Az ellopott remény útja

Jobb lett volna, ha nem jelenik meg, de mégis megjelent egy vatikáni dokumentum a Nostra Aetate hatvanadik szülinapjára, a Remény útja címmel. Aki nem ismerné az ünnepelt szülinapost: ez az a zsinati nyilatkozat, amely az Egyház nem keresztény vallások iránti viszonyulását volt hivatott új mederbe terelni. A dokumentum legfőképpen a zsidókkal kapcsolatos új egyházi hozzáállás kezdeteként vált hírhedté.

Összeállítói között ultraliberális egyházfik tolongtak: Leo Rudolff, George Tavard, Emile De Smedt, Johannes Willebrands, Francis Davis. És persze mindenki nagyobb meglepetésére az irat alkotói között három olyan peritus is akadt, aki a zsidóságból tért meg. (Valahová.) Így Osterreicher és Hussar atyák mellett a híres Gregory Baum is, a fő szerző, akit később, a hetvenes években laicizáltak, mert egy apácával házasodott össze. De aztán abból is megtért, vagy csak elmúlt neki, és végül nyílt szodomitaként élte egyetemi tanári éveit. A halála után született eulogium szerint legendás ikonoklasztikus (képromboló) alak volt, aki a női papság mellett természetesen elkötelezett híve volt a szodomiták házasságának is.

Csak hogy ismét megerősödjünk abban, hogy a szodomita házasság vagy áldás hívei alapértelmezetten érintettek az Egyház rombolására irányuló szándékban, legtöbbször pedig magában a szodomitizmusban is, álljon itt Baum életpéldája. Az ő visszaemlékezéséből tudjuk, hogy első szodomita élményében éppen 1963-ban részesült, miközben a Nostra Aetate tervezetét írta. És ahogy az a fentebb idézett dicsőítő cikkben olvasható, csak azért nem rukkolt elő ezzel akkor nyilvánosan is, mert ez rontotta volna az esélyeit a Nostra Aetate által jelentett jóval nagyobb rombolásra: „Nem vallottam meg nyilvánosan a saját homoszexualitásomat – írta –, mert a hitelességnek ez a megnyilvánulása gyengítette volna a kritikus teológusként gyakorolt befolyásomat.”

Fő szerzőtársa, Oesterreicher, fiatalon még a zsidók megtérését tartotta szükségesnek, és ezért dolgozott, később azonban rájött, hogy a zsidók anélkül is üdvözülnek, hiszen nem szűntek meg kiválasztott nép lenni. Talán senkit sem lep meg, hogy a Nostra Aetate 4. részének írásakor már ez utóbbit gondolta.

Az új dokumentum minden részére nem akarok kitérni, mert sokan meg fogják helyettem tenni, de egy gondolatára mégis szükségesnek tűnik, csak hogy világos legyen sokunk álláspontja.

Azt mondja a károsan fölösleges új dokumentum 13. pontja: „Amikor a judaizmussal kapcsolatban kijelentjük, hogy nem lehetünk meg egymás nélkül, ez egyúttal azt is jelenti, hogy nemcsak az ószövetségi, hanem a kortárs zsidók vallási élete is jelentőséggel bír a keresztények számára. Ferenc pápa ezt megerősítve mondta: „Isten továbbra is munkálkodik az Ószövetség népe körében.” Valóban, a zsidó vallási élet tekinthető a kinyilatkoztatott Ige hatásának, amely mindig élő és hatékony, s amelyet ők kaptak; ebből kifolyólag jelenvaló és dinamikus értékkel bír, amely minket is mindig gazdagíthat (vö. Róm 11,29). Ezért alapvető fontosságú a judaizmussal való kapcsolat bibliai, exegézisbeli, liturgikus és teológiai megértésének elmélyítése, a Dei Verbum és a Lumen Gentium zsinati konstitúciókban megfogalmazott elvekkel összhangban.”

Tudom, hogy minden evangelikál és sok novusita katolikus soron kívül, és igen szívesen is megkövezne ezért, ezért is, vagy ennek ellenére, úgy gondolom, hogy de igen, meglehetünk katolikusként a zsidóság mai gyakorlatainak és értelmezéseinek mélyebb ismerete nélkül. Sőt, én nagyon nagy örömmel nélkülözöm „bölcsességüket”, és nem gondolom, hogy mai népként való megnyilvánulásaikban különösen észlelhető lenne Isten működése. Az ellenkezőjére viszont gyakran látok példákat. De hogy a napi eseményektől szívesen elvonatkoztató, elméletibb érdeklődésű olvasóim ne maradjanak érvek nélkül, néhány „teológiaibb” momentum a rabbinikus irodalom gyöngyszeméből, a Talmudból. Azért ebből, mert ez a rabbinikus vallás alapdokumentuma, amely ma is iránymutató közöttük.

A Jézushoz való nagyon baráti és igazságot felettébb tisztelő alaphozzáállásukról tanúskodó részlet: „Húsvét előestjén felakasztották a Názáreti Jézus testét, miután megölték őt megkövezés által. Előtte egy hírnök járt körbe negyven napig, nyilvánosan hirdetve: „Jézust, a Názáretit meg fogják kövezni, mert varázslatot művelt, bálványimádásra buzdította az embereket és félrevezette a zsidó népet. Bárki, aki ismer bármilyen felmentő okot, jöjjön elő és beszéljen az érdekében. És a bíróság nem talált okot a felmentésére, így megkövezték őt és felakasztották testét Húsvét előestjén.” (Sanhedrin 43a )

Mondhatnánk, hogy ez természetes megnyilvánulás, hiszen akik elutasították és megölték, nyilván gyűlölték is Krisztust, így nyilván ezt a gyűlöletet adták tovább utódaiknak, amelyből fakadt a hazugságuk is. De azt már végképp nem nevezném természetesnek, netán Istenhez méltó vallási gondolatnak, amit többek között még írnak ebben a kiváló műben.

A Sanhedrin 55a tanúsága szerint például vita volt a rabbik között arról, hogy vajon egy állattal közösülő nő csak a vaginális vagy esetleg az anális közösülés esetén is bűnösnek tekintendő. A kérdés férfiak esetében is fennállt, a vélemények pedig azóta is megoszlanak, mondhatni nem dőlt el a vita, így a nézetkülönbségből fakadó gyakorlatok megítélése sem… Emlékeztetőül: ezek a rabbik és az ő vitáik törzsanyagát jelentik a vallásosságuknak, az ő esetükben ahhoz hasonlítható tekintélyekről van szó zsidók között, mint amikor egyházatyák és teológusok szóltak fontos kérdésekről. De el tudunk ilyen vitát képzelni egyházatyák között?

A Sanhedrin 54b összefoglal egy másik vitát is, Rav és Smuel vitáját arról, hogy milyen életkortól számít jogilag érvényesnek a nemi aktus vallási szempontból, ha az elkövető felnőtt, a passzív fél pedig kiskorú fiú. A vita tehát a klasszikus pedofilia esetéről szól. De a rabbik nem arról beszélnek, hogy minden esetben halálbüntetéssel sújtandó az elkövető, hanem arról vitáznak, hogy vajon az áldozat három vagy kilenc éves korától alkalmazandó-e az elkövető megkövezése. És a Talmud a biztosabb véleménynek a kilenc éves kort tartotta, aki tehát ez alatti korú fiúgyereket szodomizál, megúszhatta egy komoly enyjebejnyével.

Hogy nem véletlen zavarról van szó a korábbi passzusban, arról tanúskodik a Babilóniai Talmud Yevamot 63a része, amely ezt írja: „És Rabbi Elazar mondta: Mi a jelentése annak, ami írva van: „Ez már csontomból való csont, és testemből való test” (Ter 2,23)? Ez arra tanít, hogy Ádám minden állattal és fenevaddal közösült, miközben a társát kereste, és a lelke nem talált megnyugvást, összhangban a verssel: „De az embernek nem találtatott hozzá illő segítőtárs” (Ter 2,20), egészen addig, amíg Évával nem közösült.”

Tényleg azt gondoljuk, hogy egy olyan emberben, aki feltételezi és hirdeti, hogy Ádám meghágott minden állatot, akárcsak nyoma is lehetne az Isten iránti szeretetnek és istenfélelemnek? És tényleg azt gondolja bárki, hogy már magának a kérdésnek megőrzése nem blaszfémia?

Nem „tekinthető a kinyilatkoztatott Ige hatásának” az, hagyjanak hát a rabbik tudományával és vallásával…

https://invocabo.wpcomstaging.com/2026/09/17/az-ellopott-remeny-utja/

„és nem gondolom, hogy mai népként való megnyilvánulásaikban különösen észlelhető lenne Isten működése.”

A fügefa Jézus általi megátkozásánál – az Ő legelső csodájaként Jeruzsálembe való ünnepélyes bevonulása után – Ne teremjen rajtad gyümölcs többé! – az Egyházatyák és Egyháztanítók egyöntetűen amellett foglalnak állást, hogy itt a zsidóság ill. a judaizmus megátkozásáról van szó, amelynek ilyetén soha többé nem lesznek spirituális gyümölcsei.

Cornelius á Lapidének, a patrisztikus exegézis összefoglalójának mérvadó szentírásmagyarázata is alátámasztja ezt. Lapidét nagyon ajánlom mindenkinek, bárkinek, bármely bibliai passzust illetőleg, az Újszövetséghez írt magyarázata (angol nyelven) elérhető itt:
https://www.catholicapologetics.info/scripture/newtestament/Lapide.htm