Az Egyház és a tradíciója P. Bernhard Zaby és P. Hermann Weinzierl közös honlapjáról

Az eredeti tanulmány német nyelven a honlapra feltett „Válaszok égető kérdéseinkre – Zaby és Weinzierl atyák tanulmányai” összeállítás 3. füzetének 68-74. oldalain olvasható.

[Előzmény: Ez év elején Fellay püspök új imahadjáratot hirdetett meg, mely már kihirdetésekor botrányt keltett. Erről tett fel 2014. január 10-én Zaby atya a honlapjára egy cikket: lásd „A tradíció visszatéréséért az egyházba”. Majd e cikket követően jelent meg az www.antimodernist.org/am honlapon egy nagyon fontos tanulmány e két fogalom: „Egyház” és „az Egyház tradíciója” tisztázására.]

Ha a tradíció ú. n. mozgalmára tekintünk, csak nagy aggodalmat érezhetünk, mert a halkan vagy egyesektől tele torokkal és tolakodó módon követelt igény a „tradíció” továbbvitelére egyre kevésbé egyezik meg a valósággal. A legtöbb tradicionalista anélkül, hogy észrevette volna, az évek múlásával ideológussá vált. Ezen ijesztő átalakulás oka egy egészen speciális kísértés, melybe a tradicionalista az egyházpolitikai tények miatt került; azaz annak kísértése, hogy az Egyházat és a tradíciót ne csak megkülönböztesse, hanem egymástól el is válassza – sőt, ezt követően még fel is ossza, vagyis különböző „csoportokba” sorolja.
     E több mint kérdéses folyamatra mutatott példát nemrégen Mgr. Bernard Fellay, az FSSPX rendfőnöke, aki úgy gondolta, hogy új rózsafüzér-imahadjáratát a következő intencióval kell meghirdetnie: „Pour le retour de la Tradition dans l’Eglise”, tehát „a tradíció visszatéréséért az egyházba”.
     Egy katolikus számára ez már tényleg furcsa imaszándék, hiszen, ha a tradíciónak vissza kell térnie az egyházba, akkor nyilvánvaló – amennyiben a szavaknak még van értelme, amit a modernistáknál soha sem lehet biztosan tudni, és időközben már a tradicionalisták köreiben sem lehet minden további nélkül előfeltételezni –, hogy Mgr. Fellay véleménye szerint a tradíció csodálatosképpen egyház nélkül van és az egyház tradíció nélkül. De akkor egy katolikus számára rögtön felmerül a kérdés: Milyen tradícióról és milyen egyházról beszél itt a rendfőnök, hogy ennek a mondatnak a katolikus teológia keretében egyáltalán még bármilyen értelme lehessen?
     [Itt következik a mostani tanulmányban a Fellay-féle intenció fordításának nehézségeiről szóló beszámoló: erről lásd a korábbi cikket: „A tradíció visszatéréséért az egyházba”, amit végül a szerző jelen írásában így fejez be:]
     Feltételezem, hogy a rendfőnök mielőtt az egész világon kihirdettette az imahadjáratot, átgondolta, hogy mi a célja ezzel, és ezért valóban úgy gondolta, ahogy eredetileg megfogalmazta: vagyis a híveknek azért kell imádkozniuk, hogy a tradíció visszatérjen az egyházba. Ezért komolyan veszem a szavait, és felteszem a kérdést: Mit is jelent „a tradíció visszatérése az egyházba”? Mit érthet ez alatt Mgr. Fellay?

Az Egyház és a tradíciója

Ha az ember komolyan utána kutat, kiderül, hogy a legtöbb tradicionalista olyan tradíciót védelmez, ami több mint kétséges. Tudjuk egyáltalán, hogy pontosan és lényegét tekintve mi a tradíció valójában?
     Hogy erre pontos választ adhassunk, elsőnek próbáljuk meg magát a fogalmat tisztázni. Hogy ez sikerüljön, ne egy mai tradicionalista szövegét vegyük kézbe, hanem egy megbízható kézikönyvet a katolikus hitről, mint például J. B. Heinrich (1816-1891) dogmatika professzor 1882-ben megjelent Dogmatikáját („Dogmatische Theologie”). Ennek második kötetében az „Isteni tradíció lényegéről” a következőket lehet olvasni:

„A traditio divina (= isteni tradíció – magyarul gyakrabban: szenthagyomány) objektív értelemben nem más, mint Krisztus és az Ő Szentlelke segítsége és befolyása alatt az apostoli Tanítóhivatal autentikus tanúsága és mérvadó, nyilvános és tévedhetetlen tan-kihirdetése, és az ezen nyugvó katolikus kereszténység egybehangzó, köztudomású és isteni hite által az apostoloktól kezdve a katolikus Egyházban mindenkor sértetlenül, hamisítatlanul és helyes értelmezésben megőrzött keresztény hit-letétemény. Aktív értelemben azonban az Egyháznak Krisztustól a Szentlélek által fenntartott egész tanító- és hittevékenysége, mely által az apostoli hitletétemény a kapott módon lesz megőrizve és átadva.”

Vagyis egyáltalán nincs semmilyen tradíció egyház nélkül, az „apostoli tanítóhivatal autentikus tanúsága és mérvadó, nyilvános és tévedhetetlen tan-kihirdetése nélkül”. Tehát csakis az Anyaszentegyház Tanítóhivatala által tudom, tudhatom, hogy mi az a tradíció. Ez egy egészen alapvető feltétel, amivel valójában minden katolikusnak tisztában kellene lennie, mert ez hozzátartozik minden katolikus alaptudásához. Az isteni tradíció, ami nem más, mint a mi hitünk, mindig az Anyaszentegyházon keresztül jut el hozzánk. Soha nincs tradíció Egyház nélkül, ÉLŐ Tanítóhivatal nélkül, mivel ezek hitünk legközelebbi normái. És ebből természetesen következik, hogy Egyház sem létezhet szenthagyomány nélkül.

[Schütz Antal Dogmatika című művében ezt az alaptételt így írja le: „A hagyomány eredetét tekintve szóbeli; Isten úgy közli a címzettekkel, hogy nem indítja őket egyúttal írásra is; és ők ismét írás nélkül továbbítják: a tanításokat élőszóval, a rendelkezéseket megfelelő élő intézkedésekkel. Minthogy az apostoli utódlás hézagtalan nemzedéklánccal köti össze a jelenlegi tanító egyházat a hagyományi kinyilatkoztatás első szerveivel, és a tanító egyház van az Istentől arra rendelve, hogy a hagyományi kinyilatkoztatást a maga egészében fönntartsa, terjessze és diadalát biztosítsa, ezért a hagyományt elsősorban az Egyháznak élő tanításából lehet meríteni. – Hogy mi igazi hagyomány, azt legkönnyebben és legbiztosabban az Egyháznak mindenkori élő, tekintély jellegű tanításából lehet megállapítani, mely a tévedhetetlenség karizmájánál fogva mindenkor a kinyilatkoztatott igazságot tárja a hívek elé. Tehát a tekintély jellegű egyházi tanítás a hagyomány legbiztosabb kritériuma. Ez azonban egyúttal a közvetlen hitszabály [[valószínűleg ez ugyanaz magyarul, mint ez a németből vett kifejezés: „hitünk legközelebbi normái”]]. – Nem elégséges sem a Szentírás, sem a szenthagyomány, ha elvonatkozunk a tanító egyház tekintélyétől. Mert hisz mind a Szentírást, mind a szenthagyományt úgy adta Isten, hogy tartalmuk az Egyház élő és tekintély jellegű tanítása útján jusson el az emberekhez. Az Egyház élő tanítása nélkül nemcsak az Írás, hanem a hagyomány is holt betű, mely csak esetleg tud egy-egy ember számára élő hit keltegetője lenni; elvben és általánosságban azonban nem.”]

Sok tradicionalista már annyira megszokta, hogy a tradíciót az „egyháztól” (vagyis az ő elnevezésük szerint: hivatalos egyház, zsinati egyház vagy Róma, vagy amit „egyház” alatt még érteni szoktak) leválasszák és elkülönítsék, hogy a szenthagyomány és az Egyház közötti ezen lényegbeli és szükséges összefüggés láthatóan semmilyen mértékben nem tűnik fontosnak már a számukra. Végül is évtizedek óta arra kényszerültek, hogy tradíciójukat a zsinatutáni „egyházzal” szemben megvédjék. Tehát immár több mint 50 év óta a modernisták és ezek zsinati egyházával szemben védekezniük kell, hogy a modernizmus tévtanai ne szívják be őket is.
     Ezért gondolják sokan közülük, hogy a „tradíció” náluk van, míg az „egyház” Rómában van. Mindeközben alig akad közülük valaki, aki számot adna arról, hogy akkor milyen „tradíció” van náluk, és milyen „egyház” van Rómában? Különösen az FSSPX [és az FSSPX „ellenállásának”] tagjai élezték ki ezt mostanában a végsőkig, amikor a zsinati egyházat kifejezetten és nagyon nyomatékosan a katolikus egyházzal azonosítják, és egyúttal hangoztatják, hogy ezt az „egyházat” [és főpapjait, köztük Bergogliot] meg kell téríteni, mert modernisták. Ha ez így van, ha az „egyháznak” [és „pápájának”] meg kell térnie, akkor persze érthetően nem kerülhető el a „tradíció” és ezen „egyház” elválasztása, sőt egymással szembeállítása sem.
     Akik ezt teszik, azok persze ezáltal teológiailag zsákutcába jutnak, amiből egykönnyen nem tudnak többé kikeveredni. De hát a „tradicionalisták” e fajtájánál nem ez az egyetlen zsákutca, ebből eggyel több vagy kevesebb, már tényleg nem számít.

Még egyszer: A dogmatikus Heinrich – aki Istennek hála, nem Econe-ban vagy Zaitzkofenben tanult teológiát – ezt tanítja nekünk: „A tradíció aktív értelemben az Egyháznak Krisztustól a Szentlélek által fenntartott egész tanító- és hittevékenysége, mely által az apostoli hitletétemény a kapott módon lesz megőrizve és átadva.”
     Ebből világosan kiderül, hogy az Egyház tanító- és hittevékenysége nélkül egyáltalán nincs semmilyen biztos tradíció, mert csak ez tudja a szenthagyományt a korokon át hűségesen megőrizni és áthagyományozni. Ezért beszélünk ÉLŐ tradícióról szemben a halott tradícióval, mely a könyvekben található.
     Kicsit másképp, és témánkhoz illően fogalmazva: A tradíció nem hozzájön az Egyházhoz, hanem a tradíció lényegében és mindig és csakis az Egyházból fakad, mégpedig az Egyháznak Krisztustól az Ő Szentlelke által megtartott egész tanító- és hittevékenysége által.

Ezért magától értetődően az Egyháztól levált tradíció nem az Egyház tradíciója többé! – De akkor micsoda? Nos, egy ilyen tradíció lehet Econe tradíciója, az FSSPX [és újabban az FSSPX „ellenállásának”] tradíciója. És ezért képzeli az FSSPX mostani rendfőnöke egészen komolyan – és ezt fejezi ki legújabb ima-intenciója, mert ez felel meg az ő és egész közössége teológiájának és hitének –, hogy azzal, hogy az ő FSSPX-tradícióját a modernista zsinati egyházba visszaviszi, ez az „egyház” újra megtér és ezáltal újra katolikus lesz! És pontosan ezt gondolja és hiszi időközben e közösségek követőinek legnagyobb része!
     A tradíció és az Egyház eme évtizedek óta hallgatólagosan tanított és de facto már a kezdetektől gyakorolt felosztása, és a „tradíciónak” ezt követő FSSPX-hez és az Egyháznak a zsinati „egyházhoz” való sorolása által ez a végkövetkeztetés elkerülhetetlen volt. Ugyanezért hisz Mgr. Fellay [és az FSSPX minden volt és mostani papja és híve] tévesen egy beteg egyházban, egy egyházban, ami siralmas állapotban van stb. (Lásd ezzel kapcsolatban a 3. füzet 12. oldalán kezdődő „Monster Church II. = Szörnyszülött egyház II.” című tanulmányt.)
     Minden további nélkül belátható, hogy Mgr. Fellay „egyházába” vissza kell vinni a tradíciót – csak se ez az „egyház”, se ez a „tradíció” nem katolikus, és e kettő együtt biztosan nem a katolikus Egyházat teszi ki, hanem megint csak egy szörnyszülött egyházat, egy szörnyszülött borzalmat. Ennek aztán végképp nincs semmi köze Jézus Krisztus igazi Egyházához.

A tradicionalisták megspórolhatták volna ezt a tévutat, ha komolyan vették volna azt a közmondást, ami az ilyen szituációkban mindig megfontolandó: Nincs semmi új a nap alatt. És ez valóban igaz! A mai tévtanítók legújabb felfedezései nem mások, mint a korábbi eretnekek régi tévedései. Ha a Piuszosok, élükön a rendfőnökükkel olvasták volna J. B. Heinrich fentebb említett Dogmatika könyvét, akkor a következő paragrafusokra bukkantak volna: „A tradíció viszonya a Tanítóhivatalhoz. Téves vélemények”. És itt bizonyára egészen meglepetve a következőket olvashatták volna:
     „II. A legmélyebb és legsúlyosabb következményekkel járó tévtan ebben az összefüggésben abból áll, ha valaki – mint ahogy a janzenisták és még nagyobb mértékben a legújabb eretnekek (ezalatt az ókatolikusokat érti) tették – ugyan elismeri a tradíciót és ezt kiváltképp a hit forrásának tartja, de az egyházi tanítóhivatalt, mint ezen tradíció tévedhetetlen hordozóját és értelmezőjét gyakorlatilag és elvileg tagadja, mialatt saját magának vagy a »tudománynak« tulajdonítja a jogot, hogy ahhoz ragaszkodjon ebből, amit saját kutatása által a tradícióban megtaláltnak hisz figyelmen kívül hagyva ezzel kapcsolatban az egyházi Tanítóhivatal döntéseit.”
     Pont ez, a Heinrich professzor által legmélyebb és legsúlyosabb következményekkel járó tévtan az, amit a tradicionalisták többsége magáévá tett: védik azt, amit ők „tradíciónak” neveznek az ellen, amit ők „egyháznak” neveznek. Bár elismerik a tradíciót, de az egyházi tanítóhivatalt mint e tradíció tévedhetetlen meghatározóját és értelmezőjét gyakorlatilag és elvileg is tagadják.
     Eközben e rémségért általában azzal mentegetőznek, hogy az egyház szükségállapotára és ennek következményeire hivatkoznak. Állandóan ismételt alibijük így hangzik: Engedelmeskedünk a pápának tévedhetetlenségének keretein belül, de amíg nem tévedhetetlenül nyilatkozik, tévedhet, és ezért az ilyen esetekben mi a tradíciót vesszük nem tévedhetetlen aktusainak normájaként. És mivel a pápa tévedhetetlen aktusainak kizárólag a tanítóhivatal rendkívüli aktusait tekintik – azaz az ünnepélyes dogma-kihirdetéseket – és gyakorlatilag, sőt időközben már elvileg is a rendes tanítóhivatalt teljes egészében tagadják [lásd Williamson püspök úr számos kommentárját], számukra a pápa valójában mindössze 100 évenként egyszer tévedhetetlen, aminek következtében tradíciójukat általában, illetve konkrétan 1950 óta mindig, maguk határozzák meg és maguk értelmezik. Az ő tradíciójuk tehát semmiképpen nem az élő tanítóhivataltól származik, hanem maguk csinálják egyszerűen figyelmen kívül hagyva az egyházi tanítóhivatalt.

Hallgassuk meg, hogyan ítéli meg az ilyen magatartást J. B. Heinrich professzor:
     „Ez, ahogy rögtön látszik, a Szentírás szabad kutatása protestáns elvének átvitele a tradícióra. Bár elismerik, hogy a Szentírás hitelesítésre, magyarázatra és kiegészítésre szorul a szenthagyomány révén, de annak eldöntését, hogy mi az igazi tradíció és mi ennek a lényege, végső fokon maguk döntik el.” [Koch bíboros pont ezzel vádolta az FSSPX-t, amit azok vehemensen visszautasítottak.]
     A tradicionalisták nagy részének a szabad kutatás ezen protestáns elve annyira vérévé vált, hogy minden ellenvetéssel szemben rezisztenssé és taníthatatlanná lettek. Annak jogát, hogy maguk döntsék el, hogy mi a valódi tradíció és annak mi az értelme, olyan magától értetődőséggel, szokásszerűen és az általuk legitimnek elismert tanítóhivatallal szemben olyan tudálékosan merészelik maguknak tulajdonítani, hogy ezt semmilyen módon nem engedik megkérdőjelezni, és nyilván egy idő után már nem is tudják, mert egészen szektává váltak.

E veszélyes öncsalás másik oka az átgondolatlan téves döntés: A katolikus úgy gondolja, hogy minden katolikus egyszerűen magától tudja, mi a tradíció, vagyis, mi katolikus.
     Ez a meggyőződés nem teljesen hamis, de van egy feltétele, mert azokból az időkből származik, melyekben a rendes Tanítóhivatal még „rendesen” tanított. Akkoriban természetesen minden katolikus mindig tudta, mi katolikus, hiszen csak az Egyház Tanítóhivatalától hallottakhoz kellett tartania magát, ami előbb vagy utóbb minden felmerülő kérdést, nehézséget, tévedést tisztázott.
     Azt, hogy a rendes Tanítóhivatal ezen szükséges segítsége ma kiesett, a legtöbb tradicionalista azért nem veszi észre, mert a Tanítóhivatal tévedhetetlenségét, miként fentebb már láttuk, gondolatban már olyan mértékben redukálta, hogy az már csak az Egyház tanítói tevékenysége kivételének kivételére korlátozódik, és így számukra már semmilyen gyakorlati jelentőséggel nem bír.
     Egyébként is, gondolják ezek a tradicionalisták átgondolatlanul, a katolikusnak mindig magának kellett eldöntenie, mi katolikus és mi nem (hiszen a Tanítóhivatal kb. 100 évenként egyszer, az ünnepélyes dogma-kihirdetésekkor szól hozzájuk). És ha egyszer mégis kétség merül fel, 100 év éppen elég hosszú idő, ezért csak utána kell olvasni a könyvekben, hogy mi az igazi tradíció. Eközben elfelejtik, hogy a tradíciónak van egy nagy hátránya, nevezetesen, hogy nem egyszerűen, minden további nélkül az Egyház tradíciója, mert az, ami a könyvekben áll, nem értelmezi saját magát – pontosan olyannyira nem, ahogy a Szentírás sem. Tanítóhivatal nélkül a katolikus ugyanannyira kevéssé tudja, hogy mi a tradíció igazi értelme, ahogy a protestáns nem ismeri a Szentírás valódi értelmét Tanítóhivatal nélkül. Pontosan ez a szabad kutatás protestáns elvének a Szentírásról a szenthagyományra való átvitele.

A katolikus dogmatika professzor, J. B. Heinrich ezen eljárásról így ítélkezik: „Kézenfekvő, hogy ezáltal az egyházi tekintély, a hitszabályok objektivitása, a hitegység és magának a hitnek a lényege pusztul el, és az isteni tekintély helyébe a saját mérlegelés kerül.”
     Való igaz, tényleg ez történik!

De mivel az a benyomás, hogy mégiscsak lehetséges, hogy a könyvekben leírt tradícióból a katolikus hitet ki lehet olvasni, annyira erős, hogy nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni, J. B. Heinrich ezt a látszatérvet egészen az alapjáig átvilágítja:
     „De nem úgy van, hogyha valaki legalább a Szentírás mellett a tradíciót mint az individuális írásértelmezés szabályozóját elismeri, akkor egy bizonyos garancia adott a tan igazsága és egysége számára, ami a protestantizmusban nincs meg? – A dolognak két oldala van: Az igaz, hogy a szenthagyomány tanúságai olyan nagyszámúak és olyan világosak, hogy általuk a Szentírás és az egész katolikus tan értelme annak számára, aki becsületesen az igazság után kutat, nagy biztonsággal és világossággal megállapítható. Ezzel kapcsolatban mondják az atyák és különösen Lerini Szent Vince, hogy az Egyház szenthagyományából mindenki ki tudja olvasni az igazi tanítást. De ezzel még a szentatyák az egyes embert nem jelentik ki függetlennek az egyházi Tanítóhivataltól, hanem mindenütt előfeltételezik, hogy az egyes ember nem csak közösségben áll az Egyházzal, de a tradíció értelmezését tekintve alá is veti magát a mindenkori és élő Tanítóhivatalnak, ahogy ezt mindig, ahol arra alkalom adódik, a leghatározottabban kiemelik és követelik. Ha azonban valaki arra vetemedik, hogy az egyházi Tanítóhivatal döntéseivel szembeszállva a hagyomány érvényességét és értelmét saját mérlegelése alapján döntse le, akkor a szenthagyománnyal való ezen eljárás az önkénynek, a tévedésnek és a szofisztikának (álokoskodásnak) nyilvánvalóan még nagyobb és veszélyesebb játékteret enged, és még kártékonyabb következményekkel jár, mint a protestáns Szentírás-elv, ahogy ez a következőkből világosan kiderül:
     A Szentírás, bármilyen nagytömegű és részben nehéz a megértése, és bármekkora veszélyt rejt is magában a tévedhetetlen irányelv nélküli helytelen értelmezése, mégis mind terjedelme, mind nehézsége, mind a veszélyek és az eretnek értelmezésekre szolgáló kibúvók tekintetében nem hasonlítható ahhoz a felmérhetetlen anyaghoz, amiből a tradíció forrásai állnak, melyeket valaki az Egyház élő Tanítóhivatala tekintélyétől függetlenül a hit legfelsőbb zsinórmértékévé szeretne tenni.
     1. A Szentírás bizonyos számú könyvnek a kánonban lezárt összessége; ezzel szemben a tradíció forrásai felmérhetetlen számú és határtalan tömegű írások és okiratok. Egyetlen egyházatya művei, mint például Szent Ágostoné, tízszer-húszszor nagyobb terjedelmű, mint a Szentírás.
     2. A Szentírás egészen és minden részében Isten szava, mentes minden tévedéstől. A tradíció forrásai között viszont csak az Egyház erkölcs és hit kérdéseiben meghozott végleges tanítói döntései tévedhetetlenek. A tradíció összes többi forrásánál ez nem áll fenn. Igaz, hogy konszenzusából ki lehet nyomozni az Egyház tévedhetetlen tanítását, de emellett számos, nem az Egyház tanításához tartozó anyagot is tartalmaznak, valamint részben egyoldalú, tökéletlen, sőt olykor téveset, ami mindenütt ott, ahol a tévedhetetlen Tanítóhivatal hiányzik, a tudatlanságnak sokkal számosabb buktatóját és az eretnekségnek sokkal bővebb hamis okát kínálják, mint a Szentírás.
     3. A Szentírás, bár egyedül önmagában nem elég, mégis tartalmazza a keresztény igazságot és az apostoli tanítást nem csak teljesen tévedésmentesen, de teljességben és sokoldalúságban és az isteni szó sajátságos világosságával és erejével, ahogy ezek az egyházatyáknál nincsenek meg, amik különben is többnyire csak egyes tanokat és gyakran még ezeket is csak az egyik, az általuk támadott tévtannal szembeni gyakorlati oldalról ábrázolják. Ezért szolgáltak az atyák egyoldalú értelmezései a tévtanítóknak minden időben a mai napig hamis és egyoldalú tanaik bizonyításához gazdag, megtévesztő, kevésbé könnyen helyreigazítható anyagot, mint a Szentírás.
     4. Miközben a hívő protestáns a Szentírást Isten érinthetetlen szavának ismeri el, addig a legtöbb eretnek a tradíció okiratait – az általános zsinatok hit-kinyilatkoztatásait sem kivéve – csak történelmi, de nem tévedhetetlen tanúságoknak tartják a saját korukban érvényes egyháztan számára, melyeket csupán és éppenséggel a tudományos kritika megítélésének kell alávetni, melyeket valaki saját ítélete szerint elfogad vagy sem, úgy hogy semmi nem áll útjába annak, hogy a katolikus szenthagyomány legfontosabb dokumentumait mint téveseket elvessék, míg olyan iratokat, melyeket a katolikus Egyház eretneknek vagy szakadárnak ítélt meg, mint valódi katolikus tanúsítványokat elfogadjanak.

[Schütz Antal erről a problémáról többek között így ír: „Senki sem vállalkozhatik a hagyomány tanításainak tételes elsorolására. A Szentírás is, a szenthagyomány is kozmoszként jelenik meg a hívő lelke előtt: tartalmának gazdagságát csak megsejteni, nem előre áttekinteni van rátermettségünk. De valahányszor a jámbor szükség hozzájuk fordul vagy az istentelenség ellenük támad, az Egyház, melyre rá van bízva kezelésük, megtalálja benne, amire éppen szüksége van, és így tapasztalásból megbizonyosodik kimeríthetetlen gazdagságáról és egyben határozottságáról. – A tanító Egyházat épp az élet arra sürgeti, hogy a hagyományi kinyilatkoztatás továbbadásában igénybe vegyen minden alkalmas eszközt. A lelki szükség is arra készteti az egyházi tanítókat, hogy ami eltölti egész valójukat, annak maradandó kifejezést is adjanak, tehát többek között írásokkal is, melyek a következő nemzedékek számára az Egyháznak mindenkori élő tanítása mellett a hagyományi kinyilatkoztatás forrásaként szerepelhetnek. Így nem ellentmondás, hogy a hagyomány a hitnek nem-írott forrása, és mégis lehet szó a hagyománynak írott forrásairól. Mikor kérdés merül fel, hogy milyen tényezők tartják fönn a hagyományt, főként ezekre az állandó jellegű és viszonylag önálló forrásokra kell gondolni, melyek azonban az Egyháznak mindenkori élő tanításában nyernek igazi életet és szólalnak meg teljes hűséggel. Mikor pedig az Egyház élő tanításáról esik szó, nem szabad felejteni, hogy ez egyrészt a hagyomány fönntartó tényezője ugyan, és mint ilyen hitforrás, másrészt azonban hivatalos szerveiben a hitigazságok tévedhetetlen hirdetője is, és mint ilyen közvetlen hitszabály” (azaz a rendes, de szintén tévedhetetlen Tanítóhivatal, aminek puszta létezését is tagadja az FSSPX és „ellenállása”, például Williamson püspök úr).]

Aki Heinrich professzor ezen fejtegetéseit figyelmesen követte, az bizonyára kigyógyult abból a naiv elképzeléséből, hogy egy katolikus számára egészen egyszerű és magától értetődő tudni, mi is tartozik valóban az Egyház tradíciójához.
     Minden eretnek a tradícióra hivatkozott, vagyis a tradíció téves értelmezésére. Az írott tradíció szövegeinek áttekinthetetlen tömege egyetlen tudós számára sem teszi lehetővé, hogy a Tanítóhivatal segítsége nélkül és ezzel a Szentlélek segítsége nélkül megtalálja az igazi tradíciót – az egyoldalú és önkényes interpretáció veszélye egyszerűen túl nagy. Aki ehelyütt kizárólag a saját személyes ítéletében bízik, az túl könnyen tévedésbe eshet.

Létezik egy közmondás, ami a tapasztalaton alapszik, és ami nagyon óvatossá és elgondolkodtatóvá tesz: Egy hazugságot, egy tévedést csak elég sokszor kell elismételni ahhoz, hogy végül mindenki elhiggye. Így válik az ú. n. tradicionalisták némely hagyományocskájából hirtelen „a tradíció”, amit hacsak lehet még az egyháznak vagy az egyházba vagy Rómába is vissza kell vinni.

(forrás: www.antimodernist.org/am/ – 2014. január 27.)
http://katolikus-honlap.hu/1402/tradicio.htm