Wilhelm Hünermann: A kereszt meggyalázói

Egy német kisváros, a Saale folyó melletti gyógyhely felé vezető úton állt egy kereszt, mely több mint száz éve tartotta kitárt karjait áldóan a község határa fölött. E keresztet számos nagy bajban és szükségben mondott ima szentelte meg az idők folyamán.
     Abban az időben, amikor Németország olyan uralom alatt állott, mely az ifjúságot minden ellen felhergelte, ami keresztény és tiszteletreméltó volt, három fickó úgy döntött, hogy az apák hitének e szimbólumát ledönti. Tervük végrehajtására egy napon istállóvillával felszerelve vonultak ki a kereszthez, mint egykor éjszaka a főtanács poroszlói a Getszemáni kertbe.
     Gúnyos nevetések közepette rángatták le a vasvillákkal a mi Urunkat a gerendájáról, aztán a földre esett testen ugráltak, széttörték tagjait, végül az így meggyalázott testet beledobták a folyóba. „Megbosszulhatod magadat, ha tudod!” gyalázkodtak gonoszul. „Mindenesetre egyelőre a halaknál úszol.”

Fél évvel később történt, hogy a fickók közül az első egészen közel szörnyűséges tettük színhelyéhez, a folyóba szállt, hogy megfürödjön. Egyszer csak felkiáltott, levegőbe dobta karjait, majd elsüllyedt. Egy hirtelen szívinfarktus végett vetett életének.
     Hulláját napokkal később vetette partra a víz. Néhány paraszt, akik éppen földjüket trágyázták, halászták ki trágyavillájukkal a halott testét a mocsárból.

Újabb hat hónap múlva a második fickó kerékpárjával ment arra. Egy nehéz teherautó nagy sebességgel jött vele szemben. A fiú könnyen elfért volna mellette, ha a síkos úton nem esett volna el. Így azonban a teherautó kerekei alá került. Mindkét lábát levágta az autó, úgy ahogy a keresztgyalázók egykor az Úr tagjait széttörték. A test nélküli kereszt előtt maradt holtan fekve.

Fél év telt el ismét! És a harmadik kórházba került! Súlyos kór döntötte le lábáról, mely élve rohasztotta el. Közelében nem tudott megmaradni senki, olyan bűz áradt rothadó testéből. Szobájában éjjel-nappal nyitva kellett hagyni az ablakokat.
     Amikor a plébános a betegágyhoz lépett, a beteg őrült pillantást vetett rá: „Én vagyok az utolsó hármunk közül”, hörögte elhaló hangon. „Hát engem is elvisz!”
     „Igen, téged is elvisz!”, mondta pap mélyen megrendülve. „Köszönd meg Istennek, hogy neked időt hagyott, hogy kibékülj vele!” „Igen, van Isten, és van Üdvözítő!”, sóhajtott a haldokló. „És mi összetörtük és a folyóba dobtuk!”
     „Isten irgalmas!”, vigasztalta a plébános. „De igazságos is!”, hörögte a beteg.
     „Aki a szentgyónás által aláveti magát Isten igazságosságának, annak számára csak megbocsátó irgalma létezik. Szenvedésed ellenére te vagy a legszerencsésebb hármotok között. Ajánld fel szenvedéseidet szerencsétlen társaidért!”

A három Isten-gyalázó utolsó tagjának elég idő adatott meg, hogy kibékülhessen bírájával. Nem sokkal ezután mögötte is bezárult a sír, nem messze azon temetődombtól, melyben társai vártak az Utolsó Ítéletre.

Az itt elmeséltek szó szerint így történtek. Az emberek az egész környéken úgy tekintettek ezen eseményekre, mint egy megrázó Isten-ítéletre.

Részlet a szerző A kőtáblák – Történetek a Tízparancsolathoz  „Fény Sínai felett” című könyvéből