Az Istenre hagyatkozó emberek hét jellemzője

„Számos életrajzot és visszaemlékezést olvastam olyan emberekről, akik teljesen Istenre bízzák magukat. Életútjuk rendkívül különböző: vannak köztük katolikusok és protestánsok, papok, szerzetesek és világiak, férfiak és nők. Az élethez és Istenhez való viszonyulásuk mégis jellegzetes hasonlóságokat mutat.” – Egy felnőttként megtért egykori ateista meglátásai (első rész).

• Elfogadják a szenvedést

A mennyei ember c. könyv beszéli el egy üldözött kínai keresztény, Jün testvér történetét. Heteken át kínozták, elektrosokkolták, éheztették, verték, körmei alá tűt szúrtak, végül egy akkora cellába kényszerítették, amelynek mérete alig haladta meg egy koporsóét. Másnap indítást érzett, hogy egy Szentírásért imádkozzék. Furcsa gondolat, hiszen sokan éppen azért voltak börtönben, mert bibliát találtak náluk – de azért elkezdett imádkozni. Másnap reggel az őr bedobott hozzá egy bibliát. „Térdre borulva zokogtam. A foglyoknak semmilyen keresztény könyvet nem engedélyeztek, Isten mégis küldött nekem egy Szentírást! Az Úr megmutatta, hogy az emberi gonoszság ellenére sem feledkezett meg rólam, és kezében tartja a sorsomat” – írja.

Sokan bizony másként ítélnénk meg ezt a helyzetet. A bibliás esetet talán nem is tekintenénk imameghallgatásnak, hiszen a leghőbb vágy, hogy elmúljék a testi szenvedés, nem teljesült. Jün testvér és a hozzá hasonlók azonban nagyon világosan látják, hogy nem a szenvedés a legnagyobb rossz, hanem a bűn. Nem keresik a szenvedést, olykor imádkoznak is a szenvedés enyhüléséért, de sokkal fontosabbnak tartják, hogy ne vétkezzenek, mint azt, hogy ne szenvedjenek. Legfőbb céljuk, hogy maguk és mások is a mennybe jussanak.   

• Elfogadják a halált

Az Istenre hagyatkozó emberek élete a mennyországra irányul. Nem naptári években, hanem az örökkévalóságban gondolkodnak. Nem az a céljuk, hogy földi életük minél hosszabb legyen, hanem az, hogy a mennyországba jussanak és minél többeknek segítsenek oda jutni. S ha ezt Isten az életük megrövidítése által tudja legjobban elérni, azt is elfogadják.  

Gereon Goldmann ferences atya Szárnyai árnyékában című könyvében lélegzetelállítóan írja le, hogyan menekült meg a haláltól a második világháborúban. Csodás megmenekülése felveti a kérdést: „és mi van azokkal, akik nem menekültek meg?” Goldmann atya bizonyára azt felelné: nem az volt az igazi ajándék, hogy Isten megmentette a haláltól – hiszen előbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia –, hanem az, hogy így a nácik között folytathatta az evangelizálást. Később Japánban szolgált, ott érte a halál, amelyet – noha  sok tennivalója lett volna még – bizonyára elfogadott, bízva benne, hogy Isten jót fog kihozni belőle.

• Mindennap keresik a találkozást Istennel

Nincs mélységes békével az Úrra hagyatkozó ember, aki ne szánna mindennap időt az imádságra. Az ilyen emberek naponta legalább néhány percet, de ha a körülmények engedik, akár egy-két órát is imádságba merülten töltenek, mégpedig általában reggel, mielőtt bármibe belekezdenének.

• Az imádságban inkább hallgatnak, mint beszélnek

Megdöbbentő tapasztalat, hogy az igazán szentéletű emberek imái gyakrabban találnak meghallgatásra, mint másokéi. Amikor az ember azt hallja, hogy valaki valami egészen konkrét dologért imádkozott, és megkapta, elgondolkodik, hogy az illető talán különleges képességekkel bír, vagy netán Isten jobban szereti őt, mint másokat. Valójában azonban a legfőbb ok az, hogy ezek az emberek a Szentlélektől kapják az indítást, hogy miért imádkozzanak, hiszen állandóan Isten akaratát keresik.   

Ismert történet például, hogy Angelica anya, a ma már világszerte fogható műholdas és internetes Eternal Word Television Network (EWTN) alapítója, amikor ki kellett fizetnie az első parabolaantenna horribilis árát, a kápolnában imádkozva kérte Isten segítségét. Hamarosan megszólalt a telefon, és egy ismeretlen pontosan a szükséges összeget ajánlotta fel adományként. Angelica nővér imája nem azért talált meghallgatásra, mert nagyon szeretett volna egy tévécsatornát, hanem mert helyesen ismerte fel Isten akaratát, aki azt kívánta tőle, hogy aznap elindítsa a televíziót.

• Kizárják mindazt, ami zavarja az összeszedettséget

Az Isten csempésze című könyv egy holland keresztény misszionárius, Andrew van der Bijl életéről szól, aki megtérése után a hidegháború idején bibliákat és keresztény könyveket csempészett a szocialista országokba. A könyv egyik elgondolkodtató részlete a következő:  

„Eszem ágában sincs igénybe venni a hívásértesítést, ami az egyik telefonbeszélgetést megszakítva értesít, hogy újabb hívás érkezett” – mondta Andrew testvér, majd hozzátette: a technika túlságosan kiszolgáltatja az embert a pillanatnyi megkereséseknek, feladatoknak. A legfontosabb az, hogy csendben, türelmesen figyeljünk Isten hangjára.

Legtöbben szeretjük a technikát, de valóban hatalmas a kísértés, amely azt sugallja, hogy azonnal válaszoljunk egy-egy e-mailre, Facebook-üzenetre, csetre, sms-re. A kommunikáció korát éljük, amikor újabb és újabb dolgok igénylik a figyelmünket. Egyre ritkábbak a csendes percek, órák, amikor a lélek csendjében várakozhatunk a Szentlélek indításaira.
         
Az Istenre hagyatkozó emberek közös vonása, hogy nem engednek a hamis sürgetésnek. Nehéz elképzelni, hogy valakiben úgy születne meg Isten akaratának megrendítő felismerése, hogy közben állandóan jelez az iPhone, vagy éppen maga ellenőrzi ötpercenként, nem kapott-e üzenetet a Facebookon.

• Mások megítélésének is alávetik döntéseiket

Akik régóta figyelik, hogyan működik az Úr az életükben, észreveszik, hogy az Úr sokszor szól hozzájuk szentéletű barátokon, családtagokon, papokon, szerzeteseken keresztül. Ha úgy érzik, hogy Isten valamire hívja őket, főleg ha nagy dologról van szó, megkérnek egy-két bizalmas, hívő barátot, hogy imádkozzák át a dolgot, és jelezzék, vajon bennük is ugyanaz érlelődik-e meg. S ha figyelmeztetik őket – különösen a házastárs, a gyóntató vagy a lelkivezető –, hogy valamit ne tegyenek, azt nagyon komoly jelzésnek veszik.

• Maradéktalanul engedelmeskednek az Úrnak 

Az Isten csempésze című könyv egyik jelenetében Andrew testvér leírja Karl de Graaf látogatását. Graaf egy olyan imacsoport tagja, ahol hosszan, nagyrészt csendes áhítatban imádkoznak.

„Kimentem, és a bejáratnál ott állt Karl de Graaf. Meglepetten köszöntöttem:
– Szervusz!
– Szervusz, Andy. Tudsz vezetni?
– Vezetni?
– Autót.
– Nem – feleltem meghökkenve. – Nincs jogosítványom.
– Mert tegnap este az Úr üzent veled kapcsolatban. Fontos, hogy megtanulj vezetni.
– Ugyan minek? – kérdeztem. – Sose lesz autóm, az egyszer biztos.
– Andrew – Graaf olyan tagoltan beszélt, mintha egy nehéz felfogású gyerekkel próbálna megértetni valamit –, nem akarlak meggyőzni. Csak továbbítom az üzenetet.”

Némi habozás után Andrew testvér úgy érezte, Isten valóban ezt kívánja tőle; megtanult hát vezetni. Hatalmas idő- és energiapazarlásnak tűnt, mégis engedelmeskedett az Úr hívásának. Röviddel azután, hogy megkapta a jogosítványt, a vezetés sorsdöntő lett további szolgálata szempontjából, melynek eredményeként több ezer emberhez jutott el az evangélium a vasfüggönyön túl. Amikor Andrew testvér a különös üzenet hallatán a fejét vakarta, Karl de Graaf csak ennyit mondott: „Ez az izgalmas az engedelmességben: amikor az ember utólag rájön, mit tervelt ki a Jóisten.”

***

Bizonyos, hogy mások utánzása nem visz közelebb Istenhez. Az ehhez hasonló írások azonban jó kiindulást jelenthetnek, hogy átgondoljuk saját lelki fejlődésünket.

Jennifer Fulwiler írása nyomán; www.conversiondiary.com
Ménesi Krisztina/Magyar Kurír