“Egy aggódó pap” tollából született kiváló esszét kaptunk a Rorate-nál, és örömmel osztjuk meg olvasóinkkal. Ez az egyik legjobb eddigi elemzés azokról a lehetetlen teológiai premisszákról, amelyek alapján Ferenc pápa az Egyház hagyományos rítusainak fennmaradása elleni kampányát vitte véghez.

Martin Madar professzor a La Croix-ban (2021. augusztus 9.) írt egy leleplező cikket a Traditionis Custodes által képviselt nagyobb projektről. A cikk a következő címet viseli: “Ferenc pápának egy másik ponton ki kellene javítania elődjét.”[0]  A szóban forgó cikkre minden katolikusnak nagy figyelmet kellene fordítania, különösen a püspököknek, mert ez feltárja, hogy mi is a valódi tétje a hagyományos mise jövőjéről folyó jelenlegi vitáknak. Nem is annyira önmagában ez a szerző számít, hanem az, hogy ő egy ma nagyon is prominens egyházi pártot képvisel; ha másként lenne, az elefántcsonttornyon kívüli katolikusok egyszerűen figyelmen kívül hagyhatnák ezt a cikket és az ehhez hasonlókat.

Itt egy újabb utóvédharcra tett kísérletet láthatunk arra, hogy elérjük a “szakítás hermeneutikájának” tartós intézményesítését, amely elleni küzdelemnek szentelte pápaságát XVI. Benedek. Ebben a cikkben azt olvassuk, hogy motu propriójával “Ferenc megvédte mind a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformját, mind a zsinat egyházfelfogását”, de “hogy alaposabbak legyünk… Ferencnek korrigálnia kellene a Hittani Kongregáció (CDF) egy 2007-es dokumentumát, amely azt állítja, hogy a II. vatikáni zsinat nem változtatta meg az egyházról szóló tanítást“. A cikk további részeit olvasva könnyen beláthatjuk, hogy mi a lényeg: a szerző mintha az öklével az asztalra csapna, és erősködne, hogy: „De igen! A II. Vatikáni Zsinat tényleg mindent megváltoztatott! Semmi sem lehet többé a régi! Nem lehet úgy hinni, mint a zsinat előtt, és nem lehet úgy imádkozni, mint a zsinat előtt!”. Bár a szerző szidja azokat, akiket “lefebvristáknak” nevez, úgy tűnik, nem jut eszébe, hogy valójában osztja az alaptézisüket, miszerint “a II. Vatikáni Zsinat mindent megváltoztatott”, csak abban nem értenek egyet, hogy a változás jó vagy rossz volt-e.

Később még visszatérünk a Hittani Kongregáció 2007-es pontosítására fordított szerzői figyelemre, és arra, hogy miért gondolja úgy, hogy azt felül kell írni. De előbb néhány általános megfontolás. A mai katolicizmusban lényegében háromféleképpen lehet megküzdeni a II. Vatikáni Zsinatnak az Egyház további életére gyakorolt hatásaival.

Először is, van a szélsőségesebb (ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy hamis) tradicionalista “szakításpárti” nézet, amely egyértelmű ellentmondásokat azonosít a II. Vatikáni Zsinat tanítása és a korábbi zsinatok vagy pápák tanítása között, és amely ezt a szakadást rossz dolognak tekinti, amelynek lehetősége csak azzal magyarázható, hogy a zsinat nem határozott meg dogmákat, és nem hivatkozott a tanításainak tévedhetetlenségére [1], és így elméletileg képes volt tévedésbe esni. Egy ilyen alapállás komoly nyomást helyez az egyház tévedhetetlenségére, de nem semmisíti meg azt, ami szükségszerűen feltételezi az Egyház (tévedhetetlen) tanításainak folytonosságát.

Másodszor, ott van a progresszív “szakításpárti” nézet, amely szintén lényeges különbséget lát a II. vatikáni zsinat előtti és utáni katolicizmus között, és ezt jó dolognak tekinti, és odáig megy, hogy a zsinatot új pünkösdnek, sőt, ahogy ma mondanánk, nagy újrakezdésnek tekinti. A zsinat előtti és utáni tanítás közötti feltételezett ellentmondás olyan dolgokban, mint az ökumenizmus vagy a vallásszabadság nem megoldandó probléma, hanem ünneplendő szakadás, mivel ez előrevetíti a remélt változást a tanítás más területein, például a szexuális erkölcs vagy a nők felszentelése terén is. Számukra a II. vatikáni zsinat megnyitotta az ajtót egy új egyház felé, és nekünk egyenesen át kell sétálnunk rajta, és keményen vissza kell ütnünk, ha valaki megpróbálja becsukni az ajtót.

Aztán van egy harmadik nézet, amely az Egyház II. Vatikáni Zsinat előtti és utáni alapvető folytonosságát hangsúlyozza [2]. Ez abból indul ki, hogy nem létezhet “új” Egyház; az ellenkezőjét sugallni azt jelenti, hogy a katolicizmus alapjait romboljuk le.

Ratzinger pápaságának legfőbb projektje a “rupturista” (szakításpárti) ekkleziológia elleni küzdelem volt. Benedek pápa liturgikus kezdeményezéseit – különösen a Summorum Pontificumot – ennek fényében kell szemlélni. Igen,  ahogy előtte II. János Pált, őt is foglalkoztatta, hogy megtalálja a legigazságosabb lelkipásztori megoldást a “latin hagyomány egyes korábbi liturgikus és fegyelmi formáihoz ragaszkodó katolikus hívek” [3] “jogos igényeire”, és hogy ezt a lelkipásztori megoldást szilárd jogi alapokra helyezze; igen, élénken érdekelte a liturgia kérdése önmagában, és látta, hogy nem valószínű az új liturgia tiszteletteljes, a történelmi római rítussal látható folytonosságban való ünneplése, ha nem hatja át az újat a régi rítus ethosza [4]. De ezen felül XVI. Benedek konkrétan szembe akart szállni egy olyan elterjedt felfogással, amely az elmúlt fél évszázadban a katolikus élet olyannyira be nem vallott feltételezésévé vált. Ahogy egyik pápai audienciáján mondta: “A II. vatikáni zsinat után egyesek meg voltak győződve arról, hogy minden új, hogy egy másik Egyház van, hogy a zsinat előtti Egyháznak vége, és hogy van egy másik, teljesen “más” Egyházunk – egy anarchikus utópia!”. [5].

Ratzinger már a Hittani Kongregáció bíboros-prefektusaként világosan látta, hogy a II. Vatikáni Zsinat előtti liturgiával szembeni ellenállás inkább a II. Vatikáni Zsinat előtti egyházzal szembeni ellenállásról szólt, mint az esztétikáról vagy a liturgiáról, mint olyanról. Rátapintott a problémára, amikor azt mondta:

Úgy tűnik, hogy a katolikus liturgikusok egy tekintélyes része gyakorlatilag arra a következtetésre jutott, hogy a XVI. századi vitában lényegében Luthernek, és nem Tridentnek volt igaza… Csak a tridenti tekintély tényleges tagadásának ezen hátterével érthető meg a harc keserűsége az 1962-es misekönyv szerinti misézés engedélyezése ellen a liturgikus reform után. Az ilyen misebemutatás lehetősége jelenti a legerősebb, és így a legelviselhetetlenebb ellentmondást azok véleményével szemben, akik úgy vélik, hogy a Trident által megfogalmazott eucharisztikus hit elvesztette értékét.” Ezért is támogatta azt a gyakorlati megoldást, amit előírt: “annak hangsúlyozására, hogy nincs lényegi törés, hogy az Egyházban folytonosság van, amely megőrzi identitását, elengedhetetlennek tűnik számomra, hogy továbbra is lehetőséget adjunk a régi misszále szerinti ünneplésre, mint az Egyház tartós önazonosságának jelére. [6]

Ez volt és ez a valódi tét: az Egyház maradandó önazonossága.

Ez nem azt jelenti, hogy azok, akik az új misét részesítik előnyben, megkérdőjelezik az Egyház meghatározott (és így visszavonhatatlan) eucharisztikus tanításait; de azt igen, hogy azok, akik ideológiailag ellenzik a hagyományos misét, hajlamosak megkérdőjelezni az Egyház meghatározott tanításait. Amit az új rítus homályosan fejez ki, azt a régi rítus világosan és félreérthetetlenül fejezi ki, ezért senki, aki elutasítja a tridenti dogmákat, nem érezheti magát otthon a régi misében. Ezt ki kell irtani, ha a forradalom sikerrel akar járni. Azoknak, akik esetleg az új formákat részesítik előnyben, miközben továbbra is ragaszkodnak minden korok katolikus vallásához (ellentétben az elkötelezett neomodernistákkal), meg kell érteniük, hogy a hagyományos mise elleni háború egyben maga a katolikus hit elleni háború is.

A “zsinat utáni egyháznak” nem kell új vallásnak lennie, de a válság abban áll, hogy legbuzgóbb hívei azzá teszik, és azt állítják, hogy az ő értelmezésük az egyetlen elfogadható. Benedek harcolt ez ellen a tendencia ellen is, hiszen ez aláássa az Egyház saját önazonosságát. Ahogyan egyszer a világ püspökeinek írta: “Néhányat azok közül, akik a Zsinat nagy védelmezőiként lépnek fel, arra is emlékeztetni kell, hogy a II. Vatikáni Zsinat az Egyház tanításának egész történelmét átfogja. Aki engedelmes akar lenni a zsinatnak, annak el kell fogadnia az évszázadok során megvallott hitet, és nem vághatja el a gyökereket, amelyekből a fa az életét meríti” [7]. Minden valóban katolikus hermeneutikának (értelmezési szabály) szükségszerűen ezt a meghatározott elvet kell alapelvének tekintenie: “A szent dogmáknak mindig azt az értelmét kell megtartani, amelyet az anyaszentegyház egyszer már kinyilvánított, és soha nem szabad ennek az értelemnek elhagyására sort keríteni egy mélyebb megértés ürügyén vagy nevében” [8].

Ez egy ökumenikus zsinat dogmája.

A mai egyházban tehát nem az a sürgető probléma, hogy elfogadják-e a tradicionalisták a II. Vatikáni Zsinatot, hanem inkább az, hogy elfogadnak-e az antitradicionalisták mindent, ami a II. vatikáni zsinat előtt volt? [9] A mai latin miséken részt vevő emberek sorsközössége “elfogadja a II. Vatikáni Zsinatot”, amennyiben azt törvényesen hívták össze és törvényes pápák zárták le; mégsem hajlandók hagyni, hogy a “II. vatikáni zsinat elfogadása” ürügy vagy alkalom legyen arra, hogy elutasítsák vagy elhanyagolják mindazt, ami a II. Vatikáni Zsinat előtt volt. És ez a valódi oka az antitradicionalisták dühének.

Amikor Ferenc pápa a Traditionis Custodes kísérőlevelében kijelenti, hogy Benedek pápa döntését a Summorum Pontificum kiadásáról “mindenekelőtt az a vágy motiválta, hogy elősegítse a Mons. Lefebvre mozgalmával fennálló szakadás gyógyulását“, nyilvánvalóan félremagyarázza az igazságot. Egy pápa sok mindent megtehet, de a történelem megváltoztatása nem tartozik ezek közé. A Summorum Pontificum még élő (!) törvényhozója cáfolta Ferenc állítását. Néhány évvel ezelőtt Benedek még kifejezetten kijelentette: “A tridenti mise újbóli engedélyezését gyakran elsősorban a Szent X. Pius Társaságnak tett engedményként értelmezik. Ez egyszerűen teljesen hamis! Fontos volt számomra, hogy az Egyház belsőleg egy legyen önmagával, a saját múltjával; hogy ami korábban szent volt számára, az most se legyen rossz” [10]. A két pápa közül csak az egyiknek lehet igaz az állítása, és az alapvető emberi logika azt mutatja, hogy az, aki a Summorumot kiadta, tudja, hogy valójában mik voltak a saját indítékai.

Ez a dolog lényege: az Egyház belsőleg egy önmagával.

A Traditionis Custodes tehát nem pusztán XVI. Benedek pápa egész teológiai örökségét kérdőjelezi meg, hanem – ami sokkal súlyosabb – az Egyház saját önértelmezését. Ha a Traditionis Custodes premisszái igazak, akkor a katolicizmus elveszíti azt a belső koherenciát és történelmi folytonosságot, amely az ellentmondásmentesség elvének következménye, és amely elengedhetetlenül fontos az Egyház azon állításának hihetőségéhez, hogy ő az isteni kinyilatkoztatás felhatalmazott tanítója.

Most pedig térjünk vissza a La Croix cikkéhez. Hogyan részesíti előnyben a szakítás hermeneutikáját?

A 2007-es év rossz év lehetett az olyan emberek számára, mint Dr. Madar, mert nemcsak a Summorum Pontificum jelent meg, hanem a Hittani Kongregáció általa kifogásolt dokumentuma is. Ez az a kettős bűn, amelyet Ferenc pápának el kell törölnie, ha a szakadás ügyének kötelességtudó szolgája akar lenni. Madar így jellemzi Benedek kettős bűnét:

„Aligha véletlen, hogy e két dokumentumot néhány napon belül adták ki egymás után. Ez inkább azt jelzi, hogy Benedek pápa tisztában volt a zsinati liturgia reformja és az ekkleziológia közötti szoros összefüggéssel. Talán még azoknak is válaszolt, akik azt állították, hogy a liturgiának azért kell megváltoznia, mert az ekkleziológia megváltozott. Amit azonban Benedektől a CDF-en keresztül hallunk, az az, hogy az ekkleziológia valójában nem változott. Úgy tűnik, hogy a sorok közötti üzenet az, hogy nem lenne helyes korlátozni a meg nem reformált rítus használatát azon az alapon, hogy az összeegyeztethetetlen a zsinati ekkleziológiával, és hogy használata elvágja a kapcsolatot a lex orandi (az imádság szabálya) és a lex credendi (a hit szabálya) között.”

A CDF 2007-es válasza több szempontból is figyelemre méltó. Először is, a szóban forgó dokumentum válasz a Szentszékhez beérkezett kételyekre, amelyek bizonyos kérdéses tanításokkal kapcsolatban merültek fel egyes körökben a Zsinat bizonyos szövegeire való hivatkozás nyomán. A Szent Hivatal, a pápával egyetértésben eljárva, akinek kötelessége “megerősíteni testvéreit” a hitben [11] így igyekezett betölteni szerepét a hit egységének megőrzésében. Ez az, amiért “a Kongregáció ezekre a kérdésekre úgy kíván válaszolni, hogy tisztázza a tanítóhivatal által használt egyes ekkleziológiai kifejezések hiteles jelentését, amelyek a teológiai vitában félreérthetőek” [12]. Ez a megközelítés nyilvánvalóan éles ellentétben áll a Ferenc pápára jellemző kitartó elutasítással, amellyel még audienciát sem engedélyezett az Amoris laetitia értelmezésével és “félreérthető… kifejezéseivel” kapcsolatban eminens szerzők által benyújtott dubia kapcsán.

Másodszor, a responsum öt cikkelyt tartalmaz (dubia és válaszok), míg Madar csak az elsővel foglalkozik, amely meglehetősen általánosan megállapítja, hogy “a II. Vatikáni Zsinat nem változtatta meg és nem is akarta megváltoztatni ezt a tanítást [az egyházzal kapcsolatban]”. A dubium azt kérdezte: “Megváltoztatta-e a II. vatikáni zsinat az egyházról szóló katolikus tanítást?”. Mivel leginkább a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja és annak egyházfelfogása közötti “szoros kapcsolat” foglalkoztatja, Madar cikkében a II. vatikáni zsinat által támogatott “Isten népe” egyházképre összpontosít, amely feltételezett módon szakítás a középkori és tridenti korszaknak tulajdonított eltérő ekkléziológiához képest.

Valójában azonban, mint azt a responsum másik négy cikkelye is mutatja, a CDF-dokumentum nem annyira ezzel a Madart olyannyira érdeklő belső ekkleziológiai kérdéssel foglalkozik (bár az egyháztörténelem különböző pillanataiban az egyház önmagára vonatkozó tanításának egyik vagy másik aspektusa valóban hangsúlyossá válhatott), hanem az Egyház saját identitásának újbóli megerősítésével, a nem katolikus testületektől való elkülönítésével, mivel sokan úgy értelmezték a II. Vatikáni Zsinatot, hogy az megtagadta azt a hagyományos elképzelést, hogy a katolikus Egyház a Jézus Krisztus által alapított “egyetlen igaz Egyház”. Bár a La Croix cikke szempontjából kevésbé fontos, mert a liturgikus következmények nem olyan nyilvánvalóak, a kérdés, hogy változott-e az igaz Egyház identitásáról vallott katolikus dogma, nyilvánvalóan lényeges a “szakítás-projekt” általános kezelése szempontjából.

A II. vatikáni zsinat előtti tanítás nagyon világos volt: még 1950-ben is egyértelműen taníthatta egy pápa, hogy “Krisztus misztikus teste és a római katolikus egyház egy és ugyanaz a dolog” [13], és a közelmúltban megjelent könyvek, mint Ralph Martin [14] és Eric Sammons [15] által írottak, megmutatták, hogy ennek az igazságnak a II. vatikáni zsinat óta a katolikusok tudatában való háttérbe szorulása (akár szándékos volt, akár nem) megbénította az evangelizációs erőfeszítéseket. A responsum arra a kérdésre próbál választ adni, hogy a zsinat (a Lumen Gentium 8-ban) miért használta a “benne létezik” kifejezést a könnyebben érthető “azonos” helyett („Ez az Egyház e világban…katolikus Egyházban létezik” – azaz az egyházban létezik, és nem „azonos” az egyházzal – ford. megj.), amikor a most konkrétan létező katolikus egyház és a Jézus Krisztus által 2000 évvel ezelőtt alapított egyház azonosságáról beszélt. (Valójában azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a zsinat egy másik dokumentumban az egyház meghatározásakor szintén a hagyományosabb “van” szót használta: “A Szent Katolikus Egyház, amely Krisztus misztikus teste, a hívekből áll, akiket ugyanaz a hit, ugyanazok a szentségek és ugyanaz a kormányzat szervesen egyesít a Szentlélekben” [16]).

A responsum világossá teszi, hogy a zsinat szándéka az volt, hogy találjon egy kézzelfogható igét, amely egyrészt megerősíti a katolikus egyház identitását, mint a Krisztus által alapított egyházét, másrészt azt tanítja, hogy a “megszentelődés és az igazság bizonyos elemei” megtalálhatók az egyház látható határain kívüli közösségekben is – olyan elemek, amelyek jog szerint a katolikus egyházhoz tartoznak, de amelyek mindazonáltal a kegyelem alkalmai lehetnek azok számára, akik jóhiszeműen nem katolikusok. Anélkül, hogy itt újra vitákat akarnánk nyitni arról, hogy a subsistit in valóban a legmegfelelőbb módja volt-e ezen igazságok kifejezésének (és anélkül, hogy megítélnénk a CDF azon kísérletének sikerét, hogy ezt a kifejezésmód-váltást úgy igazolja, mint amely “továbbfejlesztette, elmélyítette és teljesebben kifejtette” a katolikus tanítást), a Lumen Gentium által elérni kívánt lényeg helyes megértéséhez segíthet Newman bíborosnak ez a meglátása:

„Nem tartjuk szükségesnek, hogy a protestánsok természetfeletti kiválóságának minden egyes esetét, amikor az elénk kerül, pontozzuk, vagy megmagyarázzuk; csak annyit tudunk, hogy a nekik adott kegyelem végső soron arra szolgál, hogy az Egyházba vezesse őket, és ha nem ezt szolgálja, akkor végső soron nem fog hasznukra válni; de mi éppoly kevéssé tagadjuk jelenlétét lelkükben, mint ők maguk; és ahogy ez a tény számunkra nem jelent zavart, úgy számukra sem diadalt.” [17]

Más szóval, ebben a kérdésben, mint ahogy más kérdésekben is, a II. Vatikáni Zsinat optimizmusának jót tehet, ha egy adag realizmussal mérsékeljük.

Ami Madart a legjobban frusztrálja a CDF 2007-es korrekciójában, az maga az állítás, hogy a II. vatikáni zsinat nem változtatott meg semmilyen tanítást. Számára fontos annak az állítása, hogy “a zsinat egyházfelfogása mikroszakadást jelent a zsinat előtti egyháztannal“. Hogy alátámassza azt a vágyát, hogy örökre megdöntse a tridenti korszak állítólag klerikalistaegyházfelfogását egy demokratikusabb felfogás javára, egy jól ismert Notre Dame-i disszidensre hivatkozik:

A zsinat liturgia megújítása logikus és szükséges folytatása volt az egyházfelfogás megújításának. Nem is történhetett volna másként. Ahogy Richard McBrien megjegyzi: “Hogyan beszélhetett a zsinat az egész egyházról, mint Isten népéről, és hogyan engedhette meg, hogy az egyház központi istentiszteleti aktusa egy klerikális rítus maradjon, érthetetlen nyelven, kevés vagy semmilyen értelmes szereppel a hívek többi része számára?”.

A latin misére járó katolikusok nem ellenzik az egyház teológiáját, amely az Isten népe fogalmára támaszkodik, annak hagyományos bibliai gyökereivel. Nincs ellentmondás egy olyan ekkleziológia között, amely az Egyházra, mint Isten népére hívja fel a figyelmet, és a régi mise ünneplése között, amelyet Madar “klerikálisként” ítél el, annak ellenére, hogy a II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozza, hogy “a hívek általános papsága és a szolgálati vagy hierarchikus papság… lényegében és nem csak fokban különbözik egymástól” [18]. Isten népének ószövetségi előzménye egyértelműen hierarchikus volt, és ez is fényt vet az újszövetségi egyházra, amint azt a hagyományos felszentelési rítusok gazdag tipológiájában látjuk. A latin misére járó katolikusok tehát nem ellenzik a II. vatikáni zsinat hozzájárulását az Egyház teológiájához; amit elleneznek, ahogy minden katolikusnak is elleneznie kell, az a “szakításpártiak” azon törekvése, hogy száműzzék a tridenti és az I. vatikáni zsinat, valamint XIII. Leó és XII. Pius egyháztanát, hogy az Isten népe marxista és túlságosan horizontális értelmezését erőltessék, majd ennek alapján kizárják az örökölt liturgia ünneplését.


Amint az várható volt, amikor a II. Vatikáni Zsinat az egyházról, mint “Isten új népéről” [19] beszél, az Újszövetség egy jól ismert sorát idézi: ” Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok…Ti valamikor nem voltatok nép, most pedig Isten népe vagytok” [20]. A protestánsok már meghamisították ennek a versnek az értelmét, mert figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy amikor Isten az előző szövetség alatt alkotta meg az Ő népét, szinte azonos szavakat használt: “papi királyság és szent nép lesztek nekem” [21]. Amikor az Úristen Izrael népét megalapította, szent hierarchiát, templomi kultuszt, valamint aprólékos és igényes szertartást is adott nekik – egy olyan liturgiát, amelyet La Croix minden bizonnyal “klerikális rítusként… a hívek többi része számára kevés vagy semmilyen értelmes szerepet nem játszó” liturgiaként ítélne el. Isten népe azonban nem egy örökölt és gondosan artikulált liturgiával szemben létezik; egy ilyen liturgia birtoklása alkotja meg!

A papok még az újszövetségben is Isten népének részei, és a II. Vatikáni Zsinat kimondja, hogy “az idősebb [papoknak] hasonlóképpen törekedniük kell arra, hogy megértsék a fiatalabb papok mentalitását, még ha az különbözik is a sajátjuktól” [22]. A Traditionis Custodes pörölykalapácsos megközelítése arra látszik utalni, hogy a II. Vatikánum geriátriai nemzedékének sok tagja nem békélt meg ezzel a tanítással, és még mindig visszatetsző módon rémülten hőkölnek vissza a reverenda látványától és a latin miséktől, amelyek ma a fiatal papság természetes életterének részét képezik.

Isten népe bizonyára magában foglalja a XVI. Benedek által említett “fiatalokat” is, akik “felfedezték ezt a liturgikus formát, érezték vonzerejét, és megtalálták benne a legszentebb Eucharisztia misztériumával való találkozás egy számukra különösen megfelelő formáját” [23]. Furcsa módon gyakran éppen azok, akik a leghangosabban hirdetik az Egyház demokratikus szemléletét, leginkább hajlamosak megvédeni a Bergoglio Vatikán klerikalista hatalmi struktúráját, amelyben a talpnyalók szűk udvara figyelmen kívül hagyja a “kisemberek” érzéseit, és felülről szab merev normákat.

A II. Vatikáni Zsinatról alkotott saját elképzelésükhöz láncolt ideológusok betegesen képtelenek válaszolni a II. Vatikáni Zsinat prófétai felhívására, hogy olvassuk “az idők jeleit” [24]. Az egyik ilyen jel az a tény, hogy a liturgikus reform bevezetése óta az “Isten népe” túlnyomó többsége, akik állítólag ennek az új, Dr. Madar cikke által ragyogóan leírt felhasználóbarát liturgiának a haszonélvezői voltak, valójában már egyáltalán nem jár misére, és azok közül, akik mégis eljönnek, a legtöbben nem hisznek a valóságos jelenlétben vagy abban, hogy a mise valódi engesztelő áldozat. Másrészt az idők másik jele az a vonzalom, amelyet az 1980-as, ’90-es és 2000-es években született emberek éreznek egy olyan liturgia iránt, amely összeköti őket katolikus múltjukkal. Az ő hangjuk nem számít? Nem érdemes minden bárányt megszagolni?


A hagyományos latin mise visszaállítása távolról sem veszélyezteti a II. Vatikáni Zsinat helyesen értelmezett örökségét, hanem látható módon megerősíti, hogy az egyház békében van önmagával, és csak egy ilyen pax ecclesiastica – a szükséges önbizalom – kontextusában lehet megfelelően befogadni bármely zsinatot. E béke megteremtése XVI. Benedek életműve volt; és a szakítás hermeneutikája távolról sem szolgálja a II. Vatikáni Zsinat érdekeit, sőt, valójában tarthatatlanná teszi annak befogadását. Azzal, hogy Ferenc pápát arra kérik, hogy ezt a hermeneutikát még tovább erőltesse, Madar és társai kimutatják foguk fehérjét, és az egész konciliáris kísérletet bukásra ítélik.

Akár tetszik Madarnak és a hozzá hasonlóknak, akik Bergoglio fogyatkozó pontifikátusát egy még kifejezettebb szakadáspárti nézet felé próbálják tolni, akár nem, az Egyházban ma minden megújulásnak adottnak kell elfogadnia nemcsak a II. Vatikáni Zsinat “legitimitását”, mint érvényesen összehívott zsinatot, hanem a katolikus tanítás megváltoztathatatlanságát is. Az, hogy a II. Vatikáni Zsinat tekintélye pontosan hogyan illeszkedik ebbe a képbe, az ortodox püspökök és teológusok között vita tárgya, és belátható időn belül az is marad. A II. Vatikáni Zsinat “valódi” zsinat volt, de nem volt-e bizonyos szempontból “másfajta” zsinat is, ahogyan azt mind a pártolók, mind a kritikusok sugallják? Mivel a katolikus tanítás kizárja, hogy ez a különbség “új” egyházat hozhatna létre (vagy visszaszerezhetne egy évszázadokra elveszett, állítólagosan tiszta pre-constantinusi egyházat), lehetetlen a II. Vatikáni Zsinatra úgy hivatkozni, hogy a közvetlenül előtte történtekkel való szakítást legitimálják vele. Ha lenne ilyen szakadás, az a zsinat ellen szólna, nem pedig a szakadás mellett!

Bár maga Ratzinger összességében bizonyára a II. Vatikáni Zsinatot akarta “megmenteni” a “folytonosság hermeneutikájával” [25], arra a lehetőségre is utalt, hogy a II. Vatikáni Zsinat integrálásának egyetlen módja bizonyos értelemben a relativizálása is lehet, abban az értelemben, hogy csak az azt megelőző hagyományhoz viszonyítva fogadjuk el, és nem fordítva. Amint arra már 1988-ban rámutatott:

Sok olyan beszámoló létezik, amely azt a benyomást kelti, hogy a II. Vatikáni Zsinattól kezdve minden megváltozott, és ami előtte volt, annak nincs értéke, vagy legjobb esetben is csak a II. Vatikáni Zsinat fényében van értéke. A II. Vatikáni Zsinatot nem az Egyház egész élő hagyományának részeként kezelik, hanem a hagyomány végeként, a nulláról való újrakezdésként. Az igazság az, hogy ez a bizonyos zsinat egyáltalán nem határozott meg dogmát, és tudatosan úgy döntött, hogy szerény szinten marad, mint pusztán pasztorális zsinat; mégis sokan úgy kezelik, mintha egyfajta “szuperdogmává” tette volna magát, amely elveszi az összes többi jelentőségét [26].

Az értékelések eltérnek majd abban, hogy Benedek pápa megoldása mennyire lehetett hatékony. Azzal, hogy megpróbálta megmenteni a zsinati “projektet”, végső soron talán egy tátongó sebet próbált meg ragtapasszal helyrehozni. Lehet, hogy a Traditionis Custodes kapcsán megtapasztalt gondviselésszerű bukás éppen az, hogy az egyház püspökei, akiket összességében ugyanúgy megdöbbentett és zavarba ejtett Ferenc pápa merev és pasztorálisnak nem nevezhető motu propriója, mint mindenki mást, elkezdenek olyan kérdéseket feltenni, amelyeket évtizedeken át már előzetesen diszkvalifikáltak, mielőtt a vita egyáltalán elkezdődhetett volna. Vajon a II. Vatikáni Zsinat, amely nagyon is korának terméke volt, valóban a XXI. századi egyház megújulásának legmegbízhatóbb alapja? Zsinatként való jogi legitimációja valóban azt jelenti, hogy minden pasztorális irányzata hatékony, vagy hogy egyik tanbeli megfogalmazása sem lehet kétértelműséggel szennyezett? Tekintettel az elmúlt ötven év minden egyes katolikus mutatójának katasztrofális összeomlására, nem szabad-e feltennünk a kérdést, hogy van-e esetleg valamilyen ok-okozati összefüggés a fa és a gyümölcsök között? Ahogy egy amerikai püspök nemrégiben megjegyezte: “Szeretnék rámutatni, hogy különbség van aközött, hogy elfogadjuk a II. Vatikáni Zsinat érvényességét, és aközött, hogy úgy gondoljuk, hogy a zsinat nem érte el a céljait” [27].

Egyetlen katolikusnak – legyen az laikus, teológus vagy püspök – sem szabad elkezdenie a II. Vatikáni Zsinatot magába szívni, amíg például meg nem emésztette a Tridenti Zsinat katekizmusát és olyan pápák nagy enciklikáit, mint XIII. Leó, X. Pius és XII. Pius, és talán amíg még a II. Vatikáni Zsinat előtti, sokat szidott klasszikus teológiai kézikönyvek tanulmányozásával nem töltött el időt [28]. Amikor maga a II. Vatikáni Zsinat azt mondja nekünk, hogy a zsinat “érintetlenül hagyja (integram) a hagyományos katolikus tanítást” [29], akkor érthető, hogy senki sem tudja megfelelően befogadni a zsinatot, akinek ez a “hagyományos katolikus tanítás” ne lenne már második természete. Az egyik oka annak, hogy a “szakítás hermeneutikája” olyan nagy sikert aratott, és Ferenc pápa alatt ilyen kvázi hivatalos újjáéledésen ment keresztül, az, hogy nagyon sokan azok közül, akiknek reflexei szilárdan katolikusok, de akik egyszerűen “adottként” fogadják el a II. Vatikáni Zsinatot, nem rendelkeznek az Egyház korábbi tanítói hagyománya által nyújtott szilárd alapokkal, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy kontextualizálják a II. vatikáni zsinatot, és szembeszálljanak a szakítás hermeneutikájának hibáival.

Akarva-akaratlanul még sok ortodox is mintegy ozmózis útján fogadta el azt az elképzelést, hogy a II. Vatikáni Zsinat, minden korábbi zsinattól eltérően, valóban “új kezdetet” jelent. Függetlenül attól, hogy valaki mennyire derűlátó a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori reformjaival kapcsolatban, vagy mennyire vannak kétségei a dokumentumokban található időnkénti kétértelműségekkel kapcsolatban, ez egy olyan elképzelés, amelyet feltétlenül ki kell űzni, ha az Egyház fenn akar maradni. Nem lehet új kezdet!

A La Croix cikke szerint: “Ahhoz, hogy a Summorum Pontificum kísérletét alaposabban visszavonja, Ferenc pápának újra meg kellene vizsgálnia azt a kérdést, hogy a II. Vatikáni Zsinat megváltoztatta-e az egyház tanítását“. De nem a Summorum Pontificum az a kísérlet, amelyet nyugdíjba kell küldeni. A Madaréhoz hasonló cikkek – és alapvetően maga a Traditionis Custodes – többet tesznek a II. Vatikáni Zsinat lejáratásáért a katolikusok szemében, mint akár a legélesebb tradicionalista kritika is, mert olyan előfeltevésük van, amelyet a katolikus lelkiismeret soha nem fogadhat el: az a gondolat, hogy az Egyház ellentmondhat önmagának és mégis önmaga maradhat.

Madar cikkének címe azt sugallja, hogy egy pápának “ki kell javítania” az elődjét, és ez a premissza talán helyesebb, mint azt ő maga gondolja. Ha a katolikus egyház egyáltalán fenn akar maradni – ami az isteni ígéretek ismeretében magától értetődő -, akkor bizonyos, hogy egy jövőbeli pápának ki kell majd javítania Ferenc pápát, és örökre véget kell vetnie a szakítás progresszivista hermeneutikájának. Mert ha egy pápa korrekcióra szorul, az nem azért van, mert megtartotta a Hagyományt, hanem mert eltért tőle. Ezt a kritériumot alkalmazta a VII. században II. Leó pápa, amikor elítélte elődjét, Honorius pápát, “aki nem tisztította meg ezt az apostoli egyházat az apostoli hagyomány tanítása által, hanem profán árulással igyekezett felforgatni a szeplőtelen hitet“, és mert “hagyta, hogy az apostoli hagyomány szeplőtelen szabályát, amelyet elődeitől kapott, beszennyezze” [30].

Az a tény, hogy még a katolikus dogma változhatatlanságának Ratzinger pápasága alatti viszonylag gyenge megerősítései is – mint például a 2007-es CDF dokumentum, amelyet már említettünk, vagy a korábbi, 2000-es Dominus Jesus – még mindig ilyen pánikot váltanak ki a “szakításpárti” osztályban, azt mutatja, hogy veszélyben érzik a forradalmukat, amíg léteznek a régi vallásra felidéző emlékek. Meg kell változtatniuk az eszméket, és ki kell irtaniuk mindent, ami a régiekre emlékeztet, mert így működnek a forradalmak. Amit minden ortodox katolikusnak meg kell értenie – még akkor is, ha személy szerint nem a régi rítus szerint szeret imádkozni -, az az, hogy az Egyházat ma szétszaggató véres polgárháborúban a hagyományos liturgia védelme most a csatasor magának a katolikus hitnek a védelmében is, mivel a hagyományos liturgia a “korábbi” idő látható emléke – a látható emlékeztető arra, hogy az Egyház nem 1962-ben kezdődött.

A. M. D. G.

JEGYZETEK

[0] Az idézett cikk fizetős tartalom.

[1] A Lumen gentium konstitúciót megelőző tanítói jegyzetben értelmezési kulcsot ad ez a nyilatkozat, amelyet a zsinat teológiai bizottsága már 1964. március 6-án kiadott: “Figyelembe véve a zsinati szokásokat és a jelen Zsinat lelkipásztori célját is, a szent Zsinat a hit és erkölcs dolgaiban csak azokat a dolgokat határozza meg az Egyházra nézve kötelezőnek, amelyeket nyíltan kötelezőnek nyilvánít. A többi dolgot, amit a szent Zsinat meghatároz, amennyiben azok az Egyház legfelsőbb tanítóhivatalának tanítása, a szent Zsinat gondolatmenete szerint Krisztus minden egyes hívének el kell fogadnia és magáévá kell tennie. A zsinat gondolkodásmódja vagy a tárgyalt kérdésből, vagy a beszédmódjából válik ismertté, a teológiai értelmezés normáinak megfelelően” (kiemelés a szövegben). 1966. január 12-i általános audienciáján, a Zsinat lezárása után VI. Pál pápa megismételte ezt a kikötést: “Vannak, akik azt kérdezik, hogy a Zsinat milyen tekintélyt, milyen teológiai minősítést szándékozott adni tanításainak, tudván, hogy elkerülte az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala által támogatott ünnepélyes dogmatikai meghatározások kiadását. A választ azok ismerik, akik emlékeznek az 1964. március 6-i zsinati nyilatkozatra, amelyet 1964. november 16-án megismételtek. Tekintettel a zsinat lelkipásztori jellegére, (a Zsinat) elkerülte, hogy rendkívüli módon kihirdessen olyan dogmákat, amelyek a tévedhetetlenség jegyét viselik“.

[2] Ez a nézet egyfajta spektrumot fed le, attól függően, hogy valaki mennyire derűlátó a II. vatikáni zsinat hozzájárulását illetően, vagy mennyire aggódik a “tanítás azon pontjai miatt, amelyeket talán azért, mert újak, az egyház egyes részei még nem értettek meg jól” (II. János Pál, Ecclesia Dei Adflicta, 5.b, kiemelés hozzáadva). Egyrészt az a tény, hogy a II. vatikáni zsinat tanításai nem tévedhetetlenek, nem késztethet arra, hogy automatikusan arra a következtetésre jussunk, hogy azok szükségszerűen tévesek. Másrészről e zsinat szóbősége a történelem minden más zsinatához képest, azzal a ténnyel együtt, hogy nem definiált egyetlen dogmát sem, és nem bocsátott ki egyetlen anatémát sem, azzal a pontos nyelvezettel, amelyet mind a dogmatikai definíciók, mind az anatémák megkövetelnek, megnyitja annak lehetőségét, hogy a zsinat itt-ott kétértelműségeket tartalmazhat, sőt egészen súlyosakat is – mindez még több ok arra, hogy e zsinatra a folytonosság hermeneutikáját (vagy még jobb esetben a folytonosság hermeneutikáját a hagyományokkal való korrekció révén), és ne a szakítás hermeneutikáját alkalmazzuk. Ha valaki kétértelműséggel találkozik anélkül, hogy már elsajátította volna a Hagyományt, a gyakorlatban ez a kétértelműség valószínűleg tévedésbe vezetheti.

[3] Ecclesia Dei Adflicta (1988. július 2.), 5.c.

[4] A “római rítus” kifejezés jelentése Benedek pápa és Ferenc pápa számára nagyon különböző. Benedek számára ez egy leíró kifejezés: a római rítus, ahogyan az a történelem során lassan kialakult, és olyasmivé vált, amit továbbadtak, mielőtt V. Pius pápa idején, a tridenti zsinat után kodifikálták volna. Ferenc pápa számára a római rítus tisztán jogi valóság – valami, amit a pápák egyszerűen létrehozhatnak vagy elvethetnek, ahogyan jónak látják. Ratzinger álláspontja ez: “A pápa nem egy abszolút uralkodó, akinek az akarata a törvény, hanem a hiteles hagyomány őrzője, és ezáltal az engedelmesség legfőbb garanciája. … Ezért van az, hogy a liturgia tekintetében a kertész feladata, nem pedig a technikusé, aki új gépeket épít, a régieket pedig a szemétdombra dobja” (“A liturgia szerves fejlődése”, 30 nap, 2004, 12. szám), míg Ferenc pápa képesnek érzi magát arra az észbontó kijelentésre, hogy évszázadok folyamatos használata után a történelmi római rítus 2021-ben egész egyszerűen nem része az Egyház lex credendi-jének. Ennek a kijelentésnek, akárcsak a Traditionis Custodes többi állításának, kifejezetten ellentmond Ratzinger/Benedeknek egy sokkal inkább a valóságban megalapozott állítása: “Egyrészt kétségtelen, hogy egy olyan tiszteletreméltó rítus, mint az 1969-ig használatos római rítus, az Egyház rítusa, az Egyház sajátja, az Egyház egyik kincse, és ezért az Egyházban kell megőrizni” (Fontgombault Konferencia, 2001, kiemelés hozzáfűzve). Mivel Benedek pápa egyértelműen kijelentette, hogy a régi rítus “jogilag soha nem volt hatályon kívül helyezve, és következésképpen elvileg mindig is engedélyezett volt” (Con Grande Fiducia levél, 2007. július 7.), ez azt jelenti, hogy Ferenc pápa álságos, amikor “az elődeim által biztosított fakultás felfüggesztéséről szóló döntésről” beszél; valójában a Summorum Pontificum nem egyszerűen “egy engedélyt adott “, hanem elismerte a valóságot! A Ratzinger és Bergoglio nézetei közötti különbségek ekkleziológiai – sőt ökumenikus – következményei szembetűnőek, mert Francesco pápának abszolutista felfogása van a pápaságról, amelyben a pápának hatalma van még a valóságot és a ténykérdéseket is megváltoztatni. Nem nehéz elképzelni, hogy az ortodox keresztényeknek és a protestáns “útitársaknak” milyen ellenszenvvel kell viszonyulniuk a pápai abszolutizmus ilyen parodisztikus megnyilvánulásához. A II. Vatikáni Zsinat ökumenizmusról szóló dekrétuma kimondja: “Az egyházban mindenkinek meg kell őriznie az egységet a lényegben. De mindenki, a kapott adottságainak megfelelően élvezze a megfelelő szabadságot a lelki élet és fegyelem különböző formáiban, a különböző liturgikus szertartásokban, sőt a kinyilatkoztatott igazság teológiai kidolgozásában is” (Unitatis Redintegratio, 4).

[5] Általános audiencia, 2010. március 10.

[6] Joseph Ratzinger bíboros, in Alcuin Reid, szerk., Looking Again at the Question of the Liturgy with Cardinal Ratzinger: Proceedings of the July 2001 Fontgombault Liturgical Conference (Proceedings of the July 2001 Fontgombault Liturgical Conference) (Saint Michael’s Abbey’s Press, 2003), 20. és 149. o., kiemelés hozzáadva. Luther különösen az Offertorium és a római mise kánonjának imáit kifogásolta, mivel ezek az imák félreérthetetlenül kifejezik a mise áldozati jellegéről szóló katolikus tanítást. Ezeknek az imáknak a liturgikus reform során való kivonása kellemetlen kérdéseket vet fel.

[7] Levél a katolikus egyház püspökeihez, 2009. március 10.

[8] I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius, cap. 4, 14.

[9] A Traditionis Custodes egyik tragikus iróniája, hogy Ferenc pápa az egységre való törekvésében az egység feltételezett sérüléseire összpontosít, amelyeket a hagyományos miséhez ragaszkodók okoznak, de teljes csendben elmegy a nagyon is valós széthúzás mellett, amely a növekvő németországi skizma, a saját Amoris Laetitia által okozott lelkipásztori gyakorlatok sokfélesége, a sztárpapok és néhány püspök botránya mellett, akik az LMBT ideológiát támogatják az egyház tanításának elutasításával, stb. Ferenc pápa eltűrte, sőt aktívan elősegítette ezeket az egység elleni sérelmeket, amiről mindenki tud, még akkor is, ha sok püspök fél ezt nyilvánosan beismerni. Még ha néhány maró tradicionalista időnként bele is esik a szeretet elleni hibákba, amelyeket sajnos a közösségi média is bátorít, nem a rossz hangnem az, ami aláássa az Egyház egységét, hanem a tévedés, hiszen minden katolikusnak kötelessége egységben lenni ugyanazon (megváltoztathatatlan) hit megvallásában. Amilyen mértékben a tanbéli tévedés ellenőrizetlen marad, olyan mértékben ássa alá az Egyház egységét.

[10] Last Testament in His Own Words, Ignatius Press, 2017, 201-202. o. (kiemelés hozzáadva). Ratzinger bíboros már 2001-ben kijelentette: “Én személy szerint kezdettől fogva a régi misekönyv további használatának szabadsága mellett voltam, egy nagyon egyszerű okból: az emberek már akkor elkezdtek arról beszélni, hogy szakítani kell a zsinat előtti egyházzal, és különböző egyházmodelleket kell kialakítani – egy zsinat előtti és elavult egyháztípust és egy új és zsinati egyháztípust. Mindenesetre manapság ez a lefebvristák jelszava, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy két Egyház van, és számukra a nagy szakadás a két misszále létezésében válik láthatóvá, amelyekről azt mondják, hogy összeegyeztethetetlenek egymással. Számomra lényegesnek, alapvető lépésnek tűnik annak elismerése, hogy mindkét misszále az Egyház misszáléja, és ahhoz az Egyházhoz tartozik, amely változatlanul ugyanaz marad” (Looking Again at the Question of the Liturgy, 148-9. o.). Ha valami, akkor Benedek pápa döntése, hogy a Summorum Pontificumban felszabadítja a hagyományos misét, messze nem “engedmény” volt a Szent X. Pius Társaságnak, hanem inkább kihívás volt gondolkodásmódjukkal szemben, a II. Vatikáni Zsinaton és a később annak nevében végrehajtott reformok által okozott szakadás hangsúlyozásával. A Traditionis Custodes egyik iróniája az, hogy Ferenc pápa azzal, hogy a Novus Ordo-t a “római rítus lex orandijának egyedüli [azaz egyetlen] kifejeződésének” minősíti, arra utal, hogy a reformált liturgia más teológiát fejez ki, mint amit az a liturgia kifejez, amelyet az Egyház évszázadokon át használt – és amelyet az Egyház megvédett az eretnekek vádjaival szemben. Míg Benedek pápa nemes kísérletet tett az Egyház II. vatikáni zsinat előtti és utáni alapvető folytonosságának bemutatására, Ferenc pápa hallgatólagosan vigaszt nyújt a “szélsőségesebb” tradicionalisták téziseinek. Ha valóban van ilyen szakadás, akkor Ferenc pápa talán nagyon is kárhozatos beismerést tett.

[11] Lukács 22:32.

[12] Válaszok az egyházról szóló tanítás egyes szempontjaival kapcsolatos kérdésekre (2007. június 29.), Bevezetés.

[13] XII. Piusz, Humani Generis, 27.

[14] Will Many Be Saved? What Vatican II Actually Teachers and Its Implications for the New Evangelization, Eerdmans, 2012.

[15] Deadly Indifference: How the Church Lost Her Mission and How We Can Reclaim It, Crisis Publications, 2021.

[16] Orientalium Ecclesiarum, 2. Az itt említett, az igazi egyházat alkotó külső egység kötelékei globálisan ugyanazok, mint amelyeket XII. Pius az egyházról szóló nagy enciklikájában meghatározott: “Tulajdonképpen csak azok vehetők fel az Egyház tagjai közé, akik megkeresztelkedtek és az igaz hitet vallják, és akik nem voltak olyan szerencsétlenek, hogy a Test egységétől elszakadtak, vagy akiket törvényes hatalom az elkövetett súlyos hibák miatt kizárt” (Mystici Corporis, 22).

[17] Az anglikánok által a katolikus tanításban érzett bizonyos nehézségek, 3. előadás, 5, kiemelés hozzáadva. John Henry Newmant maga Ferenc pápa avatta szentté, és gyakran a II. Vatikáni Zsinat előfutáraként emlegetik, bár sok tudós, például Stanley Jáki, vitatja ezt a túlságosan felületes jellemzést.

[18] Lumen gentium, 10, kiemelés hozzáadva.

[19] Lumen gentium, 9.

[20] 1Pét2,9-10.

[21] 2Mózes 19:6.

[22] Presbyterorum Ordinis, 8.

[23] A Summorum Pontificumot kísérő levél, 2007. július 7.

[24] Gaudium et spes, 4. A Zsinat többször is utal az “idők jeleinek” megkülönböztetésének szükségességére. Érdekes, hogy a Szentszék, erősen klerikalista szellemben, a 2020-as latin misével kapcsolatos, erősen torzított felmérését csak a világ püspökeinek küldte el (akik közül sokan azt mondták, hogy nem is kapták meg), ahelyett, hogy általában Isten népével konzultált volna. (Ami azt illeti, Ferenc pápa, miközben szóban kiáll a püspökök tekintélye mellett, valójában megköti a kezüket, ahogyan 2016-ban is tette, amikor elvette a mérlegelési jogkörüket az egyházmegyei jogú egyházi és vallási társaságok felállításában, oly módon, hogy a püspököket inkább a Katolikus Egyház Zrt. fiókmenedzsereiként kezeli, mint az apostolok utódaiként, akiknek valódi joghatóságuk van az egyházmegyéik felett.) Ez a furcsa hiányosság egyenesen a II. Vatikáni Zsinat tanításával megy szembe: “Nekik [a papságnak] készségesen meg kell hallgatniuk a laikusokat, testvéri szellemben kell figyelembe venniük igényeiket, el kell ismerniük tapasztalatukat és hozzáértésüket az emberi tevékenység különböző területein, hogy velük együtt képesek legyenek felismerni az idők jeleit” (Presbyterorum Ordinis, 9). Sok laikus értelmiségi, zenész, építész, diák és szülő a hagyományhű mozgalomban bőven rendelkezik olyan meglátásokkal, amelyeket megoszthat a hierarchiával, a II. Vatikáni Zsinat e meghívásának megfelelően. A hagyományhű laikusok örülnének, ha Ferenc pápa és a Kúria “testvéri szellemben vennék figyelembe igényeiket”. Míg a Summorum Pontificum rendelkezett arról, hogy a hívek forduljanak papjukhoz, majd püspökükhöz, majd magához a Szentszékhez, hogy gyakorlati módokat találjanak törekvéseik megkönnyítésére, a Traditionis Custodes keményen bezárja az ajtót Isten népe előtt, sőt, még a püspököket is utasítja, hogy gondoskodjanak arról, hogy ilyen hívek “csoportjai” még csak ne is alakulhassanak!

[25] A 2005. december 22-én a Kúriához intézett híres beszédében Benedek a “‘reform hermeneutikája’, a megújulás hermeneutikája az egyetlen alany – az egyház – folytonosságában, amelyet az Úr adott nekünk” kifejezést használja, hozzátéve, hogy az egyház “olyan alany, amely az időben növekszik és fejlődik, de mindig ugyanaz marad, Isten vándorló népének egyetlen alanya”, de 2007-ben a “folytonosság hermeneutikája” kifejezést is átvette (Sacramentum Caritatis, 3, n. 6).

[26] A chilei püspökökhöz intézett beszéd, 1988. július 13.

[27] Thomas Paprocki, az Illinois állambeli Springfield püspöke, interjú a Catholic World Reportban, 2021. július 27-én. Erről a kérdésről, hogy egy ökumenikus zsinat nem érheti el a céljait, Joseph Ratzinger egyszer azt mondta, konkrétan az V. Lateráni Zsinatról szólva, amely néhány évvel megelőzte a protestáns reformáció kitörését: “Nem minden érvényes zsinat volt gyümölcsöző az Egyház történetében; végső soron sok közülük időpocsékolás volt“, és az általa említett zsinat úgy folytatta munkáját, hogy “nem tett semmi eredményeset a bekövetkező válság megelőzésére” (Principles of Catholic Theology, 378. o.).

[28] Rusty Reno “Teológia a forradalom után” című cikkében, First Things, 2007. május, megjegyzi, hogy “A forrásokhoz való visszatérés nem működik, ha a hallgatóknak nincs sem kontextusa, sem kerete, amelybe a hagyomány gazdagságát és mélységét elhelyezhetnék… egységes teológia nélkül az egyházban pontosan az a fajta belsőleg koherens és széleskörű teológiai kultúra fog hiányozni, amely szükséges a merész új kísérletek és a múltbeli hagyományok gyümölcsöző visszanyerésének megértéséhez és alkalmazásához“.

[29] Dignitatis Humanae, 1; az integram szó jelentése egész és teljes, változatlan. A kontextus itt a vallásszabadságról szóló katolikus tanítás: “Ezért érintetlenül hagyja a hagyományos katolikus tanítást az embereknek és a társadalmaknak az igaz vallás és Krisztus egyetlen Egyháza iránti erkölcsi kötelességéről“. Lásd például Thomas Pink professzor írásait egy olyan értelmezéshez, amely hihető módon folytonosságot keres a vallásszabadságról szóló zsinat előtti tanítás és a Dignitatis Humanae tanítása között.

[30] Idézi Claudio Pierantoni in: Lamont és Pierantoni, szerk.: Defending the Faith Against Present Heresies, Arouca Press, 2021, 237-8. o., kiemelés hozzáadva.

(A cikk forrása: Rorate Caeli)

https://invocabo.wordpress.com/2021/08/28/benedek-papa-eltorlese-gondolatok-egy-nemreg-megjelent-cikkrol-es-a-szakitas-hermeneutikajarol/