben Isten lelke van, az egyik biztos jele a
nagy öröm és a belső béke. A folyton változó körülményektől függetlenül
béke és öröm van bennük, amelyet senki sem vehet el tőlük. Magam is ezt
éltem át, mikor régebben depresszióban szenvedtem. Olyan szörnyen
depressziós voltam, hogy az EastEnders sorozatot néztem antidepresszánsként.
A
Miatyánkban azt mondjuk: Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben,
úgy a földön is. Jézus eljövetelétől kezdve a Mennyek országa egyre
inkább betör a világba, egyre jelenvalóbbá válik, egyre jobban fölfedi
magát – attól függően, mennyire vagyunk nyitottak rá. Azt gondolom,
amikor ártatlanul nevetünk, akkor egy pillanatra megérezzük azt a
boldogságot, ami a mennyben lesz majd részünk. Innen jött a könyvem
alapgondolata is: azt szerettem volna megérteni, honnan jön ez az
adomány – a nevetésre és a boldogságra való képesség. Nem teológusok és
filozófusok írták a könyvet, hanem a komédia gyalogos katonái, a
nevettetők, akiknek a hivatása az, hogy boldogságot és örömet hozzanak
az emberek életébe. Thomas Merton így fogalmazott: "A komikusok és
bohócok valószínűleg jó helyre kerülnek majd a mennyben, mert közel
állnak Isten szívéhez."
Amihez
még nagyon értenek a komikusok az az, hogy tudjunk nevetni önmagunkon,
amikor már éppen kezdenénk túl komolyan venni magunkat. Biztos, hogy
Isten is így akarta, hogy képesek legyünk nevetni önmagunkon. Van egy
igaz történet, amit a könyvemben is elmesélek. Egy püspök elmegy misére
egy paphoz az egyházmegyéjében. A pap azzal kezdi a szentbeszédet:
"Szerelmes vagyok valaki más feleségébe!" A gyülekezet levegő után
kapkod. A püspök levegő után kapkod. Aztán tovább mondja: "Szerelmes
vagyok valaki más feleségébe... szerelmes vagyok az anyámba." Aztán
elmondja a szentbeszédet a feltétel nélküli szeretetről, miközben a
püspök ott ül, és csodálja, milyen jól kezdte ez a pap a beszédét.
Néhány héttel később a püspöknek magának kell homíliát mondania a
feltétel nélküli szeretetről. Gondolja: úgy fogom kezdeni, mint az a
pap. Odaáll a pulpitushoz, és közli: "Szerelmes vagyok valaki más
feleségébe." A gyülekezet levegő után kapkod. A püspök viszont
elfelejti, mi is jön ezután. Semmi nem jut az eszébe. Azt mondja a
mikrofonba: "Az életemre esküszöm, nem tudom, hogy ki is az..." Majd
felkiált: "Ó, már tudom! Ez egy pap az egyházmegyémben! Az ő anyjáról
van szó!"
Sokszor
hiányzik a komikustársak bajtársiassága most, hogy nem vállalok többé
stand-up fellépéseket. Olyan jó hangulat volt mindig a kulisszák mögött,
annyit ugrattuk egymást – mindig érezni lehetett, hogy egy csapat
vagyunk. Akár sokan voltak, akár nehezen kezelhető volt a közönség,
mindig kisegítettük egymást. Egyszer nagyon ideges voltam: először
léptem fel egy helyen. Egy népszerű komikus tartotta bennem a lelket,
úgy magyarázott, mintha a személyes trénerem lenne – sikerült is a
lehető legjobb formámat hoznom. (...)
A
hivatásos nevettetők szerint Isten számára fontos, hogy vidámak és
boldogok legyünk. Mint C. S. Lewis mondta: "Az öröm a mennyország komoly
kötelessége."
Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése