NE AKARJ A KERESZTEDEN KÖNNYÍTENI

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe. Nem bírom már! - sóhajt csüggedezve. De tarts ki! Egyszer meglátod megérted, hogy a keresztre miért volt szükséged? Vándor roskad le az útszél kövére. Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne! De nem megy tovább! Hogyan érje el, ha olyan nehéz terheket cipel? Amikor indult, erős volt és boldog. Azóta annyi minden összeomlott. Magára maradt. Szép napoknak vége. Keserves árva lesz az öregsége. Szívében ott a kérdés szüntelen: Miért lett ilyen az út, én Istenem? Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye, és leperdül az útszéli göröngyre. Aztán elcsendesedik. Lehet-e ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke? Magasba emeli tekintetét. Ott majd megérti, amit itt nem ért. Fogja botját és indul vánszorogva. Mintha a domboldalon kunyhó volna! Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik. Elég volt már a vándorlásból estig. Soká eltöpreng még bajon, hiányon míg végre lassan elnyomja az álom. S magát álmában is vándornak látja, útban a távol mennyei hazába. A mennyei város ragyog feléje. Oda igyekszik, siet, hogy elérje. Kezében vándorbot, vállán keresztje. Siet örömmel. Fut! Előre! Föl! A messzi cél, mint csillag, tündököl.