Hamispróféta bemutatta a "végső megoldását" a katolikusoik számára

 

Hamispróféta Motu Proprio kísérőlevele, a Traditionis Custodes (TC) "az utóbbi idők legkegyetlenebb és leggonoszabb Bergoglióját mutatja, azt a Bergogliót, akit mi argentinok Buenos Aires-i érsekként nagyon jól ismertünk" - írja a Caminante-Wanderer.Blogspot.com (július 16) argentin blog.

"Senki sem gondolta volna, hogy Motu Propriója ennyi gonoszságot és ennyi gyűlöletet tartalmazhat".

Caminante a TC-t nemcsak "kristályéjszakának", hanem "végső megoldásnak" nevezi, mert Ferenc pápa azt akarja, hogy a katolikusok éhen haljanak: "Ferenc pápa egyházában már nincs helyünk, de a megbánást nem tanúsító házasságtörőknek, homoszexuálisoknak és mindenféle színű eretnekeknek van helye".

A TC-vel Bergoglio kanonizálja azt, ami kezdettől fogva világos volt: "A II. vatikáni zsinat szakítást jelent a katolikus hagyományokkal".

Caminante sivár jövőt lát az Ecclesia Dei közösségek számára, mint pl. a Szent Péter Testvériség, a Krisztus Király és a Jó Pásztor Intézetek, amelyeket a gonosz Braz de Aviz bíboros által vezetett Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja alá helyeznek át. Ez valószínűleg azt jelenti: apostoli látogatások, szemináriumaik bezárása és átnevelésre tervezett koncentrációs táborok.

A blog felteszi a kérdést: "Az egyház többi része gyorsan haldoklik - miért vágják ki az egyetlen egészséges részt?". Hamisprófétának emlékeznie kellene arra, hogy Hitler végső megoldása is kudarcot vallott.
https://gloria.tv/post/FXLqoHTtNjTt4gwYRGbgYMzNX

„Traditionis custodes” – Ferenc pápa újraszabályozta a régi rítus használatát – TELJES FORDÍTÁS

 

A Szentszék július 16-án tette közzé a Szentatya „Traditionis custodes” kezdetű apostoli levelét, amely hatályon kívül helyez minden korábbi szabályozást az 1970-es reform előtti római liturgia használatáról, és teljesen új, szigorúbb szabályokat vezet be. A motu proprióhoz Ferenc pápa kísérőlevelet is küldött a püspököknek, annak fordítását is hamarosan közzétesszük.

A Szentatya teljes motu propriójának fordítását közreadjuk.

Ferenc pápa Traditionis custodes kezdetű, motu proprio kiadott apostoli levele az 1970-es reform előtti római liturgia használatáról

A püspökök, mint a hagyomány őrzői, Róma püspökével közösségben, részegyházaikban az egység látható princípiumát és alapját képezik. [1.] A Szentlélek vezetésével az evangélium hirdetése és az eucharisztia ünneplése által kormányozzák a rájuk bízott részegyházakat. [2.]

Hogy az Egyház összhangját és egységét előmozdítsák, tiszteletre méltó elődeim, Szent II. János Pál és XVI. Benedek – atyai gondoskodással azok iránt, akik egyes térségekben a II. Vatikáni Zsinat által kívánt reformot megelőző liturgikus formákhoz ragaszkodtak – megadták és szabályozták a Szent XXIII. János által 1962-ben kiadott Római misekönyv használatának lehetőségét. [3.] Így akarták „megkönnyíteni az egyházi közösséget azoknak a katolikusoknak, akik egyes korábbi liturgikus formákhoz kötődnek”, de nem másoknak. [4.]

Tiszteletre méltó elődöm, XVI. Benedek kezdeményezésének nyomdokain járva, aki a Summorum Pontificum motu proprio alkalmazásának megvizsgálására hívta fel a püspököket három évvel annak megjelenése után, a Hittani Kongregáció 2020-ban részletes konzultációt folytatott a püspökökkel, melynek eredményeit az ezekben az években szerzett tapasztalatok fényében mérlegre tettük.

Most, tekintettel a püspökök által kifejezett kívánságokra, és meghallgatva a Hittani Kongregáció véleményét, szeretnék, ezzel az apostoli levéllel, még inkább előrelépni az egyházi közösség állandó keresésében. Ezért helyénvalónak tartottam elrendelni a következőket:

1. cikk. A Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápák által kihirdetett liturgikus könyvek, a II. Vatikáni Zsinat határozatainak értelmében, a római rítus lex orandijának egyetlen kifejeződési formáját jelentik.

2. cikk. A megyéspüspöknek mint a rábízott részegyházban az egész liturgikus élet irányítójának, előmozdítójának és őrzőjének [5.] a kötelessége, hogy a liturgikus ünneplést szabályozza saját egyházmegyéjében. [6.] Ezért az ő kizárólagos hatáskörébe tartozik az 1962-es Missale Romanum használatának engedélyezése az egyházmegyében, követve az Apostoli Szentszék útmutatásait.

3. cikk. Azokban az egyházmegyékben, ahol máig jelen van egy vagy több olyan csoport, amely az 1970-es reform előtti misekönyv szerint végzi a szertartást, a püspöknek:

1. § meg kell bizonyosodnia arról, hogy ezek a csoportok nem zárják ki a liturgikus reformnak, a II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseinek és a pápák tanítóhivatalának érvényességét és törvényességét;

2. § ki kell jelölnie egy vagy több helyet, ahol az ezekhez a csoportokhoz tartozó hívők összegyűlhetnek az eucharisztia ünneplésére (de ez nem lehet plébániatemplom, és e célból új személyi plébániákat sem lehet létesíteni);

3. § a kijelölt helyen meg kell határoznia azokat a napokat, amelyeken az eucharisztia ünneplése a Szent XXIII. János által 1962-ben kihirdetett Missale Romanum használatával engedélyezve van. [7.] Ezeken a miséken az olvasmányokat népnyelven kell felolvasni, a Szentírásnak a liturgikus használatra szánt, az illetékes püspöki konferenciák által jóváhagyott fordításait felhasználva;

4. § ki kell neveznie egy papot, aki a püspök megbízottjaként felelős a misézésért és a hívők ezen csoportjainak lelkipásztori gondozásáért. A papnak alkalmasnak kell lennie erre a feladatra, jártasnak kell lennie az 1970-es reform előtti Missale Romanum használatában, olyan jó latin nyelvtudással kell rendelkeznie, hogy teljesen megértse a rubrikák szövegét és a liturgikus szövegeket, valamint buzgó lelkipásztori szeretetnek és egyházi közösségi érzésnek kell betöltenie. Szükséges ugyanis, hogy a megbízott papnak ne csak a liturgia méltóságteljes ünneplése legyen szívügye, hanem a hívők lelkipásztori gondozása is;

5. § az ezen hívők érdekében kánonilag létesített személyi plébániákon megfelelően meg kell vizsgálnia, hogy azok ténylegesen hasznosak-e a hívők lelki fejlődése szempontjából, és döntenie kell arról, hogy fenntartja-e őket vagy sem;

6. § figyelnie kell arra, hogy ne engedélyezze új csoportok létrehozását.

4. cikk. A jelen motu proprio közzététele után felszentelt papoknak, akik az 1962-es Missale Romanummal kívánnak misézni, hivatalos kérelmet kell benyújtaniuk a megyéspüspökhöz, akinek az engedély megadása előtt konzultálnia kell az Apostoli Szentszékkel.

5. cikk. Azoknak a papok, akik már az 1962-es Missale Romanum szerint miséznek, engedélyt kell kérniük a megyéspüspöktől, hogy továbbra is élhessenek ezzel a felhatalmazással.

6. cikk. A megszentelt életnek azok az intézményei és az apostoli életnek azok a társaságai, amelyeket egykor az Ecclesia Dei Pápai Bizottság létesített, mostantól a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának hatáskörébe tartoznak.

7. cikk. A Szentszék hatalmát az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, valamint a Megszentelt Élet Intézményeinek és Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja gyakorolja a hatáskörükbe tartozó ügyekben, felügyelve ezeknek a rendelkezéseknek a betartását.

8. cikk. A korábbi előírások, utasítások, engedélyek és jogszokások, amelyek nincsenek összhangban a jelen motu proprio rendelkezéseivel, hatályukat vesztik.

Elrendelem, hogy mindazt, amiről ezzel a motu proprio formában kiadott apostoli levéllel határoztam, minden részletre kiterjedően tartsák be, minden ellentétes dolog ellenére, még ha az külön említésre méltó is lenne, és elrendelem, hogy az Osservatore Romano napilapban való közzététel útján hirdessék ki, s ezzel azonnal hatályba lépjen, azt követően pedig a Szentszék hivatalos közlönyében, az Acta Apostolicae Sedisben is tegyék közzé.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2021. július 16-án, a Kármelhegyi Boldogasszony liturgikus emléknapján, pápaságunk kilencedik évében.

Ferenc

JEGYZETEK
[1.] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT: Lumen gentium dogmatikus konstitúció az Egyházról, 1964. november 21., 23. pont: AAS 57 (1965) 27.
[2.] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT: Lumen gentium dogmatikus konstitúció az Egyházról, 1964. november 21., 27. pont: AAS 57 (1965) 32; II. VATIKÁNI ZSINAT: Christus Dominus határozat a püspökök pásztori szolgálatáról az Egyházban, 1965. október 28., 11. pont: AAS 58 (1966) 677–678; Katolikus Egyház katekizmusa, 833.
[3.] Vö. II. JÁNOS PÁL: Ecclesia Dei kezdetű, motu proprio kiadott apostoli levele, 1988. július 2.: AAS 80 (1998) 1495–1498; XVI. BENEDEK: Summorum Pontificum kezdetű, motu proprio kiadott apostoli levele, 2007. július 7.: AAS 99 (2007) 777–781; Ecclesiae unitatem kezdetű, motu proprio kiadott apostoli levele, 2009. július 2.: AAS 101 (2009) 710–711.
[4.] II. JÁNOS PÁL: Ecclesia Dei kezdetű, motu proprio kiadott apostoli levele, 1988. július 2., 5. pont: AAS 80 (1988) 1498.
[5.] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT: Sacrosanctum Concilium konstitúció a szent liturgiáról, 1963. december 4., 41. pont: AAS 56 (1964) 111; Caeremoniale Episcoporum, 9. pont; ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ: Redemptionis Sacramentum. Instrukció egyes megtartandó, illetve kerülendő dolgokról a legszentebb Eucharisztiával kapcsolatban, 2004. március 25, 19–25. pontok: AAS 96 (2004) 555–557.
[6.] Vö. Egyházi törvénykönyv, 375. kánon, 1. §; 392. kánon.
[7.] HITTANI KONGREGÁCIÓ: Quo magis határozat a római rítus rendkívüli formája számára készült hét új prefáció jóváhagyásáról, 2020. február 22., és Cum sanctissima határozat a szentek liturgikus ünnepléséről a római rítus rendkívüli formájában, 2020. február 22.: L’Osservatore Romano, 2020. március 26., 6. oldal.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír

Az ördög gyűlöli a latint

 

1) "A latin nyelv hatásosabb, mint bármely profán nyelv, mert szent nyelv, és mivel szent, Isten szemében értékesebb és érdemesebb" (P. Chad Ripperger, ördögűző).
2) "Az ördög gyűlöli a latint. Ez az Egyház egyetemes nyelve."
(Fr. Gary Thomas ördögűző, a Rítus című könyv és film alanya.)
3) A Vatikán fő ördögűzője, Fr. Gabriel Amorth, aki jóval több mint 70 000 ördögűzést hajtott végre, többször is tanúságot tett e szent nyelvbe fektetett hatalom valóságáról. "Ez a leghatékonyabb az ördög kihívására" (Spirit Daily).
4) Andrea Gemma iserniai püspök, a római katolikus egyház egyik vezető ördögűzési szakértője kifejtette: "a démonok rettegnek [a latin] nyelvtől". Később kijelentette: "Az ördög örül a latin nyelv majdnem teljes eltűnésének". (Spirit Daily).
5) Amikor a 60-as években a latint eltávolították az imákból, világszerte elszabadult a pokol (Fr. Carota, Latin Crushes the Devil).
6) "A latin nyelv iránti gyűlölet Róma minden ellenségének szívében veleszületett". (Dom Gueranger, Liturgikus intézmények)
7) A latin nyelvet ördögpusztító nyelvnek is nevezik.
Isten kétségtelenül értékeli az erőfeszítést, hogy megtanuljunk ezen a szent nyelven imádkozni, és bőkezűen megjutalmazza azt.
(Forrás:facebook.com/login/)
https://gloria.tv/post/h6xq2K2wwPCA42hqUA6WEfUEG

HÍVEK REAKCIÓI: „FERENC, MIÉRT HAGYTÁL EL MINKET?

 

Talán nem meglepő, hogy a mai hír haragot és gyötrelmet váltott ki a hűséges katolikusok között, laikusok és klerikusok egyaránt.

A papok a Twitteren írták le, hogy ez a lépés „ teljesen szívszorító ”, „szomorú nap ”, és hogy a Dies Irae-t kellene énekelni.

Alexander Tschugguel, a fiatalember, aki 2019-ben az amazóniai zsinaton a Tiberisbe dobta a Pachamama-szobrocskákat, ezt írta: „Inkább megyek a föld alá, mintsem hogy eláruljam szent hitünket és hagyományainkat! Maradjunk katolikusok! #staycatholic #catacombspirit."

Matthew Hazel rámutatott, hogy Ferenc álságos magatartására: „Ferenc, miért vagy ilyen merev? Hol van irgalmasságod, nagylelkűséged és pásztori magatartásod azok számára, akik ugyan elfogadjuk a liturgikus reformok érvényességét, de minden porcikánkkal usus antiquiorhoz kötődünk? Miért hagytál el minket?”

Laurence England brit katolikus blogger a döntés kegyetlenségére mutatott rá: „Meg sem várják, hogy XVI. Benedek meghaljon. Gonosz, gonosz emberek.”

Az új szöveg megjelenése előtt egy figyelmeztetésben Carlo Maria Viganò érsek, az egykori amerikai apostoli nuncius ezt írta: „Nem elfogadható, hogy az egyház legfelsőbb hatósága hagyja magát, a romboló kultúra eme zavart keltő művelete során. Az usus antiquior egy vallási kulcs, az apáktól kapott örökség. Az sem megengedhető, hogy az egyházon kívülieknek tekintjük azokat, akik csak a szentmise és a szentek majdnem kétezer éve kialakult formában ünnepelt szentségek privilégiumait fogadják el. "

Athanasius Schneider is figyelmeztetett a „hatalommal való visszaélésre”, ha a Summorum Pontificum elnyomásra kerül. A hónap elején arra buzdította a papokat és a híveket, hogy „továbbra is ünnepeljék ezt a szentmisét, mert ez az egész egyház miséje, és a híveknek joguk van ahhoz, ami szent”.

Ami magukat a hagyományos papokat illeti, például a Szent Péter Testvériségben, ha kénytelenek lennének a Novus Ordo koncelebrációjára ,

Schneider püspök elővetíttette, hogy sokan fognak csatlakoznak a Szent Piusz X. Papi Testvérülethez, ahol „az egyház hagyományainak megőrzése érdekében folytonos marad a tradíció.”

Brian McCall, a „Katolikus Családi Hírek” főszerkesztője így nyilatkozott: „A Motu Proprio igazságtalan törvény, ezért egyáltalán nem törvény. Ez egy erőszakos cselekedet. (Lásd: St. Thomas Summa Theologiae I-II Q. 96 Ar. 4). Túllépi a jogalkotó tekintélyét (amint azt még XVI. Benedek is elismerte 2007-ben), és ellentétes a közjóval. Jogi szempontból teljes kudarcot vall.”

Most lesznek azok az idők, amelyek megpróbálják a hívek, különösen a papok lelkét. Vajon kapitulálnak a zsarnokság javára, vagy erősek lesznek a hitben? Inkább engedelmeskednek Istennek, mint az embereknek?

A népszerű katolikus kommentátor, Nick Donnelly szerint "Az egyházi egység előmozdítása helyett Ferenc pápa motu proprioja nagyobb valószínűséggel széthúzást okoz az egyházban.”

https://gloria.tv/post/rj4HuKZ33Laa1tWjmU2rY6CoZ

Akinek a reggeli harangszó sérti a fülét a müezzin éneke alatt fog nyögni

 Betiltották a reggeli harangszót, mert zavarta a nyaralókat

Betiltották a reggeli harangszót Balatonberényben. A helyi templom harangja minden reggel hatkor szólalt meg, amin sok nyaraló felháborodott, mondván, ők pihenni jöttek − derül ki az ATV híradójából.

Az ügyben petíciót is indítottak, melyet benyújtottak a helyi polgármesternek. Végül sikerült megállapodni az ügyben, így már nem szól harang reggelente a községben. Sok ott élőt felháborított a turisták kérése.

Mérges voltam, megmondom őszintén, faluhelyen ez egy ősi tradíció, a reggel ötös harangszót áttették hatra, ez már furcsa volt az embereknek, de hogy a reggel hatos harangszót is megszüntetik egy-két ember kénye-kedve szerint, ezt döbbenetesnek tartom. Ilyen alapon este nyolckor meg délben se harangozzanak

− mondta az egyik helyi lakos.

A probléma ugyan megoldódott, de most már más miatt panaszkodnak a nyaralók. A hivatalba újabb kérés érkezett, melyben az áll: zavarja őket a reggeli kakaskukorékolás.

Most is van egy olyan ügy, ami a kakaskukorékolással kapcsolatban van, de nem tudjuk megtiltani azt, hogy a kakasok kukorékoljanak

− emelte ki Horváth László polgármester.

index.hu

Peter Kwasniewski: Traditiones Custodes, az új atombomba

 

Hetvenhat évvel ezelőtt, 1945. július 16-án robbantották fel az első atombombát egy kietlen sivatagban, Los Alamostól 210 mérföldre délre, Új-Mexikóban. Ma, 2021. július 16-án Ferenc pápa atombombát dobott a katolikus egyházra, amely nemcsak azoknak árt, akik “ragaszkodnak a latin liturgikus hagyományhoz”, hanem mindenkinek, aki értékeli a folytonosságot és a koherenciát, az áhítatot és a szépséget, örökségünket és jövőnket.‎

‎Ahogy kinyitottam ‎‎Traditionis Custodes-t ‎‎ma reggel, a szemöldököm felvontam a valószínűtlen cím láttán (‎‎Traditionis Perditores‎‎, “A hagyomány elpusztítói,” lett volna sokkal pontosabb), majd a hitetlenkedésem növekedett minden egyes bekezdéssel. Mire befejeztem a kísérőlevelet, mélyen belesüppedtem abba az ideológiai fantáziavilágba, amelyet Ferenc pápa és a hagyományos liturgia más ellenségei népesítenek be a mai egyházban. Úgy éreztem, mintha egy kezdő George Orwell kapott volna megbízást, hogy megírja a szöveget. ‎ A dokumentum csöpög ‎‎ ‎‎a lekezeléstől ‎‎ és a szívtelenségtől, egy svájci bicskához hasonlóan arra van tervezve, hogy felfegyverezze a püspököket arra, hogy a lehető legváltozatosabb módon kellemetlenkedjenek a hagyománytisztelő katolikusoknak vagy vadásszanak rájuk.

‎És a rendelkezést ‎‎azonnal ‎‎hatályba léptették, minden más “normát, instrukciót, engedélyt és szokást” elvetettnek nyilvánítottak.‎ ‎Ez olyan, mintha a tradicionalizmus globális világjárványával állnánk szemben, amelyet minden módszerrel meg kell állítani. A motu proprio nyelvezete azt sugallja, hogy a hagyományos latin misét leginkább a COVID-19 egyházi változatának tekintik: ez egy olyan betegség, amelyet gondosan karanténba kell helyezni, ellenőrizni kell, és korlátozni kell bármilyen társadalmi beavatkozás árán, amit a központi hatóság szükségesnek tart. Sőt, mivel a latin misét el kellene távolítani a plébániákról, és nem lehet több személyi plébániát létrehozni, azok, akik részt vesznek, akár sárga csillagot is viselhetnek, és csengőt rázhatnak, miközben járkálnak. A gettósítás, amelyet XVI. Benedek hatalmas munkával leküzdött, nemcsak visszatért, hanem csengő jóváhagyást is kapott.‎

Mondanom sem kell, hogy ez a sokat emlegetett “lelkipásztori” megközelítés ellentéte, a meleg befogadásé, amely mindenkit elkísér az útján (még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy számos fontos kérdésben ellentmondanak a katolikus tanításnak), a romantikusan ábrázolt “perifériáké”, amelyek irányába a pásztoroknak “irgalmasságot” kell mutatniuk — mindannak a politikai retorikának ellentéte, amellyel ez a pápaság ünnepelte magát. Az új motu proprióban, nem a pásztor az, aki átveszi a juhok szagát, hanem a juhoknak mondják meg, milyen szagúnak kell lenni ahhoz, hogy vezesse őket a pásztor, különben…‎

Vajon a naivitás okozta, vagy csak egy megalapozatlan hit abban, hogy ennek a peronista pápának szívét még mindig az emberek és katolikus hittársai iránti egyszerű tisztelet mozgatja, hogy felkészületlenül ért engem a szörnyű és hazug nevű ‎‎Traditionis Custodes?‎‎ Ez sokkal rosszabb, mint amire számítottam: egy szöveg, amely csöpög a megvetéstől, szűkkeblűségtől és bosszúvágytól, és amiből még a puszta retorikai kísérlet is hiányzik a kontextusba helyezésre, vagy arra, hogy (bármennyire is nem őszintén) finomítsa a csapást: egy ilyen, nagyon sok katolikust érintő, nagy jelentőségű dokumentumban soha nem tapasztalt hiánya ez a legelemibb kegyelemnek. Történelmi pofon Ferenc pápai elődjeinek, Nagy Szent Gergelytől V. Piuszig, sőt még a II. Vatikáni Zsinat utáni pápáknak is, akik látva, hogy a hagyományos liturgia iránti szeretet nem halt ki és nem is fog kihalni, gondoskodtak ezen tiszteletreméltó rítus által táplált katolikusok lelki szükségleteinek kielégítéséről. Számtalan lélek számára ez a nagy liturgia új indíttatás volt az evangéliumi élet megélésére, a családi és közösségi élet erős alapja, értékes papi és vallási hivatások forrása.‎

Ferencet ezek egyike sem érdekli. Ami őt egyedül érdekli, az egy mesterséges “egység”, amit uniformitásnak, vagy még inkább ideológiának kellene nevezni. Egy egységesség, amelyet minden elhajlás és aberráció jellemez (az immár a több mint öt évtizede uralkodó pártban elhangzó megregulázást hirdető meddő felhívások ellenére), de intoleráns a komolyság, józanság, és a kortalan istentiszteleti cselekmény transzcendenciája iránt.‎

Ne finomkodjunk: ez egy totális háború bejelentése, és bátran ellen kell állni neki minden egyes lépésnél, “minden ezzel ellenkezőt figyelmen kívül hagyva”. A “tradíció igazi őrzői” a papság, a szerzetesek és a laikusok lesznek, akik folytatják a hagyományos liturgiát az ellene irányuló pokoli gyűlölet ellenére. Ha Ferenc háborút akar, remélem és imádkozom azért, hogy legyen elég ember, aki készen áll a harcra, és elég ember, aki képes vezetni őket ebben. És ez utóbbi alatt olyan papokat értek, akik ‎‎készek ‎‎100%-ban átadni magukat a hagyományokhoz méltán ragaszkodó hívek szükségleteinek kielégítésére – jöjjön, aminek jönnie kell. Lelkek üdvössége forog kockán, beleértve a pap saját lelkéét is; mert nem képes nem tudni, amit megismert, nem tudja nem szeretni azt, amit megszeretett. Túl magas a lélekzúzó rezsim iránti engedelmesség ára, hiába bírja a hatalom bármilyen csapdáját is.

Ez az új motu proprio csak akkor olyan rossz, mint amilyennek látszik, ha hagyjuk magunkat úgy gondolkodni és cselekedni, mintha kötne minket, mintha a rendelkezései jogosak lennének. Ha azonban felismerjük, hogy ez a rendelkezés eredendően katolikusellenes, és hogy egyetlen pápa sem taposhatja jogszerűen az egyház tagjait és tiszteletreméltó rítusait, mint ahogy Ferenc próbálja megtenni, akkor inkább külső teherként fogjuk látni, mint egy pestist, egy háborút, egy éhínséget vagy egy gonosz kormányt, amelyet meg kell buktatni vagy el kell viselni a bukásáig. Van-e joga a pápának egy ilyen diktátum kiadására? Nincs. Ez még kevesebbet ér, mint a papír, amelyre írták.‎

Azok, akik szeretik a hagyományos liturgiát, és felismerik benne az Egyház örökségének fókuszpontját, a lehető leghűségesebben viszik tovább. Nem fognak engedélyt kérni, hogy bemutassák az ősi szentmisét. Nem fogják a jóváhagyott népnyelvi olvasmányos könyvek kiadásait használni. Inkább mártírként pusztulnak el, minthogy meghaljanak a hitehagyás gyalázatában.‎

Azt hiszem, legalább ‎‎néhány‎‎ püspököt megráz, hogy milyen hideg, kemény, és ostoba Ferenc anti-TLM motu propriója, amely minden varázsával rendelkezik az ukrán másként gondolkodókat sújtó sztálini tisztogatási rendeletnek. Természetesen vannak mások is, akik ezek alapján haladnak majd, de nem tudom elképzelni, hogy azok a püspökök, akik látták a ‎‎Summorum Pontificum‎‎ számtalan jó gyümölcsét – nem utolsósorban a hagyományos csoportokból származó állandó és gyakran nagylelkű pénzügyi hozzájárulásokat –, és akik jó kapcsolatokat ápolnak a TLM-et (hagyományos latin misét) békésen ünneplő papokkal és plébániákkal, meg akarnák zavarni őket, hogy egy ideigtartó zsarnoknak megfelelő irányhoz alkalmazkodjanak. Minden püspök, aki valóban szereti a katolikus hitet, minden püspök, aki tisztában van a fiatalok körében a hagyomány iránt növekvő szeretettel, és annak erejével, hogy újjáélessze az egyházat az elmúlt évtizedek pangása (hogy ne mondjam szabadesése) után, csendben félre fogja tenni ezt a fájdalmas dokumentumot, és úgy folytatja, mintha semmi sem változott volna, vagy inkább annak biztos tudatában, hogy -amint ‎‎a Rorate Caeli‎‎ tweetelte- “Ferenc meg fog halni, és a hagyományos mise tovább fog élni.”‎

Pragmatikusan nézve: a legtöbb püspöknek nincs olyan pap-bősége, hogy megengedhetné magának a papság jelentős részének elidegenítését. Ha a konzervatívabb egyházmegyékben elég pap ragaszkodik a latin misékhez, amelyhez elidegeníthetetlen és visszavonhatatlan joguk van, mit fognak tenni a püspökök – kidobják őket? Honnan szereznek papokat? Honnan kapják a jövőbeni hivatásokat? Szükségük van a püspököknek még egy hatalmas fejfájásra, egy polgárháborúra, egy parázsló elégedetlenségre, ami felemészti minden oldalon az időt és az energiát? XVI. Benedek törékeny békét adott, amely alatt lehetséges volt bizonyos mértékig a nem polemikus normalitás. Sokan meg akarják tartani ezt a békét, úgy ahogy most van, a megújult ellenségeskedésekkel szemben.‎

A ‎‎Traditionis Custodes ‎‎”logikája” enyhén szólva kicsavart. A hagyomány őrzői . . . akik megtámadják az évszázadokon átívelő istentisztelet római hagyományát. A püspök felhatalmazást kapott . . . de csak azért, hogy korlátozzon és elnyomjon; nem hozhatják létre, nem támogathatják és nem sokszorozhatják meg a növekedés helyeit. A pápa az egységet támogatja . . . azzal, hogy az elképzelhető legnagyobb egységromboló cselekedetet hajtja végre. A pápa dicséri elődjét . . . azzal, hogy egészen és teljesen ellentmond tanításának, és visszavonja, amit ő tett. És mivel megkaptad a katolikus hagyományból azt az igazságot, hogy a pápa az illetékes, ne feledd, hogy feltétel nélkül engedelmeskedned kell neki, amikor megparancsolja neked, hogy utasítsd el azokat a hagyományokat, amelyeket személyesen nem szeret, függetlenül attól, hogy mennyire támogatták az elődei, akiknek a tekintélye nem kevesebb, mint az övé, és akiknek a kumulatív támogatása sokkal több, mint az övé.‎

Emlékezzünk vissza arra, hogy a pápát egyszer megkérdezték egy olyan ember üdvösségéről, aki minden bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy Istent megtagadva ateistaként ment a sírba. A pápa pozitívan beszélt ennek az embernek az üdvösségéről. Ezzel szemben a pápa levélben kommentálta az egyház szent hagyományához kapcsolódó katolikusokat. Feltétel nélküli engedelmességet követel maga iránt, amikor azt parancsolja, hogy vágják el az egyházi hagyományhoz való ragaszkodásukat.

És ha nem engedelmeskednek neki, emlékezteti őket arra, hogy az üdvösség csak akkor lehetséges, ha olyan katolikus valaki, aki engedelmeskedik neki, beleértve annak a parancsának is, hogy szakítsák meg az Egyház hagyományához való ragaszkodásukat. Más szóval nem az Egyház hagyományához kell kapcsolódniuk, hanem engedelmesen alá kell vetniük magukat az ő személyének. Helyezzük egymás mellé a forgatókönyveket. Ha az emberek teljesen megtagadják Istent, és ateistaként halnak meg, akkor csak reményteli szavaink vannak; feltételezzük, hogy az „irgalom” miatt meg vannak mentve. De ha az emberek elég vakmerőek ahhoz, hogy az egyház hagyományához ragaszkodjanak annak ellenére, hogy azt mondták nekik, hogy szüntessék meg ezt a kötődést, ők leendő szakadárok az egyházból kivezető úton, a kárhozat felé haladók. Nem a hiperpapalizmus teljes összeomlását látjuk itt, amely a pápát halandó istenné, isteni jóssá teszi, aki átírja a liturgiát, a teológiát, az erkölcsöket, sőt még a történelmet is az ideológia mentén?‎

Ferenc pápa olyan modern építészre emlékeztet, mint Le Corbusier, aki ideológiából építkezik, és meglepődik, amikor minden szivárog, elszíneződik, elhajlik és szétesik. A lakosok joggal szeretnének visszaköltözni az elegáns, erős, tiszta régi épületekbe.‎

‎Van-e e fenyegető felhőn átszűrődő bármiféle fénycsík? Talán ez: minden álcát véglegesen ledobtak a halálos játékról, amit a modernisták kívánnak játszani.‎

‎A Kármelhegyi Szűzanya ünnepe és az ember által valaha feltalált legpusztítóbb fegyver felrobbantása – amely a bűnösöknek és az ártatlanoknak egyaránt árt, és éveken át betegséget okoz – közötti ellentét kulcsfontosságú a mai nap jelentőségének megértéséhez. A Szűz jele, aki megkapta az Igét és megdicsőítette Istent, szemben áll a kígyó jelével, aki gőgösen megveti Isten ajándékait és felmagasztalja saját akaratát. Az ősi ‎‎non serviam ‎‎visszhangzik annak a hangjában, aki nem hajlandó a ‎‎servus servorum Dei‎‎ lenni .‎

“Gyümölcseik által ismeritek fel őket”: ez volt az evangélium üzenete múlt vasárnap, a pünkösd utáni hetedik vasárnap az egykori Rendkívüli Formában, ismertebb nevén minden korok szentmiséjében. Ennek az új motu propriónak a gyümölcsei a széles körű zűrzavar és fokozott megosztottság; kísértés a keserűségre, a csüggedésre és a kétségbeesésre; feszültségek és fejfájás a püspökök számára szerte a világon; bénító hezitálás azon a fiatalembereknek a fejében, akik a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎rendelkezései szerinti szeminaristáknak készültek; a katolikusok nagy vándorlása a Szent X. Piusz Társaságba (amiért senkit sem ítélek el!) és a szedevakantista csoportokba (ami ezzel szemben tragikus), egyszerűen azért, mert az egyszerű katolikusok nem tudják‎‎– és nem is kell tudniuk‎‎– megérteni, hogy egy pápa hogyan tud fellépni az Egyház, a hagyománya és a közjó ellen, ahogy Ferenc teszi és tette, újra és újra. Ezt és még ennél is többet kell majd Jorge Bergoglionak megválaszolnia Krisztus rettegett ítélőszéke előtt.‎

Ne csak könyörögjünk a Kármel-hegyi Szűzanyához ezen a sötét napon, és viseljük barna skapuláréját, hanem lássunk ebben a skapuláréban egy emlékeztetőt is a védelmező köpenyéről, amely minden gyermekét és minden katolikus dolgot betakar, beleértve azokat a hagyományokat is, amelyek összekötnek minket egymással és a hívők minden generációjával, visszamutatva a Szűzanyára. Mert ő volt az, aki mondta, olyan szavakkal, amelyekhez ragaszkodnunk kell hűséges kitartással, hogy: “csodát művelt erős karjával: a kevélykedőket széjjelszórta, hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt”

(A cikk forrása: The Remnant Newspaper)
https://invocabo.wordpress.com/2021/07/18/peter-kwasniewski-traditiones-custodes-az-uj-atombomba/

Kubai tüntetések: Letartóztatták a papot, amiért Szűzanya-körmenetet tartott

 

Július 11-én kormányellenes tüntetések törtek ki Kubában, és több tízezer ember vonult utcára a sziget egész területén.

A tüntetést kiváltó ok a gazdasági helyzettel, az élelmiszer- és áramellátással, valamint a Covid-19 intézkedéseivel kapcsolatos problémák. A legtöbb problémát az országgal szembeni bénító amerikai szankciók okozzák.

A tüntetők rendőrautókat borítottak fel és kövekkel dobálták a rendőröket, akik a tüntetőket verték és több száz letartóztatást hajtottak végre.

A tüntetések közepén egy körmenet keretében Castor José Álvarez Devesa atya vitte a Nuestra Señora de la Caridad del Cobre (El Cobre-i Irgalmas Szűzanya) szobrot, Kuba védőszentjét, miközben a tömeg imádkozott a szobor mögött (videó lent).

Ezért Álvarez atyát közrendbontás okozásával vádolták meg, majd letartóztatták, miközben védte a fiatal tüntetőket. Wilfredo Pino Estevez camagüey-i érsek azonban egy nappal később ki tudta szabadítani a papot a börtönből.

https://gloria.tv/post/NmeZcq7CACC44kVn1VcFqvvDa

Nem lehet se találkozni, se kísérni valakit: A tokiói érsekség megtiltja a sportolóknak, hogy templomba járjanak

 

A 62 éves tokiói érsek, Kikucsi Tarciszio július 12-i nyilatkozatában arra kérte az olimpiára látogató sportolókat és edzőket, hogy "tartózkodjanak a templomok látogatásától".

Ez azért történt, mert a japán püspökök elkötelezték magukat arra, hogy "nem fertőződünk meg, és nem engedjük, hogy mások is megfertőződjenek" a Covid-19 vírussal. A koronavírus halálozási aránya a szezonális influenzáéhoz hasonló.

A tokiói érsekség kezdetben a július 23-án kezdődő olimpiai játékok miatt Japánba látogatók "lelki igényeit" akarta kielégíteni. Aztán az érsekség minden eddigi tervét visszavonta. A megfelelő eljárás az lett volna, hogy a katolikus sportolókat tárt karokkal üdvözöljék és biztosítsák lelki kíséretüket.

A tokiói érsekség a közel 20 milliós lakosságból mintegy 100 ezer katolikust szolgál. Az egyház Japánban nagyon "liberális", és ennek megfelelően nem áll jól a növekedés és a lelki élet szempontjából.

https://gloria.tv/post/WsdormmWuMs83UJ3JbCQFkKDo

Peter Kwasniewski: A Summorum Pontificum tizennégy éve – a tragikus hibák

 

Ahogy egyre többet tudunk meg az egyházi hierarchia ‎‎mai doktrinális és erkölcsi korrupciójáról,‎‎ amely a reneszánsz kori feljegyzéseket idézi, úgy tűnik, hogy a csoda az, hogy a ‎‎Summorum Pontificumot‎‎– a XVI. Benedek pápa által kiadott motu proprio-t, amely megengedte a hagyományos latin mise ünneplését – egyáltalán kiadták. Ez egy vízválasztó pillanat volt, a bátorság és a szívesség gesztusa, egy egyértelmű tényező a hagyományos szentmise megsokszorozódásában szerte a világon, amely gyengítette a modernisták hegemóniáját. Hálásak voltunk, hogy van egy pápánk, aki ahelyett, hogy csontot dobott volna a feltételezett nosztalgiázóknak – mint ahogy VI. Pál és II. János Pál “indultumai” tették -, bátorsággal kimondta az igazságot: hagyományunk nagy liturgiáját soha nem törölték el, és soha nem is lehet eltörölni.

Igazságos már az elején elmondanunk, hogy a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎hasznos volt a hagyománytisztelő katolikus mozgalom számára, miként hasznos volt a régi idők óriási méretű gyorsító rakétája is egy űrhajó pályára állításához: hatalmas nyers erővel rendelkezik, de ennyi a feladata, és amikor kiürül, leesik. A ‎‎Summorumot ‎‎a történelem egyik legnagyobb pápai beavatkozásának szánták, de valójában nem más, mint kárelhárítás; nem lehet egy állandó struktúra pillére, még kevésbé alapja.‎

Ha nem értjük meg annak gyenge pontjait‎‎, ‎‎nem fogjuk megérteni, hogy miért vagyunk még mindig ennyire sebezhetőek Ferenc pápa és körének machinációival szemben, és ami még fontosabb, nem lesz meg a szükséges erőnk ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy ellenálljuk annak, amit a Vatikán tesz a hagyományos római rítus ünneplésének visszaszorítása vagy megakadályozása érdekében. Bármennyire is pragmatikusan profitált a hagyományhű mozgalom ‎‎a Summorumból ‎‎(és ebben nem lehet kétség), meg kell tanulnunk teljesen a saját lábunkra helyezni súlyunkat, hogy amikor a jogi mankót vagy támaszt hirtelen eltávolítják, ne essünk el tehetetlenül.

‎ ‎‎A Summorum‎‎ előszava valóságos diadalének a római pápáknak a szent liturgia irányításában az évszázadok során betöltött központi szerepéről. XVI. Benedek méltán emeli ki Nagy Szent Gergely, V. Piusz és sok más pápa meghatározó szerepét (listáján szerepel VIII. Kelemen, VIII. Urbán, X. Piusz, XV. Benedek, XII. Piusz és XXIII. János). Azonban nem tesz említést egy mindennél fontosabb tényről: a pápák, bár időnként módosították a liturgia részeit, soha nem tekintették magukat az egyházi szertartások urainak és birtokosainak, akik teljes ellenőrzést gyakorolhatnának azok felett– mint akik ki tudnák dobni ezeket a rítusokat, és újra tervezhetnék őket a semmiből, ha úgy tetszik nekik. Hogy egy Ratzinger számára kedves metaforát használjunk: az övéké a kertész munkája volt, nem az alkotóké. Ha egyesével végigtekintünk a pápákon láthatjuk, hogy bármelyikük hozzájárulása elhalványul a kapott és továbbadott örökség egészéhez képest.‎

‎A Summorum‎‎ felsorolt pápái között van egy pápa a hatodik századból, egy a tizenhatodikból, egy a tizenhetedikből és öt a huszadikból. Sok évszázados stabilitás után – amely nem a megcsontosodást jelenti, hanem a Szentlélek irányítása alatt lassan érlelődő formai tökéletességet, amint azt ‎‎másutt‎‎ is állítottam – nem mulaszthatjuk el észrevenni, hogy valami felbolydul, amint a huszadik századba érünk: egyfajta fokozódó viszketegség vagy őrület a liturgikus reform iránt: a század elején elindultunk  a breviárium és naptár változásaitól, a század közepi nagyheti változtatásokon át, az 1963 és 1974 közötti évtizedben minden szertartás és szertartás dekonstrukciójáig és újjáépítéséig.‎

‎Őszintén szólva bizonyítékokat látunk egy ‎‎ ‎‎túltengő ultramontanizmusra,‎‎ amely a pápát teszi azzá, aki meghatározza a katolikus istentisztelet tartalmát és üzenetét, egyre csökkenő tisztelettel a hagyomány iránt. Ezzel éles ellentétben láthatjuk, hogy az V. Pius által a tridenti zsinat után kodifikált római rítus már ‎‎a pápai kodifikációt megelőzően is létezett. Ez ‎‎a Missale Romanum ‎‎nem azért az, ami, mert a pápa azzá tette, hanem azért, mert a pápa ellenőrizte és hitelesítette azt, amit kapott egy nyomtatott kiadás formájában, ami azt tartalmazta, ami úgy tűnt számára, hogy leginkább hű a hagyományhoz.‎

‎A Summorum Pontificum‎‎ így írja le a régi rítus kedvelőit: “Bizonyos régiókban azonban sok hívő olyan szerető érzülettel ragaszkodott és ragaszkodik ma is a korábbi liturgikus formákhoz”, amelyek, mondja Benedek pápa „mélyen áthatották lelki kultúrájukat”. De nem a katolikusokra, mint katolikusokra ‎‎hárul-e‎‎ a felelősség, hogy szeressék azt a liturgiát, amely a hit előző századaiból érkezik hozzájuk? Ez nem más, mint ami a liturgikus mozgalom egészséges szakaszának elsődleges célja volt, ahogy az olyan szereplők esetében látjuk, mint dom Prosper Guéranger: jobban megismerni az örökölt liturgiát, hogy jobban szeressük, és teljesebben éljük meg.‎

‎E hívek “lelki kultúráját” “mélyen áthatotta” az ő liturgiájuk‎‎– természetesen, és helyesen! A hívőknek, akik ‎‎ arra törekedtek, hogy gyakorló katolikusok legyenek, nem volt szükségük más liturgiára, mivel az, amelyiket már gyakoroltak, győzelmet aratott a szívük és az elméjük fölött, áthatotta az életüket, sőt a társadalmi miliőjüket is (elég csak a régi liturgikus naptár gazdagságára gondolni). Olyan, mintha a ‎‎Summorum ‎‎kisebbségi problémaként azonosítaná az egyetlen mentalitást, ami katolikusnak nevezhető és a liturgia történetének egyetlen vágyott célját. Ebből következően az úgynevezett reform ‎‎‎olyan erőszakos cselekedet‎‎ ‎‎volt, amely által a hívek elidegenedtek a katolikus hitet és életet meghatározó “liturgikus formáktól”.‎

‎Miután elővezeti azoknak a pápáknak a listáját, akik soha nem merték megtiltani (és ugyanígy soha nem merték “megengedni”) az ősi rítusok szerinti istentiszteletet, említést tesz II. János Pál “indultumáról” . Ez a fogalom csak azon hipotézisből kiindulva értelmezhető, mely szerint az Egyháznak joga van betiltani vagy elnyomni egy hagyományos rítust, amely felfogást ugyanakkor Benedek néhány bekezdéssel később tagad (sőt, sok más írásában is tagad). Csak az igényel engedélyt, amit jogerősen megszüntettek; ha az ‎‎usus antiquior ‎‎soha nem volt eltörölve, és nem is lehet eltörölni, akkor egy papnak soha nem volt szüksége engedélyre, és ‎‎soha nem is lesz szüksége engedélyre, hogy gyakorolja.‎

‎Ez a pont nyilvánvalóan a legnagyobb jelentőséggel bír a hagyományos római rítus használatának minden jövőbeni pápai vagy kuriális aláásási kísérletére való válasz során. Sajnálatos módon a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎és a püspökökhöz intézett kísérőlevél, a ‎‎Con Grande Fiducia,‎ még mindig azt a hamis nézetet tükrözi, hogy a pápának és a püspököknek hatalmukban áll meghatározni, hogy a római rítusra felszentelt papok használhatják-e saját rítusuk klasszikus formáját – az egyetlen létező formát, amely az apostoli hagyományból és a több mint 1500 éves folyamatos egyházi fejlődésből származik. Fogalmi ellentmondás azt mondani, hogy a római rítus papja törvényes módon gyakorol egy részben deformált és részben kitalált rítust, amelyet egyetlen pápa hirdetett ki, míg ugyanannak a papnak szabad vagy tilos gyakorolnia a több száz pápa által kapott és továbbadott tiszteletreméltó rítust, amelyet azok  együttes tekintélye erősít meg.‎

‎A ‎‎Summorum Pontificum‎‎ leghírhedtebb jellemzője az az állítása‎‎ az 1. cikkben, hogy a római rítusnak két “kifejeződése” van:‎

„A VI. Pál pápa által közzétett Római Misekönyv a latin szertartású katolikus Egyház „lex orandi”-jának rendes kifejeződése. A Szent V. Pius által közzétett és Boldog XXIII. János által újra kiadott Római Misekönyv pedig úgy tekintendő, mint az Egyház ugyanezen „lex orandi”-jának rendkívüli kifejeződése, és tiszteletreméltó és régi használata következtében kellő tiszteletben kell tartani. Az Egyház „lex orandi”-jának e két kifejeződése a legkevésbé sem vezet az Egyház „lex credendi”-jének megoszlására; ugyanis az egyetlen római szertartás két szokását képviselik. Éppen ezért a Római Misekönyv Boldog XXIII. János által kiadott és soha be nem tiltott editio typicája szerinti Szentmisét mint az Egyház liturgiájának rendkívüli formáját szabad ünnepelni.”

‎Ugyanakkor az az állítás, mely szerint VI. Pál 1969-es ‎‎Missale Romanumja ‎‎(a “Novus Ordo”) ugyanaz a rítus, vagy ahhoz tartozik, amit a ‎‎Missale Romanum előzőleg 1962-ben kodifikált – vagy egyszerűbben, hogy a Novus Ordo-t a mise “római rítusának” nevezhetjük –, nem állja ki ‎‎a kritikai vizsgálat próbáját‎, és ez az állítás nem áll meg bármely két, vetus és novus liturgikus könyv esetében sem. A római egyház történetében még soha nem volt két “formája” vagy “kifejeződése” ‎‎ugyanazon‎‎ helyi liturgikus rítusnak egyidejűleg és ‎‎egyforma kánoni státusszal‎‎.‎

‎Az, hogy Benedek pápa mondhatta, hogy a régi rítust soha nem vonták vissza (‎‎numquam abrogatam‎‎), azt bizonyítja, hogy VI. Pál liturgiája ‎‎ ‎‎valami új, nem pedig az előzőnek puszta revíziója, mivel a missale minden korábbi ‎‎editio typicája ‎‎helyettesítette és kizárta elődjét. Bár a latin egyházban mindig is voltak különböző “úzusok”, a római liturgia megduplázása a disszociatív identitászavar vagy skizofrénia esete.‎

‎Nem lehetséges, és nem is kívánatos a tridenti rítusról és a Novus Ordo-ról ugyanazon római rítus „két formájaként” beszélni; és nevetséges azt mondani, hogy a deviáns forma “rendes” és a hagyományos “rendkívüli”, kivéve, ha ez az értékelés csupán szociológiai vagy statisztikai. A római rítus és VI. Pál modern pápai rítusa közötti teológiai és lelki tartalom radikális különbségeit mutató, egyre bővülő tudományos eredmények ismeretében intellektuálisan tisztességtelen és hiteltelen azt állítani, hogy a régi és az új rítusok ugyanazt a ‎‎lex orandit‎‎ vagy következésképpen ugyanazt a lex ‎‎credendit‎‎ fejezik ki. Lehetséges, hogy az új rítus mentes az eretnekségtől, de ‎‎lex orandija ‎‎csak részleges átfedésben van a régi rítuséval, és így a ‎‎credanda ‎‎is, amelyet közvetít -‎‎ amint azt nemcsak a szövegekben, hanem a szertartásokban és a nyilvános istentisztelet minden más dimenziójában is látható.‎

‎Ha van állítás, ami közös lehet a hagyományhoz hűek minden típusa számára, ‎‎ez lenne az: amit VI. Pál tett a katolikus egyház liturgiájával, az tektonikus elmozdulás volt, példátlan támadás a hagyomány ellen – és ezért valóban rossz, méltatlan a pápasághoz, a pápai hivatal kötelességeivel összeegyeztethetetlen, olyan módon gonosz, ahogy az apagyilkosság vagy árulás gonosz. Tudjuk, hogy a korábbi pápák hozzáadtak vagy módosítottak a rítusokon, de soha nem úgy, hogy ránézve az “előtte” és az “utána” állapotra bárki azt mondhatta volna, hogy ezek különböző dolgok. VI. Pál azt tette, amit egyetlen pápa sem merészelt megtenni: megváltoztatta a katolikus egyház minden rítusát, tetőtől talpig. Még az összes szentségi ‎‎formát,‎‎ legszentebb formulákat is módosította.

Összehasonlítva a régi és az új miséket, láthatjuk a nagyrészt összeegyeztethetetlen naptárakat, a szinte teljesen különböző olvasmányrendet és az ‎ ‎‎euchológia‎‎ ‎‎ (azaz az ima szövegek), ‎ ‎‎zene‎‎ és a ‎‎‎rubrikák‎ radikális dekonstrukcióját. Hasonló kedvezőtlen összehasonlításokat lehet tenni az Egyház bármely két szertartása között: a régi és új keresztség, a régi és új bérmálás, a régi és új diakónusi, papi és püspöki szentelések, bármely tárgyú régi és új áldások, stb. között. Kétségtelen, hogy a hagyományhoz hűeknek igazuk van abban, hogy ez egyáltalán nem “reform”, hanem ‎‎ ‎‎forradalom‎‎ volt .‎

‎Van-e hatalma egy pápának arra, amit VI. Pál tett? Nem azt kérdezem, hogy ‎‎képes-e úgy tenni, mintha‎‎ hatalma lenne, ezer évnyi politikai tőkét fordítva arra, hogy a hierarchiától és a hívektől engedelmességet követeljen akaratának, a forradalom befogadásának, amely visszaél a hagyomány befogadására vonatkozó készségesség katolikusokra jellemző attitűdjével. Azt sem kérdezem, hogy VI. Pál szubjektíven mit gondolt arról, hogy mit tesz, vagy mit tehet meg, sem azt, hogy a püspökök és a többi hívő szubjektíven mit gondolt arról, amit tesz, vagy amit tennie kellene válaszképpen az olyan új rítusok bevezetésére, amelyek több közös vonást mutatnak Cranmerrel és Pistoia-val, mint Clunyval és Tridenttel.‎

‎Inkább azt kellene kérdeznünk, hogy objektíven egy pápának joga van-e új rítusokkal helyettesíteni a katolikus egyházban az annak egész történeleme során organikusan kifejlődött rítusokat. A szubjektív szándékok rendezetlenek és zavarosak lehetnek, de objektíven a liturgikus forradalom elválasztotta a katolikusokat saját hagyományuktól, az ortodoxiától, mint “helyes istentisztelettől”, és úgy alakította át a ‎‎lex orandi‎‎ és ‎‎a lex credendi‎‎ kapcsolatát, hogy a “pillanat tanítóhivatalát” irányító liturgikusok koalíciója az imádság egyetlen normája lett.‎

‎Ha egy ilyen szakadás legitimnek és elfogadhatónak tekinthető, akkor már nem maradt a liturgia örök elveiből semmi: minden pusztán a pápaság teljesen önkényes (liturgia)gyakorlatára redukálódott. Juan de Torquemada bíboros (1388–1468) az egyháztörténelem nagy részében elfogadott józan meggyőződést így fogalmazta meg: ha egy pápa nem tartja be “az egyházi istentisztelet egyetemes rítusát”, és “önfejűséggel elválasztja magát az egyetemes egyházhoz való hűségtől”, akkor “képes skizmába esni”, és ekkor nem szabad engedelmeskedni neki, és nem is kell “támogatni” (‎‎non est sustinendus‎‎).‎

Ez tehát a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎alapvető problémája‎‎: belsőleg ellentmondásos, az egyház történetének legsúlyosabb pápai hatalommal való visszaélése által okozott monumentális ellentmondáson alapul. Ennek eredményeképpen rendelkezései nem tesznek mást, mint hogy szinte minden lépésnél visszhangozzák a feloldhatatlan dialektikus ellentétet a kollektív egyházi hagyomány visszavonhatatlan kiváltságai és a liturgikus etiológia, az ontológia és a teológia feletti igényelt vagy feltételezett autoritás között. A motu proprio tükrözi és megerősíti az egyháztan és liturgia hamis elveit, amelyek éppen ahhoz a válsághoz vezettek, amelyre maga a motu proprio volt a részleges válasz. XVI. Benedek munkásságát gyakran jellemzi egy hegeli dialektikus módszer, amely egyszerre kíván ellentmondásokat fenntartani, vagy egy tézisből és annak antitéziséből kíván magasabb szintézist létrehozni (a “kölcsönös gazdagítás” ebben a keretben értelmezhető).‎

‎A Bevezető és az 1. cikk után a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎többi része finoman túszként tartja a hagyományos liturgiát, vagy másodosztályú állampolgárságot ad neki, ahogy addig is volt. Nyelvezetének gyakorlati eredménye az lett, hogy megsokszorozta a lelkipásztorok és püspökök kifogásait, akik mindig azt állíthatják, hogy a régi rítusú szentségek léte akadályozza vagy akadályozhatja a lelkipásztori ellátást, hogy a püspöki útmutatás vétójogot jelent a pap tiszteletre méltó szentmise mondására vonatkozó kérése kapcsán, és hogy az azt kérő katolikusok viszályt szítanak, és rombolják az Egyház egységét.‎

‎A Summorum Pontificum ‎‎szükségtelenül bonyolítja a helyzetet, és megsokszorozza a bürokratikus akadályépítés lehetőségeit. Soha nem könnyű meggyőzni a püspököket, hogy valóban lelkipásztorok legyenek, de egy olyan dokumentum, amely egyszerűen azt mondta volna, hogy “A régi szentmisét minden egyházmegyében több helyen elérhetővé kell tenni eddig és eddig az időpontig, és minden szeminaristát fel kell készíteni rá” talán legyőzte volna azt a tehetetlenséget, akadályozást és örökös halogatást, amelyet a motu proprio megjelenésének tizennégy éve alatt láttunk.‎

‎A 9. cikkely esettanulmánynak tekinthető:‎ ‎

“Ugyanígy a plébános, mindent jól mérlegelve, engedélyt adhat a korábbi rituálé használatára a keresztség, a házasság, a gyónás és a betegek kenete szentségének kiszolgáltatásakor, ha a lelkek java ezt indokolja. Az Ordináriusok felhatalmazást kapnak arra, hogy a bérmálás szentségét a régi Pontificale Romanum szerint szolgáltassák ki, ha a lelkek java ezt javallja.“

‎Bár a szándék – hogy felszabadítsuk ezeket a gazdagságokat a lelkek javára – csodálatra méltó‎‎, a nyelvezet ismét túl óvatos, túlságosan nem elkötelezett. Miből tudjuk, hogy egy plébános “figyelmesen megvizsgált minden szempontot”? Ő miből ‎‎tudja ‎? Miért kell engedélyt adnia a többi szentségi szertartásra, ha azok ugyanúgy nem voltak eltörölve, mint a szentmise? És az elsődleges feltétel, “ha úgy tűnik, hogy a lelkek java megköveteli”, gyakran azzal a mennydörgő válasszal fog találkozni: “Senki üdvössége nem függ egy adott liturgikus rítustól!”‎

‎Tudok olyan püspökökről, akik egyszerűen határozottan tagadják, hogy a lelkeknek jó, ha hozzáférésük van az Egyház hagyományos szertartásaihoz; azt mondják, jobb, ha “engedelmesek”, “alázatosak és elégedettek azzal, amit az Egyház nyújt”, és “nem a külsőségeket keresik, vagy nem ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez arról, hogy mi a tiszteletteljes”, stb. Mondjuk ki: ha a lelkészeknek és püspököknek lenne fogalmuk arról, hogy mi szolgálhat a lelkek javára, nem lennénk abban a katasztrofális helyzetben, amelyben most tudhatjuk magunkat.‎

‎Bármilyen nagyok azok az előnyök, amelyeket a ‎‎Summorum Pontificumon ‎‎keresztül élvezhettünk, nagyon nagy szükségünk van egy átfogóbb teológiai megértésre a hagyományos liturgia eredendő igazságáról, valamint a papság és a laikusok ilyen liturgiához való jogának elidegeníthetetlenségéről. Látnunk kell, hogy bármit is adtak a pápák a szentmiséhez az évszázadok során, nem vagyunk a pápák lekötelezettjei a liturgia miatt; az megelőzte őket, felsőbbrendű a valóságában és a hatalmában; ez Isten egész népének közös tulajdona.‎

‎Ha a ‎‎Summorum Pontificumot ‎‎hatályon kívül helyezik, azzal a hagyományos római liturgiát nem fogják eltörölni; ha ‎‎Summorum ‎‎rendelkezéseit megnyirbálják, az nem lesz ok arra, hogy megnyirbáljuk a hit és a kultúra hatalmas kincstárának egyre jobban kibontakozó helyreállítását. Lehet, hogy az Isteni Gondviselés szükségesnek látja, hogy még jobban elválasszuk magunkat az ultramontanizmus tejétől, hogy a hagyomány húsán edzhessük állkapcsainkat – a prelátusok jóváhagyásával vagy anélkül.‎

(A cikk forrása: Crisis Magazine)
https://invocabo.wordpress.com/2021/07/08/peter-kwasniewski-a-summorum-pontificum-tizennegy-eve-a-tragikus-hibak/

Az orosz ortodoxok feltaláltak egy új bűnt

 

 

Az orosz ortodoxok arra kérik híveiket, hogy oltassák be magukat. Hilarion Alfejew, a pátriárka utáni második ember a Russia 24 TV-nek azt nyilatkozta, hogy azok, akik megtagadják az oltást, állítólag "bűnt" követnek el, amelynek következményeit életük végéig viselniük kell.

Hozzátette, hogy az oltást bírálóknak egész életükben "bűnbánatot kell tartaniuk", és azt állította, hogy a hívek "rendszeresen" elmondják neki, hogy bűntudatuk van, amiért nem oltatták be magukat, mert állítólag továbbadták a vírust valakinek, aki végül meghalt.

Azonban még a hivatalos tájékoztatás is elismeri, hogy a védőoltások nem állítják meg a vírus terjedését. Az elmúlt hónapokban az orosz ortodoxok egyre hangosabban kiálltak a kormány "oltási" programja mellett.

https://gloria.tv/post/TfSa8FaDC7jX33FAHkWhpp928

JELEK: Rádőlt egy daru a veszprémi Szentháromság szoborra

 

Rádőlt egy daru a Várban lévő Szentháromság szoborra kedden délután, közölte Csondor Henrietta, megyei katasztrófavédelmi szóvivő.

A helyszínen a veszprémi tűzoltók és a katasztrófavédelem műveleti szolgálat dolgoznak.

Információink szerint a daruban hárman tartózkodtak, ők könnyebben megsérültek. Kettejüket kórházba szállították.

Csizmadiáné Kucsera Katalin megyei rendőrségi sajtóreferens elmondta: a szobornál felmérést végeztek annak állapotáról, amikor a daru öt méter magasan megakadt. A kosárban tartózkodók ekkor zuhantak ki.

Információink szerint a darut nem rögzíthették megfelelően, ezért mozdulhatott el. Az esetben a szobor és a daru egyaránt megsérült.

Forrás: veol.hu

Terjed a német betegség Katalóniában

 

Katalóniában 30 évvel ezelőtt alapított ACGIL nevű homoszexuális egyesület olyan papokkal hozza kapcsolatba a homoszexuálisokat, akik megpróbálják "megáldani" őket, nyíltan lázadva Isten, a Biblia és az egyház ellen.

Az ACGIL szóvivője, Jordi Valls az Efe.com lapnak (július 1) elmondta, hogy öt-hat "megbízható" pappal dolgoznak együtt. Azonban csak "évente néhány pár" érdeklődik az ilyen dolgok iránt.

Az istenkáromló szertartásokat "teljes magányban" végzik egy házban vagy egy templomban. Pénzügyi okokból az ál-áldozók egyike sem akart nyilvánosan beszélni a förtelmeikről - "nehogy elveszítsék a megélhetésüket".

A barcelonai érsekség szerint még soha nem volt olyan pap, akit megbüntettek volna homoszexuálisok "megáldása" miatt.

https://gloria.tv/post/xmjpiwXsyZ7x2B4MRQLWCHe9Q

T

Megvádolták Becciut és barátait: "Teljes ártatlanság"

 

A vatikáni ügyészek vádat emeltek Angelo Becciu bíboros és kilenc másik vádlott ellen, akik pénzügyi korrupció miatt állnak bíróság elé.

A vádak között szerepel a londoni ingatlanügylet. Az első tárgyalást július 27-re tűzték ki.

A vádlottak között van két olasz bróker is; Raffaele Mincione, valamint Gianluigi Torzi és a 40 éves Cecilia Marogna is, aki Becciunak dolgozott.

A második prelátus a vádlottak között Mauro Carlino, az államtitkárság egykori vezető munkatársa.

A vádak között sikkasztás, hivatali visszaélés, csalás, zsarolás, korrupció és pénzmosás szerepel.

Becciu egy nyilatkozatban azt mondta, hogy egy "machináció" áldozata lett, és megerősítette "teljes ártatlanságát".

https://gloria.tv/post/iV7Yui4bYK7W2n3euqTxgP1Fx

Fokozódik hamispróféta keserű hadjárata a latin ellen

 

Amikor már azt hittük, hogy a dolgok a Vatikánban már nem lehetnek még őrültebbek, ez mégis megtörtént - írja Peter Stravinskas atya a CatholicWorldReport.com lapon (június 30).

Stravinskas, aki maga is rendszeresen vezeti a latin nyelvű Novus Ordo Eucharisztiát, arról tájékoztat, hogy a Libreria Editrice Vaticana (LEV), a vatikáni sajtó már nem nyomtat latin nyelvű Novus Ordo liturgikus könyveket. Továbbá, a Liturgikus Kongregáció még a kiadóknak is megtagadja az engedélyt, hogy kiadják azokat a könyveket, amelyeket a LEV félretett.

Ez maga az őrültség, hiszen az új rítusú liturgia latin nyelvű szövegei az eredetiek és a népnyelvi fordítások alapját képezik. Stravinskas "latinellenes mániáról" beszél, amely megragadta  a hamisprófétát.

Szerencsére ez a lépés csak kárt okoz a Novus Ordo liturgiának, mivel a Vatikán elvesztette vagy hamarosan elveszíti a római rítusú liturgikus könyvek többségének szerzői jogait.

https://gloria.tv/post/8K6xzu43Zd6EBmLsxCAUzJp3x

A madár tollairól „Mi köze az igazságnak a sötétséghez?” (2Kor 6,14)

 

A választott nép, a zsidók evangelizálása és az antiszemitizmus című írásban reflektáltam egy Szemléleken megjelent könyvismertetésre, amely néhány nagyon meredek állítást fogalmazott meg a keresztények és zsidók kapcsolatáról. Meglepett a dolog, és a cikk szerzője által írt komment nyomán rászántam néhány órát, hogy számba vegyem vajon mi bátoríthatja a mai egyházban az újabb zsidózó eretnekségek megjelenését. Gondoltam, hogy visszafelé haladva először Franciscust nézem meg, aztán a zsinat, a Nostra Aetate megjelenése óta bekövetkezett eseményeket. De lehet, hogy naiv elképzelés volt az utolsó hatvan évet átfogó elemzés. Elakadtam Franciscusnál. Megdöbbentem a zsidósággal való mély kapcsolatáról szóló források bősége láttán, amely révén egy újabb vetületét ismerhettem meg Franciscus személyiségének, felfogásának és tevékenységének.

Franciscus már Argentínában kiváló viszonyt ápolt zsidó közösségekkel és személyekkel. Saját elmondása szerint tizennégy éves korában egy zsidó textilgyárosnál töltött nyári diákmunkán került közelebbi kapcsolatba először zsidókkal, és ez életre szólóan meghatározta hozzájuk fűződő viszonyát. A másik esemény a Buenos Aires-i zsidó kulturális és segélyegyleti központ ellen 1994-ben elkövetett robbantásos merénylet volt, amelynek tetteseire a mai napig nem derült fény, és amely után elmélyült az akkor még Buenos Aires-i segédpüspök Bergoglio zsidókkal ápolt kapcsolata. Ennél pontosabb adatok a viszony alakulására nincsenek, ami bizonyos értelemben meglepő annak fényében, hogy a legfőbb érintett szereplő él, aki viszont valamiért nem érdekelt a tiszta előtörténet terjedésében. Biztos szerénységből. Ugyanakkor ez nem különleges abban az értelemben, hogy ez a megállapítás Bergoglio családjára, fiatalkorára, kommunista kapcsolataira, a jezsuita tartományfőnökségére, a leváltása utáni sötét éveire, a pszichoanalízissel való kapcsolatára és általában teljes argentínai tevékenységére igaz, amely tele van homályos, tisztázatlan részletekkel. A zsidó kapcsolatai viszont egészen szoros és jelképes eseményekben gazdag viszonnyá váltak érsekké válása után. Az említett merénylet után követelte a tettesek felkutatását és az igazságszolgáltatást, rendszeresen részt vett holokausztról való megemlékezéseken. 2012-ben több dél-amerikai ország papjaiból összeválogatott csapatot küldött egy izraeli látogatásra, igazából érzékenyítő továbbképzésre, amelyet Shlomo Riskin rabbi vallásközi központjával együttműködésben szervezett. Az ő programjuk hangsúlyos része volt például az olyan zsidó nemzeti emlékhelyek látogatása, mint a Herzl-hegy vagy a Jad Vasem. Ez talán már egy picivel több, mint a szokásos, zsidókat ért üldözések történelmi igazságával kapcsolatos politikai jellegű szimpátia-nyilvánítás. De ami ezen messze túlmutat, az a zsidó vallási képviselőkkel ápolt kapcsolata. Ez a kapcsolat kifejezetten vallási jellegű, de ezalatt nem azt kell érteni, hogy Franciscus a zsidók evangelizálásának buzgalmától hajtva keresi a zsidó vallási vezetők barátságát, hogy elszórja az ige magvait. Ez az ő esetében inkább fordítva működik. Ahogy a később említett könyv előszavában ő maga fogalmazta meg: „Életbevágóan fontos a keresztények számára felfedezni és terjeszteni a zsidó hagyomány ismeretét annak érdekében, hogy képesek legyenek autentikus módon megérteni saját magukat.” Tehát szerinte nem igazán érthetjük meg magunkat keresztényként a farizeusi iskolából továbböröklődő zsidó vallási szokások megismerése nélkül. És főleg azok terjesztése nélkül.

Mivel hihetetlenül kiterjedt zsidó baráti körrel rendelkezik, kiemelek néhányat barátai közül, akik valamilyen szempontból tipikusak vagy kiemelésre érdemesek.

Közismert a Buenos Aires-i Benei Tikva zsidó közösség rabbijával, Benjamin Skorka rabbival ápolt kapcsolata. Skorka rabbi, „testvére és barátja” (Franciscus szavai), többször meghívta Bergogliót prédikálni a zsinagógájába, sőt közös könyvet is adott ki vele „Az égről és a földről” címmel. Franciscus Skorkával nem csak könyvet, hanem párhuzamos előszót is írt a La Bibbia dell’Amicizia: Brani della Torah/Pentateuco commentati da ebrei e cristiani című opushoz (Ebben az előszóban írja Franciscus azt is, hogy „tudatában vagyok annak, hogy a múltban tizenkilenc évszázadnyi zsidóellenesség van mögöttünk” – adalék a Szemlélek szerzőjének egyet nem értő szeretettel!).

Érdemes megemlíteni még Skorka rabbi homoszexualitáshoz való hozzáállását, amelyet olvasva felvetődik a kérdés, hogy vajon Franciscus hatott a rabbira vagy fordítva történt, a rabbi ugyanis – bár fenntartja a homoszexualitást elítélő és a házasságot férfi és nő közösségeként meghatározó zsidó tanítást, de elfogadja és szorgalmazza a polgári „házasságot” a homoszexuális együttélések törvényesítésére.

Franciscus már pápaként több napon keresztül vendégül látta Skorka rabbit a Szent Márta házban, ahol minden étkezésnél a rabbi mondott héber imákat, amelyekre Franciscus és a többi jelenlévő is áment mondott (vajon ért-e héberül Franciscus?). Skorka rabbi jelentős személy abból a szempontból is, hogy az ő említett látogatását találta jó alkalomnak arra Franciscus, hogy előre jelezze azt, ami aztán hivatalosan be is következett két évvel később, amikor megjelent az iránymutatásnak szánt kijelentés, miszerint a „Katolikus Egyház nem vezet és nem támogat semmiféle intézményesített térítő tevékenységet a zsidók irányába”. Az a bizonyos sokszor elítélt prozelitizmus, amitől egy másik rabbi barát szerint megmenekítette Franciscus a zsidó lelkeket. Nem tudom, hogy csak az én figyelmemet kerülte el akkor, vagy másét is, de ezek alapján a zsidók ki vannak zárva az evangélium hirdetéséből. Ez pedig azt jelenti, hogy vagy nem akarjuk, hogy üdvözüljenek Jézus Krisztus istenségének és megváltásának megismerésével és elfogadásával, vagy nem hisszük azt, hogy ez szükséges az üdvösségükhöz. Ez az a felfogás, ami a mai zsidózó eretnekségek igazi vallási alapja, amitől egy származási vagy egyéb okból eredő szimpátia miatt sokan könnyen eljuthatnak a zsidó vallási szokások követésére – elvileg keresztényként. És akinek ez nem tetszik, az megfontolhatja, hogy ez bizony nem Franciscus találmánya, hanem hozzá hasonlóan fellelhető a zsinat utáni pápák megnyilatkozásaiban is, mert alapjául a Nostra Aetate szolgált. Franciscus ebben is a zsinat következetes végrehajtója volt – és egy kicsit túltolója, mint annyi másban.

Másik, kevésbé ismert zsidó rabbi barátja az argentin Sergio Bergman rabbi, aki Franciscus szellemi gyermekének vallja magát. Ő az a rabbi, aki Franciscus révén, annak pápai beiktatása után nem sokkal, 2013. húsvétján közelebbről meg nem nevezett zsidó imát mondhatott el Szent Péter sírjánál, győzelmi jelentésében Péternek (Pedro) nevezve Szent Péter apostolt

Sergio Bergman rabbi, aki a kabbalisztikáról is jegyez művet, a Ferenc evangéliumáról szóló opus mellett, közzétett egy másik rövid, de annál érzelmesebb írást is arról, hogy miként találkozott beiktatásakor Mesterével, Bergoglióval. Ezt az írást mindenképpen érdemes elolvasni annak, aki azt gondolja, hogy a mester megnevezés használata egy felszínes, és ily módon szokványos tanár-tanítvány kapcsolatot takar. Aki legalább futólag ismeri a szabadkőműves terminológiát, felkaphatja a fejét az írás záró bekezdésére: „A Ferenccel való ölelkezés megújított egy paktumot erre az új korszakra, az imában felemelkedő áldás egy új korra, amelyben a mi pásztorunk és mesterünk nagyvonalú szíve által vezetettek maradunk, Ferenc pápa, aki nem más, mint Jorge atya, a szeretett és értékelt Bergoglio.” Vajon mi lehet ez az új korszak?

Bergmann rabbi Franciscushoz való szellemi közelsége a környezetvédelem iránti elkötelezettségében is megnyilvánul. Így érthető, hogy Sergio Bergmann rabbi, aki Argentína környezetvédelméért felelős minisztere is volt, lelkesen ecsetelte egy videóban a Laudato Si jelentőségét. Ez a felvétel ugyanakkor másért is jelentős. Sergio rabbi mögött a könyvespolcon látható egy fénykép, amely Franciscussal ábrázolja őt, a kép hátterében viszont egy szabadkőműves címer látható.

(Akiben gyanú támadna, hogy a fotó „meg van stoppolva”, az mindenképpen nézze meg a fenti linken elérhető eredeti videót, amelyből a kép származik).

A fenti kép alapján talán megkockáztatható, hogy Franciscus szellemi gyermeke, aki előszeretettel nevezi Franciscust az „én rabbimnak”, szabadkőműves. Ez persze csak merész feltételezés… Az viszont az interneten fellelhető felvételek alapján bizton állítható, hogy Franciscus nem tartotta a szabadkőművesként azonosítható személyeket és csoportokat kerülendőnek. Nem pusztán szívesen mutatkozott a B’nai B’rith zsidó szabadkőműves páholy által szervezett eseményeken Buenos Airesben, de be is fogadta azokat a székesegyházába, például a Kristallnacht-ról szóló megemlékezésen – amely a The Times of Israel szerint Franciscus kedvenc rendezvényeinek egyike. Persze, Franciscus semmit sem tudott Bergman rabbi esetleges szabadkőművességéről, ahogy a B’nai B’rith szervezet szabadkőművességéről sem, valamint arról sem, hogy bár az új Egyházi Törvénykönyv már nem tartalmazza nevesítve a szabadkőművesség tiltását katolikusoknak, de a Hittani Kongregáció még Ratzinger idejében megerősítette az egyház szabadkőművességre vonatkozó „negatív megítélését”. Persze ez pusztán erkölcsileg kötelez, nincs jogi szankció.

Franciscus harmadik barátja A hamis próféta és a káromlásban a Chagall-kép kapcsán már idézett Adin Even-Israel Steinsaltz rabbi, aki Chagall gyakorlatát a keresztény szimbólumok használatára hódítási aktusként írta le. Steinsaltz a kétezres évek elején „feltámasztott” Szanhedrinben a Nasi (herceg) hivatalára megválasztott rabbi volt 2005 és 2008 között. Bár némileg mérsékeltebbnek tartották elődjéhez képest, aki a Templom pontos helyének megállapítása és annak gyors újjáépítése érdekében tevékenykedett, de ez nem ellenkező meggyőződést jelentett Steinsaltz nasi részéről, hanem megfontoltabb haladást ebbe az irányba. Így az ő hivatali ideje alatt ennek a megfontolt haladásnak jegyében kezdték a Templomhegyen ismét bemutatni a húsvéti áldozatot.

Ő annyira kiemelkedő zsidó talmudista volt, hogy a halálakor róla írt cikkében a The Jerusalem Post Rashinál is jelentősebbnek nevezte. Rashi középkori talmudmagyarázó volt, akinek igazi neve Rabbi Slomo Itzhaki volt (a nevének kezdőbetűiből összeállított rövidítés talán sokakat nem véletlenül emlékeztet a korábbi írásban említett Jeshu rövidítésben is kézzelfogható talmudi gyakorlatra). Steinsaltz rabbi legfontosabb tudományos teljesítménye a Talmud modern héberre és angolra fordítása volt. Az alábbi kép 2016. december 5-én készült, amikor Franciscus magánkihallgatáson fogadta. A képen Franciscus éppen a rabbitól kapott Talmudot tartja a kezében.

Persze, tudom, ez csak egy volt a szokásos vallásközi találkozók sorában. De meglepő módon Steinsaltz rabbi talmudja, annak bölcsességnek nevezett „meséivel, gyerekes és bizarr dolgaival” (Albino Luciani velencei pátriárka, későbbi I. János Pál szavai) valószínűleg nagy hatással volt Franciscusra. Ez sejthető például abból, hogy többször váratlan helyen idézi a Talmudot, például itt és itt. Erre a mély figyelemre utal az is, hogy a Franciscus által az ő „pártlapjának” nevezett L’Osservatore Romano már beiktatása után nem sokkal megjelentette első, Talmudot népszerűsítő cikkét, 2013. április 26-i kiadásában megjelent a Talmud napról-napra című írás, majd 2017. december 30-i számában segédletet nyújtott az aktuális egyházi híreket (és tanítást) kereső érdeklődőknek A Talmud a weben címmel. És tényleg milyen jó, hogy napról-napra követhetjük a talmud bölcsességét, mert tele van praktikus és megfontolandó tanácsokkal. Így például sok egyéb mellett megtudhatjuk, hogy milyen irányba kell -állva vagy ülve- elvégezni természetes szükségeinket, vagy miért kellett juh társaságában mennie a rabbinak az árnyékszékre.

És hogy méltó-e a Talmud az idézésre, záróakkordként egy idézet belőle, hogy minden keresztény gondolkodhasson azon, hogy származhat-e követésre méltó igazság a hazugságból:

„Húsvét előestjén felakasztották a Názáreti Jézus testét, miután megölték őt megkövezés által. Előtte egy hírnök járt körbe negyven napig, nyilvánosan hirdetve: „Jézust, a Názáretit meg fogják kövezni, mert varázslatot művelt, bálványimádásra buzdította az embereket és félrevezette a zsidó népet. Bárki, aki ismer bármilyen felmentő okot, jöjjön elő és beszéljen az érdekében. És a bíróság nem talált okot a felmentésére, így megkövezték őt és felakasztották testét Húsvét előestjén.”

https://invocabo.wordpress.com/2021/07/04/a-madar-tollairol/

Legújabb istenkáromlás: Pachamama monstrancia Mexikóban

 

A mexikói Guadalajarában található San Juan de Macias plébánia egy Pachamama "monstranciát" használ a szentostya kigúnyolására.

A plébániát egy spanyol származású atya, Juan Pedro Oriol vezeti. A MarcoTosatti.com (július 1) beszámolója szerint Oriolnak "nagy hatalma van" a guadalajarai érsekségben, és a helyi bíboros, a 72 éves José Robles Ortega "nem tud nemet mondani semmire" - kivéve, valamilyen katolikus dolgot kell elutasítani.

A Pachamama "monstranciát" először egy nemrégiben megrendezett ifjúsági fesztiválon fedték fel (kép).

A Pachamama az Andokban tisztelt termékenységi istennő. Azt mondják, hogy Inti (napisten) anyja/felesége és Mama Killa (holdistennő) anyja, és egyfajta kapcsolata van a nőies homoszexuális papokhoz.

https://gloria.tv/post/tiyHuGKBX4S41dqukipLY2QCb

A Kúria homoszexualista ismét katolikusellenes törvényt akar

 

Az ellentmondásos Vincenzo Paglia kúriai érsek, aki a homoszexualitást is támogatja, ismét támogatását fejezte ki a Legge Zan törvény iránt, ami egy olyan elnyomó törvényjavaslat, mely egyetlen célja az, hogy megvédje a homoszexuális propagandát a cáfolattól.

Paglia a katolikusellenes FamigliaCristiana.it lapnak (július 1) azt mondta, hogy a törvényjavaslat "egy valós problémával foglalkozik", azt állítva, hogy "túl sok a nemi alapon történő diszkrimináció". Paglia ezt az állítást nem támasztotta alá tényekkel. Azt azonban elismerte, hogy a törvényjavaslat "inkább egy kiáltványhoz" hasonlít, és "jobban meg lehetett volna írni".

Európa-szerte az ilyen törvényeket - amelyek az iszlamista országok istenkáromlási törvényeihez hasonlíthatók - az evangéliumot hirdető keresztények üldözésére használják.

https://gloria.tv/post/STYrHzCPejJd4iT947jV9QhFH

 

Carbonia 01.07.2021-6.48 óra. MEGTAGADTÁL ENGEM, FELFESZÍTETTÉL A KERESZTRE... PAPJAIM!

 

Megtagadtál, elárultál és felakasztottál a keresztre, ... papjaim!
"Tövises töviskoronával,
Sikítok rád minden fájdalmamban
pusztulásodért.
Felhívlak, akik megtagadtatok engem egy nyomorult ezüstpénzért!
Itt vagyok, megfeszítve és tele vagyok vérrel. Végtelen fájdalmamban jövök hozzád, ... belenézek a szívedbe, és látom a sátánhoz való tartozás szörnyű jeleit, rossz szívedet látom, immár érzékenységtől és szeretettől mentesen.
Szenvedek azért, ami most rátok fog jönni, ostoba emberek, méltók ahhoz, hogy a helyemben választott istenhez tartozhassak.
Ismét hozzád jövök, Vértől csöpögve, áttört Szívemmel, hogy újra minden fájdalmamat kiáltsam feléd, és ismét a szeretetért és a végtelen szeretetért szólaltatom meg tökéletes szerelmes dalomat.
Kérlek térj meg, térj meg, tarts bűnbánatot ebben az időben, amely még rendelkezésedre áll, térj vissza a Szeretet Istenéhez, kérj bocsánatot meggondolt szívvel.
Alázatosan borulj le a keresztre feszítés előtt, bűnbánatot tartva mindazért a gonoszságért, amelyet ellene tettek.
Kérj tőle megbocsátást ... térj meg! Szórd meg a fejed hamuval, mondj le a sátánról, térj vissza az életéhez az életbe való visszatéréssel!
Még ma is meghalok megfeszítve értetek, papjaim!
Megtagadtál, elárultál és felakasztottál a keresztre, ... már nem félsz Istentől! Mi lesz veled, szegény emberrel? Te, aki inkább meghalsz, mint élsz; nagyon jól tudod, hogy az üdvösség csak az Atya Istenben van, soha a Földön egyetlen ember sem tud megmenteni, még kevésbé a sátán, akit ma imádsz a helyettem !
Bolondok vagytok, nem akarjátok megvédeni magatokat, feláldozzátok magatokat a Pokolért és lelkek sokaságát hurcoljátok magatokkal. De eljött az ideje, hogy jelen leszel a Legfelsőbb előtt, ... mit fogsz mondani neki, amikor megkérdez téged?
Remegve, mint a nyulak, kifogásokat keresel? … Isten megbüntet benneteket, férfiak, ... gonoszságotokért megkóstoljátok az igazságosság botját.
Egyedül maradtam! A földi egyházamat ellenségem irányítja, lelkészeim örömmel szolgálják és ünneplik őt. Ah! … Milyen fájdalmat okoz számomra ... és hogyan lesz számodra Júdás ezekben az időkben? … Miserum est!
Kérem ennek az Emberiségnek a "sürgős megtérését" ... ne késlekedjen visszatérni hozzám.
A szeretet Istene. "