Ahogy egyre többet tudunk meg az egyházi hierarchia mai doktrinális és erkölcsi korrupciójáról, amely a reneszánsz kori feljegyzéseket idézi, úgy tűnik, hogy a csoda az, hogy a Summorum Pontificumot–
a XVI. Benedek pápa által kiadott motu proprio-t, amely megengedte a
hagyományos latin mise ünneplését – egyáltalán kiadták. Ez egy
vízválasztó pillanat volt, a bátorság és a szívesség gesztusa, egy
egyértelmű tényező a hagyományos szentmise megsokszorozódásában szerte a
világon, amely gyengítette a modernisták hegemóniáját. Hálásak
voltunk, hogy van egy pápánk, aki ahelyett, hogy csontot dobott volna a
feltételezett nosztalgiázóknak – mint ahogy VI. Pál és II. János Pál
“indultumai” tették -, bátorsággal kimondta az igazságot: hagyományunk
nagy liturgiáját soha nem törölték el, és soha nem is lehet eltörölni.
Igazságos már az elején elmondanunk, hogy a Summorum Pontificum hasznos
volt a hagyománytisztelő katolikus mozgalom számára, miként hasznos
volt a régi idők óriási méretű gyorsító rakétája is egy űrhajó pályára
állításához: hatalmas nyers erővel rendelkezik, de ennyi a feladata, és
amikor kiürül, leesik. A Summorumot a történelem egyik
legnagyobb pápai beavatkozásának szánták, de valójában nem más, mint
kárelhárítás; nem lehet egy állandó struktúra pillére, még kevésbé
alapja.
Ha nem értjük meg annak gyenge pontjait, nem
fogjuk megérteni, hogy miért vagyunk még mindig ennyire sebezhetőek
Ferenc pápa és körének machinációival szemben, és ami még fontosabb,
nem lesz meg a szükséges erőnk ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy
ellenálljuk annak, amit a Vatikán tesz a hagyományos római rítus
ünneplésének visszaszorítása vagy megakadályozása érdekében.
Bármennyire is pragmatikusan profitált a hagyományhű mozgalom a Summorumból (és
ebben nem lehet kétség), meg kell tanulnunk teljesen a saját lábunkra
helyezni súlyunkat, hogy amikor a jogi mankót vagy támaszt hirtelen
eltávolítják, ne essünk el tehetetlenül.
A Summorum előszava valóságos diadalének a római pápáknak a
szent liturgia irányításában az évszázadok során betöltött központi
szerepéről. XVI. Benedek méltán emeli ki Nagy Szent Gergely, V. Piusz és
sok más pápa meghatározó szerepét (listáján szerepel VIII. Kelemen,
VIII. Urbán, X. Piusz, XV. Benedek, XII. Piusz és XXIII. János). Azonban
nem tesz említést egy mindennél fontosabb tényről: a pápák, bár
időnként módosították a liturgia részeit, soha nem tekintették magukat
az egyházi szertartások urainak és birtokosainak, akik teljes
ellenőrzést gyakorolhatnának azok felett– mint akik ki tudnák dobni
ezeket a rítusokat, és újra tervezhetnék őket a semmiből, ha úgy tetszik
nekik. Hogy egy Ratzinger számára kedves metaforát használjunk: az
övéké a kertész munkája volt, nem az alkotóké. Ha egyesével
végigtekintünk a pápákon láthatjuk, hogy bármelyikük hozzájárulása
elhalványul a kapott és továbbadott örökség egészéhez képest.
A Summorum
felsorolt pápái között van egy pápa a hatodik századból, egy a
tizenhatodikból, egy a tizenhetedikből és öt a huszadikból. Sok
évszázados stabilitás után – amely nem a megcsontosodást jelenti, hanem
a Szentlélek irányítása alatt lassan érlelődő formai tökéletességet,
amint azt másutt
is állítottam – nem mulaszthatjuk el észrevenni, hogy valami
felbolydul, amint a huszadik századba érünk: egyfajta fokozódó
viszketegség vagy őrület a liturgikus reform iránt: a század elején
elindultunk a breviárium és naptár változásaitól, a század közepi
nagyheti változtatásokon át, az 1963 és 1974 közötti évtizedben minden
szertartás és szertartás dekonstrukciójáig és újjáépítéséig.
Őszintén szólva bizonyítékokat látunk egy túltengő ultramontanizmusra,
amely a pápát teszi azzá, aki meghatározza a katolikus istentisztelet
tartalmát és üzenetét, egyre csökkenő tisztelettel a hagyomány iránt.
Ezzel éles ellentétben láthatjuk, hogy az V. Pius által a tridenti
zsinat után kodifikált római rítus már a pápai kodifikációt megelőzően
is létezett. Ez a Missale Romanum nem azért az, ami, mert
a pápa azzá tette, hanem azért, mert a pápa ellenőrizte és
hitelesítette azt, amit kapott egy nyomtatott kiadás formájában, ami
azt tartalmazta, ami úgy tűnt számára, hogy leginkább hű a
hagyományhoz.
A Summorum Pontificum így írja le a régi rítus kedvelőit: “Bizonyos régiókban azonban sok hívő olyan szerető érzülettel ragaszkodott és ragaszkodik ma is a korábbi liturgikus formákhoz”, amelyek, mondja Benedek pápa „mélyen áthatották lelki kultúrájukat”.
De nem a katolikusokra, mint katolikusokra hárul-e a felelősség,
hogy szeressék azt a liturgiát, amely a hit előző századaiból érkezik
hozzájuk? Ez nem más, mint ami a liturgikus mozgalom egészséges
szakaszának elsődleges célja volt, ahogy az olyan szereplők esetében
látjuk, mint dom Prosper Guéranger: jobban megismerni az örökölt
liturgiát, hogy jobban szeressük, és teljesebben éljük meg.
E hívek “lelki kultúráját” “mélyen áthatotta” az ő liturgiájuk–
természetesen, és helyesen! A hívőknek, akik arra törekedtek, hogy
gyakorló katolikusok legyenek, nem volt szükségük más liturgiára, mivel
az, amelyiket már gyakoroltak, győzelmet aratott a szívük és az
elméjük fölött, áthatotta az életüket, sőt a társadalmi miliőjüket is
(elég csak a régi liturgikus naptár gazdagságára gondolni). Olyan,
mintha a Summorum kisebbségi problémaként azonosítaná az
egyetlen mentalitást, ami katolikusnak nevezhető és a liturgia
történetének egyetlen vágyott célját. Ebből következően az úgynevezett
reform olyan erőszakos cselekedet volt, amely által a hívek elidegenedtek a katolikus hitet és életet meghatározó “liturgikus formáktól”.
Miután
elővezeti azoknak a pápáknak a listáját, akik soha nem merték
megtiltani (és ugyanígy soha nem merték “megengedni”) az ősi rítusok
szerinti istentiszteletet, említést tesz II. János Pál “indultumáról” .
Ez a fogalom csak azon hipotézisből kiindulva értelmezhető, mely
szerint az Egyháznak joga van betiltani vagy elnyomni egy hagyományos
rítust, amely felfogást ugyanakkor Benedek néhány bekezdéssel később
tagad (sőt, sok más írásában is tagad). Csak az igényel engedélyt, amit
jogerősen megszüntettek; ha az usus antiquior soha nem volt eltörölve, és nem is lehet eltörölni, akkor egy papnak soha nem volt szüksége engedélyre, és soha nem is lesz szüksége engedélyre, hogy gyakorolja.
Ez a
pont nyilvánvalóan a legnagyobb jelentőséggel bír a hagyományos római
rítus használatának minden jövőbeni pápai vagy kuriális aláásási
kísérletére való válasz során. Sajnálatos módon a Summorum Pontificum és a püspökökhöz intézett kísérőlevél, a Con Grande Fiducia,
még mindig azt a hamis nézetet tükrözi, hogy a pápának és a
püspököknek hatalmukban áll meghatározni, hogy a római rítusra
felszentelt papok használhatják-e saját rítusuk klasszikus formáját –
az egyetlen létező formát, amely az apostoli hagyományból és a több
mint 1500 éves folyamatos egyházi fejlődésből származik. Fogalmi
ellentmondás azt mondani, hogy a római rítus papja törvényes módon
gyakorol egy részben deformált és részben kitalált rítust, amelyet
egyetlen pápa hirdetett ki, míg ugyanannak a papnak szabad vagy tilos
gyakorolnia a több száz pápa által kapott és továbbadott
tiszteletreméltó rítust, amelyet azok együttes tekintélye erősít meg.
A Summorum Pontificum leghírhedtebb jellemzője az az állítása az 1. cikkben, hogy a római rítusnak két “kifejeződése” van:
„A
VI. Pál pápa által közzétett Római Misekönyv a latin szertartású
katolikus Egyház „lex orandi”-jának rendes kifejeződése. A Szent V.
Pius által közzétett és Boldog XXIII. János által újra kiadott Római
Misekönyv pedig úgy tekintendő, mint az Egyház ugyanezen „lex
orandi”-jának rendkívüli kifejeződése, és tiszteletreméltó és régi
használata következtében kellő tiszteletben kell tartani. Az Egyház „lex
orandi”-jának e két kifejeződése a legkevésbé sem vezet az Egyház „lex
credendi”-jének megoszlására; ugyanis az egyetlen római szertartás két
szokását képviselik. Éppen ezért a Római Misekönyv Boldog XXIII. János
által kiadott és soha be nem tiltott editio typicája szerinti
Szentmisét mint az Egyház liturgiájának rendkívüli formáját szabad
ünnepelni.”
Ugyanakkor az az állítás, mely szerint VI. Pál 1969-es Missale Romanumja (a “Novus Ordo”) ugyanaz a rítus, vagy ahhoz tartozik, amit a Missale Romanum előzőleg 1962-ben kodifikált – vagy egyszerűbben, hogy a Novus Ordo-t a mise “római rítusának” nevezhetjük –, nem állja ki a kritikai vizsgálat próbáját,
és ez az állítás nem áll meg bármely két, vetus és novus liturgikus
könyv esetében sem. A római egyház történetében még soha nem volt két
“formája” vagy “kifejeződése” ugyanazon helyi liturgikus rítusnak egyidejűleg és egyforma kánoni státusszal.
Az, hogy Benedek pápa mondhatta, hogy a régi rítust soha nem vonták vissza (numquam abrogatam), azt bizonyítja, hogy VI. Pál liturgiája valami új, nem pedig az előzőnek puszta revíziója, mivel a missale minden korábbi editio typicája helyettesítette
és kizárta elődjét. Bár a latin egyházban mindig is voltak különböző
“úzusok”, a római liturgia megduplázása a disszociatív identitászavar
vagy skizofrénia esete.
Nem
lehetséges, és nem is kívánatos a tridenti rítusról és a Novus Ordo-ról
ugyanazon római rítus „két formájaként” beszélni; és nevetséges azt
mondani, hogy a deviáns forma “rendes” és a hagyományos “rendkívüli”,
kivéve, ha ez az értékelés csupán szociológiai vagy statisztikai. A
római rítus és VI. Pál modern pápai rítusa közötti teológiai és lelki
tartalom radikális különbségeit mutató, egyre bővülő tudományos
eredmények ismeretében intellektuálisan tisztességtelen és hiteltelen
azt állítani, hogy a régi és az új rítusok ugyanazt a lex orandit vagy következésképpen ugyanazt a lex credendit fejezik ki. Lehetséges, hogy az új rítus mentes az eretnekségtől, de lex orandija csak részleges átfedésben van a régi rítuséval, és így a credanda is, amelyet közvetít - amint azt nemcsak a szövegekben, hanem a szertartásokban és a nyilvános istentisztelet minden más dimenziójában is látható.
Ha van állítás, ami közös lehet a hagyományhoz hűek minden típusa számára, ez
lenne az: amit VI. Pál tett a katolikus egyház liturgiájával, az
tektonikus elmozdulás volt, példátlan támadás a hagyomány ellen – és
ezért valóban rossz, méltatlan a pápasághoz, a pápai hivatal
kötelességeivel összeegyeztethetetlen, olyan módon gonosz, ahogy az
apagyilkosság vagy árulás gonosz. Tudjuk, hogy a korábbi pápák
hozzáadtak vagy módosítottak a rítusokon, de soha nem úgy, hogy ránézve
az “előtte” és az “utána” állapotra bárki azt mondhatta volna, hogy
ezek különböző dolgok. VI. Pál azt tette, amit egyetlen pápa sem
merészelt megtenni: megváltoztatta a katolikus egyház minden rítusát,
tetőtől talpig. Még az összes szentségi formát, legszentebb formulákat is módosította.
Összehasonlítva
a régi és az új miséket, láthatjuk a nagyrészt összeegyeztethetetlen
naptárakat, a szinte teljesen különböző olvasmányrendet és az euchológia (azaz az ima szövegek), zene és a rubrikák
radikális dekonstrukcióját. Hasonló kedvezőtlen összehasonlításokat
lehet tenni az Egyház bármely két szertartása között: a régi és új
keresztség, a régi és új bérmálás, a régi és új diakónusi, papi és
püspöki szentelések, bármely tárgyú régi és új áldások, stb. között.
Kétségtelen, hogy a hagyományhoz hűeknek igazuk van abban, hogy ez
egyáltalán nem “reform”, hanem forradalom volt .
Van-e hatalma egy pápának arra, amit VI. Pál tett? Nem azt kérdezem, hogy képes-e úgy tenni, mintha
hatalma lenne, ezer évnyi politikai tőkét fordítva arra, hogy a
hierarchiától és a hívektől engedelmességet követeljen akaratának, a
forradalom befogadásának, amely visszaél a hagyomány befogadására
vonatkozó készségesség katolikusokra jellemző attitűdjével. Azt sem
kérdezem, hogy VI. Pál szubjektíven mit gondolt arról, hogy mit tesz,
vagy mit tehet meg, sem azt, hogy a püspökök és a többi hívő
szubjektíven mit gondolt arról, amit tesz, vagy amit tennie kellene
válaszképpen az olyan új rítusok bevezetésére, amelyek több közös vonást
mutatnak Cranmerrel és Pistoia-val, mint Clunyval és Tridenttel.
Inkább
azt kellene kérdeznünk, hogy objektíven egy pápának joga van-e új
rítusokkal helyettesíteni a katolikus egyházban az annak egész
történeleme során organikusan kifejlődött rítusokat. A szubjektív
szándékok rendezetlenek és zavarosak lehetnek, de objektíven a
liturgikus forradalom elválasztotta a katolikusokat saját
hagyományuktól, az ortodoxiától, mint “helyes istentisztelettől”, és úgy
alakította át a lex orandi és a lex credendi kapcsolatát, hogy a “pillanat tanítóhivatalát” irányító liturgikusok koalíciója az imádság egyetlen normája lett.
Ha egy
ilyen szakadás legitimnek és elfogadhatónak tekinthető, akkor már nem
maradt a liturgia örök elveiből semmi: minden pusztán a pápaság
teljesen önkényes (liturgia)gyakorlatára redukálódott. Juan de
Torquemada bíboros (1388–1468) az egyháztörténelem nagy részében
elfogadott józan meggyőződést így fogalmazta meg: ha egy pápa nem tartja
be “az egyházi istentisztelet egyetemes rítusát”, és “önfejűséggel
elválasztja magát az egyetemes egyházhoz való hűségtől”, akkor “képes
skizmába esni”, és ekkor nem szabad engedelmeskedni neki, és nem is kell
“támogatni” (non est sustinendus).
Ez tehát a Summorum Pontificum alapvető problémája:
belsőleg ellentmondásos, az egyház történetének legsúlyosabb pápai
hatalommal való visszaélése által okozott monumentális ellentmondáson
alapul. Ennek eredményeképpen rendelkezései nem tesznek mást, mint hogy
szinte minden lépésnél visszhangozzák a feloldhatatlan dialektikus
ellentétet a kollektív egyházi hagyomány visszavonhatatlan kiváltságai
és a liturgikus etiológia, az ontológia és a teológia feletti igényelt
vagy feltételezett autoritás között. A motu proprio tükrözi és
megerősíti az egyháztan és liturgia hamis elveit, amelyek éppen ahhoz a
válsághoz vezettek, amelyre maga a motu proprio volt a részleges
válasz. XVI. Benedek munkásságát gyakran jellemzi egy hegeli
dialektikus módszer, amely egyszerre kíván ellentmondásokat
fenntartani, vagy egy tézisből és annak antitéziséből kíván magasabb
szintézist létrehozni (a “kölcsönös gazdagítás” ebben a keretben
értelmezhető).
A Bevezető és az 1. cikk után a Summorum Pontificum többi
része finoman túszként tartja a hagyományos liturgiát, vagy
másodosztályú állampolgárságot ad neki, ahogy addig is volt.
Nyelvezetének gyakorlati eredménye az lett, hogy megsokszorozta a
lelkipásztorok és püspökök kifogásait, akik mindig azt állíthatják, hogy
a régi rítusú szentségek léte akadályozza vagy akadályozhatja a
lelkipásztori ellátást, hogy a püspöki útmutatás vétójogot jelent a pap
tiszteletre méltó szentmise mondására vonatkozó kérése kapcsán, és hogy
az azt kérő katolikusok viszályt szítanak, és rombolják az Egyház
egységét.
A Summorum Pontificum szükségtelenül
bonyolítja a helyzetet, és megsokszorozza a bürokratikus akadályépítés
lehetőségeit. Soha nem könnyű meggyőzni a püspököket, hogy valóban
lelkipásztorok legyenek, de egy olyan dokumentum, amely egyszerűen azt
mondta volna, hogy “A régi szentmisét minden egyházmegyében több
helyen elérhetővé kell tenni eddig és eddig az időpontig, és minden
szeminaristát fel kell készíteni rá” talán legyőzte volna azt a
tehetetlenséget, akadályozást és örökös halogatást, amelyet a motu
proprio megjelenésének tizennégy éve alatt láttunk.
A 9. cikkely esettanulmánynak tekinthető:
“Ugyanígy
a plébános, mindent jól mérlegelve, engedélyt adhat a korábbi rituálé
használatára a keresztség, a házasság, a gyónás és a betegek kenete
szentségének kiszolgáltatásakor, ha a lelkek java ezt indokolja. Az
Ordináriusok felhatalmazást kapnak arra, hogy a bérmálás szentségét a
régi Pontificale Romanum szerint szolgáltassák ki, ha a lelkek java ezt
javallja.“
Bár a szándék – hogy felszabadítsuk ezeket a gazdagságokat a lelkek javára – csodálatra méltó,
a nyelvezet ismét túl óvatos, túlságosan nem elkötelezett. Miből
tudjuk, hogy egy plébános “figyelmesen megvizsgált minden szempontot”? Ő
miből tudja ? Miért kell engedélyt adnia a többi szentségi
szertartásra, ha azok ugyanúgy nem voltak eltörölve, mint a szentmise?
És az elsődleges feltétel, “ha úgy tűnik, hogy a lelkek java megköveteli”, gyakran azzal a mennydörgő válasszal fog találkozni: “Senki üdvössége nem függ egy adott liturgikus rítustól!”
Tudok
olyan püspökökről, akik egyszerűen határozottan tagadják, hogy a
lelkeknek jó, ha hozzáférésük van az Egyház hagyományos
szertartásaihoz; azt mondják, jobb, ha “engedelmesek”, “alázatosak és
elégedettek azzal, amit az Egyház nyújt”, és “nem a külsőségeket
keresik, vagy nem ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez arról, hogy mi a
tiszteletteljes”, stb. Mondjuk ki: ha a lelkészeknek és püspököknek
lenne fogalmuk arról, hogy mi szolgálhat a lelkek javára, nem lennénk
abban a katasztrofális helyzetben, amelyben most tudhatjuk magunkat.
Bármilyen nagyok azok az előnyök, amelyeket a Summorum Pontificumon keresztül
élvezhettünk, nagyon nagy szükségünk van egy átfogóbb teológiai
megértésre a hagyományos liturgia eredendő igazságáról, valamint a
papság és a laikusok ilyen liturgiához való jogának
elidegeníthetetlenségéről. Látnunk kell, hogy bármit is adtak a pápák a
szentmiséhez az évszázadok során, nem vagyunk a pápák lekötelezettjei a
liturgia miatt; az megelőzte őket, felsőbbrendű a valóságában és a
hatalmában; ez Isten egész népének közös tulajdona.
Ha a Summorum Pontificumot hatályon kívül helyezik, azzal a hagyományos római liturgiát nem fogják eltörölni; ha Summorum rendelkezéseit
megnyirbálják, az nem lesz ok arra, hogy megnyirbáljuk a hit és a
kultúra hatalmas kincstárának egyre jobban kibontakozó helyreállítását.
Lehet, hogy az Isteni Gondviselés szükségesnek látja, hogy még jobban
elválasszuk magunkat az ultramontanizmus tejétől, hogy a hagyomány húsán
edzhessük állkapcsainkat – a prelátusok jóváhagyásával vagy anélkül.
(A cikk forrása: Crisis Magazine)
https://invocabo.wordpress.com/2021/07/08/peter-kwasniewski-a-summorum-pontificum-tizennegy-eve-a-tragikus-hibak/