A mai katolikus [a szerző ehelyütt „modern ember”-t írt, holott ez a mondat éppen a modern emberre nem vonatkozik, hiszen aki maga is „modern”, az ma sem vesz észre semmi feltűnőt se a maga, se a többiek viselkedésében: a cikk is erről szól] az élet szinte minden területén újra meg újra azzal a nyomasztó ténnyel találkozik, hogy semmi sem normális többé [lásd e megállapítással kapcsolatban az Isten birodalma című írást], illetve a másik oldalról megközelítve: ma már szinte minden és mindenki őrült. Ez a tapasztalat bizonyítja, hogy a modern „filozófusok” által évszázadok óta prédikált modern gondolkodás irracionális lényege mostanra megérkezett a mindennapi életbe is. És ennek logikus következményeként az emberek viselkedése egyre feltűnőbbé és ebből következően egyre kiszámíthatatlanabbá válik.
G. K. Chesterton már csaknem 100 évvel ezelőtt kielemezte ezt a viselkedést The Ball and the Cross (Golyó és kereszt) című szatirikus könyvében [ahogy megírta már akkor az iszlám győzelmét is Európa felett, lásd: Iszlám-reklám az angol buszokon és Az újpogányság menthetetlenül sátán-kultusszá válik cikkeket].
Chesterton ebben a könyvében megint egy valójában halálosan komoly dolgot akar érthetővé tenni: A modern szellem magában hordja az őrületet, mert a tisztán tudat-filozófia talaján (ahogy ezt az egyeduralkodói mai filozófiát hívják) a racionális megkülönböztetés lehetetlenné vált. E filozófia szerint ugyanis a dolgok már nem a valós, a józan ésszel belátható lényegükkel válnak felismerhetővé, hanem már csak a megismerő tudatában megjelenő létük alapján. A tudat azonban mindenkinél másmilyen, és e filozófia szerint másmilyennek is kell lennie. Ezáltal mindenkinek megvan a saját, individuális módszere a dolgok felismerésére, azaz a látásmódjára, azaz a megérzésére és megélésére. Ezért nem lehet már semmilyen valóságos ellentmondást sem megállapítani, a másik embernek bármivel kapcsolatban csak ennyit lehet mondani: „Én ezt így látom.”
Amint az ember ezt a téves rendszert a magáévá teszi, többé nem tud semmi bizonyosat, valóban mint „így létezőt” felismerni, és fordítva, ezt a bizonyosat nem képes többé a másik bizonyostól megkülönböztetni, minek következtében minden egyenértékűvé vagy ugyanolyan értéktelenné válik számára. Ez a magatartás pedig kikerülhetetlenül érzékelési zavarokhoz vezet. Egy modern emberrel egy X-t bármikor el lehet egy U-nak fogadtatni, mert már egyáltalán nem képes egy X-t egy U-tól megkülönböztetni. Ha tehát két modern ember [elsősorban a filozófus, vagy politikus, vagy média-ember, vagy ehhez hasonló] arról vitatkozik, hogy egy bizonyos dolog X vagy U, akkor abban egyeznek meg, hogy mind az X, mind az U egy betű, de hogy a betűk mik is valójában, azt nem tudni, és ezért nem érdemes erről vitatkozni.
Chesterton arra hívja fel a figyelmet, hogyha egyre többen lesznek őrültek, akkor egyre nehezebb lesz az őrülteket a még normálisaktól megkülönböztetni. Hiszen, végül ki határozza meg, hogy ki az őrült és ki nem? És mivel a modern gondolkodás alapja irracionális, amivel mindenfajta tárgyilagos megkülönböztetés lehetetlenné válik, annak meghatározása, hogy mi vagy ki őrült és ki nem, mindenkinek a saját tetszésére van bízva.
Chesterton könyvében ennek a helyzetnek az a következménye, hogy az angol parlament – szigorúan demokratikus úton – olyan törvényt hoz, ami azt mondja ki, hogy már gyakorlatilag nem az a fontos, hogy ki őrült, hanem az, hogy ki normális, ezért ez utóbbiaknak kell orvosilag bizonyítaniuk beszámíthatóságukat. Mikor a regény főhőse erről a törvényről tudomást szerez, nem akarja elhinni, hogy ezt valóban a parlament és a lordok háza hozta meg. És azt sem érti, hogyha már csaknem mindenki őrült, akkor miért éppen őt zárják magánzárkába. Válaszként azt a felvilágosítást kapja, hogy a legfelső sámán, aki nem más, mint maga az ördög, a könyvben Lucifer professzor, nem a miniszterelnöktől vagy a lordoktól fél, hanem tőle.
És valóban bizonyos értelemben ki lehet mondani, hogy az ördög még az igazságtól is kevésbé fél, mint attól a személytől, aki az igazságot komolyan veszi, és hajlandó ebből a szükséges konzekvenciákat levonni. Mert ameddig valaki az igazságról csak vitázik, és éjszakákon keresztül különböző fórumokon erről fecseg [vagy beszédekben, előadásokban, rendkívül komolynak tűnő beadványokban és tanulmányokban arról nyilatkozgat], de mindezekből semmilyen konzekvenciát nem szűr le, addig ez a gonoszt nem érdekli. De jaj annak, aki úgy véli, hogy az igazságot komolyan kell vennie, a szerint kell viselkednie, az életét a szerint kell alakítania – az ilyen esetben az ördög azonnal munkához lát, és megkeseríti, és ha lehetséges, tönkre is teszi az életét. ….
[A cikk szerzője ezután egy példán (a NOM érvényességéről folytatott vitán) mutatja be, hogy miként kezelik az igazságot manapság még a konzervatívnak mondott „katolikusok” is. Negatív példaként elsőnek Klaus Gamber (1919-1989) regensburgi liturgikust idézi, aki a NOM-ról szóló könyvében többek között a következőket írta, illetve a következő megállapítással érvelt]: „Nem nyugtalanította semmi jobban a hívő katolikusok sokaságát, mint az a gyakorta megismételt állítás, hogy az új mise minden esetben érvénytelen.”
Gamber ezzel a fogalmazással eltereli a figyelmet a vita valódi tárgyát képező igen fontos dologról, mikor a kritikusoknak azt veti a szemére, hogy állításukkal „nyugtalanítják” a híveket, ráadásul olyasmit is sugall, hogy az új mise még a kritikusok szerint is lehet olykor érvényes.
Holott egy olyan életbevágóan fontos dolognál, mint egy miserítus érvényessége, egyáltalán nem az számít, hogy a hívek nyugtalanok vagy nyugodtak-e, hanem egyedül az, hogy egy mise objektíve érvényes-e vagy sem!
Gamber a továbbiakban így „érvel”: „Komolyan fel kell azonban tenni a kérdést, hogy vajon az Úr, aki az idők végezetéig megígérte segítségét, valóban megengedi, hogy az egész egyház nagy része, tehát több százmillió hívő, elessen a szentmiseáldozat kegyelmétől?”
Ezzel újfent eljutottunk az igazságról vitázgatók egyik kedvenc érvelési módjához: az emberi szempontokkal és a számokkal való érveléshez! Mindazonáltal ezzel a módszerrel az ellentétes eredményhez is eljuthatunk, mint például: A kézbeáldoztatás és a többi NOM-os praktika [elsősorban az érvénytelen papszentelések] mellett, bizonyára jobb, hogy a kenyér valójában nem változik át, mert ezzel hívek százmilliói menekülnek meg a szentségtörés halálos bűnétől! Ez valóban Isten jóságának és irgalmasságának kifejeződése!
Az itt felvetett problémához kapcsolódnak Dom Prosper Guéranger igen komoly kijelentései, melyeket „A szentmise” című könyvében tett
[és melyekről a honlapnak már több cikkében is szó volt:
Nincs áldozat, mert nincs papság; és nincs kegyelem, mert nincs áldozat;
Az út készen áll az Antikrisztus számára – Vajon mi tartoztathatja még fel…;
„Mivel elvetetted az érteni tudást magadtól, én is elvetlek …” (Ozeás 4,6)]:
„Ezekből az Anyaszentegyház által használt kifejezésekből kitűnik, mennyire különbözik a szentmise minden privátimádságtól. Minden más áhítati formát felülmúl, és intencióit tisztelni kell. Az Anyaszentegyház minden tagját meghívja a nagy áldozatban való részvételre; és ha lehetséges lenne, hogy a szentmiseáldozat egyszer véget ér, hogy hasonlóan a lánghoz, mely nem kap több táplálékot, ő is kialszik, akkor mi azonnal abba a méltatlan állapotba zuhannánk vissza, melyben a bálványimádással megfertőzött népek élnek. Erre irányul majd az Antikrisztus igyekezete is. Minden eszközt fel fog használni, hogy a szentmiseáldozat bemutatását megakadályozza, hogy ez az uralkodása elleni hatalmas ellensúly eltűnjön, és ezért Isten megsemmisítse a teremtést; mert akkor már nincs több ok arra, hogy ezt továbbra is fenntartsa. Ezt a tényt a protestantizmus fennállása óta tapasztaljuk, ami eltörölte a misét. Ez idő óta csökken az erő jelentősen a társadalmak ölében. Egy társadalmi harc keletkezett, aminek reménytelen állapotok lettek a következményei, és amelynek végső gyökerét abban kell keresni, hogy a szentmisét többé nem ugyanabban a számban és ugyanannyi helyen mutatják be, mint korábban. Ez a kezdete annak, ami történni fog, amikor az eloldozott ördög és démonai a föld felett zűrzavart és reménytelenséget fognak elterjeszteni, ahogy ezt Dániel megjövendölte. Meg fogja akadályozni a papszenteléseket, a papokat hagyja kihalni, és ily módon a nagy áldozat bemutatását mindig szűkebb határok közé szorítja. És akkor jönnek a sorscsapások napjai.
Nem kell ezen csodálkoznunk, hiszen Isten előtt a szentmise pont olyan esemény, mint számunkra. Ez az esemény közvetlenül az Ő dicsőítésére irányul. Ezért nem csukhatja be fülét előtte, mint ahogy ez olykor előfordulhat, amikor magánimában fordulunk Hozzá. A szentmisének különös figyelmet kell szentelnie, hiszen az Ő dicsőségéről van szó; saját Fia, az örök Ige, Jézus Krisztus ajánlja fel magát áldozatként Neki, és könyörög érettünk Atyjánál. Ezért a szent Eucharisztiában három dologra kell figyelmünket fordítani: először az áldozatra, ami Isten megdicsőítését szolgálja, aztán a szentségre, ami lelkünk tápláléka, és végül harmadszor Urunk birtoklására, Akit imádhatunk benne, melynek tudata a vigaszt jelenti számunkra száműzetésünkben.”


2.
Hogyan veszik el tőlünk az utolsó kis lelki menedékeket
Mai világunk láttán, önkéntelenül is megfogalmazódik a kérdés, hogy a történelem folyamán vajon a lakosság hány százaléka vette észre, hogy fejük felett összeomlóban van a megdönthetetlennek hitt birodalom? Aki már felnőttként élte át a 80-as évek végét, az tudja, hogy még 1989-ben sem hitte el senki, hogy már javában benne vagyunk abban a korban, amikor kártyavárként omlik össze a hatalmas Szovjetunió, sőt az egész ú. n. szocialista-kommunista világbirodalom. A történészek szerint a római birodalom bukásakor élt emberek túlnyomó többsége ugyanígy nem vett tudomást az összeomlásról, és a Bibliából tudjuk, hogy a vízözön előtt is pusztán Noé és családja tudta, hogy rövid időn belül mi történik az emberiséggel.
Akármeddig is tart Európa és az úgynevezett nyugati világ – és ezzel együtt az egész mostani világrendszer – haláltusája, az a tény, hogy már maga az összeomlás zajlik, nem képezheti kétség tárgyát. Ez különösen annak szembetűnő, aki nyugaton jár, és nyitva tartja a szemét, no meg használja az értelmét.
Albert Maria Weiß O. P. ezt a jelenséget nagyon logikusan írta meg Isten birodalma című írásában: „A keresztény, vagy helyesen, a katolikus közösségi érzés se a munkáról, se a családról, se a hazaszeretetről, se bármilyen más kötelességről és teherről, mely az egyházi és világi körökhöz – melyekbe Isten akarata a katolikus hívőt helyezi – való tartozásból ered, nem felejtkezik el. És nem korlátozódik pusztán a katolikus hívő szorosan vett környezetére, hanem addig terjed, ameddig csak lehetősége van Isten birodalmának építésében munkálkodni vagy attól károkat elhárítani.
Ezen érzésből és tevékenységből a katolikusokban a jónak és a gonosznak a világ eseményei során keletkező belső, szellemi összefüggései, kapcsolatai iránt olyan mély megértés fejlődik ki, mely szinte természetfeletti ösztönnek tűnik, ami azért is feltűnő, mert az emberek többsége ezzel kapcsolatban annyira eltompult, mintha hiányozna belőlük a logikának és a következtető képességnek minden csirája. Szinte érthetetlen, hogy még a képzett, tanult, magasan kvalifikált emberek is milyen képtelenek felfogni, hogy a szerencsétlenség elkerülhetetlen, amíg bizonyos okokat nem szüntetnek meg; hogy ennek vagy annak az állapotnak összeomláshoz kell vezetnie; hogy különösen a szellemi, az erkölcsi, a vallási anarchia természetszerűleg a közrendet is aláássa.
Amit velük se a bizonyítékok, se a történelem, se a tapasztalat nem képes megértetni, azt az egyszerű katolikus hívő az előbbieket megszégyenítő világossággal lát. A világ minden tőle telhetőt megtesz, hogy [a katolikus] életét e világon megkeserítse, ő azonban ezt is el tudja viselni, le tudja győzni a túlvilági életre vetett pillantásával.”
Azt hiszem annak, hogy nekünk túl gyakran tűnik úgy, hogy képtelenség kibírni azt a tökéletes istentelenséget, szellemi elfajulást, égbe kiáltó igazságtalanságot és hazugságtömeget, mely korunkban egyeduralkodóként van jelen az élet minden pici és nagy szögletében, az az egyik oka, hogy egyáltalán nem, vagy legalábbis nem eléggé tekintünk „a túlvilági életre”. Nem ismerek korunkban olyan konzervatívnak tűnő „hivatalos megmondót”, aki képes lenne a jó szóra áhítozó, tökéletes egyedüllétben, légüres térben élő katolikusok „pillantását a túlvilági életre” irányítani. Az egyik azzal van hónapok tucatjai óta elfoglalva, hogy volt közössége ügyeivel foglalkozzon, a másik a napi római botrányokat taglalja csak, a harmadik régi könyvekből idéz, melyek bármilyen jók, de a mai helyzethez semmi közük, a negyedik arra ad tanácsokat, hogyan viselkedjenek pap nélküli helyzetükben a katolikus közösségek. Mindezen „megmondók” egy dologban tökéletesen egyformák: a való helyzetet vagy fel sem ismerik, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják. Hiszen egy mai katolikusnak éppen az a legfőbb baja, éppen abból fakadnak legfőbb problémái, hogy egyedül van! Hogy alig akad egyetlen katolikus, akinek családja vagy ismerősei körében lennének hittársai! Ez egészen más helyzet, mint amikor egy egész család, vagy pláne faluközösség marad pap nélkül, lelkivezető nélkül, társak nélkül, ráadásul úgy, hogy még a távolban sincs senki, akire hittel gondolhat, akinek szellemi, lelki vezetésében reménykedhetne!
Tudjuk, hogy a szomorúságot társsal együtt könnyebb elviselni, és az öröm társakkal közösen kétszer annyit ér. Egy mai [igazi] katolikus szomorúsága csak nagyobbodik, és ha akad, akkor öröme csökken a kénytelenségből vállalt szellemi és lelki magányában.
Ezért aztán a gyakorlatban a helyzet az, hogy a hitüket töretlenül megtartani igyekvő katolikusok ereje fogy, mert egyfelől a világ napról napra, pillanatról pillanatra jobban és sikeresebben „keseríti meg életét”, másfelől nem kap sehonnan külső segítséget, hogy „pillantását a túlvilági életre”, azaz Isten birodalmára emelhesse. Isten nem magányos farkasnak teremtette az embert, hanem társaival „nyájat” alkotó, pásztor által vezetett juhnak.
A katolikus hit, a katolikus lelkület, a vallás nem csak az ész, az akarat, de a szív és az érzelem dolga is. A szentmisében a prefáció előtt a pap ezt mondja: „Sursum corda – Emeljük fel szívünket”, amire a hívek ezt felelik „Habemus ad Dominum – Felemeltük az Úrhoz.” Vagyis felkészültek a legnagyobb titok befogadására! Nem azzal, hogy értelmükkel gyorsan átgondolják újra, mit is jelentenek a most következő szövegek, se nem úgy, hogy olvassák ezeket, hanem kitárják szívüket, érzékeiket, a csoda befogadására. Ez nem az intellektus, hanem az ember lélek feladata.
A németországi Freilassingban, a migránsok által leginkább elözönlött határmenti kisvárosban volt a praxisom, és itt lakott édesanyám is. Férjem halála után minden ottlétem azzal kezdődött, hogy elsőnek (akármilyen késő volt) a városi temető szélén levő kereszthez mentem, ahol két mécsest gyújtottam. A többi napon a temetői templomba jártam rózsafüzért és keresztutat imádkozni, illetve, ha a templom már zárva volt, akkor a sírok között, vagy ha esett az eső, akkor a (kápolnából átalakított) ravatalozó nyitott tornácára, ahonnan be lehetett látni a koporsók felett függő feszületre. És minden látogatásom azzal fejeződött be, hogy mielőtt kifordultam az autópályára, megint elmentem a kereszthez mécsest gyújtani.
A kereszten függő Jézus alakja különösen kedves volt számomra (az ott gyújtott mécsesek és oda helyezett virágok azt bizonyítják, hogy nem csak nekem). Jézus alakja soha nem volt kifestve, az egész alak, hajával, koronájával, ágyékkötőjével együtt egyszínű fehér volt. Az idő nyomai vörös (rozsdás) foltok formájában az egész testet beborította, melyek még közelről is a korbácsütések okozta véres sebeknek látszottak, úgy hogy az összhatás tökéletesen megrendítő és felemelő volt.
A romlás azzal kezdődött, hogy egy szép napon elvitték a keresztet, és több mint egy évig nem is hozták vissza. Reklamálásomra a városi tisztviselőnő azt kérdezte, hogy minek fontos az nekem, hogy a kereszt ott van-e vagy sem. A kereszt eltávolítása után nem sokkal elkezdték a temetőt átalakítani. Először kivágták a fák nagy részét, köztük azt is, ami Alois Irlmaier, Freilassing leghíresebb szülöttének, „a legmegbízhatóbb bajor látnoknak” sírja mögött állt. Aztán a kivágott nagy fák helyére urnahelyeket és szóróparcellákat építettek. Eközben belekezdtek a templom belső restaurálásába is. Ezek a munkák még folytak, amikor visszahozták a keresztet, de nem a régi helyére tették, ahol bár mintegy az egész temetőn „uralkodott”, mégis a közlekedő utakon kívül állt, hanem oldalra, egy forgalmas út mellé, hogy az újonnan kialakított temetői részt „ne zavarhassa”. De ami ennél sokkal rosszabb, a „restauráló” kifestette Jézus alakját, aprólékos munkával minden vércseppet egyesével… egyszóval olyan borzalmas giccset produkált, hogy egyszerűen képtelenség a keresztre nézni. Hogy ezzel megint nem csak én vagyok így, azt az bizonyítja, hogy a kifestett kereszt mellett alig van mécses és virág, ezeket azóta a jámbor hívek inkább a közeli erdőszél melletti kicsiny keresztecske mellé rakják le.
Ezt követte a ravatalozó falának kifestése: a két szabad falra egy-egy keresztalakú, szivárványszínűre festett borzalmat helyeztek, melyek annyira rettenetesek, hogy nemhogy rossz időben oda behúzódni, de még a ravatalozó mellett elmenni sem lehet (ha mégis erre kényszerülök, kezemet szemellenzőnek használom, nehogy bármit is meglássak ebből a gúnyműből).
Ha valaki azt hiszi, hogy ennél jobban már nem lehet minden katolikust, minden szépet kiirtani egy temető-templom együttesből, az nagyon téved: a templom újra megnyitása csak ezután következett.
Minden más változtatás eltörpül a fő rémség mellett: A templom műemléképület, ezért főoltárához nem tudtak nyúlni, ott meg kellett hagyják a szentek szobrait, sőt a szószéket sem bonthatták el (de azért a tabernákulum tetejére feltettek valami alakfélét, amiről nem lehet tudni, hogy mit is akar ábrázolni – lásd a képen). Egyedül egy helyen rombolhattak, de ott aztán eleddig még soha nem látott tökéllyel: a korábbi Luther-asztal helyére, amit még a főoltár anyagából és stílusában készítettek, egy „nem tudni mit” helyeztek el most oltár gyanánt. Amikor az ezt ábrázoló fotómat egy ismerősömnek megmutattam, ő azonnal rávágta: hiszen ez a Kaaba! Ekkor értettem meg, miért fogott el e szörnyűség láttán az átlagosnál is erősebb undor: pontosan úgy néz ki, mint az iszlám szent köve, a szentmise celebrálására nemcsak rondasága, de méretei miatt is teljesen alkalmatlan! És ez a hasonlóság egyáltalán nem véletlen, nyilván összefügg a temető átalakításával, a migránsok ottlétével, az egész német közélet átalakulásával. Ami hab a tortán, hogy amikor az interneten utánanéztem a templom történetének, megtaláltam az építész hivatalos oldalát, aki annyira büszke erre a művére, hogy munkája leírása mellett csak ennek a kaaba-kőnek a képét közli.
Hogy az építész követi a korszellemet, azt még valahogyan meg lehet érteni, de az a „pap”, aki őt ezzel a feladattal megbízta, aki ezt a bálvány-művet elfogadta, felállíttatta – nos, az ilyen embernek milyen a lelkülete? És milyen a hite? Következésképpen mit ad át az ott összegyűlő embereknek („katolikusok” temetésénél a szertartások is itt folynak).
Ezt az egész történetet azért meséltem el ilyen részletesen, mert nem egyedi eset: Magyarországon így tették tönkre a Mátraverebélyi zarándoktemplomot, a győri bazilikát, és nyilván még sok más helyet. Mennyire örültem a budaörsi kőhegyi Szeplőtelen Fogantatás kápolnának! Aztán azt a sátánisták vették birtokukba, aminek még ma is ott van a jele.
És azért is, mert illusztrálni akartam, hogyan zárják el előlünk az ördögtől megszállt, de tőle legalábbis erősen befolyásolt emberek a legkisebb zugot is, ahol lelkünk békében, > Istennel való meghittségben „felemelkedhet az Úrhoz”. Ahol nem csak imádkozhatunk Hozzá, gondolhatunk Rá, olvashatunk Róla, de szívünkkel is közeledhetünk Felé. Mivel az ismert okok miatt a közösségi nagy vallásos élményektől el vagyunk zárva, ezek a kis szigetek adtak – nekem legalábbis – belső, lelki élményt. Pár évvel ezelőttig mindenütt találni lehetett ilyen szigeteket – amennyire én ismerem a helyzetet, mára ezeket már mind tönkretették. És még akkor is, ha a kivitelezők erre nem – mindig – gondoltak, rombolásukat az ördög megbízására követték el.
Az Egyház évezredes történelmét olvasva, szinte csoda, hogy mindez nem már sokkal korábban történt meg. Hogy miért nem, arra Weiß atya fenti szavai adják meg a magyarázatot – „a szellemi, az erkölcsi, a vallási anarchia természetszerűleg a közrendet is aláássa” –: Vagyis ahhoz, hogy a romlás, a teljes szellemi és lelki összeomlás bekövetkezhessék, a mindennapi életet is át kellett itatnia mindannak a rengeteg eretnekségnek, hamis filozófiának, ami a látható Egyházat eleinte csak szaggatta, majd utoljára már el is pusztította. Így jutottunk el napjainkig, vagyis egy olyan helyzetbe, ami a történelem folyamán még soha nem volt, és amiben mégis hűeknek kell maradnunk.
[Utószó: Jézus szenvedése hetében sokszor mondja ezt tanítványainak „Ez mind azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” (Mt 26,56) Ha megállunk egy pillanatra e többször elhangzó mondatnál, akkor felvetődik bennünk a gondolat: Nem írtak az ószövetségi próféták a ma kialakult helyzetről is valamit? Ha most jönne el Jézus újra, és mi megkérdeznénk, hogy mindennek, ami ma van, miért kellett megtörténnie, nem fogja azt válaszolni, hogy hiszen megírták a próféták? Olyan jó lenne, ha akadna olyan hiteles katolikus gondolkodó, aki ezen manapság elmeditálna. De hát nincs…]
(A Kaaba-kő ezévi feketevasárnap után készült fotója ósdi mobil telefonnal készült, azért olyan rossz mínőségű, de azért látni lehet rajta a lényeget. A többi fotón a régi kereszt, a templom, a ravatalozó és az építésznek saját honlapjára feltett képei láthatók)
Részletek az antimodernist.org/am. blogon 2018. március 25-én megjelent
„Kérlelhetetlen logika” című írásból
http://www.katolikus-honlap.hu/1801/osszeomlas.htm