Dr. Szegedi László : Krisztussal megélt személyi egységünk az Eucharisztiában

1960 tavaszán Pannonhalmán találkoztam Máriás Lajos atyával, aki Gologiról magyarosította nevét. Én segéd munkás voltam a feloszlatott szerzetesek öreg otthonában, ő pedig betegen került be.Natalia nővérnek Máriás atya volt a lelki atyja, aki utolsó éveiben nálam lakott. A kápolna szüntelenül szerepelt imáiban.

Úgy kerültem a szociális otthonba, hogy 1959 Szent József ünnepén hatvanötünknek el kellett hagynunk a központi szemináriumot állami parancsra, mert megtagadtuk, hogy béke gyűlésre járjunk. Én Pannonhalmára mentek dolgozni, ahol diákoskodtam. Máriás atyát Pécsről ismertem, tanárom volt a szerzetes rendek feloszlatása előtt. Őt a feloszlatás után körözték, de nem fogták el,  bujdosott. Betegsége miatt amnesztiában részesült, s így került a szociális otthonba. Arra kértem, hogy beszéljen a Szűzanyáról, mert Pécsett nagy engesztelő, Mária tisztelő hitszónok volt. A parkban Szent Benedek szobra előtt sétálva, első mondata azt volt,  hogy amikor kezedbe veszed az ostyát, és azt mondod, hogy ez az én testem, abból Krisztus Teste lesz. Te nem azt mondod, hogy ez Krisztus teste, hanem azt, hogy ez az én testem. Krisztus személyi egységben van veled, Krisztus mondja benned, veled, te pedig Krisztussal, Krisztusként mondod. Krisztus te vagy, és te Krisztus vagy. Ebben az egy mondatban benne rejlik az a rendkívül gazdag, lélegzet elállító karizma, amit ő bujdosásában kapott az Eucharisztiáról, s amit ő elképesztő intenzitással élt minden nap reggeltől estig. Tudtam. Ez a mondat akkor ott, nem ragadott meg.

Máriás atya következő mondata az volt, hogy te egyszer felindítottad a szándékot, hogy valahányszor kimondod az átváltoztatás szavait, akkor is Krisztussal egyesülten akarod kimondani az átváltoztatás szavait, ha az együtt szándékolás nem jut az eszedbe. Tudtam. A következő mondatot tudhattam volna, elméletileg tudtam is, de sohasem váltottam apró pénzre, emlékeim szerint mások sem. Azt mondta, hogy Krisztus nemcsak az átváltoztatás pillanatában van benned, és nemcsak akkor működik közre veled, hanem egész életedben, ha felindítod a szándékot. Krisztus veled jár, pihen, dolgozik, beszél. Ebben az esetben nem annyi érdeme lesz a tetteidnek, amennyit te érdemelsz ki, hanem, amennyit Krisztus kiérdemel. Ez az érdem kérdése volt központi mondanivalója ennek a gondolatnak, ami engem megragadott. Konkréttá vált számomra Krisztus és az én titokzatos személyi egységünk, ami valamiképpen olyan, mint az átváltoztatás tevékenységében való közös tevékenységünk. Krisztus nemcsak az átváltoztatás pillanatában vállalja az egységet és közreműködést, hanem minden tettemben, amennyiben én szándékolom, és nyitott vagyok rá.

Az igazán nagy élményt a következő gondolata jelentette. Krisztus nemcsak arra nyitott, hogy veled egyesülten élje személyi egységben a te életedet, hanem megnyitja feléd egész lét gazdagságát. Krisztus meghív, hogy kapcsolódj be az Eucharisztián keresztül a kereszten elszenvedett halálába, dicsőítésébe, hálájába, engesztelésébe világméretekben, az egész világ javára. Te Krisztussal egyesülten élheted Krisztus kereszten megélt engedelmességét, engesztelését, háláját, dicsőítését, mint sajátodat a világ javára. Az atya, mint említettem állandó magányban élt. Volt, hogy egy fa ládában lakott a Balaton partján, állandó szentségimádásban. A ládára szalmát tettek, hogy a szomszédok figyelmét eltereljék az esetleges besúgók elől. Az ő élete az Eucharisztia körül forgott. Ő azzal a könyörgéssel, engeszteléssel, imádással, dicsőítéssel foglalkozott, abba kapcsolódott bele, amit Krisztus az Eucharisztiában folytat a világ javára. Az atya nemcsak arról tudott, amit mi mondunk, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, hanem belekapcsolódott Krisztus eucharisztikus tevékenységébe. Krisztus benne, rajta keresztül folytatta világüdvözítő tevékenységét. Krisztus élete természetesen nem merül ki eucharisztikus tevékenységével, van apostoli, karitatív, stb tevékenysége, de minden tettének gyökre és csúcsa az eucharisztikus élete.

Én ott, akkor megkaptam azt a karizmát, amit az atya élt, mert számomra konkrét, lélegzet elállító lett ez az élet. Szív beteg voltam, nehezen bírtam a kertészeti segédmunkát. Úgy nézett ki, az állam nem fog hozzájárulni, hogy papként tevékenykedjek. Ebben a pillanatban minden mellékessé vált, én Krisztussal világméretekben áraszthatom a világra a Szentlelket, úgy fogalmaztam, hogy Krisztussal építhetem a mennyországot.

Abban az időben kellett volna letennem örök fogadalmam a feloszlatott, titokban szervezkedő ciszterci rendbe. Máriás atya azt mondta, ha engem ennyire megragadott az ő karizmája, ne tegyem le az örök fogadalmat Zircre. Neki lesz majd szerzetes rendje. Azt kérte, hogy a karizmához való vonzódásomat tekintsem oda szóló hívásnak. Amennyiben letenném Zircre a fogadalmat, nehezebb lennek a rendjébe való átlépés. Máig sem értem, hogy miért, de hallgattam rá. Megígértem neki, ha lesz rendje, belépek, addig egyházmegyés pap leszek. Arra nem éreztem indítást, hogy én próbáljam létrehozni ezt a rendet.

Néha mondott egy-két szót Natália nővérről, és a Norma fánál felépítendő kápolnáról szóló látomásáról, az ott állandó engesztelő szentségimádást végző férfi szerzetesrendről, de ezek engem nem nagyon ragadtak meg. Nem is mondhatott sokat Natália nővérről, akiknek ő volt a lelkiatyja, mert a jezsuita rend nem fogadta el a nővér próféciáit, s megtiltották Máriás atyának, hogy foglalkozzon vele, és hogy beszéljen róla. A nővér nem szerepelt beszédeiben, de nagyon fontos szerepet játszott az életben a Norma fánál felépítendő kápolna. Az atya összes imáját, mint örökre érvényes isteni döntést élte meg. Ezeket mind a kápolnához kötötte. Imáiban mindig a kápolnába képzelte be magát, s az Élete annak a szentélynek a kincstárát gazdagította. Dávid fát, aranyat, követ halmozott fel a jeruzsálemi templom építéséhez, az atya pedig a lelki energiát gyűjtött a szentély javára.

Az atyában élt a remény, azt hiszem próféciát is kapott, amit úgy értett, hogy még életében elkészül a kápolna, s létrejön a férfi rend, amely a kápolnában a prófécia szerint állandó szentségimádás formájában engesztel. Az atya utolsó éveit plébániámon töltötte. Úgy gondolta, hogy 97 éves korában fog meghalni, addigra mindez megvalósul, de 1997 ben élete végén egyik fiatalunk figyelmeztette a rákos beteg atyát, hogy félreérthette a próféciát.

Naponta elmondok egy tized rózsafüzért az atya kérésére rendjének gondolatáért, de a karizmát élve, nem a kápolna és a rend körül forgott gondolatvilágom, hanem Isten országának gondolat világában lelkipásztorkodtam. 2013 tavaszán meglepett az Új Ember egy rövid újság cikke, hogy a Normafánál voltak hívek, s szó volt arról is a cikkben, hogy szükség van férfi rendre. Ez év őszén egy meggyilkolt papunk temetésén találkoztam volt egyházmegyés papunkkal, Mészáros Domonkossal, akin keresztül megtudtam, hogy a Norma fánál felépítendő kápolna egy TV műsor kapcsán egyre többek szívét mozgatja meg. Valóban megkapó a nővér látomása, hogy az orosz hadsereg közeledtével a Szűzanya elhagyja az országot, mert kérését nem teljesítették, a püspökök nem osztották fel a nagybirtokukat, nem építették fel a kápolnát a Norma fánál, amihez azt ígérte, ha megteszik, nem lép magyar földre idegen katona bakancsa. A Szűzanya a látomásban elhagyta az országát, amire egyre nagyobb sötétség borul. Nemzeti, keresztény szempontból biztos, hogy beteljesedett a prófécia. A Szűzanya azt ígérte a nővér esdeklésére, hogy ne hagyjon el bennünket, hogy akkor jön majd sokára vissza, ha felépítik a kápolnát Norma fánál. Korunkban hirtelen izgalmas lett a Norma fánál építendő kápolna, országos rendezési terv része lett, s többen is indítást éreznek rá, hogy az ügyet kézbe vegyék. Rejtélyes, érthetetlen a különböző próbálkozások, amik a női rend létrehozása körül zajlottak, a férfi rend körül nem mozdult semmi.  A próféciák homályosak, feltételesek. Amennyiben hiteles próféciával állunk szemben, akkor is, biztos, a Szűzanya számára első sorban nem egy kő kápolna az első rendűen fontos. A templom mindenütt jelképe és színtere az ő köztünk való egyfajta tevékenységének. Mi szegény, kis nép vagyunk, nálunk nem templomot kért, hanem csak kápolnát. A kápolna lényege az  az engesztelő élet, amiről beszélt, de a kápolnának is megvan a maga szerepe. Számomra úgy tűnik, a Szűzanya által a magyar Egyháznak szánt karizmának egy sajátos formája Máriás atya lelkisége. Azt hiszem ebben a körben mozog a Szeretetláng próféciája és mozgalma is.

Titokban történt papszentelésünk után két évvel, mi váci papok amnesztiában részesültünk, az állam részéről, ami azt jelenti, hogy bennünket alkalmazhatott lelkipásztori munkára püspökünk. Bennünket nem pápai engedéllyel szenteltek pappá,  - ami nagy bűnnek számított - , hanem kaptunk püspökünktől írást, ha találunk olyan püspököt, aki felszentel bennünket a váci egyházmegye szolgálatára, akkor szenteljen fel. Egy internált esztergomi segéd püspök, - Szabó Imre - szentelt bennünket pappá titokban a Kassai téri templomban.

Segéd munkásból, majd sekrestyésből káplán lettem. Hetente 33 hittan órám volt hatalmas tanyavilágban Izsákon. Autónk nem volt, kismotoron, biciklivel, lovas szánnal, télen gyalog jártam a tanyákat. Péntekenként nyolc tanyasi órám volt. Este, amikor hazafelé mentem a havon, angyalok röpítettek, és boldogan árasztottam a Szentlelket a világra, Krisztussal megélt azonosságomban. Érthetően, karizmámról írtam a doktori értekezésemet. Timkó professzor úr, később püspök, aki görög katolikus volt, nagyon érdeklődött, honnan vettem, amit írtam, elfogadta volna magántanári értekezésnek - mondta. Akkor még én sem tudtam, hogy amit írtam, az nem katolikus skolasztika, világnézeti teológia volt, hanem görög szellemű úgynevezett misztagógia, ami arról szól, hogy mit is tesz Krisztus a szentségekben.

A gyakorlás mellett sokféleképpen gondolkodtam, írtam is erről a témáról, és átfogó teológiai képem alakult ki.

 

 

Jézus Krisztussal való személyi egységünk

 

Máriás atya karizmájának lényege, hogy a hívek felindíthatják a szándékot, hogy ugyanazt akarják tenni, mint amit Krisztus tesz az Eucharisztiában. Ebben az esetben Krisztus azonosul a hívekkel, a hívek Krisztusként állnak az Atya előtt, és Krisztusként szolgálhatják a világ üdvösségét. 

Máriás atya nem fedezett fel teljesen ismeretlen igazságokat. Az Egyház hitében és gyakorlatában benne van ez az isteni valóság. De ez a misztérium, titok még tudat homályban él bennünk. Máriás atyát megragadta ennek a valóságnak mélysége, távlata, hogy mi Krisztussal személyi egységben élhetjük az Ő tevékenységét, és Ő éli velünk a mienket. Máriás atya, amikor ez tudatosodott benne, ezt apró pénzre váltva élte, hirdette a mi elméleti hitünket, és lélegzetelállító távlat és mélység tárult fel előtte. Máriás atya karizmája nem csupán ennek az igazságnak felfedezésében áll, mert ez önmagában egy elvont, elméleti, homályos megállapítás, hozzátartozik ennek a hitnek a megélése.

Ennek a tevékenységnek alapja Isten szeretetének egyik vonása. Isten szeretete, ha megélünk belőle valamit, meghökkentő, felfoghatatlan távlatok nyílnak meg előttünk. Isten szeretetében az ellentétek csodálatos harmóniában valósulnak meg. Isten szeretete örök, de megnyilvánul a lehulló virág szirmaiban. Isten szeretete végtelenül szép, bensőséges, ujjongó, nagystílű és legkisebb részletre is kiterjed. Isten szeretetének rengeteg vonása van. Isten életének lényege, - emberileg szólva, - nem mindenható hatalma, tudása stb., hanem végtelenül szép személyes magatartása a legkisebbel szemben is, amivel lehajol, és magához felemel. Isten felfoghatatlanul bensőségesen szeret bennünket. Istent valamennyien tegezzük. Az Úr Jézus az Atyát Abbának nevezte, amivel a bensőséges kapcsolatot akarta kifejezni. Ezt szoktuk emlegetni, de a hívek többségének értelmét, szívét nem mozgatja meg ez a csodálatos valóság. Isten legtöbb hívő számára elvont, távoli, ismeretlen fogalom, nem kerülnek személyes kapcsolatba az Atyával. De akadnak hívek, akiknek az életében átélt, tevékeny kapcsolatot jelent ez az isteni tény. Aki megkapja ezt a karizmát, az tudja átélni valamelyest Isten bensőséges közeledését felénk. Másik fontos tulajdonsága Istennek, hogy irgalmas szeretettel szereti ezt a bűnbe esett világot. Szoktuk emlegetni. Akit Isten megérint lelke mélyén szeretetével, az tud átélni belőle valamit. Istenhez fűződő kapcsolatunk abban is egyedül álló, hogy az Úr nemcsak partnerként szerepel kapcsolatunkban, hanem oly módon, mértékben lép be életünkbe, nyílik meg felénk, hogy személyi azonosságot él velünk, és élhetünk vele, belőle, Ő pedig tud élni személyünkben, megéli a mi életünket. Ennek tökéletlen emberi formája, amikor nagy beleélő képességgel rendelkező emberek példázk beteget látogatnak, és beleélik magukat a beteg helyzetébe, és együtt éreznek vele. Az Úr Jézus sokkal teljesebb azonosulást, egységet él meg a hívekkel.

Úgy szoktam fogalmazni ezt a valóságot, hogy Ő és én személyi azonosságba kerülünk, ami egymás között, emberi kapcsolatainkban, legalábbis abban a mértékben képtelenség. Arról tudunk, éljük, csodáljuk, hogy szeretettel egyesülünk az Úr Jézussal. Számunkra ez a csúcs. De Ő be tud, és be akar lépni nemcsak a világba, nemcsak szeretet kapcsolatban akar lenni velünk. Az isteni szeretet csúcsa, amikor személyi azonosságot vállal és él meg velünk. A mi életünket nemcsak bennünk, de tőlünk magát megkülönböztetve akar élni, hanem bennünk, rajtunk keresztül akarja élni teremtett életünket.

Az evangéliumokban beszél erről az eggyé válásról Jézus.„Uram mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég nekünk”. „Már  olyan régóta veletek vagyok – felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát?.. a tetteket az Atya viszi végbe, aki bennem van.” (Jn 14, 8 – 10).  „Én és Atya egy vagyunk”(Jn 10.30). A teológia beszél az isteni személyek egymásban levéséről, s ezt valósítják meg az isteni személyek velünk, köztünk is. Eckhart mester, egy középkori német misztikus írt az Istennel való egységről. Gyanúsították, hogy esetleg panteista, de nem ítélték el.

Liturgikus imáinkban Isten gyakorolja velünk, és mi vele gyakoroljuk ezt az egységet, azonosságot. Az átváltoztatáskor a pap nem azt mondja, hogy ez Krisztus teste, hanem azt mondja, hogy ez az én testem. Minden liturgikus könyörgésünket úgy fejezzük be, hogy a Mi Urunk Jézus Krisztus által. Az utolsó ítéletkor az Úr Jézus azt fogja mondani, amit egynek a legkisebbek közül tettetek, azt nekem tettétek. Ez nem csupán jogi azonosság. Jézus azt mondja apostolainak, aki titeket hallgat, engem hallgat. Ez sem csupán jogi megbízás, hanem Krisztus azonosulása az igehirdetővel, vagy például feloldozásban a feloldozó pappal.

A misztikusok néha megkapják, hogy átéljék ezt az értéket a hétköznapi életben. Foucault atya megtérése után elment a tuaregek közé, ahol korábban idegenlégiós tiszt volt, hogy rajta keresztül jelen lehessen az ő igen szeretett testvére Jézus a tuaregek között. Kiko a neokatekumenatus alapítója indítást érzett, hogy elmenjen Madridban a nyomornegyedbe lakni. Egy bádog kunyhó lett a szállása. Volt, hogy -5 fokos hidegben csak azért nem fagyott meg, mert 5 kóbor kutya feküdt rá. Misztikus élményben megkapta, hogy Jézus rajta keresztül jelen akar lenni a nyomorultak között. Jézus nemcsak jelen volt Kikóban, Jézus volt a Kikó, benne élte át emberként a nyomor negyed életét.

Máriás Lajos jezsuita atya megkapta azt a karizmát, hogy ezt az azonosságot rendkívül intenzíven átélje, és gyakorolja az Oltáriszentségben az Egyház javára. Jézus Krisztus nemcsak az Eucharisztiában éli velünk a létegységet, hanem igehirdetésben, egyéb szentségek kiszolgáltatásban, stb.

 

Jézus Krisztus eucharisztikus tevékenysége az utolsó vacsorán

 

Az Úr Jézussal való személyi egységünk sajátos formája az Eucharisztia. Az Eucharisztia az utolsó vacsorára megy vissza. Az Úr Jézus életének a végén vagyunk. Három év alatt sikerült egy kis csapatot megnyernie, hogy kövessék őt. A csapat szellemi, erkölcsi, hitbeli értéke emberileg nézve, nem ad okot nagy büszkeségre. Mindaz, amit az Úr Jézus tett, végtelenül szent tevékenység, mert a Fiú Isten tette emberi természetében. Minden tette végtelenül tökéletes bizalom, engedelmesség, alázat az Atya iránt, amit Ő Szentlelkével tett. Némi eredményt is ért el, nem túl sokat.

Vissza kell térnie az Atyához. Néhány szabad órája van már csak ezen a földön, mert jön a világ fejedelme. Húsvéti átvonulási vacsorán, mielőtt átvonulna az örök életbe, elbúcsúzik tanítványaitól, és új áldozatot rendelt övéinek, amit Ő nagyon várt. Kezébe vette a kenyeret, s azt mondotta, hogy ez az Ő Teste, amelyet áldozatul ad értük, és a bor az Ő vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Az apostolok valami új liturgikus áldozatra gondolhattak, amit az Úr Jézus rendelt el népe javára.

Szent János apostol átfogó hátteret és isteni távlatot ábrázol az utolsó vacsorai új és örök áldozatnak. Jézus az Atyától jött, és vissza kell térnie az Atyához. Ekkor adta szeretetének legnagyobb jelét. Ez nem a lábmosás, hanem apostolai szereplői lettek az Atyával történt legbensőbb kapcsolatának. Ő most emberi természetével az örök üdvösségbe megy vissza. Neki emberi természetével is a végtelen, emberi természetet is odaadó szentháromságos szeretettel kell visszaszeretnie az Atyát. Csak így lesz teljesen kölcsönös, végtelen isteni szeretet kettejük között. A véges emberi életnek meg kell szűnnie, a szeretet áldozatává kell válnia, hogy beléphessen a kölcsönös végtelen isteni szeretet közösségbe, mert földi, emberi természettel ezt az életet nem lehet megélni.

Krisztus Urunk, izraelita vallási fogalmakkal kifejezve magunkat, szent, Istennek tetsző áldozattá vált a keresztfán. Ismétlem, csak ami szent, tökéletes szeretet áldozatává válik, azt tud bekapcsolódni, részt venni a szentháromságos szeretet közösségben, ami első sorban nem hely kérdése, ahová beengednek-e vagy, sem bennünket a mennyországba, hanem első sorban bekapcsolódás isteni stílusban, az isteni szeretet közösségbe.

Nem tudjuk, hogyan zajlott volna le a búcsú az apostoloktól, hogyan alakult volna át emberi természete megdicsőült természetté, ha nem lett volna bűnbeesés. De a jelen körülmények között nem kellett gondolkodni arról, hogyan fejezze be az életét. Gondoskodtak arról a főtanács tagjai, akik elhatározták, hogy kivégeztetik. Jézus számára adva volt a lehetőség, hogy ne meneküljön el, ne bénítsa meg őket, hanem engedelmességből fogadja el a megalázó, kínos halált Atyja iránti engedelmességből, mint totális, mindent adó szeretet vallomást.

Krisztus Urunk nemcsak a maga számára akarta elnyerni az örök üdvösséget, hanem az egész, őt elfogadó, benne hívő társadalom számára is. A mondottakból következik, hogy nemcsak Krisztusnak kell szent, tökéletes áldozattá válnia, hanem mindenkinek, aki részt akar venni ebben az életközösségben. Krisztus Urunk az emberiség főpapja. Ő az utolsó vacsorán nemcsak a maga emberségéért vált áldozattá, hanem helyettünk, értünk. Az Úr Jézus személyi egységet vállalva velünk, a mi személyünkként állt az Atya előtt. Jézus Krisztus ebben titokzatos egységben állt az emberiség élén az Atya előtt. A pap a közösséget képviseli Isten előtt. Mindez első sorban az Úr Jézusra érvényes, minden más vallás papi tevékenysége legjobban esetben tökéletlen szimbóluma Krisztus papi tevékenységének.

Jézus Krisztus az utolsó vacsorán az egész véges, zárt, bűnbe esett emberiség Isten adta főpapja, aki a maga és választott népe, továbbá az egész emberiség nevében, emberiségért, emberiség javára élte meg a tökéletes, önmagát feláldozó szeretetet. Új és örök szövetségnek nevezte áldozatát. Ami tökéletes az örök. Tökéletes, kölcsönös odaadás jött létre az Úr Jézus és a hozzá tartozó, Őt elfogadó emberiség és az Atya között.

Az Úr Jézus mindazt, amit megélt, létrehozott, rábízta az Egyházára, hogy élje, folytassa, pontosabban az Egyházában éli a földön. Az Úr Jézus megbízta az apostolokat, hogy ezt cselekedjék emlékezetére. Azt akarta, hogy világot átfogó, örök áldozatát szőjék bele a történelembe, mai fogalommal misézzenek. Azt akarta, hogy abból az áldozati lakomából hívei táplálkozzanak. A hívek az Eucharisztiából táplálkozva Jézusból, Jézussal Istenért szent, tökéletes áldozattá válnak. A hívek az örök élet részesei lesznek, akik az örök élet kenyerével táplálkoznak.

 

Eucharisztia az Egyház életében

 

A katolikus Egyháznak központ karizmája Krisztus végtelen gazdagságából az Eucharisztia. Az Egyház igen mély hívő tisztelettel veszi körül az Eucharisztiát. Ez a forrása papi nőtlenségnek, cölibátust kér a Római Egyház papjaitól, akikre rábízza az Oltáriszentséget. Ezért van minden nap szentmisénk, ezért vannak díszes templomaink, ezért számít sajátos jámborságnak, ha valaki naponta részt tud és akar venni a szentmisén.

A latin teológia, a skolasztika azt hangoztatta régen az Oltáriszentségről, hogy áldozat, ami a II vatikáni zsinat után elhalványult, míg II János Pál pápa 2000. évet megnyitó körlevelének hatására újból nagy erővel hangoztatjuk. A zsinat után az Eucharisztia közösséget létrehozó hatását emelték ki jobban, ami igen fontos mozzanat. Az Úr Jézus a közösséget gyakorolta az utolsó vacsorán, és a táplálékot is kiemelte, vegyétek, egyetek ebből mindnyájan.

Az Oltáriszentségről azt emeljük ki legjobban a protestánsokkal való vitánkban, hogy az Úr Jézus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Mint említettem, Máriás atyának Jézus eucharisztikus tevékenysége volt a fő élménye.

Most, miután megrajzoltuk az utolsó vacsora hátterét, térjünk vissza az Úr Jézus áldozati tevékenységére.  Az Úr Jézus az utolsó vacsorán kezébe vette a kenyeret, és azt mondta, ez az én testem. Tettének gyökere, mint minden tettünk gyökere „szándék felindítása”, személyes döntés, hogy valamit teszünk. Szándékunkat természetünk hajtja végre. A személy üresség, nyitottság az értékekre, azokat fogadja be magába. A személy a „szándék felindításával dönti el”, hogy valamit tesz.

Az Úr Jézus, amikor az utolsó vacsorán kezébe vette a kenyeret, akkor felindította a szándékot, hogy életét szeretet vallomásként visszaajándékozza az Atyának, az érte vállalt halálban. Az Úr felindította a szándékot, hogy Ő az emberiség élén, a világ főpapjaként az emberiség nevében, javára, helyettesítő, kiengesztelő áldozatként, személyi azonosságot vállalva az emberiséggel, ajánlja fel halálát a világ javára. Jézus Krisztus személyi egységet, azonosulást vállalt a bűnbe esett emberiséggel az utolsó vacsorán. Az Úr Jézus mindezt átfogó, általánosságban mozgó szándék nyilatkozatként tette. Az Úr a neki adott Szentlélek karizmájával hősi áldozatként vállalta és végig élte megrendítő kereszthalálát szeretet vallomásként. Ennyit tudott tenni, és ennyit tett az utolsó vacsorán. A többit rábízta a mennyei Atyára.

A mennyei Atya végtelen szeretettel fogadta Fia szándék nyilatkozatát és ennek megvalósítását a kereszthalálban, megáldotta, gondját viselte, és ráárasztotta Szentlelkét az Ő áldozatára. Ennek az áldásnak az eredménye lett az Úr Jézus feltámadása, amelyben az Úr Jézus a maga és hívei számára elnyerte az újjáteremtő Szentlelket.

A feltámadás után az Úr Jézus a Szentlélek hatására minden részletében, és végtelen mélységében szemléli a mennyei Atyja ölén a bűnbe esett világot, annak minden tagját, és közösségét, minden pillanatban, és üdvtörténeti folyamatában. Jézus most már minden részeltre kiterjedően „felindítja a szándékot”, hogy mindenkiért, mindenkivel egyesülten, azonosulva megszenteli gyenge jó tetteiket, és az egész bűnbe esett, de megtérni kész világot Istenért való áldozattá szenteli a mi közreműködésünkkel. Arról nekünk halvány fogalmunk sincsen, hogy micsoda áldozatot jelent a számára azonosulni a bűnösökkel, engesztelni és könyörögni értük. A getszemáni kerti vér verejtékezés sejtet egy kicsit ebből a valóságból. Misztikusok kapnak néha valami morzsát a világot átfogó krisztusi áldozat megélésről. Az Úr Jézus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, és átéli az egész világot, annak minden tagját, beleéve magát a teremtményekbe. Elképesztő, felfoghatatlan az végtelen személyes élet, amit Ő megél az Eucharisztiában. Látja minden ember bűnét, lázadását, lanyhaságát, közönyét. Az Egyház tagjainak bűnei, különösen a választott lelkek és papság bűnei különösen fájók számára. Mennyi szenvedés forrása mindennek az átélése az Eucharisztiában. Végtelen odaadással könyörög, esdekel a bűnösök megtéréséért személy szerint mindenkiért. Ujjongva dicsőít, élete feláldozásával ad méltó hálát az Atya végtelen szeretetéért a maga és hívei számára. Nem győzöm ismételni, hogy Jézus jelen van az Eucharisztiában, és megéli a mi sorsunkat megrendítő, egyedülálló módon, személyi azonosulással. És nem lehet felfogni végtelen rangját, tettei értékét, érdemét, amivel az Atya elé áll értünk. És eközben mindezt megélhetjük hitben, mint sajátunkat.

Krisztus nem égi magasából folytatja eucharisztikus tevékenységét, hanem a hívek között, rajtuk keresztül, bennük. Krisztus a híveknek azokkal a tetteivel tud azonosulni, amelyeket az Ő szellemében végeznek. Krisztust a hívek lekorlátolják, ha nem kapcsolódnak be eucharisztikus áldozati tevékenységébe, és felszabadítják, ha erőteljesen beleélik magukat Krisztus személyébe, és Krisztusként könyörögnek, adnak hálát, engesztelnek, dicsőítenek a világ javára.

 

 

A Krisztussal történő eucharisztikus személyi egység gyakorlása

 

Jézus Krisztus felindította a szándékot az utolsó vacsorán, amit a szentmisében folytat, hogy eucharisztikus áldozatában megjelenik köztünk, és értünk, velünk folytatja eucharisztikus tevékenységét. Ő beleéli magát a mi életünkbe, és meghív bennünket, hogy vegyünk részt értünk vállalt áldozatában az Ő személyében. Ezt a szándék felindítást a Szentlélek ereje valósítja meg.

Ezt az „ima módot” úgy kell gyakorolni, hogy felindítjuk magunkban a szándékot, hogy mi az eucharisztikus Krisztussal azonosulva, személyében, a nekünk adott karizma birtokában akarunk imádkozni, tevékenykedni.

Lélekben beleéljük magunkat Krisztus személyébe, és ezt végtelen gazdagságot Krisztusként kezdjük gyakorolni részleteiben, vagy pedig átfogó szándék felindítással. Jézusként szólunk az Atyához, Jézusként szólítjuk meg az Atyát, pl. én Szentatyám. Aztán elmondhatjuk, hogy Én a te Szent fiad, vagy mondhatjuk úgy is, hogy én a Te Szent fiad, aki jelen vagyok ebben a méltatlan szolgádban, szólok hozzád. Mérhetetlen gazdag változatot imádkozhatok meg Jézusként: személyes életem, családom, közösségem, papságot, híveket, népünket, Európát, Egyházat, világot stb. Tevékenységem lehet könyörgés, hála, dicsőítés, engesztelés azok számára, akiket meg akarok élni Jézusként. Természetesen csak olyan tevékenységet folytathatok Jézusként, amik beleférnek az Ő felfogásába, tevékenységébe, céljaiba.

Az Anyaszentegyház a szentmisében oly módon fogja egységbe Krisztus világüdvözítő tevékenységét, hogy „Őáltala, Ővele, Őbenne a tiéd Mindenható Atya Isten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké”. A kánon végének ez a dicsőítése nem csupán kijelentése az eucharisztikus tevékenységnek, hanem minden szentmisében létrehozza ezt a dicsőítést az Egyház javára.

Az eucharisztikus tevékenységben nem csupán az Úr Jézussal tevékenykedhetünk, aki megdicsőíti az Atyát, hanem az Atyával is, Atyaként is szólhatunk az Úr Jézushoz, viszonozzuk az ő fiúi dicsőítését, s az Atya is velünk dicsőíti meg Szent Fiát. 

Szűz Máriát, az angyalokat és szenteket is bevonhatjuk e tevékenységünkbe. Ők sokkal átfogóbban, mélyebben, gazdagabb Lélek birtoklással végzik a szentek közösségében ezt a tevékenységet. Pontosabban, ezt a küzdő Egyház folytatja, de segítségük felfokozza tevékenységünk értékét.

 

 

Eucharisztikus tevékenységünk gyümölcse

 

Máriás atya meg volt győződve, hogy ezzel az eucharisztikus tevékenységgel irányíthatja a világ eseményeit. Ezt árnyaltabban gondoltam, gondolom. Misztériumok világában járunk, ahol nem tehetünk magabiztos kijelentéseket, hanem alázattal kell bíznunk Isten kegyelmében.

Az Eucharisztiában Krisztus az egész Istenre megnyíló világ üdvösségét „szándékolja”. A szándék a személy tevékenysége. A személy a természetén keresztül végzi el, amit elhatározott. Ez Krisztusra is vonatkozik. Krisztus emberi természete egy emberi természet képességeivel rendelkezett földi élete folyamán. Az Úr megdicsőülése után elnyerte a Szentlélek végtelen erejét. A világ végén majd ezzel az erővel vet véget a bűnben megkeményedett e világ eseményeinek, de addig Egyházában földi életének törvényei szerint folytatja tevékenységét a szentségeken keresztül. Az eucharisztikus Krisztus világot átfogó szándékát az Atya megáldja. Az Atya gondoskodik róla, hogy ezek a szándékok, - vagyis az Isten felé megnyíló személyek tevékenysége az üdvösségre jussanak.

Ne felejtsük el, minél nagyobb áldozatot tud Krisztus megélni híveiben, annál csodálatosabb az Egyház eucharisztikus élete, és annál termékenyebb az áldozata. Krisztus rendelkezik karizmatikus erővel, ami annál nagyobb teljesítményekre képes, minél teljesebben megnyílnak a hívek feléje. Minden üdvös célra lehet imádkozni, felajánlani Krisztus áldozatát. Lehet betegeket megáldani az Eucharisztiával, lehet misét mondatni élőkért, holtakért, lehet egyéni, és közös szentségimádáson Krisztussal egyesülten imádni, könyörögni, hálát adni a legkülönbözőbb üdvös célokra. Említettem már, nyilván olyan szándékokat lehet Krisztussal egyesülten szándékolni, amelyek megegyeznek az Atya akaratával.

A világ legfontosabb eseményei nem az emberek különböző tevékenysége, hanem a szentháromságos személyek ítéletei a világról. Isten nem nyúl bele közvetlenül a világ eseményeinek irányításába, az események mennek az elégséges okság elve alapján. De ezen túl, ezek felett a szentháromságos személyek egymás iránti gesztusaiban dől el a világ végső sorsa. A Mennyei Atya a világ eseményei között meghallgatja, megáldja, megdicsőíti Fia világért való áldozatát az élet forgatagában.

Átfogó igazságokat fogalmaztam meg az üdvösség titkáról. Az üdvösség története végeredményben az Úr Jézus és a gonosz lélek harca a világ üdvösségéért, illetve kárhozatáért. A gonosz ebben a bűnbe esett világban gőggel, pénzzel, érzékiséggel, erőszakkal igyekszik elcsábítani az emberiséget. Krisztus pedig erkölcsi, és hit harcot vív szent hatalmával engedelmességében, alázatában, szelídségében, tiszta szívűségében, áldozatában a gonosz ellen, és győz a feltámadásban.  Ezt ajánlja fel nekünk, és ebben ajándékozza Isten világüdvözítő Lelkét.

Az üdvösség történetének legfőbb igazsága, ami felülír minden igazságot, törvényt, hogy a mennyei Atya megdicsőíti Fiát, akit végtelenül szeret, aki végtelenül sok szenvedést, megaláztatást viselt el, és visel el, hogy az Atya akaratát teljesítse. Az Atya oly módon is megdicsőíti Fiát, hogy mindent megtesz érte felfoghatatlan mértékben, bármit kérünk az Ő nevében. Az Atya a világ abszolút ura, akinek mindenekfölött való akarata, hogy megdicsőíti Fiát. A Fiú kiüresítette magát, és engedelmes lett a halálig, de Isten feltámasztotta, feltámasztja és megdicsőíti. Nemcsak húsvét vasárnap, hanem nagyon sokszor az üdvösség harcában. Bármit kérünk az Atyától Jézus nevében, megteszi nekünk (Jn 14.10.).

http://engesztelok.hu/irasok-tanulmanyok/767-krisztussal-megelt-szemelyi-egysegunk-az-eucharisztiaban

Tanúságtétel az Isteni Irgalmasságról elnevezett Máriának adott Üzenetekkel kapcsolatban 28.01.2014

2013 nyarán részt vehettem egy Maryvel való magán találkozón. Mi, egy hét személyből álló kis csoport, egy szerény, nem feltűnősködő hölgyet ismertünk meg személyében. E rövid találkozó során, az a gondolatom támadt, hogy feltegyek egy kérdést Jézusnak Maryvel kapcsolatban, ami már néhány éve foglalkoztat engem, és amit egyedül csak Jézus válaszolhatott volna meg. Mivel Marynek is volt egy kérdése hozzám, arra kértem őt, hogy röviden kettesben beszélhessünk. Távolabb mentünk a csoporttól, hogy ne halljanak bennünket, de ugyanabban a teremben maradtunk. Röviden beszéltünk egymással. Aztán megkérdeztem Maryt, hogy feltehetek –e vele kapcsolatban egy kérdést Jézusnak.  Igennel válaszolt, majd meglepetésemre azonnal visszament a helyére, felvett egy Jézust ábrázoló képet és egy kisebb iskolafüzetet és visszajött hozzám. Azt hittem, hogy le akarja írni kérdésemet, hogy a választ majd valamikor máskor közölje velem.

A feltett kérdésem után elkezdett imádkozni, kb. 10 másodpercig, a Jézus kép fölött. Majd elkezdett írni. Mellette ültem és figyeltem, amint tétovázás és gondolkodás nélkül nagy gyorsassággal, hibátlanul írni kezd, anélkül, hogy a leírt szöveget javította volna. Közben néha felsóhajtott: „Ó, ilyen hosszú!” Anélkül, hogy közben megállt volna, leírt egy szöveget, ami Jézus válasza volt számomra. Ennek befejezése után – anélkül, hogy letette volna a tollát, vagy felegyenesedett volna, vagy lelassult volna az írásban stb – leírt még egy szöveget, ami, mint később kiderült számunkra, egy üzenet volt Jézustól az egész jelenlévő csoport számára.

Miután Mary leírta az üzenetet, elkezdte a nekem adott üzenet tartalmát részletezni és magyarázni, mivel az én angolom, nem a legtökéletesebb.  Az egyik helyen elakadva, nem tudtunk tovább lépni, mert számomra a Jézus által használt, egyik szó nem volt ismeretes. Mary megpróbálta elmagyarázni nekem – más szavakkal, de még akkor sem értettem. Aztán egy papírra felrajzolt egy madarat kitárt szárnyakkal és azt kérdezte tőlem, hogy van – e nekem ilyen madaram. Aztán leesett a köd a szememről. Igen – ez az a galamb volt valóban, ami széttárt szárnyakkal a szobám mennyezetén található. Előzőleg mi sohasem beszéltünk, vagy találkoztunk. Így Jézus maga adta meg nekem a hitelesség bizonyítékát, mivel erről csak nagyon kevés ember tud.

Ez a nekem adott üzenet két, számomra idegen személynek lett elküldve a pontos fordítás céljából. Ebből az következett, hogy Jézus ugyanazokat a szavakat és becézgetéseket használta, amelyeket én is mondok Jézusnak, amikor imádkozom.

Következtetésem:

Mary nem ismert engem és nem tudott semmit rólam, senkitől sem. Spontán tettem fel kérdésemet Jézusnak. A megállás, a javítás nélküli folyamatos gyorsaság arra mutat rá, hogy Mary nem gondolkozott azon, amit írnia kellett, hanem ezt sugallták neki. Az a tény, hogy a Szentlélek galamb formájában lett megemlítve az üzenetben, szintén Isteni sugallatra következtet. Honnan ismerhette volna Mary azokat a szavakat, amelyeket imáimban használok?

Mindezek az utalások egyetlen végkövetkeztetésre vezettek engem: Nem Mary az írója a nekem intézett üzenetnek, hanem maga Jézus!

Jézus irántam való mélységes szeretete, melyet gyengéd szavaival adott tudtomra, nekem, egy méltatlan léleknek, még hetekig boldogsággal öntött el.

E történtek után, Mary nekem ajándékozta azt a Jézus képet, amely fölött imádkozott. Kitettem otthonomban. A következő nap csodálatos illatot árasztott, nem túl erőset, de jól érezhetőt. Három napig voltam ezzel az illattal megajándékozva – aztán megszűnt.

Ha Maryvel való találkozásomkor nem is hittem volna az Üzenetek hitelességében – ami azonban nem így volt –, ez után az élmény után teljes mértékben meg vagyok győződve róla!

Teljes szívemből köszönöm Istennek ezt a meggyőző jelet, amelyet nekem, egy jelentéktelen léleknek ajándékozott, és talán sok más embernek, akik ezt a Tanúságtételt olvassák és tudomást szereznek róla.

N.N.“

Pálosok a Hargitán

Készült a Magyar Pálos Rend Edélybe történő visszatelepülése alkalmából, 2014-ben.

Azok a firkás ötletek! - Placid atya történetei

2014.május 4 én vasárnap 11 órakor lesz a szeretett Placid atya PLATINA Miséje (felszentelésének 75. év emlékére)  a Budai Cisztercita templom: Bp.XI. Villányi út 25. Ennek tiszteletére közöljük ezt a vele készült interjút:

Placid atya – világi nevén dr. Olofsson Károly – kilencévesen került a bencés gimnáziumba. Nővére magánúton tanult otthon, és vizsgájakor feltűnt tanárember apjuknak, hogy „a maszat is tud mindent”. Négy és fél évesen vizsgázott első elemiből, és tizenhat évesen érettségizett.

– Mindig a legfiatalabb voltam: a legfiatalabb tanár, a legfiatalabb bencés, a legfiatalabb doktor, de leszoktam róla: most akárhova megyek, mindig a legöregebb vagyok – mondja bogos kilencvenhárom esztendeje ellenére derűvel telve. Ki se nézné az ember ebből a szelíd bencés paptanárból – magyar, német és bölcselet szak –, milyen veszedelmes bűnöző. 1942-ben tizennégy alakulat tisztikara jelentette fel, hogy a révkomáromi helyőrségi templom szószékéről reverendában tartott erkölcsi oktatás során tiszti becsületükbe gázolt. A főhadnagy tábori lelkészt két százados tartóztatta le, és mivel megingatta a biztos győzelembe vetett hitet, lefokozták honvéddé.
De ez szelíd ejnye-bejnye volt a szovjet hadbírósághoz képest, ahová az Andrássy út 60.-on át jutott. 1946-ban tíz év munkatáborra ítélték antibolsevista propaganda és tömegmészárlásra uszítás miatt.
Kik lehettek a példaképei?

– Elsősorban édesapám és édesanyám. Apám rendkívül szigorú, kemény ember volt, annyiszor elvert, hogy csoda, de fegyelemre szoktatott. Édesanyám tündéri teremtés volt, erősen hívő ember. A családot édesapám akarata uralta. Nem vette észre, hogy az édesanyám akarata is érvényesült, mert egy nőnek olyan ügyessége van, hogy az ujja körül tudja pörgetni a buta férfit. Bencés tanáraim voltak az eszményképeim. Olyan akartam lenni, mint ők, érettségi után jelentkeztem is Pannonhalmára.
– Mikor dőlt el, hogy szerzetes lesz?
– Svéd származású evangélikus édesapámat a barátja beszélte rá az áttérésre, de nem sok vizet zavart a gyülekezetben. Amikor tanította a nővérkémet és engemet a katekizmusra, a liturgiára, akkor lett tudatos katolikus. Negyedikes gimnazista koromban már a verebek is csiripelték: szerzetes leszek. 1933-ban harminchatan jelentkeztünk Pannonhalmára, tizenhatan öltöztünk be noviciátusba, egy év után kilencen mentünk tovább a klérusba, és hat év múlva hármunkat szenteltek pappá.
Hamarosan kórházi lelkész lett.
– Hozták a frontról a kosaras embereket. Nem volt lábuk, kosárban tették le őket a vonatról. Egy ilyen kétmankós ember öszszecsapta a két mankóját, úgy jelentett. Idehaza ’41–42-ben még divatosak voltak a sebesültek, a nagyságos asszonyok hoztak ajándékokat, de később elmaradtak.
– Mivel ingatta meg a győzelembe vetett hitet?
– Erkölcsi oktatásban végigvettem a tízparancsolatot – hallott arról ugye, hogy van ilyen? –, és mindegyik parancsolatra olyan példát hoztam, ami nem öregbíti a tisztikar becsületét. Úgy gondoltam, őszintének kell lenni az Úristen és magunk előtt is. Följelentettek, letartóztattak. Közöltem: példáimat jelentem a Honvédelmi Minisztériumban névvel és alakulattal. Az altábornagy a haját tépte. Utasította a tizennégy alakulatot, hogy vonják vissza a följelentést. Akkor én jelentem fel őket, hogy a tiszti becsületembe gázoltak. Az altábornagyot felvilágosították, hogy a szerzeteseket engedelmességi fogadalom köti, beszélt a főapáttal, és ő felkért, hogy mondjak le.
A háború után Pestre helyezik. Tanít a régi iskolájában, bekapcsolódik a parlamenti választásba, az első, 1920-as képviselőnő, a politikus és szerzetes Slachta Margit pártja, a Keresztény Női Tábor tanácsadója. Nem a kommunista párt mellett agitál még a csepeli Madiszban sem. Fiatal és szabad szájú. Mikor nyilvánosan megkérdezik, mit szól hozzá, hogy lelőttek egy szovjet katonát, azt feleli, így nem lehet a kommunizmus ellen harcolni. A hadbíróság besorolta a gyilkossággal gyanúsítható „Bakonyi-brigádba”. Nem is ismerték egymást. „Tökéletes összeesküvés!”
A vagonban egy orosz rabtársának megtetszett Placid atya cipője, és levette a lábáról.
– Gyengébb voltam nála, nem vitás. Nem tudtammegvédeni a cipőmet. 1947. január végén mezítláb érkeztem meg a brianszki erdei lágerbe. Egy törött fazsindelyt kötöttem a lábamra. Legalább fél órát kellett várnom a névsorban. Mintha tüzes parázs lett volna a hó, bőgtem, akár egy kölyök.Már nem Placid voltam, hanem „a nép 876-os ellensége”. A számot a ruhánkra meszelő fegyőr azt mondta, szerencsés vagyok. Meg is magyarázta: „Ocsko”. Ez a huszonegyezés orosz neve. De mi nem kártyázni jöttünk, bár számaim összege tényleg 21, és túléltem a tíz évet.
Mint a sikeriskolák mesterei, a pozitív gondolkodás prófétái ragyogó túlélési szabályokat állítottak össze: 1. A szenvedést ne dramatizáld, a panaszkodástól csak gyengébb leszel. 2. Keresd a lágerélet apró örömeit. 3. Mozgósítsd az életenergiád, légy különb rabtartóidnál. 4. Kapaszkodj, amibe tudsz, ha a Jóistenbe, akkor rájössz, Ő is akarja a túlélésed.
– Versenyt rendeztünk az örömök gyűjtésére. Egész nap lestük őket, és este beszámoltunk róluk egymásnak. Ha a levesben kettő helyett három krumplicska volt, az már öröm. Az győzött, aki a legtöbbet találta. Aztán a győzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok. Egyszer valaki tizenhét örömöt tudott felsorolni: „Gyerekek, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és soroltam, soroltam, nehogy elfeledjem!”
– Maga mindenben az Isten kezét látja!
– Ő nem hagyott magamra sosem. Édesapám temetésének délelőttjén felhőszakadást küldött, hogy délutánra friss levegő legyen.
– De ha esőcsinálásra volt gondja, hol volt Auschwitz, a háború és egyéb szörnyűségek idején?
– Ezt a Jóistentől kérdezze meg – vágja rá, de látja, hogy ez kevés, hozzáteszi hát:
– Édesanyám súlyos szívbeteg volt, féltem, hogy a nagy melegben rosszul lesz. – Összemosolygunk. – Olyan firkás ötletei vannak a Jóistennek – folytatja huncut tekintettel –, csak észre kell venni, érzékenynek kell lenni rá! Az is az Ő ötlete, hogy magácska most itt van. – Legyen az íráson az áldása, egyezünk meg gyorsan. A zápor csak birizgál.
– Nem csak belemagyarázza, hogy isteni akarat hozta a zivatart?
– Miért ne magyaráznám bele? Tényleg.
Bizonyára a firkás ötletnek köszönhető, hogy a favágás helyett egy évig portrékat festhetett. A pékség vezetője Budapesten vesztette el a jobb karját, és gyűlölte a magyarokat. Tizenhat éves kislányát agyoncsapta a villám.Megkérte a 876-ost, hogy igazolványképe után fesse le neki. Tündérszép lett. Akár az a hölgy, akit félve pingált huszonháromszoros gyilkos rabtársa zsebtükrének a hátára. A fickó lett a testőre. Mennyi nő került ki még a keze alól!
– Jó képzelete volt, hallja! – nézem a vöröses szőke hölgyet a maradék tükrön. – Ő kísértette meg?
– Lányok, hölgyek soha. A szüleim zárt életben neveltek, aztán bekerültem Pannonhalmára, majd tíz év a Gulagon: ez a kísértés hál’ Istennek kiesett az életemből.
Szabadulása után elszorult szívvel zötykölődött a 49-es villamoson a lakásuk felé. Odalépett a hátsó peronon álló férfihoz: „Segítsen, nem merek hazamenni. Tíz évet voltam szovjet lágerekben, és az édesanyám nem tudja, hogy hazajövök.” A kéznyújtásos válasz: „Sághegyi György vagyok, hét évet ültem a Gulagon, 1953-ban szabadultam.” Hát nem firkás ötlet ez is? Amíg nem mehetett föl a harmadikra, húsz éve halott édesapja háborítatlan névtábláját nézegette. Egy lány lépett hozzá: „Kit tetszik keresni?” „Tulajdonképpen saját magamat.”
Pannonhalmára nem kapott letelepedési engedélyt. Ládagyári körfűrészes lett: Olofsson elvtárs. 1956. november 7-én kapta volna meg a sztahanovistajelvényt, de ennek is lőttek. Hét hónapra rá véletlenül lefűrészelte bal keze mutatóujját. A munkakiesés miatt fegyelmit kapott. Betegszállítónak jelentkezett az ORFI-ba. Épp a személyzetisbe botlott: „Bencés tanár vagyok, tíz évet ültem a Gulagon, fűrészgéppel levágtam az ujjam, állást keresek.” Távirati stíl.
Soha annyi diplomás nem fuvarozta az intézetben a betegeket. Ő hamarosan mosodavezető lett. Szakmunkásvizsga, művezetői képesítés, tisztítómérnöki tanulmányok a berlini egyetemen, de ott már nem vizsgázott. 1977-ben 2600 forinttal nyugdíjba ment az államtól, de a papi hivatástól azelőtt és azóta sem. Először csak titokban misézett a domonkosoknál, mióta nyugdíjas, semmi szabadideje. Amíg bírta a lába, keresztelt, esketett, temetett, imacsoportja volt, betegeket látogatott, huszonegy zarándoklatot vezetett.
– Huszonhét éve tartok felnőtt katekézist, már nincs igém! – mondja, de látom, nem kell félteni.
Hetven évvel a felszentelése után tavaly volt a rubinmiséje. Vele ünnepelt Várszegi Asztrik főapát is. Itt, a Villányi úti Szent Imretemplomban nem tartottak még soha rubinmisét, Pannonhalmán 112 éve volt az utolsó. Nézem a minden megengedhető terjedelmen túllépett írást, a kétszer ekkora kihúzandó jegyzeteimet, és konstatálom: Placid atya megtalálta saját magát.

(Pünkösti Árpád, NOL 2010. május 21.)

Betiltják a szexuális propagandát Oroszországban

Az orosz törvényhozók dolgoznak a homoszexuális propagandát tiltó törvények kiterjesztésén, - a módosított törvény a szexualitás minden formájára vonatkozna, hogy beszüntessék a nyugati kultúrában általánossá vált, mindent az ösztönök szintjére lealacsonyító szexista nevelést.

Az alsóház által tárgyalt törvény javasolja a szexuális kapcsolatok elsődlegességének propagálását minden téren, beleértve a televíziót és az internetes közösségi médiákat. Az intézkedést azzal indokolják, hogy az orosz fiatalok sokszor már a teljes nemi érés előtt létesítenek szexuális kapcsolatot, ami arra enged következtetni, hogy a Nyugaton lezajlott "szexuális forradalom" a médián keresztül Oroszországba is begyűrűzik.

A nyugati országok demográfiai statisztikái kivétel nélkül igazolják, hogy ez a "szexuális forradalom" a többségi társadalom drasztikus megfogyatkozásához vezet és ez felér a fehér faj öngyilkosságával. A törvényhozók elmondása szerint a gyermeknemzés és a szexuális kapcsolatok mint örömforrás különválasztása nyugati befolyásra terjed az országban és hosszú távon az orosz népesség megfogyatkozásához, a primitív, ösztönszintű nyugati kultúra elterjedéséhez vezethet, aminek még most elejét kell venni.

A törvényjavaslat kezdeti formájában egymillió rubel (mintegy 6 és fél millió forint) pénzbüntetésre ítélné a kiskorúak számára is elérhető szexuális tartalmakat is megjelenítő filmek és könyvek szerzőit, valamint a terjesztést lehetővé tevő médiafelületet.

A törvény egyelőre csak a nem-tradícionális szexuális tartalmak megjelenítésének tiltását írja elő. Ezt módosítanák valamennyi szexuális tartalom kiskorúak számára megjelenítésének tiltására, amit a későbbiekben általános tiltássá módosíthatnak.

http://www.hidfo.net/2014/01/28/betiltjak-szexualis-propagandat-oroszorszagban

Visszatértek a pálosok Székelyföldre

Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szentelte fel vasárnap a Hargitafürdőn alapított pálos kolostort, és celebrálta az ünnepi szentmisét. A Szent István-templom, illetve annak kertje és környéke a kedvezőtlen időjárás ellenére is  megtelt az ünnepre érkezett hívekkel.

A szentelési ünnepség az új pálos kolostor teraszán kezdődött, ahol a kereszt és a pálos címer előtt összegyűlt az asszisztencia. A Székelyföldön közel kétszázharminc év után újra letelepedő „fehér testvérek” szerzetesházára Jakubinyi György érsek Isten áldását kérte, ezt követően pedig átvonultak a Szent István-templomba, ahol kezdetét vette az ünnepi szertartás. A templom kertje és annak környéke már a mise kezdete előtt benépesedett.

A gyulafehérvári érsek a szentmise elején kifejezte örömét, hogy az Úr hóeséssel – fehérbe öltöztetett tájjal – köszöntötte a fehér testvérek hazatérését. Szentbeszédében kiemelte: „a rendek között nem lehet széthúzás.” „Szent Pál azt mondja, Krisztus egyetlen, megoszthatatlan. Ez a mi egyházunk egysége a mai napig. Amikor szervezett rendek sokaságáról van szó, az nem Krisztus megoszlása – hiszen mindegyiknek más a hivatása (…), amelyre Krisztus szólítja őt.” Az érsek végezetül arra hívta fel a figyelmet, hogy amennyiben bárki meghallja az Úr hívó szavát, meg ne keményítse szívét.

A szentmise végén elhangzott a lengyelországi Izidor Matuszewski generális levélben megfogalmazott üzenete, eszerint a pálos közösség hálás a gondviselésnek azért, hogy több száz év után visszatérhetnek Székelyföldre. „Bízom benne, hogy a rend visszatérése Erdélybe áldott időszak lesz. Kívánom a magyar provinciában élő rendtársaimnak, hogy az új pálos szolgálati hely jó gyümölcsöt teremjen (…). A pálosok által teljesített szolgálat segítse a hit megerősödését, a remény és a szeretet elmélyülését híveink között és saját megszentelődésünkben” – fogalmazott levelében a generális atya.
„Hálát adok a jó Istennek, hogy a történelem viszontagságai ellenére nemcsak él, hanem gyarapodik is az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendünk" – írta levelében Kövér László, az Országgyűlés elnöke.

Darvas Kozma József esperes, plébános egy téglát ajándékozott a Hargitafürdőre költöző pálos szerzetesrendnek, amely Klastrompusztáról, az első pálos monostor padlójából származik. Mint elmondta, ezt annak érdekében tette, hogy a székelyföldi pálosokban legyen meg az a lendület, odaadás, amely Boldog Özsébben és társaiban, valamint a magyar pálos rendben megvolt évszázadokon keresztül.

Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség/Magyar Kurír

Az Egyház és a tradíciója P. Bernhard Zaby és P. Hermann Weinzierl közös honlapjáról

Az eredeti tanulmány német nyelven a honlapra feltett „Válaszok égető kérdéseinkre – Zaby és Weinzierl atyák tanulmányai” összeállítás 3. füzetének 68-74. oldalain olvasható.

[Előzmény: Ez év elején Fellay püspök új imahadjáratot hirdetett meg, mely már kihirdetésekor botrányt keltett. Erről tett fel 2014. január 10-én Zaby atya a honlapjára egy cikket: lásd „A tradíció visszatéréséért az egyházba”. Majd e cikket követően jelent meg az www.antimodernist.org/am honlapon egy nagyon fontos tanulmány e két fogalom: „Egyház” és „az Egyház tradíciója” tisztázására.]

Ha a tradíció ú. n. mozgalmára tekintünk, csak nagy aggodalmat érezhetünk, mert a halkan vagy egyesektől tele torokkal és tolakodó módon követelt igény a „tradíció” továbbvitelére egyre kevésbé egyezik meg a valósággal. A legtöbb tradicionalista anélkül, hogy észrevette volna, az évek múlásával ideológussá vált. Ezen ijesztő átalakulás oka egy egészen speciális kísértés, melybe a tradicionalista az egyházpolitikai tények miatt került; azaz annak kísértése, hogy az Egyházat és a tradíciót ne csak megkülönböztesse, hanem egymástól el is válassza – sőt, ezt követően még fel is ossza, vagyis különböző „csoportokba” sorolja.
     E több mint kérdéses folyamatra mutatott példát nemrégen Mgr. Bernard Fellay, az FSSPX rendfőnöke, aki úgy gondolta, hogy új rózsafüzér-imahadjáratát a következő intencióval kell meghirdetnie: „Pour le retour de la Tradition dans l’Eglise”, tehát „a tradíció visszatéréséért az egyházba”.
     Egy katolikus számára ez már tényleg furcsa imaszándék, hiszen, ha a tradíciónak vissza kell térnie az egyházba, akkor nyilvánvaló – amennyiben a szavaknak még van értelme, amit a modernistáknál soha sem lehet biztosan tudni, és időközben már a tradicionalisták köreiben sem lehet minden további nélkül előfeltételezni –, hogy Mgr. Fellay véleménye szerint a tradíció csodálatosképpen egyház nélkül van és az egyház tradíció nélkül. De akkor egy katolikus számára rögtön felmerül a kérdés: Milyen tradícióról és milyen egyházról beszél itt a rendfőnök, hogy ennek a mondatnak a katolikus teológia keretében egyáltalán még bármilyen értelme lehessen?
     [Itt következik a mostani tanulmányban a Fellay-féle intenció fordításának nehézségeiről szóló beszámoló: erről lásd a korábbi cikket: „A tradíció visszatéréséért az egyházba”, amit végül a szerző jelen írásában így fejez be:]
     Feltételezem, hogy a rendfőnök mielőtt az egész világon kihirdettette az imahadjáratot, átgondolta, hogy mi a célja ezzel, és ezért valóban úgy gondolta, ahogy eredetileg megfogalmazta: vagyis a híveknek azért kell imádkozniuk, hogy a tradíció visszatérjen az egyházba. Ezért komolyan veszem a szavait, és felteszem a kérdést: Mit is jelent „a tradíció visszatérése az egyházba”? Mit érthet ez alatt Mgr. Fellay?

Az Egyház és a tradíciója

Ha az ember komolyan utána kutat, kiderül, hogy a legtöbb tradicionalista olyan tradíciót védelmez, ami több mint kétséges. Tudjuk egyáltalán, hogy pontosan és lényegét tekintve mi a tradíció valójában?
     Hogy erre pontos választ adhassunk, elsőnek próbáljuk meg magát a fogalmat tisztázni. Hogy ez sikerüljön, ne egy mai tradicionalista szövegét vegyük kézbe, hanem egy megbízható kézikönyvet a katolikus hitről, mint például J. B. Heinrich (1816-1891) dogmatika professzor 1882-ben megjelent Dogmatikáját („Dogmatische Theologie”). Ennek második kötetében az „Isteni tradíció lényegéről” a következőket lehet olvasni:

„A traditio divina (= isteni tradíció – magyarul gyakrabban: szenthagyomány) objektív értelemben nem más, mint Krisztus és az Ő Szentlelke segítsége és befolyása alatt az apostoli Tanítóhivatal autentikus tanúsága és mérvadó, nyilvános és tévedhetetlen tan-kihirdetése, és az ezen nyugvó katolikus kereszténység egybehangzó, köztudomású és isteni hite által az apostoloktól kezdve a katolikus Egyházban mindenkor sértetlenül, hamisítatlanul és helyes értelmezésben megőrzött keresztény hit-letétemény. Aktív értelemben azonban az Egyháznak Krisztustól a Szentlélek által fenntartott egész tanító- és hittevékenysége, mely által az apostoli hitletétemény a kapott módon lesz megőrizve és átadva.”

Vagyis egyáltalán nincs semmilyen tradíció egyház nélkül, az „apostoli tanítóhivatal autentikus tanúsága és mérvadó, nyilvános és tévedhetetlen tan-kihirdetése nélkül”. Tehát csakis az Anyaszentegyház Tanítóhivatala által tudom, tudhatom, hogy mi az a tradíció. Ez egy egészen alapvető feltétel, amivel valójában minden katolikusnak tisztában kellene lennie, mert ez hozzátartozik minden katolikus alaptudásához. Az isteni tradíció, ami nem más, mint a mi hitünk, mindig az Anyaszentegyházon keresztül jut el hozzánk. Soha nincs tradíció Egyház nélkül, ÉLŐ Tanítóhivatal nélkül, mivel ezek hitünk legközelebbi normái. És ebből természetesen következik, hogy Egyház sem létezhet szenthagyomány nélkül.

[Schütz Antal Dogmatika című művében ezt az alaptételt így írja le: „A hagyomány eredetét tekintve szóbeli; Isten úgy közli a címzettekkel, hogy nem indítja őket egyúttal írásra is; és ők ismét írás nélkül továbbítják: a tanításokat élőszóval, a rendelkezéseket megfelelő élő intézkedésekkel. Minthogy az apostoli utódlás hézagtalan nemzedéklánccal köti össze a jelenlegi tanító egyházat a hagyományi kinyilatkoztatás első szerveivel, és a tanító egyház van az Istentől arra rendelve, hogy a hagyományi kinyilatkoztatást a maga egészében fönntartsa, terjessze és diadalát biztosítsa, ezért a hagyományt elsősorban az Egyháznak élő tanításából lehet meríteni. – Hogy mi igazi hagyomány, azt legkönnyebben és legbiztosabban az Egyháznak mindenkori élő, tekintély jellegű tanításából lehet megállapítani, mely a tévedhetetlenség karizmájánál fogva mindenkor a kinyilatkoztatott igazságot tárja a hívek elé. Tehát a tekintély jellegű egyházi tanítás a hagyomány legbiztosabb kritériuma. Ez azonban egyúttal a közvetlen hitszabály [[valószínűleg ez ugyanaz magyarul, mint ez a németből vett kifejezés: „hitünk legközelebbi normái”]]. – Nem elégséges sem a Szentírás, sem a szenthagyomány, ha elvonatkozunk a tanító egyház tekintélyétől. Mert hisz mind a Szentírást, mind a szenthagyományt úgy adta Isten, hogy tartalmuk az Egyház élő és tekintély jellegű tanítása útján jusson el az emberekhez. Az Egyház élő tanítása nélkül nemcsak az Írás, hanem a hagyomány is holt betű, mely csak esetleg tud egy-egy ember számára élő hit keltegetője lenni; elvben és általánosságban azonban nem.”]

Sok tradicionalista már annyira megszokta, hogy a tradíciót az „egyháztól” (vagyis az ő elnevezésük szerint: hivatalos egyház, zsinati egyház vagy Róma, vagy amit „egyház” alatt még érteni szoktak) leválasszák és elkülönítsék, hogy a szenthagyomány és az Egyház közötti ezen lényegbeli és szükséges összefüggés láthatóan semmilyen mértékben nem tűnik fontosnak már a számukra. Végül is évtizedek óta arra kényszerültek, hogy tradíciójukat a zsinatutáni „egyházzal” szemben megvédjék. Tehát immár több mint 50 év óta a modernisták és ezek zsinati egyházával szemben védekezniük kell, hogy a modernizmus tévtanai ne szívják be őket is.
     Ezért gondolják sokan közülük, hogy a „tradíció” náluk van, míg az „egyház” Rómában van. Mindeközben alig akad közülük valaki, aki számot adna arról, hogy akkor milyen „tradíció” van náluk, és milyen „egyház” van Rómában? Különösen az FSSPX [és az FSSPX „ellenállásának”] tagjai élezték ki ezt mostanában a végsőkig, amikor a zsinati egyházat kifejezetten és nagyon nyomatékosan a katolikus egyházzal azonosítják, és egyúttal hangoztatják, hogy ezt az „egyházat” [és főpapjait, köztük Bergogliot] meg kell téríteni, mert modernisták. Ha ez így van, ha az „egyháznak” [és „pápájának”] meg kell térnie, akkor persze érthetően nem kerülhető el a „tradíció” és ezen „egyház” elválasztása, sőt egymással szembeállítása sem.
     Akik ezt teszik, azok persze ezáltal teológiailag zsákutcába jutnak, amiből egykönnyen nem tudnak többé kikeveredni. De hát a „tradicionalisták” e fajtájánál nem ez az egyetlen zsákutca, ebből eggyel több vagy kevesebb, már tényleg nem számít.

Még egyszer: A dogmatikus Heinrich – aki Istennek hála, nem Econe-ban vagy Zaitzkofenben tanult teológiát – ezt tanítja nekünk: „A tradíció aktív értelemben az Egyháznak Krisztustól a Szentlélek által fenntartott egész tanító- és hittevékenysége, mely által az apostoli hitletétemény a kapott módon lesz megőrizve és átadva.”
     Ebből világosan kiderül, hogy az Egyház tanító- és hittevékenysége nélkül egyáltalán nincs semmilyen biztos tradíció, mert csak ez tudja a szenthagyományt a korokon át hűségesen megőrizni és áthagyományozni. Ezért beszélünk ÉLŐ tradícióról szemben a halott tradícióval, mely a könyvekben található.
     Kicsit másképp, és témánkhoz illően fogalmazva: A tradíció nem hozzájön az Egyházhoz, hanem a tradíció lényegében és mindig és csakis az Egyházból fakad, mégpedig az Egyháznak Krisztustól az Ő Szentlelke által megtartott egész tanító- és hittevékenysége által.

Ezért magától értetődően az Egyháztól levált tradíció nem az Egyház tradíciója többé! – De akkor micsoda? Nos, egy ilyen tradíció lehet Econe tradíciója, az FSSPX [és újabban az FSSPX „ellenállásának”] tradíciója. És ezért képzeli az FSSPX mostani rendfőnöke egészen komolyan – és ezt fejezi ki legújabb ima-intenciója, mert ez felel meg az ő és egész közössége teológiájának és hitének –, hogy azzal, hogy az ő FSSPX-tradícióját a modernista zsinati egyházba visszaviszi, ez az „egyház” újra megtér és ezáltal újra katolikus lesz! És pontosan ezt gondolja és hiszi időközben e közösségek követőinek legnagyobb része!
     A tradíció és az Egyház eme évtizedek óta hallgatólagosan tanított és de facto már a kezdetektől gyakorolt felosztása, és a „tradíciónak” ezt követő FSSPX-hez és az Egyháznak a zsinati „egyházhoz” való sorolása által ez a végkövetkeztetés elkerülhetetlen volt. Ugyanezért hisz Mgr. Fellay [és az FSSPX minden volt és mostani papja és híve] tévesen egy beteg egyházban, egy egyházban, ami siralmas állapotban van stb. (Lásd ezzel kapcsolatban a 3. füzet 12. oldalán kezdődő „Monster Church II. = Szörnyszülött egyház II.” című tanulmányt.)
     Minden további nélkül belátható, hogy Mgr. Fellay „egyházába” vissza kell vinni a tradíciót – csak se ez az „egyház”, se ez a „tradíció” nem katolikus, és e kettő együtt biztosan nem a katolikus Egyházat teszi ki, hanem megint csak egy szörnyszülött egyházat, egy szörnyszülött borzalmat. Ennek aztán végképp nincs semmi köze Jézus Krisztus igazi Egyházához.

A tradicionalisták megspórolhatták volna ezt a tévutat, ha komolyan vették volna azt a közmondást, ami az ilyen szituációkban mindig megfontolandó: Nincs semmi új a nap alatt. És ez valóban igaz! A mai tévtanítók legújabb felfedezései nem mások, mint a korábbi eretnekek régi tévedései. Ha a Piuszosok, élükön a rendfőnökükkel olvasták volna J. B. Heinrich fentebb említett Dogmatika könyvét, akkor a következő paragrafusokra bukkantak volna: „A tradíció viszonya a Tanítóhivatalhoz. Téves vélemények”. És itt bizonyára egészen meglepetve a következőket olvashatták volna:
     „II. A legmélyebb és legsúlyosabb következményekkel járó tévtan ebben az összefüggésben abból áll, ha valaki – mint ahogy a janzenisták és még nagyobb mértékben a legújabb eretnekek (ezalatt az ókatolikusokat érti) tették – ugyan elismeri a tradíciót és ezt kiváltképp a hit forrásának tartja, de az egyházi tanítóhivatalt, mint ezen tradíció tévedhetetlen hordozóját és értelmezőjét gyakorlatilag és elvileg tagadja, mialatt saját magának vagy a »tudománynak« tulajdonítja a jogot, hogy ahhoz ragaszkodjon ebből, amit saját kutatása által a tradícióban megtaláltnak hisz figyelmen kívül hagyva ezzel kapcsolatban az egyházi Tanítóhivatal döntéseit.”
     Pont ez, a Heinrich professzor által legmélyebb és legsúlyosabb következményekkel járó tévtan az, amit a tradicionalisták többsége magáévá tett: védik azt, amit ők „tradíciónak” neveznek az ellen, amit ők „egyháznak” neveznek. Bár elismerik a tradíciót, de az egyházi tanítóhivatalt mint e tradíció tévedhetetlen meghatározóját és értelmezőjét gyakorlatilag és elvileg is tagadják.
     Eközben e rémségért általában azzal mentegetőznek, hogy az egyház szükségállapotára és ennek következményeire hivatkoznak. Állandóan ismételt alibijük így hangzik: Engedelmeskedünk a pápának tévedhetetlenségének keretein belül, de amíg nem tévedhetetlenül nyilatkozik, tévedhet, és ezért az ilyen esetekben mi a tradíciót vesszük nem tévedhetetlen aktusainak normájaként. És mivel a pápa tévedhetetlen aktusainak kizárólag a tanítóhivatal rendkívüli aktusait tekintik – azaz az ünnepélyes dogma-kihirdetéseket – és gyakorlatilag, sőt időközben már elvileg is a rendes tanítóhivatalt teljes egészében tagadják [lásd Williamson püspök úr számos kommentárját], számukra a pápa valójában mindössze 100 évenként egyszer tévedhetetlen, aminek következtében tradíciójukat általában, illetve konkrétan 1950 óta mindig, maguk határozzák meg és maguk értelmezik. Az ő tradíciójuk tehát semmiképpen nem az élő tanítóhivataltól származik, hanem maguk csinálják egyszerűen figyelmen kívül hagyva az egyházi tanítóhivatalt.

Hallgassuk meg, hogyan ítéli meg az ilyen magatartást J. B. Heinrich professzor:
     „Ez, ahogy rögtön látszik, a Szentírás szabad kutatása protestáns elvének átvitele a tradícióra. Bár elismerik, hogy a Szentírás hitelesítésre, magyarázatra és kiegészítésre szorul a szenthagyomány révén, de annak eldöntését, hogy mi az igazi tradíció és mi ennek a lényege, végső fokon maguk döntik el.” [Koch bíboros pont ezzel vádolta az FSSPX-t, amit azok vehemensen visszautasítottak.]
     A tradicionalisták nagy részének a szabad kutatás ezen protestáns elve annyira vérévé vált, hogy minden ellenvetéssel szemben rezisztenssé és taníthatatlanná lettek. Annak jogát, hogy maguk döntsék el, hogy mi a valódi tradíció és annak mi az értelme, olyan magától értetődőséggel, szokásszerűen és az általuk legitimnek elismert tanítóhivatallal szemben olyan tudálékosan merészelik maguknak tulajdonítani, hogy ezt semmilyen módon nem engedik megkérdőjelezni, és nyilván egy idő után már nem is tudják, mert egészen szektává váltak.

E veszélyes öncsalás másik oka az átgondolatlan téves döntés: A katolikus úgy gondolja, hogy minden katolikus egyszerűen magától tudja, mi a tradíció, vagyis, mi katolikus.
     Ez a meggyőződés nem teljesen hamis, de van egy feltétele, mert azokból az időkből származik, melyekben a rendes Tanítóhivatal még „rendesen” tanított. Akkoriban természetesen minden katolikus mindig tudta, mi katolikus, hiszen csak az Egyház Tanítóhivatalától hallottakhoz kellett tartania magát, ami előbb vagy utóbb minden felmerülő kérdést, nehézséget, tévedést tisztázott.
     Azt, hogy a rendes Tanítóhivatal ezen szükséges segítsége ma kiesett, a legtöbb tradicionalista azért nem veszi észre, mert a Tanítóhivatal tévedhetetlenségét, miként fentebb már láttuk, gondolatban már olyan mértékben redukálta, hogy az már csak az Egyház tanítói tevékenysége kivételének kivételére korlátozódik, és így számukra már semmilyen gyakorlati jelentőséggel nem bír.
     Egyébként is, gondolják ezek a tradicionalisták átgondolatlanul, a katolikusnak mindig magának kellett eldöntenie, mi katolikus és mi nem (hiszen a Tanítóhivatal kb. 100 évenként egyszer, az ünnepélyes dogma-kihirdetésekkor szól hozzájuk). És ha egyszer mégis kétség merül fel, 100 év éppen elég hosszú idő, ezért csak utána kell olvasni a könyvekben, hogy mi az igazi tradíció. Eközben elfelejtik, hogy a tradíciónak van egy nagy hátránya, nevezetesen, hogy nem egyszerűen, minden további nélkül az Egyház tradíciója, mert az, ami a könyvekben áll, nem értelmezi saját magát – pontosan olyannyira nem, ahogy a Szentírás sem. Tanítóhivatal nélkül a katolikus ugyanannyira kevéssé tudja, hogy mi a tradíció igazi értelme, ahogy a protestáns nem ismeri a Szentírás valódi értelmét Tanítóhivatal nélkül. Pontosan ez a szabad kutatás protestáns elvének a Szentírásról a szenthagyományra való átvitele.

A katolikus dogmatika professzor, J. B. Heinrich ezen eljárásról így ítélkezik: „Kézenfekvő, hogy ezáltal az egyházi tekintély, a hitszabályok objektivitása, a hitegység és magának a hitnek a lényege pusztul el, és az isteni tekintély helyébe a saját mérlegelés kerül.”
     Való igaz, tényleg ez történik!

De mivel az a benyomás, hogy mégiscsak lehetséges, hogy a könyvekben leírt tradícióból a katolikus hitet ki lehet olvasni, annyira erős, hogy nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni, J. B. Heinrich ezt a látszatérvet egészen az alapjáig átvilágítja:
     „De nem úgy van, hogyha valaki legalább a Szentírás mellett a tradíciót mint az individuális írásértelmezés szabályozóját elismeri, akkor egy bizonyos garancia adott a tan igazsága és egysége számára, ami a protestantizmusban nincs meg? – A dolognak két oldala van: Az igaz, hogy a szenthagyomány tanúságai olyan nagyszámúak és olyan világosak, hogy általuk a Szentírás és az egész katolikus tan értelme annak számára, aki becsületesen az igazság után kutat, nagy biztonsággal és világossággal megállapítható. Ezzel kapcsolatban mondják az atyák és különösen Lerini Szent Vince, hogy az Egyház szenthagyományából mindenki ki tudja olvasni az igazi tanítást. De ezzel még a szentatyák az egyes embert nem jelentik ki függetlennek az egyházi Tanítóhivataltól, hanem mindenütt előfeltételezik, hogy az egyes ember nem csak közösségben áll az Egyházzal, de a tradíció értelmezését tekintve alá is veti magát a mindenkori és élő Tanítóhivatalnak, ahogy ezt mindig, ahol arra alkalom adódik, a leghatározottabban kiemelik és követelik. Ha azonban valaki arra vetemedik, hogy az egyházi Tanítóhivatal döntéseivel szembeszállva a hagyomány érvényességét és értelmét saját mérlegelése alapján döntse le, akkor a szenthagyománnyal való ezen eljárás az önkénynek, a tévedésnek és a szofisztikának (álokoskodásnak) nyilvánvalóan még nagyobb és veszélyesebb játékteret enged, és még kártékonyabb következményekkel jár, mint a protestáns Szentírás-elv, ahogy ez a következőkből világosan kiderül:
     A Szentírás, bármilyen nagytömegű és részben nehéz a megértése, és bármekkora veszélyt rejt is magában a tévedhetetlen irányelv nélküli helytelen értelmezése, mégis mind terjedelme, mind nehézsége, mind a veszélyek és az eretnek értelmezésekre szolgáló kibúvók tekintetében nem hasonlítható ahhoz a felmérhetetlen anyaghoz, amiből a tradíció forrásai állnak, melyeket valaki az Egyház élő Tanítóhivatala tekintélyétől függetlenül a hit legfelsőbb zsinórmértékévé szeretne tenni.
     1. A Szentírás bizonyos számú könyvnek a kánonban lezárt összessége; ezzel szemben a tradíció forrásai felmérhetetlen számú és határtalan tömegű írások és okiratok. Egyetlen egyházatya művei, mint például Szent Ágostoné, tízszer-húszszor nagyobb terjedelmű, mint a Szentírás.
     2. A Szentírás egészen és minden részében Isten szava, mentes minden tévedéstől. A tradíció forrásai között viszont csak az Egyház erkölcs és hit kérdéseiben meghozott végleges tanítói döntései tévedhetetlenek. A tradíció összes többi forrásánál ez nem áll fenn. Igaz, hogy konszenzusából ki lehet nyomozni az Egyház tévedhetetlen tanítását, de emellett számos, nem az Egyház tanításához tartozó anyagot is tartalmaznak, valamint részben egyoldalú, tökéletlen, sőt olykor téveset, ami mindenütt ott, ahol a tévedhetetlen Tanítóhivatal hiányzik, a tudatlanságnak sokkal számosabb buktatóját és az eretnekségnek sokkal bővebb hamis okát kínálják, mint a Szentírás.
     3. A Szentírás, bár egyedül önmagában nem elég, mégis tartalmazza a keresztény igazságot és az apostoli tanítást nem csak teljesen tévedésmentesen, de teljességben és sokoldalúságban és az isteni szó sajátságos világosságával és erejével, ahogy ezek az egyházatyáknál nincsenek meg, amik különben is többnyire csak egyes tanokat és gyakran még ezeket is csak az egyik, az általuk támadott tévtannal szembeni gyakorlati oldalról ábrázolják. Ezért szolgáltak az atyák egyoldalú értelmezései a tévtanítóknak minden időben a mai napig hamis és egyoldalú tanaik bizonyításához gazdag, megtévesztő, kevésbé könnyen helyreigazítható anyagot, mint a Szentírás.
     4. Miközben a hívő protestáns a Szentírást Isten érinthetetlen szavának ismeri el, addig a legtöbb eretnek a tradíció okiratait – az általános zsinatok hit-kinyilatkoztatásait sem kivéve – csak történelmi, de nem tévedhetetlen tanúságoknak tartják a saját korukban érvényes egyháztan számára, melyeket csupán és éppenséggel a tudományos kritika megítélésének kell alávetni, melyeket valaki saját ítélete szerint elfogad vagy sem, úgy hogy semmi nem áll útjába annak, hogy a katolikus szenthagyomány legfontosabb dokumentumait mint téveseket elvessék, míg olyan iratokat, melyeket a katolikus Egyház eretneknek vagy szakadárnak ítélt meg, mint valódi katolikus tanúsítványokat elfogadjanak.

[Schütz Antal erről a problémáról többek között így ír: „Senki sem vállalkozhatik a hagyomány tanításainak tételes elsorolására. A Szentírás is, a szenthagyomány is kozmoszként jelenik meg a hívő lelke előtt: tartalmának gazdagságát csak megsejteni, nem előre áttekinteni van rátermettségünk. De valahányszor a jámbor szükség hozzájuk fordul vagy az istentelenség ellenük támad, az Egyház, melyre rá van bízva kezelésük, megtalálja benne, amire éppen szüksége van, és így tapasztalásból megbizonyosodik kimeríthetetlen gazdagságáról és egyben határozottságáról. – A tanító Egyházat épp az élet arra sürgeti, hogy a hagyományi kinyilatkoztatás továbbadásában igénybe vegyen minden alkalmas eszközt. A lelki szükség is arra készteti az egyházi tanítókat, hogy ami eltölti egész valójukat, annak maradandó kifejezést is adjanak, tehát többek között írásokkal is, melyek a következő nemzedékek számára az Egyháznak mindenkori élő tanítása mellett a hagyományi kinyilatkoztatás forrásaként szerepelhetnek. Így nem ellentmondás, hogy a hagyomány a hitnek nem-írott forrása, és mégis lehet szó a hagyománynak írott forrásairól. Mikor kérdés merül fel, hogy milyen tényezők tartják fönn a hagyományt, főként ezekre az állandó jellegű és viszonylag önálló forrásokra kell gondolni, melyek azonban az Egyháznak mindenkori élő tanításában nyernek igazi életet és szólalnak meg teljes hűséggel. Mikor pedig az Egyház élő tanításáról esik szó, nem szabad felejteni, hogy ez egyrészt a hagyomány fönntartó tényezője ugyan, és mint ilyen hitforrás, másrészt azonban hivatalos szerveiben a hitigazságok tévedhetetlen hirdetője is, és mint ilyen közvetlen hitszabály” (azaz a rendes, de szintén tévedhetetlen Tanítóhivatal, aminek puszta létezését is tagadja az FSSPX és „ellenállása”, például Williamson püspök úr).]

Aki Heinrich professzor ezen fejtegetéseit figyelmesen követte, az bizonyára kigyógyult abból a naiv elképzeléséből, hogy egy katolikus számára egészen egyszerű és magától értetődő tudni, mi is tartozik valóban az Egyház tradíciójához.
     Minden eretnek a tradícióra hivatkozott, vagyis a tradíció téves értelmezésére. Az írott tradíció szövegeinek áttekinthetetlen tömege egyetlen tudós számára sem teszi lehetővé, hogy a Tanítóhivatal segítsége nélkül és ezzel a Szentlélek segítsége nélkül megtalálja az igazi tradíciót – az egyoldalú és önkényes interpretáció veszélye egyszerűen túl nagy. Aki ehelyütt kizárólag a saját személyes ítéletében bízik, az túl könnyen tévedésbe eshet.

Létezik egy közmondás, ami a tapasztalaton alapszik, és ami nagyon óvatossá és elgondolkodtatóvá tesz: Egy hazugságot, egy tévedést csak elég sokszor kell elismételni ahhoz, hogy végül mindenki elhiggye. Így válik az ú. n. tradicionalisták némely hagyományocskájából hirtelen „a tradíció”, amit hacsak lehet még az egyháznak vagy az egyházba vagy Rómába is vissza kell vinni.

(forrás: www.antimodernist.org/am/ – 2014. január 27.)
http://katolikus-honlap.hu/1402/tradicio.htm

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Az a terv, hogy eltöröljék minden nyomomat, elkezdődött

2014. január 26. vasárnap, 15:00

Drága szeretett leányom, soha ne engedd, hogy azok véleménye, akik keserűséggel a szívükben ellenzik ezt a Munkát, megingasson téged a lelkekért vállalt Küldetésemben.

Mit számít az, ha elutasítanak téged és az Én szeretett, hűséges lelkeimet, akik nem hajlandók eltérni Isten Igéjétől? Mit számít az, ha megvetéssel illetnek-e vagy sem benneteket? Emberi véleményüknek, melyek tagadják az Igét, semmi jelentősége sincs az Örök Üdvösségre való törekvésetekben. Amikor ti dicsőítetek Engem és tisztelitek Szent Szavamat, minden oldalról támadni fognak benneteket, hogy hátat fordítsatok Nekem.

Így tehát sokan el fogják utasítani ezt a Küldetést addig, amíg a szörnyű igazság rájuk nem virrad, amikor tanúi lesznek azoknak az istenkáromlásoknak, amelyek a hamis próféta szájából fognak ömleni. Amikor valaki, aki megcáfolja a Szentháromság Létezését, a főpapi ruhát merészeli viselni Egyházam fedele alatt, és megpróbál meggyőzni benneteket arról, hogy amit eddig igaznak ismertetek, az többé már nem áll, akkor tudni fogjátok, hogy a gonosz lélek elnyelte Egyházam belsejét.

Amikor új ideológiákkal, tanokkal vagytok körülvéve, és azt mondják nektek, hogy a mai emberiség megköveteli ezeket a változásokat, akkor ez lesz az az idő, amikor Isten Kívánságaira már nem válaszolnak. Ehelyett, amikor a mesterséges tanok – tele hibákkal és hiányosságokkal – azt nyilatkozzák, hogy a bűn többé már nem bűn, akkor közel lesz Számomra az idő, hogy elpusztítsam ellenségeimet, amint az meg volt jövendölve.

Közületek még sokan mások is fel fognak ébredni az Igazságra és a szörnyű gyalázatra, amelyet Nekem, Jézus Krisztusnak fognak szánni földi Egyházamban. Ezek a hűséges szolgák fel fogják ismerni a gonoszságot, s aztán közülük sokan el fognak menekülni. De amikor eljön az idő, és választás elé kerültök, sajnos sokan el fognak hagyni Engem, és részt fognak venni a pogány gyakorlatokban.

Az a terv, hogy eltöröljék minden nyomomat, elkezdődött.

Szavam Igazságát alkotmányaitokból, iskoláitokból el fogják űzni, míg végül a Saját Egyházamban is meg fogják azt szüntetni. Azok közületek, akik azt gondolják, hogy ez soha nem történhet meg – hogy Isten soha nem engedélyezné ezeket a dolgokat -, tévednek. Ezek a kegyetlenségek engedélyezve lettek az ember végső megtisztulásának a folyamatában, Második Eljövetelem előtt. Ha nem maradtok éberek, független attól, hogy mennyire szerettek Engem, akkor egy sor olyan szertartásba fognak vezetni benneteket, amelyek nem Istent fogják tisztelni. Ha ők nem tiszteltek Engem, akkor meg kell kérdeznetek magatoktól: miért van ez? Miért történtek ezek a változások, és miért ilyen hirtelen? A válasz: az idő – mert már csak kevés maradt.

A lelkek megnyeréséért folytatott verseny mindkét oldalon egy heves csatába fog torkolni. Az egyik oldal arról fog meggyőzni benneteket, hogy az aljas gyakorlatok javára, amelyek a Sátánt fogják bálványozni, elutasítsátok Isten Igéjét. Annyira ravaszul fogják előadni érvelésüket, hogy még azokat is el fogják bolondítani, akik jól ismerik Szavamat, csakhogy eltávolítsanak Engem Egyházamból. A másik oldal a hűsége miatt fog szenvedni, és nem csupán csak ezekért az Üzenetekért, hanem Isten Igaz Igéjéért, amely Atyám Könyvében adatott a világ számára.

Jézusotok

Az élet tervezettsége

„De amikor eljön az Emberfia, gondoljátok, talál hitet a földön?”

Richard Williamson püspök 2014. január 25-i Eleisón-kommentárja

Az elmúlt év elején történt megválasztása óta Ferenc pápa [?] szavai és tettei olyan kevéssé katolikusok és annyira arcátlanok, hogy egy szedisvakantizmus lehetősége újra felmerült. Mindazonáltal ne felejtsük el, hogy Ferenc a II. Vatikáni Zsinat őrületét csupán leplezetlenebbül fejezi ki, mint öt előde. Tehát marad a kérdés: vajon a hat zsinati pápa (talán I. János Pál kivételével) valóban Krisztus helytartója volt?

Ugyanakkor ennek a kérdésnek nincs központi jelentősége. Mert még akkor is, ha ez a hat férfi nem volt pápa, a katolikus hit és a katolikus erkölcs egy jottányit sem változott, és ezen változatlan hit a Szentírás szerint arra kötelez bennünket: „Félve-remegve munkáljátok üdvösségteket.” (Fil 2,12) – Ha viszont ezek a férfiak valóban pápák voltak, és Ferenc is az, akkor sem lehet őket mindabban követni, amiben az igaz hittől és az igaz erkölcstől eltértek, mert szintén a Szentírás szerint érvényes számunkra: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek!” (ApCsel 5,29)
     Ennek ellenére fontosnak tartom, hogy megvitassuk a szedisvakantizmus néhány érvét, mert különböző szedisvakantisták a Szentszék üres voltát hitbeli dogmává akarják emelni a katolikusok számára. Az én véleményem szerint ez nem illendő. Szent Ágoston ezt mondja: „Kétség esetén szabadság.”

Ahhoz a problémához, melynek a szedisvakantizmus csupán egyik kifejeződése, azt a tényt tartom a kulcsnak, hogy Krisztus Egyházának történetében a II. Vatikáni Zsinat példanélküli katasztrófa volt: akkor is, ha ez a katasztrófa minden bizonnyal az egyházi emberek körében a késő középkor óta megfigyelhető hosszú hanyatlás logikus következménye volt.
     Egyfelől a katolikus Egyház és elveinek isteni természete, melyek a válságok, beleértve a zsinati válság alatt is uralkodik, változatlan. Másfelől ezen elvek alkalmazásában mindig figyelembe kell venni az állandóan változó emberi körülményeket, melyekben ezek az elvek működnek. És az emberiség még soha nem volt annyira züllött, mint ma.

Kettőt e változatlan elvekből kell egyesíteni: Az Egyház soha nem tud teljesen hitehagyottá válni, mert Urunk megígérte, hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18). Ugyanakkor azonban Urunk azt is megkérdezte: „De amikor eljön az Emberfia, gondoljátok, talál hitet a földön?” (Lk 18,8) – Ez utóbbi nagyon fontos idézet, mert világosan utal arra, hogy az Egyház a világ végén szinte teljesen hitehagyottá válik, ahogy ez már most, a 2014-es évben megvalósulni látszik! És valóban, ha mi ma mégsem tartunk a világ végén, akkor is legalább ezen világvég főpróbájának közepén vagyunk, ahogy erre a La Salette-i jelenéskor a Boldogságos Szűz Mária, tiszteletreméltó Holzhauser plébános úr és Billot bíboros úr utaltak.

Ezért ma és a világ végén az egyház embereinek hitehagyása nagyon messze elmehet. Bár a mindenható Isten erejét nem tudja felülmúlni, ami garantálja, hogy az Egyház soha nem fog egészen eltűnni és zátonyra futni. Mindazonáltal az árulás olyan messzire mehet, amennyire Isten megengedi, vagy másképp kifejezve, semmi nem tartja vissza az Egyházat attól, hogy szinte teljesen hűtlenné váljon. Mit jelent a „szinte teljesen”? Egyedül Isten tudja, és ezért csak az idő fogja ezt a kérdést megválaszolni. Mert közülünk senki nem tudja Isten gondolatait olvasni, és csak a tények tudják az esemény után az isteni gondolkozásmód tartalmát számunkra bizonyossággal kinyilatkoztatni. Ugyanakkor a Szentírásban Isten részben közli velünk gondolkozásmódját.

Ami a világ végét illeti, az apokalipszis számos értelmezője (lásd Jel 13,11-17) az egyházi tekintélyeket a bárányhoz hasonló második vadállatnak tartják, ami az Antikrisztusnak szolgál. Mert ha ezek az egyházi tekintélyek ellenállnának az Antikrisztusnak, akkor ő sohase kerekedhetne felül, amit azonban a Szentírás szerint meg fog tenni. Csodálkozni lehet-e még akkor azon, hogy a világvége főpróbája alatt Krisztus helytartói úgy viselkednek és beszélnek, mint Krisztus ellenségei?
     E fontos háttér előtt a következő hetek kommentárjai a szedisvakantisták néhány legfontosabb érvére ad majd választ.

Kyrie eleison

http://www.katolikus-honlap.hu/1401/williamson.htm

Égi Édesanyánk 2014. január 25-ei üzenete Medjugorje-ből

Olvassátok a Szentírást!

Üzenet, 2014. január 25.
"Drága gyermekek! Imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok, hogy imátok visszfénye hatással legyen azokra, akikkel találkoztok. Tegyétek látható helyre a Szentírást családjaitokban és olvassátok, hogy a béke szavai fakadjanak  szívetekben. Gyermekeim,  veletek és értetek imádkozom, hogy napról napra nyitottabbak legyetek Isten akaratára. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra."

Van egy anekdota, amely arról szól, hogy egy nap a bölcs öreg rabbihoz odalépett felnőtt fia. „Atyám” – mondta a rabbinak – „elolvastam a teljes Bibliát. Meggyőződtem arról, hogy mindez hazugság.” A rabbi ránézett, kezébe vette a Bibliát és a következőt mondta a fiának: „Gondold meg még egyszer, fiacskám. Hátha mégis mind igaz…”
Az igazságot nem tudja kisebbíteni sem azok száma, akik hisznek benne, sem azoké, akik nem. Az igazság mindig igazság marad, nem veszíti el értékét. Nem függ a számoktól, sem a statisztikáktól. Az igazság nem veszítheti el értékét, mi azonban elveszíthetjük azt, ha elzárkózunk előle. Az igazság, mely ez esetben a Biblia, vagyis Isten Igéje döntésre hív bennünket. Isten hív és válaszunkra vár. A Biblia igazsága nem értelmi igazság, amely csak értelmünket érinti. A mi hitünk igazsága egy személy. Jézus Krisztusnak hívják. A vele való találkozás az igazsággal, a fénnyel és az élettel való találkozás.
Isten Igéje mindig egyesektől elfogadott, másoktól elutasított volt. Ez a sorsa Isten Igéjének, ahogyan Jézus Krisztus sorsa is ez volt. És így van a Szűzanya međugorjei üzeneteivel is. Vannak, akik vitatják a Szűzanya jelenéseit, és vannak olyanok is, akik teljes szívükkel a Szűzanya valóságos jelenléte mellett állnak, megélve hívását, életté váltva édesanyai szavait. A Szűzanya senkit sem akar meggyőzni, hanem magát ajándékozza nekünk, így hív arra az útra, amely az életbe vezet. Ő ugyanezen az úton járt, és azt szeretné, hogy mi is ezt az utat válasszuk, felfedezve és teljesítve Isten akaratát életünkben. Nem hagy magunkra bennünket, hanem együtt jár, együtt él velünk, velünk és értünk imádkozik, hogy megnyíljunk Isten akaratára. Ha megnyílunk Isten akaratára és megtesszük azt, sokkal inkább Jézuséi leszünk. Jézus világosan megmondja: „Aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.” (Mk 3,35)
Az egyszer kimondott és kinyilatkoztatott Isten Igéje aktuális marad minden időkre. Isten Jézusban fedte fel és nyilatkoztatta ki magát számunkra. Az Úr az Igében nyilatkozik meg és adja önmagát, szavával megvilágosít és átalakít, szava által szabaddá tesz és vezet, megvizsgál és vádol, figyelmeztet, vigasztal és megment.
A Szűzanya semmi mást nem szeretne, mint Jézushoz vezetni bennünket. Kitartóan és állhatatosan ismétli üzeneteit. Jól tudja, hogy a Szentírásban, vagyis Isten Igéjében Istent a maga teljességében fedezhetjük fel és találkozhatunk vele. Isten Igéje maga Isten. Amikor kimondja igéjét, önmagát mondja ki, és ajándékozza.
Összefüggés áll fenn Isten Igéjének elhagyása és a hit elvesztése között. Isten Igéjének elhanyagolásából fakad a testvéri és emberi kapcsolatok elhagyása is.
Imádkozni azt jelenti, van Istennel való találkozásból fakadó tapasztalatom, a Szentírás pedig a találkozások története. A Szentírásban nem csak az imádság szép példáit találjuk, hanem az egész Szentírás imádsággá válik, ha miután meghallgattuk vagy elolvastuk Isten Igéjét, engedjük, hogy hasson ránk és a sajátunkká legyenek, azok az érzések, amelyeket a szöveg sugallt, így alakulva bennünk dicséretté, hálává, kéréssé, bizalommá, bűnbánattá és áldássá.
Szent Ágoston mondta: „Ha az ima szöveg, imádkozzatok; ha sóhaj, sóhajtozzatok; ha hálaadás, legyetek örömteliek; ha a remény szavai, reméljetek; ha pedig félelmet kelt, akkor féljetek.” Az imádság legjobb kézikönyve az Isten Igéje.
A Szentírás imánk legbiztosabb alapja, amely által Istenhez jövünk, felfedezve életünkre vonatkozó akaratát.

 

Imádság

Szűz Mária, aki szívedben forgattad és táplálkoztál a szavakból és történésekből, taníts meg bennünket figyelni és szívünkben észrevenni a Szentlélek indítatásait. Csend Édesanyja, taníts meg minket hallgatni, hogy szívünkben felfedezzük az Isten utáni vágyat, amely egyedül képes betölteni ürességeinket és gyógyítani sebeinket. Szűz Mária vezess el bennünket lelki életünk mélységeibe, hogy megszabaduljunk a langyos és felszínes keresztény élettől. Vond szívünket szívedre, hogy tőled tanuljunk imádkozni, hinni és Isten akaratát teljesíteni. Ámen.

 

fra Ljubo Kurtović

fordította: Sarnyai Andrea

Egy sirály és egy varjú támadta meg a hamis protéta békegalambjait

Ferenc pápa békét kért Ukrajnára, majd szabadon engedtek két békegalambot. Az egyikre egy sirály, a másikra egy varjú támadott.

Ferenc pápa beszédet mondott vasárnap a Szent Péter téren a Vatikánban, amelyben békés párbeszédre szólította fel az ukrán kormányt és a tüntetőket. Ukrajnában november óta véres tüntetések zajlanak, a napokban is több halálos áldozata volt az összecsapásoknak.

A pápa ezután átadta a helyét egy fiúnak és egy lánynak, akik egy-egy, a békét szimbolizáló galambot engedtek szabadon. A két madarat azonban rögtön az apostoli palota ablakából való kiengedésük után megtámadta egy sirály és egy varjú - írta a Huffington Post, amely közölt egy teljes képsorozatot is a támadásról. A viaskodásokat több tízezer ember nézhette végig.

Itt még örülhettek a szabadságnak

Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

Az a galamb, amelyikre a sirály támadt, néhány toll elvesztése árán el tudott szakadni az üldözőjétől, de a varjú kitartóbb volt, és folyamatosan támadta a másik galambot. A harcuk során kikerültek a hírügynökségek látóteréből, így nem tudni, mi lett a második békegalamb sorsa.

A sirály nem kímélte a békegalambot

Forrás: MTI/AP/Gregorio Borgia

Origo

Egy éve történt .
http://index.hu/kulfold/2013/03/13/egy_siraly_elvezi_hogy_nincs_meg_papa/