Ma már nagymamává válni is roppant nehéz, mivel
annyira kitolódott a gyerekeinknél a tanulási idő, a bulizási idő, a
világjárási idő, a helykeresési idő a társadalomban, hogy nem a húszas
éveik elején alapítanak családot, mint az én generációm, hanem inkább a
harmincas éveik elején-közepén-végén.
Amikor
én fiatal lány voltam, nem szerettem a rokoni összejöveteleket, mert
alig kerültem ki a középiskolából, ezeken az alkalmakon mindig azzal
bombáztak, hogy mikor megyek már férjhez. Amikor férjhez mentem,
változott a műsor, akkor mindig azzal nyaggattak, hogy mikor jön már a
baba. Amikor megszületett a fiam, megint változott a műsor, akkor azt
firtatták, hogy mikor jön a kistestvér. A lányom megszületése után az
volt a fő kérdés, hogy „mit tud már a gyerek”. Tud-e már ülni, állni,
menni, bilizni, stb. Mintha az élet egy lóverseny lenne!
A
mai világban már senki nem kérdezi meg egy a tinédzserkorból éppen
kinőtt lánytól, hogy mikor megy már férjhez. Egyáltalán a férjhez menés
sem téma, „kapcsolatban” élnek a gyerekeink, vagy egyedül. Az ő
lehetőségeik, és döntéseik szerint. Ha végül úgy döntenek, hogy egy
kapcsolatból házasság lesz, az csakis rajtuk múlik, nem a rokonság
nyomásán. A gyerekkérdést sem lehet erőltetni. Az egzisztenciális
bizonytalanság a gyerekvállalásban legalább olyan akadályozó tényező,
mint a fogamzásgátlók évtizedes szedése. Ha úgy dönt az ifjú pár, hogy
szeretne kisbabát, bizony az nem jön olyan parancsszóra, mint ahogy a
fogamzást meg lehet akadályozni. Még régen természetes volt, hogy
fiatalon gyerekeink születtek, ma már egy kisebb csodaszámba megy az
első unoka jelentkezése. Amikor az ifjú szülők bejelentik a családnak,
hogy babát várnak, szinte el sem akarja hinni az ember, hogy ezt is
megérte! Az öröm mellett persze rögtön elkezd drukkolni, hogy „minden
rendben legyen” a terhességgel, a szüléssel, a születendő babával. Ezzel
pontosan így voltam én is. Még nem sejtettem, hogy azóta, amióta én
kismama voltam, mennyire megváltozott a „terhesgondozás”.
Mint
leendő nagymamának, és egyben édesanyának az volt a legnehezebb a
számomra, hogy ahányszor a közegészségüggyel kapcsolatba került a
kismama lányom, mindig kitaláltak valamit, amivel a frászt hozták rá,
vagy rám. Őt a terhesség korai szakaszában azzal rettegtették, hogy nem
hízik. Ez úgy jött le, mintha nem fejlődne rendesen a baba, mert a mama
nem hízik. Nem győztem nyugtatgatni a lányomat, hogy ha hízna, akkor meg
azzal szekálnák, hogy miért hízik. Mintha minden nő egy-egy gépezet
lenne, amiknek egyszerre kell egy időben egyformán gyarapodni a
terhesség alatt.
Rám,
mint leendő murmurra, meg azzal hozták a frászt, hogy már a terhesség
megállapítását is, belső nőgyógyászati vizsgálat helyett, ultrahang
vizsgálattal végzik. Az Egészségügyi Világszervezet által közzétett
hivatalos álláspont szerint a magzati ultrahang ártalmatlanságát még nem
bizonyították be tudományosan. Az Amerikai Orvosszövetség nem ajánlja
az úgynevezett „indokolatlan” ultrahang vizsgálatokat. Náluk
indokolatlan vizsgálatnak számít a magzat nemének felismerése, a magzat
pontos nagysága, fejlődési üteme, fekvése. A magzat nemét kivéve, ezeket
hagyományos vizsgálattal ki lehet mutatni, a magzat fejlődését pedig,
fetoszkóp (hallócső) és sztetoszkóp segítségével lehet követni.
Ultrahangos vizsgálat csakis akkor indokolt és szükséges, ha az orvos
valami rendellenességet észlel a terhesség alatt.
Amerikában
egy terhesség alatt maximum két magzati ultrahang vizsgálatot
végezhetnek. Szerencsére, amikor én voltam kismama, még nem volt
ultrahang vizsgálat. Csodák csodájára anélkül is meg tudták állapítani a
szülész-nőgyógyászok a terhességet. Most meg még alig fogant meg a
baba, máris kötelezően ultrahangozzák a 6-8. héten. Aztán még a 12.
héten, a 18. héten, a 28. héten, a 32 héten, a 38 héten ultrahangozzák
meg a babákat. Ez hat alkalom, és ez nálunk kötelező! Na, ezen kívül is
megy az ultrahangozás, mondván, hogy „lássuk, minden rendben van-e”.
Pedig sok terhességi rendellenesség egyáltalán nem szűrhető ki
ultrahanggal. Ami rendellenesség kimutatható, az sem mindig 100 százalék
pontos vagy megbízható, így felesleges aggodalmat okoz a családnak. A
gyakorlatban sok, ultrahangvizsgálat alapján javasolt,
terhesség-megszakítás szükségtelen.
A
rengeteg magzati ultrahang vizsgálaton kívül attól is teljesen
kiakadtam, hogy a 23. héten cukorterheléses vizsgálatot végeznek, akkor
is, ha éhgyomri cukorérték rendben van. Amikor én vártam a srácokat,
csakis annak végeztek cukorterheléses vizsgálatot, akinek nem volt
rendben az éhgyomri cukorértéke. Most pedig kötelezően elvárják, hogy
éhgyomorral ott üljön egy hatodik hónapban lévő kismama órákig a
laborban, megigya azt a rémes cukros vizet /amit már eleve nem lenne
szabad meginnia!/. Ha kihányja, akkor egy hét múlva újra kínozzák vele.
Micsoda gyötrelem a mamának, és valószínűleg a babának is.
Azt
már el sem akartam először hinni a lányomnak, hogy a 36. héttől minden
héten el kell mennie CTG vizsgálatra, ahol a magzat szívhangját és a
méhösszehúzódásokat nézegetik hetente. Éppen aznap is volt CTG
vizsgálaton délelőtt, amikor éjszaka megszületett az unokám. Nem
mutatott a kütyü semmit, azzal búcsúzott az orvos, hogy egy hét múlva
találkoznak az újabb CTG -n. Hát néhány óra múlva a szülőszobán
találkoztak.
Azért
ennek a CTG vizsgálatnak is megvan a maga haszna, ez is jó egy kis
rettegtetésre, mert ez a kütyü mondja meg most már, hogy vannak-e
szülési fájásai a kismamának. Ha a kütyü azt mondja, hogy nincs, akkor
nincs. Tapintásos vizsgálattal, vagy a méhszáj vizsgálatával minek
bajlódjanak. Lehet aggódni, hogy a CTG uraság „elhiszi-e”, hogy itt
bizony szülni kell, vagy más véleménye lesz. Egy gépnek!
Azért
ez még nem volt elég a rettegtetéshez, még szükséges volt, a mindenórás
kismamának azt mondani, hogy olyan nagy a baba, hogy az anyuka nem
fogja tudni megszülni. Egyébként is félelmetes dolog a szülés a nők
számára /ugyanúgy, mintha egy férfinek kellene szülnie/, hiszen olyan
dolgok történnek a testével, amit nem tud kontrollálni, ami fölött nincs
hatalma. Erre nem lehet felkészülni. No, tegyünk még rá egy lapáttal,
hadd rettegjen még jobban.
Azt
a vesszőfutást, amit most a rengeteg előírt vizsgálattal – és még külön
orvosi javaslatra – végeztetnek a kismamákkal, én elképzelni sem
tudtam. Hát még ezt a folytonos rettegtetést valaminek a lehetőségével!
Régen, évtizedekkel ezelőtt, még nem volt a kismamák elleni
pszichológiai hadviselés a terhesség. Négyszer kellett menni kötelezően
terhesgondozásra. Ott megmértek mennyit híztunk /mi ketten együtt, mert
szerencsére a babát külön nem tudták megmérni/, mennyit nőtt a hasunk
körfogata, megkérdezték, hogy vagyunk, megmérték a vérnyomásunkat,
biztosítottak róla, hogy szépen fejlődik a baba, kedvesen mosolyogtak,
és kész. Mindenesetre nem hozták rám a szívbajt minden elképzelhető
dologgal. Az orvoshoz pedig havonta kellett menni, ha az embernek nem
volt panasza. Akkor kis fatölcsérkével /fetoszkóp/ meghallgatta a
pocakon keresztül a szívhangot, amikor már lehetett hallania,
áttapintotta a pocakot, hogy jól fekszik-e a baba. Közben mosolygott, és
biztatott, hogy minden rendben van. Megkérdezte, hogy van-e valami
panaszom, s ha valamin aggódtam, akkor megnyugtatott, hogy persze ilyen
előfordul, ez nem jelent veszélyt a babára. Én még emlékszem, hogy
milyen megnyugtató érzéssel léptem ki a klinika kapuján, és optimistán
tekintettem a következő időkre egy- egy ilyen vizsgálat után. Egyszer
voltak laborvizsgálatok is persze valamikor, és EKG-ra is el kellett
menni egyszer. Nemcsak simábban mentek a dolgok, hanem békésebben is.
Azt hiszem, ha nekem ma kellene szülnöm, nem lenne három felnőtt
gyermekem. Az első után megállnék, örülnék, hogy túl vagyok rajta, és
eszembe sem jutna újra kezdeni a vesszőfutást, és az aznapra rendelt
rettegést.
Manapság a
legfontosabb dolga egy leendő murmurnak, hogy amennyire lehet, enyhítse a
lelki károkat. Elmondja, hogy ő sem hízott a terhesség elején, amikor a
lányát várta, és az mégis nagyon szépen fejlődött. Elmesélje, hogy nem
kell aggódni, észre fogja venni, hogy mikor kezdődik a szülés. Azt nem
lehet összekeverni sem a jósló fájásokkal, sem semmi mással. Valamint,
murmurként, lehetőleg magába fojtsa az ellenérzését, amennyire csak
tudja a kötelező ultrahanggal, és fentebb tárgyalt társaival
kapcsolatban, mert az a szegény lány úgysem tud mit tenni, a kötelezően
előírt vizsgálatoknak meg kell lennie. A szent szakmai protokollt nem
fogja az egészségügy felrúgni, mert aggódik a murmur. Ezen kívül, le
kell beszélnie a lányát, hogy túl korán bemenjen a kórházba, ha
elkezdődnek a fájások, mert ott is csak várnia kell. Ráadásul, ha már
ott van, akkor mindent megtesznek, hogy gyorsabban meglegyen az a
gyerek. Burkot repesztenek, oxitocin infúziót adnak, hogy mind a ketten –
a mama is, meg a baba is – a poklok kínját élje át a normál szülés
helyett. Ha pedig még így sem elég gyors a szülés, akkor jöhet a
császár. Mielőtt azt mondaná bárki is, hogy mit tudhatom én azt, közlöm,
hogy láttam én „tervezett szülést”, amikor a gyerekeim születtek. Na,
az a szerencsétlen, amit az élt át, aki mellettem „tervezetten” oxitocin
infúzióval szült, ahhoz képest nekem szinte semmiség volt a normál
szülés.
Murmurrá válni
sem könnyű feladat, és nem is rajtunk múlik sok minden. Csak
tapasztalataink megosztásával, és lelki támasszal tudunk segíteni a
kislányunknak, aki nemrég még játék babával játszott, most pedig ő is
anyuka lett.
Murmur (bezzeganya.postr.hu )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése