Az Új Pünkösdnek nevezett II. vatikáni zsinat minden neokonzerv számára a félreértett és nem jól alkalmazott katolikus tanításokat adó legitim és követendő esemény, ahogy rövid neokonzerv pályafutásom alatt nekem is az volt. De ez a meggyőződés azonnal repedezni és szétfoszlani kezd, amint részleteiben megismerjük a szentségtelen zsinat történetét. Mert ennek során hamar rá kell jönnünk, hogy a Zsinat Szelleme nem lehetett a Szentlélek, hogy a zsinati irányát meghatározó szereplők nem a katolicizmus nagyjai, és hogy a megszületett dokumentumokba csúszott „hibák” valójában szándékolt alapelemek, hogy a bennük lévő eretnekségek szükségszerűek. Emiatt az is szükségszerű, hogy mindezt felismerve, közelebbi történelmi kontextusba helyezve a liberalizmus és modernizmus áttöréseként értékeljük a zsinatot, végső kontextusban pedig a pokol kapuinak megnyílásaként, az Egyház utolsó próbatételének ünnepélyes bevezetéseként.
A vájtfülű zsinat utáni tejológusok a zsinat vívmányaként, jelentős újításaként ünnepelték az Unitatis Redintegratio dokumentumnak az igazságok hierarchiájáról szóló „tanítását”. Ezt neokonzervként két ok miatt nem értettem: egyrészt azért, mert a zsinati dokumentum nem fejtette ki ennek mibenlétét, tehát nem volt érthető a libernyákok lelkesedése, másrészt úgy véltem, hogy ez az elem pusztán a skolasztikus teológiából és régi dogmatikakönyvekből megismerhető akadémikus jellegű osztályozási rendszer, a hittel kapcsolatos tanítások bizonyossági fokairól szóló minősítések egyfajta felmelegítése. A pillanat, amikor megértettem, hogy ebben tévedtem, egyúttal annak belátása is volt, hogy a II. vatikáni zsinat az Antikrisztus egységes egyházának nyitánya, beharangozója volt. És minél többet ismerek meg a zsinati és azt követő eseményekből és folyamatokból, annál világosabban látszik, hogy az esetleges és időleges „fontos” szereplők mögött, akik maguk nem is élvezhetik munkájuk gyümölcsét, egy igazi szellem áll, aki a résztvevő és keze alá dolgozó hasznos idiótákon és hitetlen együttgondolkodókon keresztül maga építi egyházát, Krisztus igaz Egyházának torz ellenegyházát.
De az a vélekedésem, hogy az igazságok hierarchiájáról szóló zsinati mondat valóban kötődik az igazságok bizonyossági fokairól szóló skolasztikus minősítési rendszerekhez, nem volt teljesen alaptalan. Mert a sátán ihletésén kívül ténylegesen ez utóbbi adhatta az ötletet annak a néhány szentségtelen újítónak, akik először elszórták az új gondolat magvait. Nekik, akik a Tanítóhivatallal küzdöttek, mert szerettek volna igazságot megrontó tanításokat és megközelítéseket bevezetni, ahogy a nouvelle théologie újítói tették, fontos volt tudniuk, hogy meddig mehetnek el biztonsággal, hogy ne érje őket retorzió eretnekség miatt. És mivel valóban szentségtelen újítók voltak, azt is tudniuk kellett, hogy melyek azok a bizonyossági fokú tanítások, amelyeknél feszegethetik a határokat, odébb tolva egy lépéssel a kerítést. Az, ami ebben segítette őket, éppen az említett akadémiai jellegű teológiai minősítési rendszer volt. (Bár ennek részletes feltérképezését nagy szívjósággal hagyom másra, az a sejtésem, hogy az új teológia történetében a zsinatig a bizonyossági minősítési rendszer egyes csoportjai, pl. a hit területe és az egyházi tévedhetetlenség közötti határterületen történtek a cölöptologatások.) Ez adhatta ugyanis az ötletet, hogy a bizonyossági fokokat úgy értelmezzék, mint mutatót arra nézve, hogy mennyire vagy mennyi ideig kell külsőleg ragaszkodni egyes hittételekhez. Ez az igyekezetük kiválóan mutatja az istenfélelem, így a hit hiányát, mert elképzelhetetlen ezek megléte esetén ezt az eljárást követni. Mert igen nagyfokú ostobaság vagy a természetfeletti hit hiánya kell ahhoz, hogy az igazságról az a torz felfogása legyen valakinek, mely szerint létezhet olyan hitigazság, amelyről le lehet mondani a teljes igazság sérelme nélkül. De ostobának nem gondolnám az amúgy körmönfont újítókat…
Hogy annak is érthető legyen, aki nem vetemedett még a zsinati dokumentum elolvasására, a vonatkozó rész így hangzik:
„Ezenfelül az ökumenikus dialógusban az Egyház tanításához ragaszkodó katolikus teológusoknak, amikor elkülönült testvéreikkel vizsgálják Isten misztériumait, igazságszeretettel, szeretettel és alázattal kell eljárniuk. A tanítások egybevetésekor ne feledjék, hogy a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak hierarchiájuk van, mert nem azonos módon kapcsolódnak a keresztény hit alapjához.” (Unitatis redintegratio 11.)
És talán nem vetemedő olvasóim is rácsodálkozhatnak arra, hogy vajon miért válhatott ez utóbbi mondat a hitvesztők ünnepelt új tanításává, a korszakalkotó új megközelítéssé? Emiatt, hogy a dolgozó nép megvetése ne csak a szokásos bűnözőket, Congart és társait érje, érdemes más arcéleket is felvillantani az Antikrisztus egységes egyházának építési módszerét kidolgozó esetleges és időleges szereplők közül, tudva, hogy a II. vatikáni zsinat és a mögötte meghúzódó havas szellemi bércek számbavétele sosem haszontalan, mert mindig kigurul egy-két hullának tűnő valami a feledés megérdemelt homályára váró dokumentumok mögül.
Salomão Barbosa Ferraz brazil püspök presbiteriánusként kezdte eretnek pályafutását, anglikánként folytatta, szabad katolikus egyháznak nevezett saját szektát alapított, majd pappá és püspökké szentelte őt egy másik eretnek, Carlos Duarte Cosma kommunista püspök, akit a cölibátus tagadása és a válás lehetőségének állítása miatt közösített ki XII. Piusz pápa. Ez az eretnek kommunista püspök a Brazíliai Katolikus Egyház nevű szekta megalapítója, akit a saját szektája később szentté avatott. Ferraz 1959-ben, más források szerint 1963-ban állítólag megtért, és ez utóbbi évben XXIII. János címzetes püspökké tette, egyszersmind zsinati atyává is. Ferraz volt az az eretnek és szakadár püspök által illegálisan szentelt eretnek és szakadár püspök, akit újraszentelés nélkül úgy fogadott el katolikus püspöknek a pápa, hogy közben házasként élt a feleségével és igen népes családjával.
Hogy mi lehetett az oka Ferraz püspök ilyen sima befogadásának? Talán az, hogy ő igen járatos volt valamiben, amit legfelső körök elszántan szerettek volna előtérbe tolni. Ferraznak az ökumenikus mozgalom volt a szívügye, és már korai eretnek pályafutása során alapított egy ilyen téren működő szervezetet. A nős püspök meghálálta XXIII. János bizalmát, mert tényleg volt gondolata a zsinati hogyan továbbról, még akkor is, ha csak kölcsönözte és pusztán megspékelte, majd kellő időben bedobta a domonkos Congartól és Christophe Dumonttól származó gondolatot. Ő volt az ugyanis, aki az egység témakörének előkészítése során elővezette azt a korábban forradalmi gondolatot, hogy a „keresztény értékek hierarchikus rendjét” (ordo hierarchicus valorum christianorum) a fokozatos lépésekkel megközelíthető egységhez segítő módszerként lehet használni. És ez jelentős ötletnek bizonyult. Miután XXIII. János személyes közbelépésére az egységtitkárság zsinati bizottsági szintre került, Ferraz püspök beadványt írt a protestánsokkal való közösség helyreállításának három lépéséről. A mi szempontunkból ezek közül most az első érdekes, amely szerint a katolikus tanítás „alapvető részeire” kell fókuszálni: Krisztusra, Isten fiára, aki megváltott minket. „Ebből az alapvető dogmából más dogmák is levezethetők, és így elfogadhatók a különvált testvérek számára, feltéve, hogy megkülönböztetjük az egyszerű, valóban elegendő hitet egy szélesebb és intenzívebb megértéstől, amelyet idővel fokozatosan sajátítunk el, ahogyan ez a katolikusoknál történik.” (Acta Synodalia Sacrosancti Concilii Oecumenici Vaticani II: Periodus secunda, pars V , 890)
Ez a felfogás az „elegendő hitről”, az alapvető dogmáról és az ahhoz való viszonyról átment a zsinati atyákon, és jórészt bekerült az Unitatis Redintegratio-ba. Megtetszett a zsinati lumeneknek, mert felismerték benne a zseniális módját annak, hogy egy akadémikus teológiai minősítési rendszert meghekkelve hogyan lehet látszólag folyamatosságban lévő eszközzel elhárítani az ökumené útjából katolikus tanításokat. Mert tudta a zsinat Szelleme, hogy minden skolasztikus képzettségű püspöknek szükségszerűen az igazságok bizonyossági fok szerinti minősítése jut eszébe erről, és téves felületességgel fogják jóváhagyni a szűkszavú zsinati mondatot.
Ferraz püspök megtérésének valóságát nem ismerhetjük kívülről, de az általa felkarolt és bedobott elmélet arról tanúskodik, hogy dunsztja sem volt arról, hogy hogyan működik a hit, mint természetfeletti belénk öntött erény, így azt sem tudta, hogy a protestánsok vagy egyéb eretnekek, őt is beleértve, csak igaz és teljes megtéréssel kaphatják meg a hitet, amely aztán minden katolikus igazság elfogadására ösztönzi őket. Az általa hivatkozott példa alapján helyesen látta ugyan, hogy a katolikusoknál a gyermekkeresztség során megkapott természetfölötti hit nem a részletes hittani ismereteket jelenti, de nem értette, hogy miben áll a hit, mint készség arra, hogy hittel fogadjon minden katolikus igazságot. Mert sosem volt katolikus gyerek, tehát nem tudta, hogy egy megkeresztelt katolikus gyerek még ha nem is ismer, a katolikus hitben el tud fogadni mindent, amit az egyház hinnie ad, és értelme használatával később megtanul. Egy felnőtt eretnek viszont, aki nem rendelkezik a természetfeletti hittel, nem jutott el az egységre a katolikus egyházzal azáltal, hogy elfogad egy-két „lényegesebb” hittételt, a többit pedig később, vagy egyáltalán nem, ahogy azt Ferraz püspök feltételezte. Vagy mindent vagy semmit van a katolikus hitben.
A bennfentes, előkészítésben részt vevő zsinati atyák erről mondtak le Ferraz megközelítésének felkarolásával, és a hit helyett az ökumené előmozdításának csodafegyverét találták meg. És így nem véletlen, hogy az Unitatis Redintegratio az idézett bekezdésében nem pusztán a Ferraz által bevezetett „elkülönült testvérek” megnevezést használta a helyzetet a valóságnak megfelelően leíró eretnekek megnevezés helyett, hanem az utolsó mellékmondatában pontosan azt a felfogást visszhangozza, amelyről Ferraztól szólt: egy központi igazsághoz való kapcsolat módja szerint különbözteti meg a katolikus tanítás egyes részeit, és a központtól való távolság alapján ítél egyes igazságokat fontosabbaknak, amit meg kell tartani (Ferraznál ez az „elegendő hit”) vagy kevésbé lényegesnek, amit el lehet hagyni az egység érdekében. Ezt persze a zsinati dokumentum nem mondja ki, de az elfogadása utáni visszhangokból látható, hogy a megalkotói tudták, hogy miként fogják alkalmazni.
Hogy miért volt csodafegyver ez az új megközelítés? Mert lehetővé tette azt, hogy hosszú távon egyetlen dogma se maradjon érintetlen. Ez az, amit az új mise megalkotásában is szerepet játszó protestáns zsinati megfigyelő, Oscar Cullmann evangélikus tejológus így fogalmazott meg az Unitatis Redintegratio-t értékelve: „E szövegnek megfelelően lehetséges lesz Péter primátusára és Mária mennybevételére vonatkozó dogmákat Krisztustól és a Szentháromságtól különböző szintre helyezni.” (Forrás)
Mert a protestánsok, beleértve a zsinatot terelgető eretnekeket és aposztatákat is, azt szerették volna, ha az egység úgy valósul meg a megkereszteltek között, hogy a Katolikus Egyház elhagy mindent, ami bármely protestánst zavarhat, azaz, ha maga is hitehagyott protestáns felekezetté válik. Ezért aztán a sikeres zsinati projekt után joggal mondhatta ugyanez a Cullmann, hogy: „A protestánsok II. Vatikáni Zsinattal kapcsolatos reményei nem pusztán teljesültek, hanem a Zsinat vívmányai messze túlléptek a lehetségesnek vélt határokon.” (The fourth session, 256.o.)
Azt, hogy a Ferraz által bedobott ötlet alapján az igazságok hierarchiáját valóban a keresztények látható egységének elősegítése érdekében használt fegyverré kívánták tenni, nem csak a protestánsok nyilatkozataiból látható, hanem az előkészítő folyamat során tett püspöki megnyilatkozásokból is. Ezek során volt olyan érsek, aki különbséget tett az elsődleges igazságok (Szentháromság, megtestesülés és megváltás, Isten szeretete és irgalma a bűnös emberiség iránt, az örök élet) és másodlagos igazságok (üdvösségre vezető eszközök) között. És mivel ez utóbbiakban látta a különbözőséget a keresztények között, ezeket kevésbé lényeginek mondta, amelyekre nem szükséges fókuszálni, hogy nyilvánvalóvá legyen az amúgy már létező egység. Ugyanezt szorgalmazta König bíboros is, aki szerint „a keresztények által elfogadott igazságokat, valamint azokat, amelyekben eltérnek egymástól, inkább súlyozni kell, mint felsorolni. Noha kétségtelen, hogy minden kinyilatkoztatott igazságot ugyanolyan isteni hittel kell elfogadni, jelentőségük és súlyuk eltérő, attól függően, hogy milyen kapcsolatban állnak az üdvösség történetével és Krisztus misztériumával.”
Mivel a szándék a nem felsorolásra irányult, a súlyozás természetesen a szándékos figyelmen kívül hagyáshoz vezetett, és a König által kétségtelennek mondott isteni hittel való elfogadás kétségtelenül a legelső áldozatává vált a csodafegyver beüzemelésének.
Így a zsinat óta az igazságok hierarchiája vált a katolikus hittételek figyelmen kívül hagyását megalapozó módszerré, az igazságok megrontásának eszközévé, amit kedvesen becéznek az ökumenikus dialógus szempontjának. És ha valaki azt mondaná, hogy ez csak félreértése ennek a „katolikus tanításnak”, mert valójában ez nem a tanítások figyelmen kívül hagyását megalapozó rendszer, amint azt gyakran hangoztatják is, az valójában téved vagy megtéveszt. Mert a központi dogmához való közelség alapján meghatározott helyzet egy olyan jellemző, amely azt dönti el a zsinati szándék szerint, hogy mennyire kell hangoztatni az adott igazságot. Ha távolabb helyezkedik el az „alapdogmától”, akkor kevésbé kell hangsúlyozni, hogy ne okozzunk vele felesleges nehézséget a „különvált testvéreinknek” (értsd: az eretnekeknek és szakadároknak), akik a “lényegesebb” dolgokban már egyetértenek velünk, és hát nyilván a lényegesebb a lényeges.
De amikor azt mondja az apostol, hogy „a hit hallásból van”, nyilvánvalóan nem a hit belénk öntött erényére utal, hanem a belénköntött természetfeletti hit erényével fogadott, a hit tanúi által elénk adott hittartalomra, amely a kinyilatkoztató Krisztustól származik. Ezért a hit „alapdogmán” kívüli igazságainak elhallgatása (az a bizonyos el nem hagyható iota) valójában hit ellenes cselekedet, mert a hit tartalmának elhallgatása nem a hit cselekedete, még akkor sem, ha azt a testvéri szeretet vagy pasztorális szempont miatt ihletettnek állítják.
Csak ilyen mögöttes szándék mellett érthető, hogy Franciscus már a morális tanításra is kiterjesztette ezt a csodás „tanítást”, és nem abban az értelemben alkalmazta az igazságok hierarchiáját az erényekre, hogy minden erény kapcsolódik a többi erényhez, és csak akkor válik tökéletessé bennünk egy erény, ha minden erény társul az alapjánál lévő erények elnyerésével, hanem úgy, hogy vannak olyan erények, amelyek elhagyhatók a lényegesebb kedvéért (Evangelii Gaudium). Így válik a hamis próféta szerint szükségessé például a mértékletességről való prédikáció háttérbe szorítása a mértékletesség kedvéért…
És ez már az az állapot, amikor a hitvesztők magyarországi üdvöskéje, Görföl Tibor, előadásában lényeges és kevésbé lényeges igazságokról beszélhet, és a köztünk fennálló feszültségeket a lényegtelen igazságokhoz való ragaszkodásra vezeti vissza.
De vajon mi lehet az a “lényegtelen” igazság, aminek tagadásával nem omlik össze az igazság teljes rendszere?
Nos, már nem is az, ami a korábban használatos minősítési rendszerben forrásuk, így bizonyossági szintjük szerint alsóbb csoportba tartoznak, hanem bármi, amit a nyakkendős vagy egyházi ruhás hamis próféták akadálynak tekintenek a keresztények puszta emberi egységének, azaz az Antikrisztus hamis egyházának létrehozásában.
Most Magyarországon éppen a Szentlélek Fiútól származásának megvallása áldozható fel gond nélkül a görögkaotikusok részéről. Ez azt jelenti, hogy a klasszikus bizonyossági minősítési rendszerben már a de fide dogmák elhallgatásánál, azaz valójában azok tagadásánál tartunk. Ez klasszikus terminológiában eretnekség, amely az abszolút hit területéhez tartozó igazság tagadása.
És mi a vigaszuk és perspektívájuk az ilyen eretnekeknek?
Dolhai Lajos, az egyházi hitvesztést szolgáló teológiai szervilizmus jeles hazai képviselője („theologia est ancilla apostasiae”) , aki gyakran érzi feladatának az aktuális széljárás teológiai és történeti megalapozását nyújtani (és aki a mai napig tartozik egy részletes cáfolattal vagy egy nyilvános bocsánatkéréssel), ökumenizmusról szóló összefoglalójában ezt írja:
„A dokumentumok által egyházunk illetékes vezetői azt akarják, hogy ne legyünk az ökumenizmus ellenzői és akadályozói, de azt is, hogy meggondolatlan lépéseket ne tegyünk az egység felé vezető úton. Tehát a tanítóhivatal megnyilatkozásaival összhangban kapcsolódjunk be az ökumenizmusba! Ha egyházunk hivatott vezetői ezt fontosnak tartják, akkor nekünk sem lehet más véleményünk.”
A meggondolatlan lépéseket tehát nem azért kell kerülni, mert nem helyesek, hanem azért, mert nem jött még el az idejük. És azt, hogy mikor érkezik el az ideje a megtételnek, a vezetőink tudják, akiket gondolkodás nélkül kell követnünk, függetlenül attól, hogy ez szükségessé teszi a kötelező hittételektől való elfordulást. Nem tudom, hogy lehet-e olyan igaz hitű katolikus, aki ebből nem látja, hogy a folyamat mozgatója a Zsinat Szelleme, a sátán, akinek patanyoma már csak a folyamat egyes szintlépéseinél – mint a flioque elhagyása – fodrozza meg enyhén a zsinat utáni zavaros vizeket.
Ha lesz időnk megújulásra, és elérkezik a várt rendrakás, az Unitatis Redintegratio dokumentum a maga egészében kerül a szemétbe az “Új Pünkösddel” együtt, de valószínűleg külön átok alá kerülnek azok, akik az alapdogma és a tőle való távolság alapján akarják megkülönböztetni a kinyilatkoztatás igazságait. Mert az “alapdogma” gondolata maga egy elméleti konstrukció, ami már eleve azért született, hogy válogatni lehessen az igazságok között. Míg a tekintély alapú bizonyossági fokok szerinti minősítés rendszere a valóságban gyökerezik, és a helyzet leírását tartalmazza, az alapdogma elméletének felállítása a kinyilatkoztatás önkényes elméleti szétbontását jelenti azzal a szándékkal, hogy az igazság egy részét priorizálja a másik részének kiiktatására.
Igazi eretnek tempó, hiszen az eretnekség mindig válogatást és igazságot megrontó újrarendezést jelent.
Függelék
A hosszúra nyúlt anekdotikus történeti rész után érdemes megnézni, hogy az ő értelmezésükkel szemben az általuk igazságok hierarchiájának nevezett valaminek mi köze van az igazságoknak a korábbi teológiában létező kategorizálásához, amelyen alapulhat valamiféle hierarchia.
A hitigazságok elfogadása nem érzelmi felindulásból fakad, nem is pusztán értelmi belátás következménye, hanem azt jelenti, hogy a katolikus hit erénye, mint belső készség működése révén a külső tekintély által elénk adott tanítást hitben igaznak fogadjuk el. A hit tartalmának elfogadása tehát alapvetően tekintély alapú. De mivel a keresztségben belénköntött természetfeletti hit erénye képesít felismerni és elfogadni a katolikus tanítást, értelemszerűen nem a katolikus hitünk mindennapi megéléséhez van szükség az egyes igazságok elméleti hierarchikus besorolására. Ezeket a besorolásokat a teológiát művelők és a teológiai tanítások elvi szintű valamelyes megértésére hivatottak segítésére dolgozták ki: nekik fontos tudni, hogy egy adott tanítás milyen módon illeszkedik a többihez, mi a forrása, ez alapján pedig milyen tekintélyen alapszik, és a megalapozó tekintély foka szerint milyen bizonyossági szintű tanítást jelent. Az igazságok bizonyossági fokáról, és az ez alapján őket hierarchiába állító besorolás tehát egy akadémiai jellegű felosztása a katolikus igazságoknak, amelynek nincs magisztérium által meghatározott egységes rendszere, még akkor sem, ha a magisztérium is használja időnként valamely részét ennek, vagy ad ehhez hasonló minősítéseket, ahogy tette azt például a pistoiai zsinat tételeinek elítélésénél VI. Piusz pápa (Auctorem fidei).
Ezen minősítési rendszerek közös sajátossága, hogy az igazságok forrásának tekintélye alapján sorolja be azokat. Ez alapján beszél közvetlenül vagy bennfoglaltan Isten által kinyilatkoztatott, kinyilatkoztatáshoz hozzátartozó, Egyház által meghatározott vagy nem meghatározott igazságokról, netán teológiai véleményekről. Bár a magisztérium lehetne hivatott erre, az mégsem adott egységes minősítési rendszert biztosító besorolást, így többféle rendszer és minősítés létezik átfedésekkel, hasonlósággal. De függetlenül attól, hogy melyik rendszert nézzük, a dolog lényegéből fakadó közös jellemző, hogy miközben valamely igazság feljebb kerülhet a bizonyossági hierarchiában, mert például az Egyház véglegesen nyilatkozik a kérdésben, az sosem fordulhat elő, hogy egy kellő bizonyossági szint fölött lévő igazság lecsússzon a bizonyossági fokában. Példaként a Szűzanya mennybevétele hozható az első esetre, hiszen itt az Egyház végleges nyilatkozata magasabb besorolást adott ennek a tanításnak ebben az akadémiai minősítési rendben. Ez viszont nem azt példázza, hogy a mennybevétel a kihirdetéssel vált volna igazzá, hanem azt, hogy az ezt a tanítást elénk adó tekintély változott meg: addig ez a tanítás csak a hagyományban megőrzött és liturgiában is ünnepelt esemény volt, ettől fogva pedig dogma, ünnepélyesen meghatározott egyházi tanítás lett, amelyet minden katolikusnak kötelező módon hitben vallania kell, amely elleni meggyőződés eretnekségnek minősül.
Az egységes rendszer hiánya részben talán arra is visszavezethető, hogy a modernizmus megjelenése előtt nem minden esetben látszott a létjogosultsága és gyakorlati haszna egy ilyen rendszernek. Annak megjelenésével pedig mintha az sem létezne, ami pedig már megszületett. Ezért lehet az, hogy az igazságok hierarchiájának zsinat utáni hivatkozásai, így az említett görföli összefoglalása is úgy beszél arról, hogy sosem ad egzakt meghatározásokat. Mondják ugyan, hogy vannak fontosabb és kevésbé fontosabb tanítások, de egy-két banális példa után nem folytatják módszeresen az osztályozást, hanem inkább gyorsan áttérnek a lényegi cselekményükre, a katolikus tanítás megkérdőjelezésére. Így válik az igazságok félremagyarázott hierarchiája az igazság megrontásának eszközévé.
Az igazság megrontásával a korábbi tekintély alapú osztályozás által még egyértelműen tartalmazott határok mára semmivé váltak. Mert akár Ludwig Ott, akár Sisto Cartechini minősítéseit vesszük alapul, korábban tudni lehetett, hogy az azokban a doctrina catholica-nak nevezett teológiai igazságnál nagyobb bizonyossági fokú tanítás a tévedhetetlenség területéhez tartozik, és megkérdőjelezése a katolikus hit elvesztéséhez vezethet. Ma viszont nincsenek határok, korlátok, így bizonyosságok sem, és a hit alapjai helyett az eretnek elméletek tanulásával töltött teológiai képzésből frissen kikerült papok és tejológusok minden aggály nélkül kérdőjeleznek meg isteni hittel hinni szükséges katolikus igazságokat, nulla tudással és hatalmas arccal.
Az alábbiakban a korábban említett Sisto Cartechini SJ által az ötvenes években közreadott De Valore Notarum Theologicarum és a Ludwig Ott dogmatikája alapján feldúsított táblázat található az „igazságok hierarchiájáról” azaz az igazságok tekintély alapú bizonyossági minősítéseiről. A sárgával és barnával jelölt szintek az egyházi tévedhetetlenséghez, a sárgával jelöltek a hit szintjéhez tartoznak. Hogy a hitvesztők is értsék: ezek lennének a “ne nyúlj hozzá, és hidd, mert ha nem, elkárhozol!” szintjei, ami ellen vétkezve vesztették el a katolikus hitüket.
| Hierarchikus szint | Minősítés | Meghatározás | Ellentétes minősítés | Bizonyossági szint |
|---|---|---|---|---|
| 1. | dogma fidei (de fide, de fide catholica, de fide divina et catholica) | kifejezetten kinyilatkoztatott tanítás, amelyet az egyház magisztériuma tanít (akár rendes akár rendkívüli magisztérium) | eretnekség az isteni hit ellen | abszolút igazság |
| 2. | de fide ecclesiastica definita (egyházi hittel meghatározott) | bennfoglaltan kinyilatkoztatott, kinyilatkoztatáshoz szorosan hozzátartozó, az egyház által ünnepélyesen meghatározott tanítás (pápa vagy a pápa által megerősített zsinati döntés) | eretnekség az egyházi hit ellen | abszolút igazság |
| 3. | de fide divina (isteni hittel) | kinyilatkoztatott, de az egyház által nem ünnepélyesen meghatározott tanítás | tévedés a hit ellen | abszolút igazság |
| 4. | sententia proxima fidei (hittel határos tanítás) | olyan igazság, amelyet az egyház nem terjesztett ünnepélyesen elő, de a teológusok általában a kinyilatkoztatáshoz tartozónak tartanak, és amelynek tagadása dogma tagadásához vezet, mert egy történelmileg biztos és egy kinyilatkoztatott igazságból következik | hit elleni tévedéshez közeli | teológiai igazság |
| 5. | sententia theologice certa, fidei pertinens (teológiailag biztos tanítás, hithez tartozó tanítás) | nem kinyilatkoztatott, az egyház által hinnünk nem adott tétel, amelynek tagadása dogma tagadásához vezet | teológiai tévedés | teológiai igazság |
| 6. | doctrina catholica (katolikus tanítás) | nem kinyilatkoztatott, azzal nem szorosan összefüggő, az egyház által hinnünk nem adott, de a rendes tanítóhivatal által tanított tétel, amelynek tagadása egyházi hittel vallani szükséges hittétel tagadásához vezet | legalábbis vakmerő (saltem temeraria) | teológiai igazság |
| 7. | sententia communis, certum commune, certum moraliter | olyan tanítás, amelyet a teológusok egyhangúlag vallanak, amely isteni kinyilatkoztatot igazságból következik egynél több logikai lépés révén (időnként átfedés a sent. theologice certa-val) | vakmerő | csak komoly okból megkérdőjelezhető |
| 8. | securum, tuta (bizto(nságo)s tanítás | olyan tanítások, amelyeket római kongregáció terjeszt elő, amelynek nem lehet biztonságosan tanítani az ellenkezőjét, viszont amelyet magát biztonságban lehet hinni. | vakmerő, veszélyes | csak komoly okból megkérdőjelezhető |
| 9. | communius, communissimum | elterjedt vélemény, legelterjedtebb teológiai vélemény | – | – |
| 10. | probabilius, probablie, bene fundata | valószínűbb, legvalószínűbb, jól megalapozott teológiai vélemény | – | – |
| 11. | sententia pia | kegyes vélemény | – | – |
| 12. | opinio tolerata | egyház által megtűrt vélemény |
https://invocabo.wordpress.com/2025/09/28/az-igazsag-megrontasanak-rendszere/
A VÉRHOLD AZ ÖRÖKSÉG HÁBORÚJÁT SZIMBOLIZÁLJA. SZENT MIHÁLY ARKANGYAL ÜZENETE LUZ DE MÁRIÁNAK