„Tudja meg, hogy aki a bűnöst visszatéríti téves útjáról, megmenti annak lelkét a haláltól, és betakarja bűneinek sokaságát.” (Jak 5,20)

Sokszor felmerül kérdésként, hogy vajon kell-e felvilágosítani valakit arról, hogy súlyosan rossz dolgot tesz, ha ő szubjektíve nem látja tettének rossz voltát? Nem kellene-e meghagyni tudatlanságában, hiszen akkor nem lenne bűne? „Ha én tenném, amit ő tesz, súlyos bűnt követnék el, de ő nem tud róla, hogy ez bűn, ezért jobb meghagyni ebben a tudatlanságában, hogy ne legyen bűne”. Azon kívül: „ki vagyok én, hogy megítéljem őt?”, „irgalommal kell felé fordulnom!”.

A bűnnek van szubjektív és objektív hatása, ami a bűn szubjektív, illetve objektív eleméből fakad. Egy földhözragadt példával élve: tudod, hogy valaki paráznaságot készül elkövetni, és azt mondod magadban: “Nem mondom el neki, hogy ez bűn, és így nem fog szenvedni a bűn következményeitől“. De attól, hogy hallgatsz, ő még teherbe eshet! Még mindig lehetnek rossz következményei a bűnének, amikor elköveti azt, és ezek a bűn természetes hatásai, amiket elszenved, akár tetszik neki, akár nem. És az előbbi példában szereplő természetes következménynél összehasonlíthatatlanul súlyosabb a bűnnek az az objektív hatása, hogy érzékei, képességei súlyosan rendetlenné válnak, ami pedig hajlamosítja őt további bűnök elkövetésére, még inkább elsötétíti értelmét. Ez tehát az egyik oka annak, hogy miért nem hagyjuk az embereket a bűnükben, mert még ha “szubjektíve nem is követtek el bűnt”, akkor is rendellenessé válhatnak a bűn objektív hatásai miatt. Az igazi irgalom azt jelenti tehát, hogy segíteni próbáljunk neki a bűnbánatban, a megtérésben. És mivel a megtérés első lépése annak felismerése, hogy az út, amelyen járok, nem jó irányba vezet, a testvéri szeretet és irgalom legszükségesebb megnyilvánulása az, amikor valaki elmondja nekem, hogy rossz úton járok.

Ezért emlékezek meg arról az öreg ortodox papról, aki háromszor kiáltotta Athénban Franciscusnak, hogy: „Pápa, eretnek vagy!” ,”Térj meg!”, vállalva azt is, hogy női rendőrök hurcolják el és teperjék földre.

Több kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban: vajon az öreg pap feltételezte azt, hogy a pápa „öntudatlanul” eretnek, és nem átgondoltan cselekszi azt, amit ő eretnekségnek lát, ezért figyelmeztette? És milyen hatást remélt szavaitól? Tényleg azt gondolta, hogy figyelmeztetése hatására megtér? Nem tartott attól, hogy csak botrányt okoznak szavai, és „jaj annak az embernek, aki miatt a botrány történik”?

Az a tény, hogy sokunknak ezek a kérdések juthatnak eszünkbe az eset kapcsán, talán azt mutatja, hogy mivel nem feltételezzük eretnekségének „öntudtalan” voltát, nem is reméljük a figyelmeztetés hatásosságát, ezért meddőnek tartjuk a próbálkozást. És emberileg nyilván megvan erre az okunk: sok évnyi tapasztalat az előzmény. Így aztán nem pusztán kerüljük őt és szavait, hogy mentesüljünk mérgétől, de le is mondtunk már róla.

Ez a pap viszont vállalta az előrelátható meghurcolást, megvallva a hitét abban, hogy a Lélek ott fúj, ahol akar, talán megmenti Franciscust: nem mondott le tehát róla. Ahogy azokról sem, akik Franciscus látogatása révén megtévesztés áldozatai lehetnének, mert testvéri figyelmeztetése őnekik is legalább annyira szólt.

Arról is tanúskodik tette, hogy nem ítélte meg Franciscus rejtett szándékait, ami az Úr hatásköre, csak az objektíven megítélhető cselekedeteit és szavait. És ez elég ahhoz, hogy eretneknek tartsa őt, és irgalmasan megtérésre szólítsa fel.

És az igazi botrány nem az, hogy egy skizmatikus figyelmeztette eretnekség miatt a pápát, hanem az, hogy talán okkal tette azt.

https://invocabo.wordpress.com/2021/12/07/%cf%80%ce%ac%cf%80%ce%b1-%ce%b5%ce%af%cf%83%ce%b1%ce%b9-%ce%b1%ce%b9%cf%81%ce%b5%cf%84%ce%b9%ce%ba%cf%8c%cf%82/