Dr. Szegedi László : Krisztussal megélt személyi egységünk az Eucharisztiában

1960 tavaszán Pannonhalmán találkoztam Máriás Lajos atyával, aki Gologiról magyarosította nevét. Én segéd munkás voltam a feloszlatott szerzetesek öreg otthonában, ő pedig betegen került be.Natalia nővérnek Máriás atya volt a lelki atyja, aki utolsó éveiben nálam lakott. A kápolna szüntelenül szerepelt imáiban.

Úgy kerültem a szociális otthonba, hogy 1959 Szent József ünnepén hatvanötünknek el kellett hagynunk a központi szemináriumot állami parancsra, mert megtagadtuk, hogy béke gyűlésre járjunk. Én Pannonhalmára mentek dolgozni, ahol diákoskodtam. Máriás atyát Pécsről ismertem, tanárom volt a szerzetes rendek feloszlatása előtt. Őt a feloszlatás után körözték, de nem fogták el,  bujdosott. Betegsége miatt amnesztiában részesült, s így került a szociális otthonba. Arra kértem, hogy beszéljen a Szűzanyáról, mert Pécsett nagy engesztelő, Mária tisztelő hitszónok volt. A parkban Szent Benedek szobra előtt sétálva, első mondata azt volt,  hogy amikor kezedbe veszed az ostyát, és azt mondod, hogy ez az én testem, abból Krisztus Teste lesz. Te nem azt mondod, hogy ez Krisztus teste, hanem azt, hogy ez az én testem. Krisztus személyi egységben van veled, Krisztus mondja benned, veled, te pedig Krisztussal, Krisztusként mondod. Krisztus te vagy, és te Krisztus vagy. Ebben az egy mondatban benne rejlik az a rendkívül gazdag, lélegzet elállító karizma, amit ő bujdosásában kapott az Eucharisztiáról, s amit ő elképesztő intenzitással élt minden nap reggeltől estig. Tudtam. Ez a mondat akkor ott, nem ragadott meg.

Máriás atya következő mondata az volt, hogy te egyszer felindítottad a szándékot, hogy valahányszor kimondod az átváltoztatás szavait, akkor is Krisztussal egyesülten akarod kimondani az átváltoztatás szavait, ha az együtt szándékolás nem jut az eszedbe. Tudtam. A következő mondatot tudhattam volna, elméletileg tudtam is, de sohasem váltottam apró pénzre, emlékeim szerint mások sem. Azt mondta, hogy Krisztus nemcsak az átváltoztatás pillanatában van benned, és nemcsak akkor működik közre veled, hanem egész életedben, ha felindítod a szándékot. Krisztus veled jár, pihen, dolgozik, beszél. Ebben az esetben nem annyi érdeme lesz a tetteidnek, amennyit te érdemelsz ki, hanem, amennyit Krisztus kiérdemel. Ez az érdem kérdése volt központi mondanivalója ennek a gondolatnak, ami engem megragadott. Konkréttá vált számomra Krisztus és az én titokzatos személyi egységünk, ami valamiképpen olyan, mint az átváltoztatás tevékenységében való közös tevékenységünk. Krisztus nemcsak az átváltoztatás pillanatában vállalja az egységet és közreműködést, hanem minden tettemben, amennyiben én szándékolom, és nyitott vagyok rá.

Az igazán nagy élményt a következő gondolata jelentette. Krisztus nemcsak arra nyitott, hogy veled egyesülten élje személyi egységben a te életedet, hanem megnyitja feléd egész lét gazdagságát. Krisztus meghív, hogy kapcsolódj be az Eucharisztián keresztül a kereszten elszenvedett halálába, dicsőítésébe, hálájába, engesztelésébe világméretekben, az egész világ javára. Te Krisztussal egyesülten élheted Krisztus kereszten megélt engedelmességét, engesztelését, háláját, dicsőítését, mint sajátodat a világ javára. Az atya, mint említettem állandó magányban élt. Volt, hogy egy fa ládában lakott a Balaton partján, állandó szentségimádásban. A ládára szalmát tettek, hogy a szomszédok figyelmét eltereljék az esetleges besúgók elől. Az ő élete az Eucharisztia körül forgott. Ő azzal a könyörgéssel, engeszteléssel, imádással, dicsőítéssel foglalkozott, abba kapcsolódott bele, amit Krisztus az Eucharisztiában folytat a világ javára. Az atya nemcsak arról tudott, amit mi mondunk, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, hanem belekapcsolódott Krisztus eucharisztikus tevékenységébe. Krisztus benne, rajta keresztül folytatta világüdvözítő tevékenységét. Krisztus élete természetesen nem merül ki eucharisztikus tevékenységével, van apostoli, karitatív, stb tevékenysége, de minden tettének gyökre és csúcsa az eucharisztikus élete.

Én ott, akkor megkaptam azt a karizmát, amit az atya élt, mert számomra konkrét, lélegzet elállító lett ez az élet. Szív beteg voltam, nehezen bírtam a kertészeti segédmunkát. Úgy nézett ki, az állam nem fog hozzájárulni, hogy papként tevékenykedjek. Ebben a pillanatban minden mellékessé vált, én Krisztussal világméretekben áraszthatom a világra a Szentlelket, úgy fogalmaztam, hogy Krisztussal építhetem a mennyországot.

Abban az időben kellett volna letennem örök fogadalmam a feloszlatott, titokban szervezkedő ciszterci rendbe. Máriás atya azt mondta, ha engem ennyire megragadott az ő karizmája, ne tegyem le az örök fogadalmat Zircre. Neki lesz majd szerzetes rendje. Azt kérte, hogy a karizmához való vonzódásomat tekintsem oda szóló hívásnak. Amennyiben letenném Zircre a fogadalmat, nehezebb lennek a rendjébe való átlépés. Máig sem értem, hogy miért, de hallgattam rá. Megígértem neki, ha lesz rendje, belépek, addig egyházmegyés pap leszek. Arra nem éreztem indítást, hogy én próbáljam létrehozni ezt a rendet.

Néha mondott egy-két szót Natália nővérről, és a Norma fánál felépítendő kápolnáról szóló látomásáról, az ott állandó engesztelő szentségimádást végző férfi szerzetesrendről, de ezek engem nem nagyon ragadtak meg. Nem is mondhatott sokat Natália nővérről, akiknek ő volt a lelkiatyja, mert a jezsuita rend nem fogadta el a nővér próféciáit, s megtiltották Máriás atyának, hogy foglalkozzon vele, és hogy beszéljen róla. A nővér nem szerepelt beszédeiben, de nagyon fontos szerepet játszott az életben a Norma fánál felépítendő kápolna. Az atya összes imáját, mint örökre érvényes isteni döntést élte meg. Ezeket mind a kápolnához kötötte. Imáiban mindig a kápolnába képzelte be magát, s az Élete annak a szentélynek a kincstárát gazdagította. Dávid fát, aranyat, követ halmozott fel a jeruzsálemi templom építéséhez, az atya pedig a lelki energiát gyűjtött a szentély javára.

Az atyában élt a remény, azt hiszem próféciát is kapott, amit úgy értett, hogy még életében elkészül a kápolna, s létrejön a férfi rend, amely a kápolnában a prófécia szerint állandó szentségimádás formájában engesztel. Az atya utolsó éveit plébániámon töltötte. Úgy gondolta, hogy 97 éves korában fog meghalni, addigra mindez megvalósul, de 1997 ben élete végén egyik fiatalunk figyelmeztette a rákos beteg atyát, hogy félreérthette a próféciát.

Naponta elmondok egy tized rózsafüzért az atya kérésére rendjének gondolatáért, de a karizmát élve, nem a kápolna és a rend körül forgott gondolatvilágom, hanem Isten országának gondolat világában lelkipásztorkodtam. 2013 tavaszán meglepett az Új Ember egy rövid újság cikke, hogy a Normafánál voltak hívek, s szó volt arról is a cikkben, hogy szükség van férfi rendre. Ez év őszén egy meggyilkolt papunk temetésén találkoztam volt egyházmegyés papunkkal, Mészáros Domonkossal, akin keresztül megtudtam, hogy a Norma fánál felépítendő kápolna egy TV műsor kapcsán egyre többek szívét mozgatja meg. Valóban megkapó a nővér látomása, hogy az orosz hadsereg közeledtével a Szűzanya elhagyja az országot, mert kérését nem teljesítették, a püspökök nem osztották fel a nagybirtokukat, nem építették fel a kápolnát a Norma fánál, amihez azt ígérte, ha megteszik, nem lép magyar földre idegen katona bakancsa. A Szűzanya a látomásban elhagyta az országát, amire egyre nagyobb sötétség borul. Nemzeti, keresztény szempontból biztos, hogy beteljesedett a prófécia. A Szűzanya azt ígérte a nővér esdeklésére, hogy ne hagyjon el bennünket, hogy akkor jön majd sokára vissza, ha felépítik a kápolnát Norma fánál. Korunkban hirtelen izgalmas lett a Norma fánál építendő kápolna, országos rendezési terv része lett, s többen is indítást éreznek rá, hogy az ügyet kézbe vegyék. Rejtélyes, érthetetlen a különböző próbálkozások, amik a női rend létrehozása körül zajlottak, a férfi rend körül nem mozdult semmi.  A próféciák homályosak, feltételesek. Amennyiben hiteles próféciával állunk szemben, akkor is, biztos, a Szűzanya számára első sorban nem egy kő kápolna az első rendűen fontos. A templom mindenütt jelképe és színtere az ő köztünk való egyfajta tevékenységének. Mi szegény, kis nép vagyunk, nálunk nem templomot kért, hanem csak kápolnát. A kápolna lényege az  az engesztelő élet, amiről beszélt, de a kápolnának is megvan a maga szerepe. Számomra úgy tűnik, a Szűzanya által a magyar Egyháznak szánt karizmának egy sajátos formája Máriás atya lelkisége. Azt hiszem ebben a körben mozog a Szeretetláng próféciája és mozgalma is.

Titokban történt papszentelésünk után két évvel, mi váci papok amnesztiában részesültünk, az állam részéről, ami azt jelenti, hogy bennünket alkalmazhatott lelkipásztori munkára püspökünk. Bennünket nem pápai engedéllyel szenteltek pappá,  - ami nagy bűnnek számított - , hanem kaptunk püspökünktől írást, ha találunk olyan püspököt, aki felszentel bennünket a váci egyházmegye szolgálatára, akkor szenteljen fel. Egy internált esztergomi segéd püspök, - Szabó Imre - szentelt bennünket pappá titokban a Kassai téri templomban.

Segéd munkásból, majd sekrestyésből káplán lettem. Hetente 33 hittan órám volt hatalmas tanyavilágban Izsákon. Autónk nem volt, kismotoron, biciklivel, lovas szánnal, télen gyalog jártam a tanyákat. Péntekenként nyolc tanyasi órám volt. Este, amikor hazafelé mentem a havon, angyalok röpítettek, és boldogan árasztottam a Szentlelket a világra, Krisztussal megélt azonosságomban. Érthetően, karizmámról írtam a doktori értekezésemet. Timkó professzor úr, később püspök, aki görög katolikus volt, nagyon érdeklődött, honnan vettem, amit írtam, elfogadta volna magántanári értekezésnek - mondta. Akkor még én sem tudtam, hogy amit írtam, az nem katolikus skolasztika, világnézeti teológia volt, hanem görög szellemű úgynevezett misztagógia, ami arról szól, hogy mit is tesz Krisztus a szentségekben.

A gyakorlás mellett sokféleképpen gondolkodtam, írtam is erről a témáról, és átfogó teológiai képem alakult ki.

 

 

Jézus Krisztussal való személyi egységünk

 

Máriás atya karizmájának lényege, hogy a hívek felindíthatják a szándékot, hogy ugyanazt akarják tenni, mint amit Krisztus tesz az Eucharisztiában. Ebben az esetben Krisztus azonosul a hívekkel, a hívek Krisztusként állnak az Atya előtt, és Krisztusként szolgálhatják a világ üdvösségét. 

Máriás atya nem fedezett fel teljesen ismeretlen igazságokat. Az Egyház hitében és gyakorlatában benne van ez az isteni valóság. De ez a misztérium, titok még tudat homályban él bennünk. Máriás atyát megragadta ennek a valóságnak mélysége, távlata, hogy mi Krisztussal személyi egységben élhetjük az Ő tevékenységét, és Ő éli velünk a mienket. Máriás atya, amikor ez tudatosodott benne, ezt apró pénzre váltva élte, hirdette a mi elméleti hitünket, és lélegzetelállító távlat és mélység tárult fel előtte. Máriás atya karizmája nem csupán ennek az igazságnak felfedezésében áll, mert ez önmagában egy elvont, elméleti, homályos megállapítás, hozzátartozik ennek a hitnek a megélése.

Ennek a tevékenységnek alapja Isten szeretetének egyik vonása. Isten szeretete, ha megélünk belőle valamit, meghökkentő, felfoghatatlan távlatok nyílnak meg előttünk. Isten szeretetében az ellentétek csodálatos harmóniában valósulnak meg. Isten szeretete örök, de megnyilvánul a lehulló virág szirmaiban. Isten szeretete végtelenül szép, bensőséges, ujjongó, nagystílű és legkisebb részletre is kiterjed. Isten szeretetének rengeteg vonása van. Isten életének lényege, - emberileg szólva, - nem mindenható hatalma, tudása stb., hanem végtelenül szép személyes magatartása a legkisebbel szemben is, amivel lehajol, és magához felemel. Isten felfoghatatlanul bensőségesen szeret bennünket. Istent valamennyien tegezzük. Az Úr Jézus az Atyát Abbának nevezte, amivel a bensőséges kapcsolatot akarta kifejezni. Ezt szoktuk emlegetni, de a hívek többségének értelmét, szívét nem mozgatja meg ez a csodálatos valóság. Isten legtöbb hívő számára elvont, távoli, ismeretlen fogalom, nem kerülnek személyes kapcsolatba az Atyával. De akadnak hívek, akiknek az életében átélt, tevékeny kapcsolatot jelent ez az isteni tény. Aki megkapja ezt a karizmát, az tudja átélni valamelyest Isten bensőséges közeledését felénk. Másik fontos tulajdonsága Istennek, hogy irgalmas szeretettel szereti ezt a bűnbe esett világot. Szoktuk emlegetni. Akit Isten megérint lelke mélyén szeretetével, az tud átélni belőle valamit. Istenhez fűződő kapcsolatunk abban is egyedül álló, hogy az Úr nemcsak partnerként szerepel kapcsolatunkban, hanem oly módon, mértékben lép be életünkbe, nyílik meg felénk, hogy személyi azonosságot él velünk, és élhetünk vele, belőle, Ő pedig tud élni személyünkben, megéli a mi életünket. Ennek tökéletlen emberi formája, amikor nagy beleélő képességgel rendelkező emberek példázk beteget látogatnak, és beleélik magukat a beteg helyzetébe, és együtt éreznek vele. Az Úr Jézus sokkal teljesebb azonosulást, egységet él meg a hívekkel.

Úgy szoktam fogalmazni ezt a valóságot, hogy Ő és én személyi azonosságba kerülünk, ami egymás között, emberi kapcsolatainkban, legalábbis abban a mértékben képtelenség. Arról tudunk, éljük, csodáljuk, hogy szeretettel egyesülünk az Úr Jézussal. Számunkra ez a csúcs. De Ő be tud, és be akar lépni nemcsak a világba, nemcsak szeretet kapcsolatban akar lenni velünk. Az isteni szeretet csúcsa, amikor személyi azonosságot vállal és él meg velünk. A mi életünket nemcsak bennünk, de tőlünk magát megkülönböztetve akar élni, hanem bennünk, rajtunk keresztül akarja élni teremtett életünket.

Az evangéliumokban beszél erről az eggyé válásról Jézus.„Uram mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég nekünk”. „Már  olyan régóta veletek vagyok – felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát?.. a tetteket az Atya viszi végbe, aki bennem van.” (Jn 14, 8 – 10).  „Én és Atya egy vagyunk”(Jn 10.30). A teológia beszél az isteni személyek egymásban levéséről, s ezt valósítják meg az isteni személyek velünk, köztünk is. Eckhart mester, egy középkori német misztikus írt az Istennel való egységről. Gyanúsították, hogy esetleg panteista, de nem ítélték el.

Liturgikus imáinkban Isten gyakorolja velünk, és mi vele gyakoroljuk ezt az egységet, azonosságot. Az átváltoztatáskor a pap nem azt mondja, hogy ez Krisztus teste, hanem azt mondja, hogy ez az én testem. Minden liturgikus könyörgésünket úgy fejezzük be, hogy a Mi Urunk Jézus Krisztus által. Az utolsó ítéletkor az Úr Jézus azt fogja mondani, amit egynek a legkisebbek közül tettetek, azt nekem tettétek. Ez nem csupán jogi azonosság. Jézus azt mondja apostolainak, aki titeket hallgat, engem hallgat. Ez sem csupán jogi megbízás, hanem Krisztus azonosulása az igehirdetővel, vagy például feloldozásban a feloldozó pappal.

A misztikusok néha megkapják, hogy átéljék ezt az értéket a hétköznapi életben. Foucault atya megtérése után elment a tuaregek közé, ahol korábban idegenlégiós tiszt volt, hogy rajta keresztül jelen lehessen az ő igen szeretett testvére Jézus a tuaregek között. Kiko a neokatekumenatus alapítója indítást érzett, hogy elmenjen Madridban a nyomornegyedbe lakni. Egy bádog kunyhó lett a szállása. Volt, hogy -5 fokos hidegben csak azért nem fagyott meg, mert 5 kóbor kutya feküdt rá. Misztikus élményben megkapta, hogy Jézus rajta keresztül jelen akar lenni a nyomorultak között. Jézus nemcsak jelen volt Kikóban, Jézus volt a Kikó, benne élte át emberként a nyomor negyed életét.

Máriás Lajos jezsuita atya megkapta azt a karizmát, hogy ezt az azonosságot rendkívül intenzíven átélje, és gyakorolja az Oltáriszentségben az Egyház javára. Jézus Krisztus nemcsak az Eucharisztiában éli velünk a létegységet, hanem igehirdetésben, egyéb szentségek kiszolgáltatásban, stb.

 

Jézus Krisztus eucharisztikus tevékenysége az utolsó vacsorán

 

Az Úr Jézussal való személyi egységünk sajátos formája az Eucharisztia. Az Eucharisztia az utolsó vacsorára megy vissza. Az Úr Jézus életének a végén vagyunk. Három év alatt sikerült egy kis csapatot megnyernie, hogy kövessék őt. A csapat szellemi, erkölcsi, hitbeli értéke emberileg nézve, nem ad okot nagy büszkeségre. Mindaz, amit az Úr Jézus tett, végtelenül szent tevékenység, mert a Fiú Isten tette emberi természetében. Minden tette végtelenül tökéletes bizalom, engedelmesség, alázat az Atya iránt, amit Ő Szentlelkével tett. Némi eredményt is ért el, nem túl sokat.

Vissza kell térnie az Atyához. Néhány szabad órája van már csak ezen a földön, mert jön a világ fejedelme. Húsvéti átvonulási vacsorán, mielőtt átvonulna az örök életbe, elbúcsúzik tanítványaitól, és új áldozatot rendelt övéinek, amit Ő nagyon várt. Kezébe vette a kenyeret, s azt mondotta, hogy ez az Ő Teste, amelyet áldozatul ad értük, és a bor az Ő vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Az apostolok valami új liturgikus áldozatra gondolhattak, amit az Úr Jézus rendelt el népe javára.

Szent János apostol átfogó hátteret és isteni távlatot ábrázol az utolsó vacsorai új és örök áldozatnak. Jézus az Atyától jött, és vissza kell térnie az Atyához. Ekkor adta szeretetének legnagyobb jelét. Ez nem a lábmosás, hanem apostolai szereplői lettek az Atyával történt legbensőbb kapcsolatának. Ő most emberi természetével az örök üdvösségbe megy vissza. Neki emberi természetével is a végtelen, emberi természetet is odaadó szentháromságos szeretettel kell visszaszeretnie az Atyát. Csak így lesz teljesen kölcsönös, végtelen isteni szeretet kettejük között. A véges emberi életnek meg kell szűnnie, a szeretet áldozatává kell válnia, hogy beléphessen a kölcsönös végtelen isteni szeretet közösségbe, mert földi, emberi természettel ezt az életet nem lehet megélni.

Krisztus Urunk, izraelita vallási fogalmakkal kifejezve magunkat, szent, Istennek tetsző áldozattá vált a keresztfán. Ismétlem, csak ami szent, tökéletes szeretet áldozatává válik, azt tud bekapcsolódni, részt venni a szentháromságos szeretet közösségben, ami első sorban nem hely kérdése, ahová beengednek-e vagy, sem bennünket a mennyországba, hanem első sorban bekapcsolódás isteni stílusban, az isteni szeretet közösségbe.

Nem tudjuk, hogyan zajlott volna le a búcsú az apostoloktól, hogyan alakult volna át emberi természete megdicsőült természetté, ha nem lett volna bűnbeesés. De a jelen körülmények között nem kellett gondolkodni arról, hogyan fejezze be az életét. Gondoskodtak arról a főtanács tagjai, akik elhatározták, hogy kivégeztetik. Jézus számára adva volt a lehetőség, hogy ne meneküljön el, ne bénítsa meg őket, hanem engedelmességből fogadja el a megalázó, kínos halált Atyja iránti engedelmességből, mint totális, mindent adó szeretet vallomást.

Krisztus Urunk nemcsak a maga számára akarta elnyerni az örök üdvösséget, hanem az egész, őt elfogadó, benne hívő társadalom számára is. A mondottakból következik, hogy nemcsak Krisztusnak kell szent, tökéletes áldozattá válnia, hanem mindenkinek, aki részt akar venni ebben az életközösségben. Krisztus Urunk az emberiség főpapja. Ő az utolsó vacsorán nemcsak a maga emberségéért vált áldozattá, hanem helyettünk, értünk. Az Úr Jézus személyi egységet vállalva velünk, a mi személyünkként állt az Atya előtt. Jézus Krisztus ebben titokzatos egységben állt az emberiség élén az Atya előtt. A pap a közösséget képviseli Isten előtt. Mindez első sorban az Úr Jézusra érvényes, minden más vallás papi tevékenysége legjobban esetben tökéletlen szimbóluma Krisztus papi tevékenységének.

Jézus Krisztus az utolsó vacsorán az egész véges, zárt, bűnbe esett emberiség Isten adta főpapja, aki a maga és választott népe, továbbá az egész emberiség nevében, emberiségért, emberiség javára élte meg a tökéletes, önmagát feláldozó szeretetet. Új és örök szövetségnek nevezte áldozatát. Ami tökéletes az örök. Tökéletes, kölcsönös odaadás jött létre az Úr Jézus és a hozzá tartozó, Őt elfogadó emberiség és az Atya között.

Az Úr Jézus mindazt, amit megélt, létrehozott, rábízta az Egyházára, hogy élje, folytassa, pontosabban az Egyházában éli a földön. Az Úr Jézus megbízta az apostolokat, hogy ezt cselekedjék emlékezetére. Azt akarta, hogy világot átfogó, örök áldozatát szőjék bele a történelembe, mai fogalommal misézzenek. Azt akarta, hogy abból az áldozati lakomából hívei táplálkozzanak. A hívek az Eucharisztiából táplálkozva Jézusból, Jézussal Istenért szent, tökéletes áldozattá válnak. A hívek az örök élet részesei lesznek, akik az örök élet kenyerével táplálkoznak.

 

Eucharisztia az Egyház életében

 

A katolikus Egyháznak központ karizmája Krisztus végtelen gazdagságából az Eucharisztia. Az Egyház igen mély hívő tisztelettel veszi körül az Eucharisztiát. Ez a forrása papi nőtlenségnek, cölibátust kér a Római Egyház papjaitól, akikre rábízza az Oltáriszentséget. Ezért van minden nap szentmisénk, ezért vannak díszes templomaink, ezért számít sajátos jámborságnak, ha valaki naponta részt tud és akar venni a szentmisén.

A latin teológia, a skolasztika azt hangoztatta régen az Oltáriszentségről, hogy áldozat, ami a II vatikáni zsinat után elhalványult, míg II János Pál pápa 2000. évet megnyitó körlevelének hatására újból nagy erővel hangoztatjuk. A zsinat után az Eucharisztia közösséget létrehozó hatását emelték ki jobban, ami igen fontos mozzanat. Az Úr Jézus a közösséget gyakorolta az utolsó vacsorán, és a táplálékot is kiemelte, vegyétek, egyetek ebből mindnyájan.

Az Oltáriszentségről azt emeljük ki legjobban a protestánsokkal való vitánkban, hogy az Úr Jézus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Mint említettem, Máriás atyának Jézus eucharisztikus tevékenysége volt a fő élménye.

Most, miután megrajzoltuk az utolsó vacsora hátterét, térjünk vissza az Úr Jézus áldozati tevékenységére.  Az Úr Jézus az utolsó vacsorán kezébe vette a kenyeret, és azt mondta, ez az én testem. Tettének gyökere, mint minden tettünk gyökere „szándék felindítása”, személyes döntés, hogy valamit teszünk. Szándékunkat természetünk hajtja végre. A személy üresség, nyitottság az értékekre, azokat fogadja be magába. A személy a „szándék felindításával dönti el”, hogy valamit tesz.

Az Úr Jézus, amikor az utolsó vacsorán kezébe vette a kenyeret, akkor felindította a szándékot, hogy életét szeretet vallomásként visszaajándékozza az Atyának, az érte vállalt halálban. Az Úr felindította a szándékot, hogy Ő az emberiség élén, a világ főpapjaként az emberiség nevében, javára, helyettesítő, kiengesztelő áldozatként, személyi azonosságot vállalva az emberiséggel, ajánlja fel halálát a világ javára. Jézus Krisztus személyi egységet, azonosulást vállalt a bűnbe esett emberiséggel az utolsó vacsorán. Az Úr Jézus mindezt átfogó, általánosságban mozgó szándék nyilatkozatként tette. Az Úr a neki adott Szentlélek karizmájával hősi áldozatként vállalta és végig élte megrendítő kereszthalálát szeretet vallomásként. Ennyit tudott tenni, és ennyit tett az utolsó vacsorán. A többit rábízta a mennyei Atyára.

A mennyei Atya végtelen szeretettel fogadta Fia szándék nyilatkozatát és ennek megvalósítását a kereszthalálban, megáldotta, gondját viselte, és ráárasztotta Szentlelkét az Ő áldozatára. Ennek az áldásnak az eredménye lett az Úr Jézus feltámadása, amelyben az Úr Jézus a maga és hívei számára elnyerte az újjáteremtő Szentlelket.

A feltámadás után az Úr Jézus a Szentlélek hatására minden részletében, és végtelen mélységében szemléli a mennyei Atyja ölén a bűnbe esett világot, annak minden tagját, és közösségét, minden pillanatban, és üdvtörténeti folyamatában. Jézus most már minden részeltre kiterjedően „felindítja a szándékot”, hogy mindenkiért, mindenkivel egyesülten, azonosulva megszenteli gyenge jó tetteiket, és az egész bűnbe esett, de megtérni kész világot Istenért való áldozattá szenteli a mi közreműködésünkkel. Arról nekünk halvány fogalmunk sincsen, hogy micsoda áldozatot jelent a számára azonosulni a bűnösökkel, engesztelni és könyörögni értük. A getszemáni kerti vér verejtékezés sejtet egy kicsit ebből a valóságból. Misztikusok kapnak néha valami morzsát a világot átfogó krisztusi áldozat megélésről. Az Úr Jézus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, és átéli az egész világot, annak minden tagját, beleéve magát a teremtményekbe. Elképesztő, felfoghatatlan az végtelen személyes élet, amit Ő megél az Eucharisztiában. Látja minden ember bűnét, lázadását, lanyhaságát, közönyét. Az Egyház tagjainak bűnei, különösen a választott lelkek és papság bűnei különösen fájók számára. Mennyi szenvedés forrása mindennek az átélése az Eucharisztiában. Végtelen odaadással könyörög, esdekel a bűnösök megtéréséért személy szerint mindenkiért. Ujjongva dicsőít, élete feláldozásával ad méltó hálát az Atya végtelen szeretetéért a maga és hívei számára. Nem győzöm ismételni, hogy Jézus jelen van az Eucharisztiában, és megéli a mi sorsunkat megrendítő, egyedülálló módon, személyi azonosulással. És nem lehet felfogni végtelen rangját, tettei értékét, érdemét, amivel az Atya elé áll értünk. És eközben mindezt megélhetjük hitben, mint sajátunkat.

Krisztus nem égi magasából folytatja eucharisztikus tevékenységét, hanem a hívek között, rajtuk keresztül, bennük. Krisztus a híveknek azokkal a tetteivel tud azonosulni, amelyeket az Ő szellemében végeznek. Krisztust a hívek lekorlátolják, ha nem kapcsolódnak be eucharisztikus áldozati tevékenységébe, és felszabadítják, ha erőteljesen beleélik magukat Krisztus személyébe, és Krisztusként könyörögnek, adnak hálát, engesztelnek, dicsőítenek a világ javára.

 

 

A Krisztussal történő eucharisztikus személyi egység gyakorlása

 

Jézus Krisztus felindította a szándékot az utolsó vacsorán, amit a szentmisében folytat, hogy eucharisztikus áldozatában megjelenik köztünk, és értünk, velünk folytatja eucharisztikus tevékenységét. Ő beleéli magát a mi életünkbe, és meghív bennünket, hogy vegyünk részt értünk vállalt áldozatában az Ő személyében. Ezt a szándék felindítást a Szentlélek ereje valósítja meg.

Ezt az „ima módot” úgy kell gyakorolni, hogy felindítjuk magunkban a szándékot, hogy mi az eucharisztikus Krisztussal azonosulva, személyében, a nekünk adott karizma birtokában akarunk imádkozni, tevékenykedni.

Lélekben beleéljük magunkat Krisztus személyébe, és ezt végtelen gazdagságot Krisztusként kezdjük gyakorolni részleteiben, vagy pedig átfogó szándék felindítással. Jézusként szólunk az Atyához, Jézusként szólítjuk meg az Atyát, pl. én Szentatyám. Aztán elmondhatjuk, hogy Én a te Szent fiad, vagy mondhatjuk úgy is, hogy én a Te Szent fiad, aki jelen vagyok ebben a méltatlan szolgádban, szólok hozzád. Mérhetetlen gazdag változatot imádkozhatok meg Jézusként: személyes életem, családom, közösségem, papságot, híveket, népünket, Európát, Egyházat, világot stb. Tevékenységem lehet könyörgés, hála, dicsőítés, engesztelés azok számára, akiket meg akarok élni Jézusként. Természetesen csak olyan tevékenységet folytathatok Jézusként, amik beleférnek az Ő felfogásába, tevékenységébe, céljaiba.

Az Anyaszentegyház a szentmisében oly módon fogja egységbe Krisztus világüdvözítő tevékenységét, hogy „Őáltala, Ővele, Őbenne a tiéd Mindenható Atya Isten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké”. A kánon végének ez a dicsőítése nem csupán kijelentése az eucharisztikus tevékenységnek, hanem minden szentmisében létrehozza ezt a dicsőítést az Egyház javára.

Az eucharisztikus tevékenységben nem csupán az Úr Jézussal tevékenykedhetünk, aki megdicsőíti az Atyát, hanem az Atyával is, Atyaként is szólhatunk az Úr Jézushoz, viszonozzuk az ő fiúi dicsőítését, s az Atya is velünk dicsőíti meg Szent Fiát. 

Szűz Máriát, az angyalokat és szenteket is bevonhatjuk e tevékenységünkbe. Ők sokkal átfogóbban, mélyebben, gazdagabb Lélek birtoklással végzik a szentek közösségében ezt a tevékenységet. Pontosabban, ezt a küzdő Egyház folytatja, de segítségük felfokozza tevékenységünk értékét.

 

 

Eucharisztikus tevékenységünk gyümölcse

 

Máriás atya meg volt győződve, hogy ezzel az eucharisztikus tevékenységgel irányíthatja a világ eseményeit. Ezt árnyaltabban gondoltam, gondolom. Misztériumok világában járunk, ahol nem tehetünk magabiztos kijelentéseket, hanem alázattal kell bíznunk Isten kegyelmében.

Az Eucharisztiában Krisztus az egész Istenre megnyíló világ üdvösségét „szándékolja”. A szándék a személy tevékenysége. A személy a természetén keresztül végzi el, amit elhatározott. Ez Krisztusra is vonatkozik. Krisztus emberi természete egy emberi természet képességeivel rendelkezett földi élete folyamán. Az Úr megdicsőülése után elnyerte a Szentlélek végtelen erejét. A világ végén majd ezzel az erővel vet véget a bűnben megkeményedett e világ eseményeinek, de addig Egyházában földi életének törvényei szerint folytatja tevékenységét a szentségeken keresztül. Az eucharisztikus Krisztus világot átfogó szándékát az Atya megáldja. Az Atya gondoskodik róla, hogy ezek a szándékok, - vagyis az Isten felé megnyíló személyek tevékenysége az üdvösségre jussanak.

Ne felejtsük el, minél nagyobb áldozatot tud Krisztus megélni híveiben, annál csodálatosabb az Egyház eucharisztikus élete, és annál termékenyebb az áldozata. Krisztus rendelkezik karizmatikus erővel, ami annál nagyobb teljesítményekre képes, minél teljesebben megnyílnak a hívek feléje. Minden üdvös célra lehet imádkozni, felajánlani Krisztus áldozatát. Lehet betegeket megáldani az Eucharisztiával, lehet misét mondatni élőkért, holtakért, lehet egyéni, és közös szentségimádáson Krisztussal egyesülten imádni, könyörögni, hálát adni a legkülönbözőbb üdvös célokra. Említettem már, nyilván olyan szándékokat lehet Krisztussal egyesülten szándékolni, amelyek megegyeznek az Atya akaratával.

A világ legfontosabb eseményei nem az emberek különböző tevékenysége, hanem a szentháromságos személyek ítéletei a világról. Isten nem nyúl bele közvetlenül a világ eseményeinek irányításába, az események mennek az elégséges okság elve alapján. De ezen túl, ezek felett a szentháromságos személyek egymás iránti gesztusaiban dől el a világ végső sorsa. A Mennyei Atya a világ eseményei között meghallgatja, megáldja, megdicsőíti Fia világért való áldozatát az élet forgatagában.

Átfogó igazságokat fogalmaztam meg az üdvösség titkáról. Az üdvösség története végeredményben az Úr Jézus és a gonosz lélek harca a világ üdvösségéért, illetve kárhozatáért. A gonosz ebben a bűnbe esett világban gőggel, pénzzel, érzékiséggel, erőszakkal igyekszik elcsábítani az emberiséget. Krisztus pedig erkölcsi, és hit harcot vív szent hatalmával engedelmességében, alázatában, szelídségében, tiszta szívűségében, áldozatában a gonosz ellen, és győz a feltámadásban.  Ezt ajánlja fel nekünk, és ebben ajándékozza Isten világüdvözítő Lelkét.

Az üdvösség történetének legfőbb igazsága, ami felülír minden igazságot, törvényt, hogy a mennyei Atya megdicsőíti Fiát, akit végtelenül szeret, aki végtelenül sok szenvedést, megaláztatást viselt el, és visel el, hogy az Atya akaratát teljesítse. Az Atya oly módon is megdicsőíti Fiát, hogy mindent megtesz érte felfoghatatlan mértékben, bármit kérünk az Ő nevében. Az Atya a világ abszolút ura, akinek mindenekfölött való akarata, hogy megdicsőíti Fiát. A Fiú kiüresítette magát, és engedelmes lett a halálig, de Isten feltámasztotta, feltámasztja és megdicsőíti. Nemcsak húsvét vasárnap, hanem nagyon sokszor az üdvösség harcában. Bármit kérünk az Atyától Jézus nevében, megteszi nekünk (Jn 14.10.).

http://engesztelok.hu/irasok-tanulmanyok/767-krisztussal-megelt-szemelyi-egysegunk-az-eucharisztiaban