1956. – Eisenberg /Fűkereszt csoda/ /Ausztria/

1907 és 1984 között itt élt egy Aloisia Lex nevű egyszerű parasztasszony. 12 gyermeket nevelt fel, akik számára kemény munkával terem­tette meg a mindennapi kenyeret. 1954. szeptem­ber 8-án éjjel kislánya álmában látta a Szűzanyát, majd délután 14 órakor a kertjükben is megjelent neki a Szent Szűz. A kislány elmondása szerint a jelenség hófehéren világító volt, fénysugarakkal a feje körül, kezeit imára kulcsolva tartotta, és azon hosszú rózsafüzér függött kereszttel.

1955. október 13-án este maga az édesanya része­sült látomásban. Egy hófehér alakot vett észre a kertjében, világító fénnyel a feje körül, amely né­hány perc múlva eltűnt. Egy évvel később, 1956. szeptember 6-án Aloisia asszony korán reggel a megfeszített Jézust látta: elevenen, vérző sebek­kel, teljes életnagyságban állt előtte. A meglepő­dött asszony irgalomért könyörgött szerettei és saját maga számára. Jézus rátekintett, és szeretet­teljes hangon így szólt hozzá:



"Bűneid és meghalt szüleidnek a bűnei is meg vannak bocsátva."

Ek­kor eltűnt a jelenés.



Ugyanezen a napon Lex asszony részt vett a szentmisén. Délután három órakor, amikor az állatait akarta megetetni, ámulva állt meg gyü­mölcsöskertjében, ott, ahol közel egy éve a hófe­hér alakot látta. A fű elhervadt, méghozzá ponto­san kereszt alakban, körülötte pedig minden élénkzöld! A következő napon esős idő volt. Ami­kor családjával együtt kiment a kertbe, hogy a kü­lönös dolognak végére járjon, mindannyian elcso­dálkoztak. A kereszt még sokkal jobban látszott. 1956. szeptember 14-re, a Szent Kereszt felma­gasztalásának ünnepére a titokzatos kereszt töké­letesen kiformálódott. Ekkorra már a környéken mindenki kíváncsi volt rá.



1968-ban négy márciusi napon sok ember látha­tott az eisenbergi titokzatos keresztnél napcsodát. Ezek március 19-én, 23-án, 24-én, és 25-én, Gyü­mölcsoltó Boldogasszony ünnepén történtek. A március 23-i napcsodánál a jelenlévők egy csodá­latos fénykeresztet figyelhettek meg, amelynek közepében a Nap állt, s beragyogta az eget. A je­lenség közel háromnegyed óráig tartott, és min­den jelenlévő látta, de szinte valamennyi másho­gyan. Volt, aki úgy látta, hogy rettenetes nagy se­bességgel forgott, majd hirtelen megállt, csillogó ezüst fényt árasztott, s aztán tovább forgott a Nap ugyanolyan sebesen, mint előtte.



1968. március 24-én is többen látták a napcsodát, amely röviddel 13 óra után történt. A Nap hirtelen ezüstös-sötétzöld korongként jelent meg, amely önmagában forgott. A Nap körül koszorú volt lát­ható, kiterjedése a Nap átmérőjének többszörösét tette ki. A Föld felé fény-út vezetett. A koszorú és a fény-út gyorsan változtatták színüket. A napko­rong különböző részeiből ív alakú pályán, világo­san fénylő, ezüstös csillagok repültek ki. Szabad szemmel is a Napba lehetett nézni, csak egészen enyhén vakított a fénye. Egy-egy pillanatban a fénykoszorúnak csak egy határozott színe volt. Mégis minden színnek sok árnyalata volt képvi­selve. Mindez kb. húsz percig tartott, majd a Nap ismét fényesebb lett.



A történtek megváltoztatták Aloisia Lex életét. Az egyszerű parasztasszony látnok lett, aki az égi­ek üzenetét közvetítette az Egyház és az egész világ számára.

Üzenetek az Egyház Anyjától

Üzenetek az Oltáriszentségről



A Szűzanya ezt mondta Lex asszonynak: " Jézus szeretete az Oltáriszentségben nem ismer határt. Tudja és várja, hogy mindig jöjjenek hozzá olya­nok, mégha kevesen is, akik szeretettel és alázat­tal vágyakoznak utána. Ezért marad jelen mindvé­gig az Oltáriszentségben. Mily nagy Jézus öröme, amikor alázattal és szeretettel térdel előtte valaki, hogy magához vegye Öt. A kevélyeknek nem tud­ja odaajándékozni magát. Az alázatos szívekbe azonban betér."



"Megváltói Szívének minden szeretetét odaaján­dékozza Jézus minden szentáldozáskor azoknak, akik ezt engedik és vágynak erre. Sok erőt, vigaszt és segítséget tartogat mindenki számára, aki Hoz­zá jön. Gondoljátok meg gyermekeim, mily nagy szükségetek van Jézusra! Nélküle nincs életetek. De hogy az Ö életének teljességébe befogadhas­son benneteket, ahhoz alázattal és nyitott szívvel kell feltekintenetek rá.







Üzenetek a Szűzanya Szeplőtelen Szívéről



"Szeplőtelen Szívem megvéd benneteket a go­nosz minden támadásával és hazugságával szem­ben. Ha teljesen rábízzátok magatokat Szeplőte­len Szívemre, akkor már nincs mitől félnetek. Szeplőtelen Szívemben egyre inkább megszereti­tek Istent, és egyre boldogabbak lesztek."

"Szeplőtelen Szívem kimondhatatlanul aggódik gyermekeim miatt. Meg akarom lélekben újítani őket, hogy újra igaz szeretettel tudjanak szeretni. Ehhez csak követniük kell engem és arra ügyelni­ük, hogy tiszta legyen a szívük. Csak tiszta szív­ben lángolhat fel az igaz szeretet!"





A Szűzanya mondta a látnoknak: "Leányom, az Egyház Anyja vagyok. Az egész Egyház rám van bízva. Szent Fiam adta át nekem. Ez nem jelenti azt, hogy ő visszahúzódna Egyházától. Ó, nem. Ő az Egyház feje, és az is marad. Az Egyház az Ö szeretett Jegyese. De engem kért meg Fiam, hogy mint Édesanya, minden anyai feladatot vegyek át az Egyházban. Az Ö szent akarata szerint vagyok én egészen az Egyház Anyja."

"Mint az Egyház Anyjának, jogomban áll figyel­meztetni az Egyház pásztorait, hogy a kereszté­nyeknek a helyes utat mutassák, és ők is azon jár­janak. Fiam megbízásából figyelmeztetnem kell őket, hogy a Sátán minden csapdájából ki kell sza­badítaniuk a keresztényeket. Sok pásztor kevély és ez nagy veszély az Egyház számára. Aki kevé­lyen feltartja fejét, annak a Sátán dirigál. Csak az alázat, az ima és vezeklés által lehet elkerülni a Sátán cselvetéseit. Csak így tud a Szentlélek min­denre fényt deríteni, csak így láthattok világosan." Elkerülendő azt a hibát, hogy az üzenetekből csak azokat a részleteket halljuk meg, amelyek mások­ra vonatkoznak, vegyük fontolóra még egyszer a Szűzanya szavait! "Csak az alázat, az ima és ve­zeklés által lehet elkerülni a Sátán cselvetéseit. Csak így tud a Szentlélek mindenre fényt deríteni, csak így láthattok világosan."

Az egyház nemcsak papokból, püspökökből áll, az Egyház mi vagyunk. Állapotáért közös felelős­séggel tartozunk. Érdemes tehát inkább magun­kon kezdeni a vizsgálatot, mintsem a papok gyön­geségeit kémlelni, azokon megbotránkozni, s azo­kat szétkürtölve másokat is megbotránkoztatni és az Egyházat lejáratni. Gondoltunk-e már arra, hogy a kevésbé buzgó papok milyen ok miatt kezdtek elhidegülni a hívektől vagy a hivatásuk­tól? Gondoltunk-e arra, amikor tapintatlanul és kegyetlenül kritizáltuk őket, hogy ők is éreznek? Imádkoztunk, böjtöltünk-e értük eleget, vagy széthúzással, pártoskodással szaggatjuk Krisztus titokzatos testét, s szíveinkben, közösségeinkben a Sátán dirigál? Az Egyház Anyja kérlel bennün­ket: "Csak az alázat, az ima és vezeklés által lehet elkerülni a Sátán cselvetéseit. Csak így tud a Szentlélek mindenre fényt deríteni, csak így lát­hattok világosan."

A Szűzanya mondja: "Leányom, mondd el min­denkinek újra és újra, hogy naponta imádkozzák a rózsafüzért. Ha a rózsafüzért imádkozzátok, köz­tetek vagyok, veletek, és értetek könyörgök. Ter­mészetesen nem csak elmondanotok kell a tizede­ket, hanem imádkoznotok. Meg kell nyitnotok szíveteket az Angyali üdvözlet és a szemlélt tit­kok előtt. Aki naponta imádkozza a rózsafüzért, az nagy örömet szerez nekem. Olyankor egészen közel vagyok hozzátok. Minden rózsafüzér-imá­nál messzire vissza kell húzódnia a Sátánnak, kö­vetőivel együtt. Ö nem bírja elviselni az Ég állan­dó üdvözlését."



"Aki engem követ, és naponta imádkozza a rózsa­füzért, az nem veszhet el. Isten világossága és sze­retete mindig élő lesz a szívében. És a vágy is egy­re erősebb lesz benne, hogy Isten szent akarata előtt meghajoljon."



"Aki nap mint nap imádkozza a rózsafüzért, az egészen az Én gyermekem lesz. Teljesen anyai védelmem alatt fog állni, és így minden veszélytől meg tudom őt óvni." Az elkövetkezendő nagy megpróbáltatások és megújulás idejére is ezt taná­csolja a Szűzanya: "Aki a napi rózsafüzér-ima ál­tal különleges védelmem alatt áll, annak nem kell félnie, amikor Isten beavatkozik a történelembe!

Aki a rózsafüzér által az én gyermekem, annak Édesanyja vagyok minden mennyei hatalmam­mal. Sohase felejtsétek el, hogy az angyalok meg­számlálhatatlan serege mindig készen áll szolgá­latomra. Egyetlen intésemre szent angyalaim biz­tos védelmébe kerültök. Jól jegyezzétek meg, hogy gyermekeimet senki sem szakíthatja el tőlem. "

Üzenetek a bűnbánatról



A Szűzanya mondja: "Gyermekeim! Csak a bűn­bánat által menthetitek meg lelketeket. Csak így nyeritek el Isten kegyelmét. Csak a bűnbánat által ajándékozza nektek irgalmát a jó Isten. Az ő ir­galma nélkül nem tudtok a Sátán hatalma alól megszabadulni. Bűnbánó lelkület nélkül testi és lelki veszélyben éltek. Ha viszont követitek a bűn­bánatra való felhívásomat és megtértek, elnyeri­tek a Szentlélek megvilágosító kegyelmét. Ez csak rajtatok múlik, gyermekeim. Ha bűnbánatot tartotok, Isten boldog gyermekei lehettek."



Isten végtelenül szereti az embereket. Azt várja tőlünk, hogy mi is szeressük őt, egymást és önma­gunkat. Amikor bűnt követünk el, végtelenül sze­rető Atyánkat bántjuk meg, s ezzel egyidőben va­lószínűleg valamely embertársunkat is megsért­jük, és megsebezzük önmagunkat is, mert enged­jük, hogy a bűn elszakítsa lelkünket éltető forrásá­tól. A szakadás nyomán azonnal megszületik a kí­sértés: elkeseredünk, mert elestünk, mert nem vol­tunk erősek a megpróbáltatásban, mert sikertelen­ség, kudarc ért minket. Minek gyónjak, mikor al­kalomról-alkalomra ugyanazokat a bűnöket soro­lom el? Visszahúzódunk önmagunkba, s ezer pótcselekvést keresve hagyjuk, hogy imaéletünk, szentségi életünk, hitünk zsugorodjon, míg végleg hűtlenné válunk - talán örökre.



Egy tündöklően tiszta lelkű fiatal kármelita apáca, Kis Szent Teréz, megmutatta, hogyan kell leküzdeni ezt a kísértést.



Kis Teréz felismerte, hogy megmaradni az elkese­redettségben egyenes út a hűtlenséghez. Megér­tette, hogy önmagától sohasem lesz képes olyan választ adni Isten szeretetére, amely méltó hozzá. Ö, akiben óriási vágy volt az életszentségre, tudo­másul vette erőtlenségét, hogy önmaga nem képes kitartani a jóban, s mivel nem látta megvalósítha­tónak, hogy az életszentségre saját érdemei miatt jusson el, a Végtelen Gyöngédség karjaiba vetette magát. Kis útjának jelszava: önátadás. "Hogy a tökéletes szeretet egyetlen aktusában éljek, át­adom magam..." Azt a megbízást adta szívének, hogy minden dobbanásával újítsa meg ezt az önátadást.



Ezzel a minden szívdobbanással megújított önát­adással Teréz megnyílt arra az ajándékra, amit csak Isten adhatott meg számára: mindent kapott, saját magát is, Istent is Istentől. Tehát nem meg­maradni a bűnben, hanem gyónni, gyónni, gyónni, hogy méltó szentáldozáshoz járulhassunk, mert csak a szentségi élet által tudjuk befogadni a leg­főbb ajándékot, Istent magát, mert ez az egyetlen esélyünk arra, hogy megtanuljunk megmaradni a jóban

Ima a fűkereszt csodáját adó Jézushoz

Megfeszített Jézus, aki a titokzatos fűkereszt cso­dáját adtad, neked adom egész sebzett múltamat. Szent Sebeidre és szenvedéseidre kérlek, mun­káld bennem az igaz bűnbánatot! A Szentlélek ki­áradása taszítsa el démonaimat, akik múltamba zárnak, akik miatt kételkedtem irgalmadban és végtelen hatalmadban. Jézus, tőled elég csak egy­szer kérnem, neked adom hát bűneimet, gyönge­ségeimet, bukásaimat, nem is sejtett hibáimat, s mindent, ami bennem szeretetedért kiált, hogy Te helyezd az Atya kezébe. Szabadítsd meg szívemet a szorongástól, érints meg új életre keltő szerete­teddel, hogy bátran, bizalommal álljak fel újra, s új lendülettel tegyem jóvá az elvesztegetett időt. Uram, vezess a belső imában, hogy nyugtalanság és félelem nélkül éljek, nem ismerve más gondot, mint azt, hogy teljesítsem Mennyei Atyánk aka­ratát. Adj nekem halló szívet, hogy a Szentlélek szavára hagyatkozva és a neki való engedelmes­ségben megtapasztaljam a Veled való szüntelen egyesülést!

Ámen.

Forrás: A titokzatos fűkereszt. Szent Gellért Egyházi Kiadó. Szeged, 2005.

http://www.kommherrjesus.de/maria-miterloeserin/sites/index-8.html

http://www.eisenberg.org/zp-gal/index.php

Dr. Géfin Gyula (teológiai tanár, Szombathely): A modernizmus

Szent X. Pius pápa a modernizmust Pascendi Dominici Gregis enciklikájában (1907) „minden eretnekség gyűjtőmedencéjének” nevezte, és követőit és terjesztőit „az Egyház belsejében működő rejtőzködő ellenségeknek, elvetemült újítóknak” nevezte. Az enciklika pontról pontra leplezi le ezt a veszélyes tévtant, ami gyökereiben írt ki minden vallást. Most az 1932-es magyar Katolikus Lexikonból a modernizmus rövid, de nagyon velős bemutatása következik.

---

A modernizmus egyházi értelemben a keresztény hit- és erkölcstannak helytelen alkalmazása a mai gondolkodásra és életre (amerikanizmus, reformkatolicizmus stb.). Különleges értelemben az az irányzat, mely a teológiát a modernség nevében Kant agnoszticizmusára akarja építeni. A modernizmus negatív része az agnoszticizmus, amely szerint az értelem csak az anyagi tárgyakat tudja megismerni, azoknak is csak érzékeinkben keltett hatásait. Az érzékfeletti dolgokról semmiféle ismeretet nem szerezhetünk, tehát Isten elérhetetlen értelmünk számára.
     A modernizmus pozitív része a fideizmus. Eszerint nem az ész, hanem a szív útján jutunk Istenhez. A lélek mélyén elemi erővel él a szükségérzet, a vágy Isten után. Ez kelti megfelelő körülmények közt a lélek felszínére a vallásos érzést. Ennek tudatosodásával a lélek átéli az istenséget, közvetlen kapcsolatba jut a végtelennel; ebben áll az Isten önkinyilatkoztatása.
     A hit (vallás) tehát nem külső isteni kinyilatkoztatáson alapuló, objektív okokra támaszkodó értelmi ítélet, hanem érzelem, amely bennünk születik (immanentizmus), melynek valóságát „szívünkkel” érezzük meg. Az értelem analizálja e homályos érzelmet, igyekszik fogalmakkal kifejezni, formulákba öltöztetni. E formulák, ha az Egyház szentesíti őket: a dogmák. Ezek azonban csak jelképei, tükrei nem a megismerhetetlen Istennek, hanem vallásos érzelmünknek, s minthogy ez a népek és korok kultúrájával, igényeivel fejlődik, a dogmák értelme is változik, fejlődik (evolucionizmus). Saját korában mindegyik vallás jó és igaz volt (relativizmus). A legtökéletesebb vallás a kereszténység, amely a Krisztus lelkében történt „kinyilatkoztatás” alapján áll.

A modernizmusban a kereszténység elemei új értelmet kapnak. A szentségek a szív ama vágyából keletkeztek, hogy hitünket érzékelhető módon valljuk meg. A Szentírás rendkívüli vallási élmények gyűjteménye. A hagyomány az előző idők vallásos tapasztalatainak megőrzése és továbbadása. Az Egyház az emberek ama lelkiszükségletéből keletkezett, hogy vallási élményeiket egymással közöljék, fenntartsák, terjesszék és hitük dogmatikai és liturgiai kifejezésére közös formulák megállapítása céljából tekintélyi jellegű hierarchiát teremtsenek. Az Egyház hatalmát a néptől kapja, és alá van vetve az államnak.
     A hit és tudomány közt nem lehet ellentét, mert a kettőnek birodalma egészen különálló. A tudományé az érzékelhetők világa, a hité az istenieké. Minthogy azonban a hit érzékelhető tényeket, személyeket áteszményít s önkényes hozzáadásokkal alakjukból kivetkőztet, ugyanaz a tény és személy tárgya lehet mindkettőnek. Így keletkezik a megkülönböztetés a hit s a tudomány Krisztusa közt.

A modernista, mint tudós, agnosztikus, tagadja Isten beavatkozását a történelembe csodák, kinyilatkoztatás stb. által, mint hívő viszont elfogadja ezeket: „fejével pogány, szívével keresztény” (Loisy).

A modernizmust Schleiermacher (†1834) és Ritschl (†1889) vitték be a protestáns teológiába, a katolikus teológiába leginkább a francia Loisy és az angol Tyrrell (†1909) akarták becsempészni. A szent Officium Lamentabili sane dekrétumával (1907) 65 modernista tételt kárhoztatott, X. Pius Pascendi enciklikájával (1907) ünnepélyesen elítélte a modernizmust, mint a kereszténység alapjai ellen irányuló eretnekséget; majd Sacrorum antistitum kezdetű motu propriójával elrendelte, hogy minden felszentelt pap letegye az antimodernista esküt.

forrás: KATOLIKUS LEXIKON 1932



Az antimodernista eskü
Bevezetés

Semmi nem új a nap alatt, még az eretnekségek sem. Nincs korunknak egyetlen olyan extravagáns, ultramodern tanítása sem, amit valahol, valaki, valamikor ne talált volna már ki, és ne próbált volna meg terjeszteni. Mégis vannak korunknak olyan egyedülálló, eddig soha nem volt speciális jelenségei, melyek a kizárólag ezeken a kérdéseken rágódó katolikus hívőket könnyen a kétségbeesésbe, sőt, szinte a meghasonulásba kergethetik. Mindannyian ismerjük e jelenségeket, nem is ezeket akarjuk itt felsorolni. Mindössze arra szeretnénk emlékeztetni, hogy korunk modernizmusa sem a II.Vatikáni Zsinat után keletkezett, hanem olyan tanítás, amit a pápák már csaknem 100 évvel ezelőtt lelepleztek és elítéltek.

IX. Pius és XIII. Leó pápa után Szent X. Pius pápa harcolt a legelszántabban e tévtan ellen. E harc részét képezte az az antimodernista eskü is, melynek szövegét az alábbiakban közöljük, s amelyet a II. Vatikáni Zsinatig minden nyilvánosan szereplő egyházi személynek le kellett tennie. Gondoljuk csak meg, minden 1965 előtt felszentelt pap köteles volt ezt az esküt letenni!

Az eskü szövegének ismertetése után Tóth Tihamér munkáját közöljük majd, amivel ő az antimodernista esküt bíráló liberális sajtótermékekre reagált. E cikk 1911-ben jelent meg – mégis, ami az Egyház ellenségeinek reagálását és a modernista vallás bemutatását illeti, akár íródhatott volna ma is. Tóth Tihamér írásából kiviláglik, mily eredménytelen volt utolsó szent pápánknak az az erőfeszítése, amellyel az Egyház belsejét rohasztó eme tévtannak akart gátat vetni.

Iusiurandum contra errores modernismi
az 1910. szeptember 1-én megjelent „Sacrorum antistitum” kezdetű motu proprio-ból

(Az antimodernista eskü) (ez a szöveg Jacques Ploncard d'Assac Le secret des franc-macons című könyvéből készült német kiadás 189. oldalán levő szövegének a fordítása)

      Én, N.N., szilárdan hiszek és elfogadok minden tanítást és minden egyes tant, melyet az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala megállapított, felállított és kijelentett, különösen a tanok azon fő részeit, melyek e kor eretnekségeinek ellentmondanak.

      Először: Vallom és hiszem, hogy Isten, minden dolgok kezdete és vége, az értelem természetes világánál, azaz „a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető” (Róm 1,20), vagyis hogy Isten a teremtés látható művei által, mint e teremtés oka bizonyossággal felismerhető és bizonyítható.

      Másodszor: Elismerem és elfogadom a kinyilatkoztatás külső bizonyítékait, vagyis Isten tetteit, elsősorban a csodákat és próféciákat, mint a keresztény vallás isteni eredetének szilárd és biztos jeleit és kijelentem, hogy ezek minden időben, így a jelenlegiben is, minden ember értelmének a legjobban megfelelnek, ahhoz a legjobban alkalmazkodnak.

      Harmadszor: Ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy az Egyházat, a kinyilatkoztatott Ige őrzőjét és tanítóját, maga az igaz és történelmi Krisztus közvetlenül és direkt alapította köztünk leélt földi életében, és azt Péterre, az apostoli hierarchia fejedelmére és a késői korokban az őt követő utódaira építette.

      Negyedszer: Az apostoloktól az egyházatyákon keresztül mindig ugyanabban az értelemben és ugyanazzal a jelentéssel korunkig áthagyományozott hitvallást feltétel nélkül elfogadom; ezért a legteljesebb mértékben elvetem a dogmák fejlődéséről szóló eretnek koholmányt, mely szerint ezek értelmezése a kor szerint változhat, s eltérhet attól, amit az Egyház azelőtt megfogalmazott. Ugyancsak elvetek minden tévtant, mely a Krisztus menyasszonya által hirdetett és általa hűen megőrzött tudást egy filozófiai koholmánnyal vagy az emberi tudat egy másik termékével – mely emberi igyekezettel folyamatosan alakul ki és a jövőben is végtelen fejlődésen megy át – akarja helyettesíteni.

      Ötödször: Abszolút igaznak ismerem el, és őszintén vallom, hogy a hit nem vak vallási érzület, mely a tudatalatti egyik rejtekéből a szív vágyától és az erkölcsileg formált akarat hajlamaitól hajtva tör elő, hanem az igazságnak a „hallás útján” (lásd: Róm 10,17) az értelemmel való valóságos elfogadása, mely által mi Isten, a Legigazabb tekintélye alapján igaznak tartjuk azt, amit nekünk a személyes Isten, Teremtőnk és Urunk mondott, kijelentett és kinyilatkoztatott.

      Mélységes tisztelettel alávetem magam, és tiszta szívből csatlakozom minden elítéléshez, kijelentéshez és előíráshoz, melyek a „Pascendi” enciklikában és a „Lamentabili” dekrétumban szerepelnek, különösképpen azokhoz, melyek az ún. dogma-fejlődésre vonatkoznak. Egyúttal elvetem azoknak a tévtanát, akik azt állítják, hogy az Egyház által képviselt hit a történelemnek valaha is ellent mondhat, és hogy a katolikus dogmák abban az értelemben, ahogy őket eddig magyarázták, nem hozhatók összhangba a keresztény vallás valódi alapjaival.

      Elítélem és elvetem ezenkívül azoknak az álláspontját is, akik azt mondják, hogy egy képzett kereszténynek kettős személyisége van, egy hívő és egy történész, mint ha a történésznek megengedhető lenne, hogy olyasmit állítson, ami a hívő hitével ellenkezik vagy olyan feltevésekkel álljon elő, melyekből az következik, hogy a dogmák tévesek vagy kétségesek, még ha direkt nem is tagadja őket.

      Továbbá elvetem a Szentírás magyarázatának és értelmezésének azt a módját is, mely az Egyház hagyományának, a hit és az Apostoli Szék normáinak mellőzésével a racionalisták kitalálásaihoz csatlakozik, és az éppoly szabados mint céltalan szöveg-kritikát az egyetlen és legfőbb szabálynak kiáltja ki.

      Azoknak a véleményét is elvetem, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a teológia-történet tanárának elsőként el kell vetnie minden olyan véleményt, mely a katolikus hagyomány természetfeletti eredetét vallja vagy azt, mely szerint az Egyház ígéretet kapott, hogy minden egyes kinyilatkoztatott igazság mindenkori megőrzéséhez isteni segítséget kap; ezután a tanár minden egyes atya írását tisztán tudományos szempontok szerint kell interpretálnia tekintet nélkül bármely megszentelt tekintélyre, és véleményét olyan szabadsággal kell megalkotnia, mint bármely más profán tárgyról.

      Végezetül általánosságban vallom, hogy oly messze állok, ahogy csak lehet attól a téveszmétől, mely a modernistákat arra az állításra ösztönzi, miszerint a szent hagyomány semmilyen isteni dolgot nem tartalmaz, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy azt panteista módon értelmezzék, úgy, hogy végezetül nem marad más a hagyományból, mint a történelem közönséges eseményeinek puszta leírása vagyis olyan emberek története, akik a Krisztus és apostolai által megkezdett iskolát az elkövetkezendő századokban saját szorgalmukból, ügyességükből és elképzelésükből folytatták.

      Ezért a legnagyobb eltökéltséggel életem utolsó leheletéig szilárdan fogom magam tartani az atyák hitéhez, az igazság biztos karizmájához, mely a püspöki hivatal apostoli utódlásában (in episcopatus ab Apostolis successione, lásd: Szent Ireneus) van, volt és lesz mindig; és nem azt vallom, ami a különböző korok képzettségének megfelelően jobbnak és alkalmasabbnak tűnhetne, hanem az atyák hitéhez ragaszkodom, melyet „soha más módon nem fogok hinni, soha más módon nem fogok értelmezni” (lásd: Tertullian), mint a kezdetektől fogva az apostolok által prédikált abszolút és változtathatatlan igazságot.       Fogadom, hogy mindezt hűségesen, csorbítatlanul és őszintén megtartom és sértetlenül megőrzöm, és ettől soha, se tanításban, se szóban vagy írásban el nem térek. Ezt fogadom, erre esküszöm, Isten és Isten Szent Evangéliuma engem úgy segéljen!

1933. – Banneux /Belgium/

A Szűzanya 1933. január 15-én jelent meg a Belgium déli részén található kis faluban, Banneux-ban. A mintegy 325 lakosú kis falu ma már kis várossá, és híres zarándokhellyé vált.

A Beco család 7 gyermeke közül Mariette volt a legidősebb (szül. 1921. március 25-én). Nem voltak vallásosak, de a Szűzanya sok mindent megváltoztatott életükben.

ELSŐ JELENÉS



1933. január 15. Vasárnap.

Sötétség és kemény hideg volt ezen az áldott vasárnapon, az esti órákban. A Beco család együtt volt. Várták, a reggel eltávo­zott tízéves Gyulát. Mariette az ablakon át kémlelődött. Egy hir­telenül felvillanó fénysugárra lett figyelmes. Először azt gondol­ta, hogy a szobában égő lámpa fényének tükrözését látja az ab­lakon. Ezért a lámpát átvitte egy másik szobába. Visszatérve az ablakhoz, a fénysugár nem tűnt el. Látható volt. Mariette, ekkor már nyugtalan volt. Édesanyját hívta. Így szólt:

"Édesanyám! Egy szépséges Hölgyet látok a fénysugárban”



Az édesanya nem vette komolyan Mariette szavát! Mégis kite­kintett az ablakon. Meglátta a fényt. Megijedt! Felkiáltott: "Biztos, hogy boszorkány!"

Mariette imádkozni kezdett. Majd kinézett az ablakon. Tisztán látta a csodálatos fényt és benne egy "Szépséges, Bájos Hölgyet!". Figyelte, és úgy vette észre, hogy kedvesen, szívélyesen inte­get, és hívja! Azonnal ki akart menni a kertbe, de édesanyja nem engedte. Bezárta a kijáró ajtót. Mariette, sírva visszatért, az ablak­hoz rohant, de a csodálatos fénysugarat és benne a "Bájos Höl­gyet" már nem látta. Eltávozott, és a fényesség is megszűnt.

MÁSODIK JELENÉS



1933. január 18. Szerda, este 19 órakor.

A hideg és hóval borított kertben Mariette térdelve, kezét összekulcsolva imádkozott. Várta a "Bájos Hölgy" megjelenését! Édesapja pedig izgalommal járt a kertben, hogy elűzze a boszor­kányt! De, sehol sem találta. Mariette elhagyva a kertet, kiment az útra, ahová a Hölgy hívta! Letérdelt a fagyos talajra, imádko­zott és várakozott. Az út mellett árok volt. Itt egy kis tócsát talált, melyet egy parányi vízforrás táplált. Mariette ismét térdre omlott, és íme, hirtelenül ott állott a "Bájos Hölgy"! Kedvesen köszöntöt­te Mariette-t, majd így szólt:



"Mártsd kezedet a vízbe!"



Mariette készségesen megtette. Kezét a vízbe mártotta. Megis­mételte a Bájos Hölgy szavait! Aki így szólt Mariette-hez:



„Ez a forrás nekem van fenntartva. Az enyém! Jó éjt, viszont látásra!”



És eltávozott! Mariette imádkozott tovább, és örvendezve, boldogan tért vissza, szegényes otthonába!





HARMADIK JELENÉS



1933. január 19. Csütörtök. Este 19 órakor.

Kellemetlen, csípős, hideg téli este volt. Mariette egy régi ka­báttal takarta be fejét, hogy védekezzen a hideg ellen. A kertbe sietett. A kis ösvénynél letérdelt, és imádkozott. Ezen az estén hatan kísérték el a találkozás helyére. Imádkozva várták a "Bá­jos Hölgyet”! Ő pedig jött, és mosolygott.

Mariette azonnal megszólította. Kérdezte:

„Ki Ön, szépséges Úrnőm?"

Az égi jelenés így válaszolt:

„A szegények Szüze vagyok!”



Óh, a szegények Szüze - ismé­telte Mariette a "Bájos Úrnő" szavát. A Szépséges Úrnő intésére Mariette elindult, és a forráshoz mentek. A forrásnál Mariette tovább kérdezősködött: "Szépséges Úrnőm! Tegnap azt mondotta, hogy e forrás nekem van fenntartva, az enyém."

A Szépséges Úrnő mosolygott.

Mariette magára mutatva, ugyanis azt gondolta gyermeki nai­vitással, hogy a forrás csak neki van fenntartva, az Övé. Az égi Szűz ekkor így szólt:



"Ez a forrás minden nemzeté. A betegek enyhítésére!"



Óh, minden nemzeté, a betegek enyhítésére - ismételgette az Úrnő szavait. - Köszönöm. Köszönöm! Az Úrnő pedig ezeket mondotta:





„Imádkozni fogok érted! Vi­szontlátásra!"



És eltűnt! Mariette nézte a "Szépséges Úrnőt!", és sírt. Ismételgette az el­hangzottakat. De nem tudta megérteni: "Hogy minden nemzet.. Azt sem, hogy a "Betegek enyhítésére!" A jelenés után, kísérőivel együtt, haza felé indult. Találkozott édesatyjával, és arra kérte, magyarázza meg, mit jelent az, hogy "Minden nemzet" és mit jelent az, hogy enyhíteni a betegeket"

Édesapja mindezeket megmagyarázta, Mariette pedig tele volt örömmel. Beszélt a találkozásról!









NEGYEDIK JELENÉS



1933. január 20. Péntek, este 19 órakor.

Mariette az egész napot ágyban töltötte. Egész éjszakán rosszul, nyugtalanul aludt. Reggel hat óra előtt felocsúdott, felkelt és felöltözött. Este, szokott időben, eltávozott, hogy találkozzon azokkal, akik megígérték, hogy elkísérik. Imádkozott mindaddig, amíg el nem érték a jelenés helyét. Rövid várakozás után a Szép­séges Hölgy megjelent. Mariette örvendezett, amikor meglátta az Úrnőt. Felsóhajtott és gyermeki szívének szeretethangján így szólt: „Szépséges Úrnőm. Mit óhajtana ön?”

A válasz így hangzott:



"Egy kis kápolnát szeretnék!"



S kitárta kezét, jobbjával megáldotta Mariette-t. Eltávozott! Mariette hirtelen rosszul lett. Elájult! Kísérői karolták fel, és vitték otthonába. Mariette, rövid időn belül visszanyerte Öntuda­tát. De a találkozásról keveset mondott!


A JELENÉS SZÜNETEL



A Szűzanya jelenése 1933. január hó 21-től február hó 11-ig szü­netelt.

Mindez súlyos megpróbáltatást jelentett Mariette számára. A falu népét is hatalmába kerítette a közöny, a gyanúsítás és vá­daskodás! Mariette azonban hűséges maradt! Mindennap, a szo­kott időben, imádkozott a kertben, nem számított a nagy hó, a kemény hideg. Elment a kis forráshoz is, imádkozott. Sokszor öt, hat rózsafüzért is elmondott. Egyedül, de mindig fáradhatatlan buzgósággal.







ÖTÖDIK JELENÉS



1933. február 11. Este 19 órakor.

Mariette reménye és hűséges várakozása beteljesült. A "Szép­séges Úrnő" 1933. február 11-én, szombati napon ismét meg­jelent! Mariette már az út melletti forrásnál volt. Térdre omolva imádkozott. Kezét megmosta a forrás vizében, és keresztet vetett magára! Az égi jelenés a következőket mondotta, a forrásnál:



„Jö­vök enyhíteni a szenvedést! Viszontlátásra!”



Mariette hirtelen felállt és sírva, sietett vissza otthonukba! Mi­vel egy kifejezést "enyhíteni" nem értette, az édesatyjától magya­rázatot kért, hogy mit jelent: "Szenvedést enyhíteni!"







HATODIK JELENÉS



1933. február 15. Szerda, este 19 órakor.

Három nap telt el a jelenéstől. A kíváncsiskodók elmaradtak. Csak három személy kísérte Mariette-t a forráshoz! A "Bájos Hölgy" most is kedvesen, szeretettel üdvözölte Mariette-t. Ő pedig örvendezve beszélgetett az Úrnővel. A társalgás folyamán megmondotta, hogy Louis- Marie Jamin káplán úr azt kérte: "Azzal bízott meg, hogy jelet kérjek!"

A Szűz így válaszolt:



„Higgyetek bennem, és én is hinni fogok nektek! Imádkozzatok sokat! Viszontlátásra!”



És egy titkot bízott Mariette-re. Eltávozott!







HETEDIK JELENÉS



1933. február 20. Hétfő este, 19 órakor.

Havazás és hideg téli este volt. Mindez nem zavarta Mariette-t. A havazás és hideg ellenére is letérdelt, és imádkozott. Nyolcan érkeztek hozzá a kertbe, hogy a jelenés helyére elkísérjék! Elhagyva a kertet, az úton kétszer is letérdelt, majd a forrásnál is­mételten, s a rózsafüzért imádkozta! A "Szépséges Úrnő" most kis időt töltött el, és ennyit mondott:



"Kedves gyermekem, sokat imádkozzál!"



Mariette teljesítette a Szűz kérését. Hosszan, kitartóan végez­te imáját: a rózsafüzért. Édesatyja ezen az éjszakán, még 22 óra 30 perckor is az ágy mellett találta, amint imáját végezte!







NYOLCADIK (UTOLSÓ) JELENÉS



1933. március 2-án. Csütörtök, este 19 órakor.

Mariette már a tizedik napja várta, hogy a "Bájos Hölgy" megjelenjen. Március 2-án, borongós, esős idő volt. Ezért szobájában maradt. Imádkozott. Este, esernyőt véve magához, elindult, hogy találkozzon Szépséges Úrnőjével. Találkozott. Az Úrnő megjelent. Most is mosolyogva, szeretettel köszöntötte, és beszél kezdett:



"Kedves Gyermekem! Én a Megváltó édesanyja, Istenanya vagyok! Imádkozzatok sokat! Isten veled, Isten veled!"



Kezét felemelte, és megáldotta Mariette-t, majd fényben eltávozott! Mariette sírt, zokogott. Hullatta könnyeit. Megsejtette, talán tudta is, hogy itt e földön már nem láthatja a Szűzanyát, Megváltó Édesanyját, az Istenanyát! Visszatérve a szülői házba elmondott mindent, de zokogása nem szűnt meg, mert lelkében ott sajgott a búcsúzás szava:



"Isten veled! Isten veled!"



A jelenések helyén Jamin atya kis kápolnát építtetett, melyet 1933. augusztus 15-én a Szűzanya mennybevételének ünnepén, Kerkhofs püspök áldott meg. Az ünnepi szentmisén mintegy 60 000 zarándok vett részt.

A főpásztor 1949 augusztus 22-én hivatalosan is kihirdette a Szűzanya jelenések valódiságát s így Banneux egyházilag elismert és engedélyezett búcsújáró hely lett.

Jamin atya egy imatársulatot is létre hozott, mely 1955-re már 2 milliós tagsággal bírt.



Az út melletti gyógyforrásnál a következő felirat olvasható:



„Egyetlen forrás Jézus Krisztus, akit a Szűzanya adott nekünk!”


IRODALOM: József, Balassay: A Szűzanya banneux-i jelenése. Balassay kiadó. Budapest, 2001.

A L'Osservatore Romano 2000. június 30-i, heti kiadásának szövegéből, Dr. Diós István által készített fordítás

A látnok Lúcia nővér levele:

"J. M. J.

Az 1917. július 13-án, a fatimai Béke-völgyben kinyilatkoztatott titok harmadik része:

Az én Istenem iránti engedelmességből - aki Őexcellenciája, a Főtisztelendő leiriai Püspök úr, valamint Ön és az én szentséges Anyám által adott erre parancsot nekem - írok Önnek.

A két, már korábban elmondott rész után Miasszonyunk bal oldalán, egy kicsit magasabban láttunk egy angyalt, bal kezében lángpallossal; szikrázva lángokat bocsátott ki magából, mintha föl akarná gyújtani a világot; de a lángok kialudtak, amikor találkoztak a Miasszonyunk felénk nyújtott jobbjából áradó sugárzással. Az Angyal jobb kezével a Földre mutatva hangos szóval mondta: 'Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!'

Egy igen nagy fényességben, ami Isten, láttunk 'valami olyasmit, mintha tükör előtt vonultak volna emberek', láttunk egy fehérbe öltözött püspököt 'akiről úgy gondoltuk, ő a Szentatya'. Sok más püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő ment föl egy meredek hegyre, melynek csúcsán nagy kereszt állt fatörzsekből, mintha hántolatlan paratölgy lett volna; a Szentatya, mielőtt odaért, egy félig lerombolt, félig düledező városon ment keresztül botladozó léptekkel, fájdalommal és aggodalommal telve imádkozott az út mentén heverő holtak lelkéért; fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt. Ugyanígy haltak meg egymás után csoportokban a püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők, különféle világi emberek, különböző társadalmi osztályokból és állásokból való férfiak és nők.

A kereszt két szára alatt két angyal állt, mindegyiknél kristály öntözőkanna, melybe összegyűjtötték a vértanúk vérét, s öntözték vele az Istenhez közeledő lelkeket.

Kelt Tuyban, 1944. március 1."

Félegyházy József: Hit, vallás és erkölcs a középkorban (1939) Részlet

Hitbuzgalmi élet. A szentségek tanának kifejtése. Búcsú-engedélyek. Ünnepek. Szentek tisztelete.

Ha a középkort joggal nevezzük a keresztény szellem kivirágzása korának, ezt a jelleget elsősorban a vallási élet sokrétű fejlődése igazolja. A hit mélysége s melegsége volt az, amely a kornak még külső intézményeit is a vallásos gondolat bűvkörébe vonta.

Ennek a vallási fejlődésnek középpontjában a hitbuzgalmi élet áll, főleg annak Krisztustól rendelt kegyelmi eszközei, a szentségek. A szentségek dogmatikája, bár újat nem tartalmaz, erős külső fejlődést mutat e korban. A szentségek lényege, anyaga, formája és hatékonyságuk változatlanul ugyanaz, de a köréjük font szertartás és használatuk változásnak voltak alávetve.
A szentségekről szóló tan különösen a 12. században megkapja elméleti megalapozását Lombardi Pétertől, majd a 13. században Aquinói Szent Tamástól és Szent Bonaventurától. Utóbbi a szentségeket mint a lelki betegségek orvosszereit mutatja be. Az áteredő bűn gyógyszere: a keresztség, a halálos bűné: a bűnbánat, a bocsánatos bűné: az utolsó kenet, a tudatlanságé: az egyházi rend, a hitbeli gyöngeségé: a bérmálás, a testi gyarlóságé: a házasság, minden betegségé: az Oltáriszentség. Ez utóbbival kapcsolatban engesztelésül az eretnek Berengariusnak [Berengár (kb. 1000-1088) toursi kanonok, angersi főesperes, Scotus Eriugena (kb. 800-880) követője, a racionalisták előfutára, aki tagadta Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, az átlényegülést; ezen eretnek nézeteivel 1050-ben lépett fel először, de teljes ellentmondással találkozott, az Egyház több ízben elítélte] Krisztus jelenlétét tagadó téves tanításáért, a 11. századtól kezdve szokás lett a szentmisében az Úrfelmutatás alatt (azelőtt csak az átváltoztatás volt meg Úrfelmutatás nélkül) a harangozás s a híveket térdelésre buzdították Úrfelmutatástól áldozásig.
Az Oltáriszentség tisztelete egyre emelkedett. Külön zsinati határozatok előírják, hogy az Oltáriszentséget kifogástalanul tiszta edényben, biztos helyen, szentségházban kell tartani, előtte örökmécsest égetni. Ha a pap beteghez viszi, előtte égő lámpát és feszületet kell vinni s csengettyűszóval figyelmeztetni a híveket annak imádására. Mivel gyakorlati szempontok nagyon ajánlották, most már véglegesen behozták az egy szín alatt való áldozást. Megszűnt a csecsemők áldoztatása is.

Minthogy a hívek buzgósága csökkentével egyes helyeken egyre ritkább lett az Oltáriszentség vétele, ezért a 4. Lateráni Zsinat (1215) kötelezővé tette évenként legalább egyszer, húsvét táján a szentáldozást.
A nyilvános istentiszteletek középpontja természetesen most is, mint az apostoli idők óta mindig, a szentmiseáldozat volt. Az eddig különféle liturgiák szerint bemutatott szentmisék helyett egyre általánosabbá lett a római miseliturgia.
Számos zsinati határozat, sőt az állami törvények is szigorúan kötelezték a híveket a vasár- és ünnepnapi misehallgatásra. Nálunk Szent István és Szent László törvényei büntetést szabnak a misemulasztókra. Nyugaton a Toulouse-i Zsinat (1229) 12 dénárra bünteti az ilyeneket.

Sajnos, sokszor a papi tudatlanság, hanyagság vagy kapzsiság visszaélt a szentmisékkel. Voltak, akik naponta többször miséztek. Mások meg nagyon ritkán. Némelyek több ú. n. „száraz misét” mondottak, azaz a szentmise imáit, szertartásait elmondták, azonban a lényeget: az átváltoztatást és az áldozást kihagyták. A pápák és a zsinatok szigorú rendszabályokkal és büntetésekkel véget vetettek e visszaéléseknek. A Londoni (1200), a Trieri (1227) és a Kölni Zsinatok (1279) a „száraz miséket” teljesen eltiltják, a kétszeri misézést (binatio) csak szükség esetén engedik meg.

Fontos eleme az istentiszteletnek a szentbeszéd, prédikáció, amely régebbi kötött, homília-formájából felszabadult, a kor ízlésének, gondolkodásának megfelelően átalakult s a nemzeti nyelvnek is fejlesztőjévé lett.

A bűnbánat szentségének kiszolgáltatásában annyi változás állt elő, hogy míg eddig a pap a feloldozásnál két formát használhatott: a könyörgőt (deprecativa: kérem Istent, hogy oldozzon fel téged bűneidtől) és az ítélkezőt (iudicativa: én téged feloldozlak bűneidtől), mostantól fogva Nyugaton ez utóbbi lett a kötelező.

Fejlődést látunk a penitenciatartás szentségével kapcsolatban a búcsúk gyakorlatában is. Az ősegyházban a gyónás után fennmaradt ideigtartó büntetésektől a hívek nyilvános vezekléssel igyekeztek szabadulni. Később ennek helyébe a szent helyekre való zarándoklás lépett. A keresztesháborúk idején pedig búcsúk engedélyeztettek a hitetlenek ellen harcba vonulóknak. Az Egyház lassankint más jócselekedetek végzéséhez is búcsúengedélyt kötött. E korban ezeknek a búcsú-adományozásoknak a száma a püspökök engedékenysége folytán nagyon megnövekedett, azért III. Ince pápa a 4. Lateráni Zsinaton az erre vonatkozó püspöki hatalmat egészen szűk körre korlátozta. Némely templom látogatására vagy templomépítési adakozás okra (pl. a leégett kölni és upsalai székesegyházak építésére) búcsút engedélyeztek. Sajnos, ezzel megkezdődött a visszaélés is a búcsúkkal, amik ellen a pápák mindig erélyesen felszólaltak, különösen az ú. n. alamizsnagyűjtők ellen.

Az Egyháznak és a hittudósoknak sokat kellett fáradozniok az utolsó kenet körül támadt balhiedelmek eloszlatásán. Sokan mágikus erőt tulajdonítottak e szentségnek, s azt hitték, aki felveszi, föltétlenül meggyógyul. Mások szinte kötelezőnek tartották a fölvétel után a halál bekövetkezését, s ha nem így történt, azt hirdették, hogy a fölgyógyultnak szakítania kell előbbi életével: húst nem ehetik, a házaséletet nem folytathatja. Az Egyház nem szűnt meg küzdeni e balhiedelmek ellen.

Az egyházi rend szentsége körül a simoniás és a kiközösített püspökök által eszközölt felszentelések érvényességéről folyt a vita, míg a rendi és a joghatósági hatalom (potestas ordinis et iurisdictionis) megkülönböztetésével sikerült az ellentétes felfogásokat tisztázni.

A házasság szentségének inkább jogi és egyházfegyelmi vonatkozásait tisztázták. A 4. Lateráni Zsinat eltiltotta a titkos házasságot (matrimonium clandestinum), kötelezővé tette a háromszori hirdetést és az Egyház színe (a pap) előtt való házasságkötést. A vérrokonsági akadályokat a 7. ízről a 4.-ig szállította le. A házasság felbonthatatlanságáért az Egyház e korban is mindig síkraszállt.

Az ünnepfejlődések közül nevezetesebb a Szentháromság ünnepének a bevezetése, amelyet már a 11. században kezdenek megülni. Helye az egyházi évben még ingadozó, hol a pünkösd utáni első, hol az utolsó vasárnapon tartják. Az ünnep általánosan kötelezővé csak XXII. János pápa rendelkezése folytán vált 1334-ben.

A kezdettől fogva a bűnbánat jeleként használt hamuhintést kötelező szertartássá hamvazószerdán II. Orbán tette az 1091-i Beneventói Zsinaton.
A 11. században hozza be Angliában Szent Anzelm a Szeplőtelen Fogantatás ünnepét. Keleten némileg hasonló ünnep már a 8. században volt, onnan terjedt át előbb a brit szigetekre, majd a szárazföldre. A hívek kegyelete szívesen fogadta, a hittudósok közül azonban sokan ellene fordultak. Heves vitatkozások indultak meg; úgy látszik nem jól fogták fel az ünnep tárgyát. Az Egyház közérzülete mellette volt, de a körötte indult viták miatt még egyelőre nem terjedt el általánosan. Hazánkban már a 11. század végén megülték ezt az ünnepet.
A 13. században keletkezik az Úrnapja, amelyet először Róbert lüttichi püspök rendelt el egyházmegyéjében a szentéletű lüttichi apáca, Juliána látomása alapján. Mikor a pápai székre Panteleone Jakab lüttichi főesperes került IV. Orbán néven, ez 1264-ben az egész Egyházra kiterjesztette az ünnepet.

A szentek tisztelete tovább fejlődik. Elsősorban a Mária-tisztelet, amelyet különösen a szerzetesrendek (karmeliták, domonkosok, ferencesek) terjesztettek. A szombati napot neki szentelték s II. Orbán pápa rendeletére a papok is a Mária-zsolozsmát tartoznak végezni e napon. Szent Domonkos nagyban terjesztette a szentolvasó-imádságot. 1294 óta a loretói szent ház egyik leglátogatottabb búcsújáróhellyé lesz.
A többi szent tisztelete is emelkedőben van. Közkézen forognak az inkább jámborságot éleszteni, mint pontos életírást nyújtani akaró könyvek a szentek csodáiról és legendáiról, melyek közül legnevezetesebb De Voragine Jakab domonkosnak „Aranylegendája” (Legenda aurea). VIII. Bonifác a négy kiváló egyházatyát: Szent Ambrust, Szent Ágostont, Szent Jeromost és Nagy Szent Gergelyt egyháztanítóknak (doctores) nyilvánította.

Az ereklyék tisztelete néhol túlzásba ment. Egyesek rosszul értelmezett jámborságból még véres összetűzésektől, rablástól sem riadtak vissza, csakhogy egy-egy szent ereklyének birtokába jussanak. A keresztesháborúk alatt nagymennyiségű ereklye jutott Keletről Nyugatra, persze az igaziak mellett sokszor hamisítványok is, amiknek megakadályozására a 4. Lateráni Zsinat szigorú ellenőrzést vezetett be s megtiltotta az ereklyék áruba bocsátását.

2.
Az Egyház jogi élete. Központosító törekvések. A bíboros-testület egyetemes jellege. Az egyházmegyék kormányzása.
Az alsópapság helyzete.

Az a politikai és világi hatalom, amellyel a középkor a pápát felruházta, a hit- és erkölcstani téren túl az Egyház kormányzatában is érvényesült s kiszélesítette a pápaság szerepét. A kormányzat központosító irányban haladt. Több, eddig a püspökök által gyakorolt jog a pápának tartatott fenn. Így a szenttéavatás, a szerzetesi szabályok jóváhagyása, a feloldozás a legsúlyosabb bűnök alól, a kiközösítés és az egyházi tilalom kimondása.
Az invesztitúra-harc után a pápától függött a királytól vagy a káptalantól választott püspök megerősítése. Egyes püspöki székek betöltését a pápa magának tartotta fenn (reservatio). Joga volt a beteg főpapok mellé segédpüspököt (coadiutor) kinevezni, sokszor utódlási joggal (cum iure successionis). Püspökségeket felállítani, egyesíteni, megosztani vagy megszüntetni szintén a pápa hatáskörébe ment át. IX. Gergely kötelezővé tette (1234) a püspököknek személyes megjelenését Rómában, hogy beszámoljanak egyházmegyéjük állapotáról.
A központosított egyházkormányzat pápai hivatalok felállítását tette szükségessé. Ezek összességének a neve: római kúria. A kormányzati ügyeket a Cancellaria Apostolica, a lelkiismeretieket a Poenitentiaria, az anyagiakat a Camera, a bíróiakat a 13. század végétől a Rota Romana intézte. Mindegyiknek kialakult a maga nagy hivatalnoki kara és pontos ügymenete. A hivatalnoki kar fizetése és a széleskörű kormányzati szervezet nagy összegeket emésztett fel, amiket részint az egyházi állam jövedelmeiből, részint eleinte a püspökségekre, apátságokra, később egész országokra kivetett adókból fedeztek, amelyeket annátáknak és Péter-filléreknek neveztek.
Az egyes hivatalok élén rendesen egy-egy bíboros állt. A pápaválasztás joga és az Egyház kormányzatában betöltött fontos szerepe révén a bíborosi testület tekintélye rendkívül megnövekedett. Tekintettel az egész Egyházra kiterjedő működésére, a pápák a 13. századtól arra törekedtek, hogy ez a testület egyre egyetemesebb jelleget öltsön. Így III. Ince bíborosi méltóságot adományozott Anzelm nápolyi, Vilmos reimsi és István canterbury-i érseknek; IV. Incétől megkapta az első magyar is, Vancsai István esztergomi érsek a legmagasabb egyházi méltóságot, bár neki még Rómában kellett mint bíborosnak tartózkodnia. A bíborosok magas állásuknak megfelelően igen sok kiváltságban, kitüntetésben és fejedelmi előjogokban részesültek.
Egyre fontosabb szerepeket töltöttek be a pápai követek. Jelentősebb ügyek intézésére bíborosokat, a kisebbekre püspököket, áldozópapokat, sőt olykor diakónusokat küldtek ki követi minőségben. Néha panaszok is merültek fel ellenük, mert hatalomkörüket túllépték, vagy mint egyházi adó beszedők tapintatlanok voltak. Végeredményben mégis tömérdek jót eszközöltek, számtalan visszaélést akadályoztak meg s így működésük áldásos volt.

Az egyháztartományok élén az érsekek állnak, akiknek jogköre a kormányzat központosítása folytán szűkebbre szorult. De még mindig hozzájuk tartozott a tartományuk püspökeivel együtt új püspökök választása, a tartományi zsinat összehívása és azokon elnöklés; a tartományuk püspökeinek (suffraganei) ellenőrzése, szükség esetén fenyítés alkalmazása, kivéve a letételt, fellebbezési fórumok voltak a püspöki ítéletek ellen (másodfokon való ítélkezés), a hiányok pótlása a püspökök mulasztásai esetén (devolutio).
Az egyházmegyék kormányzata, mint a múltban, most is a püspökök kezén van. De az államéletben való elfoglaltságuk miatt sokszor a gondjukra bízott egyházmegye ügyeit nem tudták kellő odaadással végezni, aminek következtében szükségszerűen kifejlődött a püspök mellett egy másik egyházkormányzati szervnek, a főesperességnek (archidiaconatus) intézménye. A főesperesek a püspöknek sok esetben előforduló távolmaradását az egyházmegye ügyeitől, hatalmi körük kiterjesztésére használták fel, ami nem egyszer visszaéléssé fajult. A zsinatok egyre-másra küzdenek a főesperesek túlkapásai ellen.
Velük szemben a püspökök gondoskodni kezdenek a személyükhöz hü helyettesekről. Így keletkezik a püspöki helynökök (vicarius episcopalis) állása, míg a püspök bírói jogának a gyakorlásával az úgynevezett officiálist bízza meg.
Néha a megyéspüspökök, hogy az egyházmegye főpásztori ellátása az ő más irányú elfoglaltságukkal kárt ne szenvedjen, címzetes vagy fölszentelt püspököt (coadiutor) alkalmaznak maguk mellett segítségül. Mikor a 13. században a mohamedánok a Szentföldet fokozatosan visszafoglalták a keresztényektől, az ottani püspökök menekülni voltak kénytelenek. Nyugaton jórészt belőlük kerültek ki a püspökök kisegítői. Elhalálozásuk után helyükbe, mivel reménykedtek a Szentföld visszaszerzésében, új címzetes püspököket neveztek ki (episcopi in partibus infidelium).

Az invesztitúra-harc eredményeként a püspökválasztás joga a káptalanok kezébe ment át. Ez a tény, továbbá a káptalanok közreműködése az egyházmegye kormányzatában, a királyoknak és a magánosoknak javukra tett gazdag adományai nagyon növelték a kanonokok tekintélyét. Közös életmódjuk lassanként megszűnt. Amikor a püspökök világi fejedelmekké is lettek, főként Németországban, az előkelő életmódot biztosító kanonoki székeket jórészt a nemesi családok sarjainak tartották fenn, sőt egyes helyeken a káptalan határozatot hozott, hogy csak nemesi származásúak lehetnek a tagjai. A káptalan egyes tagjainak különféle méltóság és szerepkör járt ki (prépost, dékán, primicerius vagy énekes, mester, őr, kincstárnok, pincemester, gyóntató és teológus kanonok). Sok esetben a kanonokok nem a maguk személyében vettek részt az istentiszteleti cselekményeken, ami egyik főhivatásuk lett volna, hanem helyetteseket állítottak, akiknek ezért külön díjazást fizettek (karkáplánok).

Az alsó papság fokozatosan felemelkedett arról az erkölcsi és szellemi mélypontról, ahová a népvándorlási és államalakulási zavarok juttatták s a 11. század közepétől, főként VII. Gergely szigorú és nagyvonalú reformmunkájától kezdve erkölcsében, életmódjában megtisztulva, hivatása magaslatán állva töltötte be lelkipásztori és népvezetői szerepét. A simonia és a papi nősülés lassankint teljesen megszűnt, ami az alsópapság lelki, szellemi, erkölcsi felemelkedését eredményezte s hatóképességét fokozta.
Minden egyházmegyének volt püspöki iskolája, ahol a papokat képezték. A 3. és 4. Lateráni Zsinat szigorú rendelkezéseket hozott, hogy a papképzés méltó és tudós férfiak kezében legyen. Az egyetemek felállítása után a papságnak tekintélyes része azokon nyerte kiképzését, de a püspöki iskolákon is megérződött az egyetemek szellemi kisugárzó hatása.

Az alsópapság anyagi helyzete eléggé siralmas. Egyik jövedelmi forrásuk a hívekre a termények után kivetett tized volt. Másik az ú. n. stólailleték, amelyet az egyes hívek javára végzett lelkipásztori ténykedések alkalmából (keresztelés, esketés, temetés) mint önkéntes adományt kaptak, de amit követelniük nem volt szabad. Nehéz anyagi helyzetük miatt akadtak papok, akik földműveléssel foglalkoztak, mások ügyvédnek, íródeáknak, sebésznek, sőt vándorkomédiásnak is felcsaptak. Sok pap templomról-templomra kóborolva, másokat helyettesítve tengette életét. A plébániai helyettesítés káros szokása is kifejlődött. Egy-egy jobb javadalom plébánosa nem is lakott mindig a plébániáján s nem végzett lelkipásztori munkát, hanem azt sokszor alacsony díjazásért másokra bízta.

3.
A középkor erkölcsi élete. Fény- és árnyoldalak. Öldöklő harcok és Treuga Dei.
Fokozott igények a természetfölöttiek iránt. Bűnbánati szellem. Az irgalmasság gyakorlása. Szórakozás.

A középkor emberének erkölcsére jótékony hatással volt, hogy mindent a hit szemével nézett, köz- és magánviszonyaiba belevitte a természetfölöttiség gondolatát, ha ebben nem is volt mindig következetes.
Az eleven hitből való táplálkozás következménye, hogy az ember szívesen áll nagy eszmények szolgálatába. Ez az eszményszolgálat tudta életre hívni a lovagi intézményt, megvalósítani a keresztesháborút, felvirágoztatni a szerzeteséletet, építeni a gyönyörű dómokat, ihletni a költészetet, átitatni minden tudományt.

A középkor erkölcsi élete egyébként nagy ellentéteket mutat. A jó és gonosz gigászi küzdelmet vív benne. Ragyogó hittisztaság mellett fanatikus eretnekségek. Angyali önmegtartóztatás mellett zabolátlan élvezetvágy. Az anyagi javakról való teljes lemondás mellett szívtelen önzés és bírvágy. A hősies aszkézis mellett kegyetlen csatazaj. A keresztény szeretet mellett kíméletlen erőszak. Az Egyház iránti nagy odaadás mellett gyűlölködő támadások ellene.
„Nagy erények, nagy bűnök, nagy csapások voltak sajátjai annak a kornak, amelyben ama határozott jellemek támadtak, akiket Dante Alighieri a valódi életből a túlvilági színpadra átvitt, majdnem a nélkül, hogy a valóhoz valamit hozzáadnia, vagy abból valamit elvennie kellett volna.” (Cantu Cézár).
Mindent összevetve azonban elmondhatjuk, hogy ez a kor erkölcsi fogyatékosságai ellenére jóval fölötte áll a megelőzőnek vagy az utána következő idők bármelyikének. Méltán hasonlítható az őskeresztény időkhöz, azzal a különbséggel, hogy akkor még egy aránylag kicsiny nyáj választott tagjai gyakorolták hősiesen azt a keresztény életet, amely a középkorban egész tömegeknek a sajátja lett. A jó, szép és nemes vonás mennyiségben is felülmúlja a rosszat, s fontos, amit Montalembert kiemel, hogy az előforduló rossz nem részesült pártolásban, segítésben, hanem mindig erélyes ellenállásra talált. A kor nagy bajai inkább anyagi és természeti bajok voltak, míg a lélek, a szív, a lelkiismeret egészséges és tiszta volt, mentes azoktól a bomlasztó belső bajoktól, amelyeken napjainkban rágódnak.

A Karolingok utáni zavaros idők ököljoga, vad harcai, a 10. és 11. század rablólovagjainak garázdálkodása, a 12. és 13. század Welfjeinek és Ghibellinjeinek pusztításai és a minél nagyobb földbirtok összeharácsolására folytatott magánháborúskodások közepette az Egyház állandóan ott küzdött a béke helyreállításáért. Ebből a törekvésből született meg az úgynevezett Istenbéke (Treuga Dei), amely az első ily irányú kísérlet az általános világbékére.
Az Istenbéke kezdete a 10. század végére nyúlik vissza. A franciaországi Charroux-ban (989), majd Narbonné-ban (990) tartott zsinatok kiközösítést mondtak azokra, akik a szegények javaihoz nyúlnak. 994-ben Ademar elbeszélése szerint a limoges-i püspök büntetést szab azokra, akik kolostorokra, egyházakra vagy istentiszteleti dolgokra támadnak.
996-ban Dél-Franciaország kilenc püspöke és több nemese zsinatra gyűlt össze, amelyben a püspökök befolyására a nemesek megígérték, hogy felhagynak az igazságtalan erőszakoskodásokkal. Példájukat egyre többen követték Franciaországban; maga Róbert király is helyeselte az eszmét.
A következő fejlődési állomás az volt, hogy 1027-ben az Elnei (pireneusi) Zsinaton az időt is meghatározták: szombat délelőttől (Nona) hétfő reggelig (Prima) minden hadakozás tilos volt. A század közepe táján már az egész ádventre és nagyböjtre kiterjesztették a Treuga Deit. Végül az 1095-i Clermonti Zsinat általánosan kötelezővé tette azt az egész kereszténységre s egyben pontosan meghatározta az Istenbéke idejét: minden szerda estétől hétfő reggelig; ádvent első vasárnapjától vízkeresztig; hetvened vasárnaptól pünkösdig. Aki megszegte, büntetésben részesült. Az Egyház mindig szorgalmazta megtartását, több ország az állami törvények közé is beiktatta. A társadalom nem harcos osztályai: a papok, szerzetesek, zarándokok, kereskedők, földmívesek, nők, valamint ezeknek javai nemcsak a Treuga Dei idején, hanem állandóan békét élveztek; azokra a hadakozást kiterjeszteni tilos volt.

A hívő nép vallásgyakorlata és erkölcse általában tiszta volt. Maradt a régi pogányság babonáiból még e korra is jó adag, de mégis vigasztalóbb e szempontból is a kép az elmúlt időknél. A papság felvilágosító munkája, küzdelme a babona ellen szép eredményt mutatott föl. Öntudatlan, csak szokásokon, hagyományokon alapuló, külsőséges vallásosság helyett komoly elmélyülés, a hit igazságainak helyes megértése és átélése tűnik elénk. A hit mélysége sok szép gyümölcsöt eredményez. Fényes templomok épülnek. Uralkodók, magánosok, közületek kolostorokat létesítenek. A hivatások száma állandóan nő, a kolostorok benépesednek. Egyes országokban, Angliában, Írországban számos szent élt e korban.
A pogányságnak lassankint utolsó nyoma is kivész. Helyét valami kielégíthetetlen éhség váltja fel az örök igazságok iránt. Mai embernek szinte elképzelhetetlen az a vallási buzgóság, amire ez a romlatlan lelkű, pihent idegzetű középkori ember képes volt. „A világiak nagyobb mértékben kívánták az üdvösség tanait magukba szívni, mint ahogyan azokat a papok képesek voltak nyújtani.” A papság VII. Gergely reformintézkedései óta hivatása magaslatán állt, s tanításán kívül elsősorban jó példájával nevelte keresztény életre az embereket. Igaz, hogy világi törvények is előírták a vasár- és ünnepnapi misehallgatást, de az emberek nem a törvények, hanem lelki igényük miatt buzgón látogatták az Isten házát. Egyébként is a templom volt az a hely, amely a középkori embert hétköznapiságából kiemelte. Itt talált lelkének enyhületet, felüdülést, vigaszt. Még szórakozása is a templom volt. Számára az ünnep a templomlátogatást, annak csodás világát, üdítő levegőjét jelentette. Előkelők és egyszerűek, nemesek és pórok, gazdagok és szegények buzgón járultak a szentségekhez. Különösen szerették a szentbeszédeket, egy-két órásat is szívesen elhallgattak.

A középkor fejlett erkölcsi életére mutat az irgalmasság cselekedeteinek buzgó gyakorlása. A szegények segítését egyháziak, szerzetesek, jószívű világiak és társulatok gyakorolták. Az alamizsnálkodás nagy fejlődésnek indult. A kolostorok és egyházi intézetek kapuinál minden rászoruló megkapta a maga alamizsnáját. Ínség idején százak és százak lepték el a kolostorok kapuit, s azoknak elöljárói szívesen eladták vagy tették zálogba a templomok drága felszereléseit, hogy a szegényeknek táplálékot nyújthassanak.
A tevékeny felebaráti szeretet megtalálta az utat a szenvedőkhöz is. Férfi- és női szerzetesrendek, valamint világiaknak vallásos társulatai buzgólkodtak a betegek ápolása és a foglyok kiváltása körül. A protestáns Uhlhom szerint „nem volt kor, amely a szegényekért a nyilvános és magánjótékonyság terén annyit tett volna, mint a középkor”.
A középkor szelleme a szegényekkel szemben kifejezésre jut már az elnevezésekben is, amelyekkel őket illették. A szegények „Krisztus barátai”, a „mennyország sáfárai”, kezük „Krisztus kincsesládája”. Minden székesegyháznak, társaskáptalannak és bencés kolostornak volt külön épülete a szegények, betegek és utasok részére. De a vallásos társulatok, városok, sőt magánosok is oly nagy mértékben létesítettek menedékházakat, amire azelőtt nem volt példa a történelemben. A lovagrendeknek, a Szent Antal-betegápolórendnek, a Szentlélekről nevezett vendéglátóknak, a Szent Lázár-testvéreknek szintén nagyszámú jótékonyházuk volt. Később külön-külön menedékházak létesültek a szegényeknek, betegeknek, öreg férfiaknak, agg nőknek, árva- és lelencgyermekeknek. Franciaországban a 13. század kezdetén 2000 olyan kórház volt, amelyekben csak bélpoklosokat és ragályosokat ápoltak. A különböző céhek és testületek szabályaik alapján kötelezték magukat szűkölködő tagjaik védelmére és ezek számára menedékházakat építettek.
Szegény-pénztárak is voltak; ezeket a „Szentlélek asztalainak” nevezték el s a szegényeket segélyezték belőlük. Németalföldön pl. a 13. és 14. században majdnem minden plébánia területén megvolt ez az intézmény. Nem feledkeztek meg a szemérmes betegekről és szegényekről sem. Szent Antoninus külön egyesületet alapított Rómában, amelynek tagjai a szemérmes szegényeket felkeresték, helyzetüket kivizsgálták és segítségben részesítették őket.
A szaracénok, mohamedánok és hitetlenek fogságába került keresztény rabszolgák kiváltására a Szentháromság szerzete és a nolaszkóiak rendje alakult.

Az Egyház tiltotta a kamatszedést. Ezzel megakadályozta a gazdagok és üzleti szelleműek túltengő megvagyonosodását a többi osztályok rovására. A céhek vigyáztak, hogy a mesterek ne jussanak tisztességtelen haszonhoz. Tíz-húsz százaléknál nem szedhettek nagyobb hasznot, mint segédeik. Ez utóbbiak oly bánásmódban részesültek, hogy mesterükkel egy családhoz tartozóknak érezték magukat. Korunk katasztrofális vagyoni és erkölcsi eltolódásait és szakadékait a „sötét” középkor egyáltalán nem ismerte.

A középkort jellemzi az erős bűntudatnak s az ennek nyomában járó bűnbánatnak a szelleme. Az aszkétikus szemléletű középkor Isten ostorának tekintette a sok szerencsétlenséget: a terméketlenséget, elemi csapásokat, ragályos betegségeket, ellenséges betöréseket, melyekben Isten megérdemelt büntetését látta. Engesztelésül bűnbánatot tartott.
Szentéletű férfiak, jeles egyházi szónokok, mint Remete Szent Péter, Szent Domonkos, Szent Ferenc bűnbánatot hirdetve járták Európát; megrázó beszédeik megteremték a bűnbánat méltó gyümölcseit. Bűneik bocsánatáért még uralkodók is nyilvános vezeklést végeztek, mint II. Henrik angol, I. Fülöp francia király, IV. Henrik német császár, Toulouse-i Rajmund fejedelem és mások.
A bűnbánati szellem hajtása volt az önostorozás, melyet nemcsak nagy aszkéták, mint Damiani Szent Péter, Szent Lajos francia király, Árpádházi Boldog Margit és a szerzetesek gyakoroltak, hanem egész önostorozó tömegek verődtek össze és járták be nyilvános körmenetben a vidékeket és országokat. Különösen 1260 óta a súlyos elemi csapások és Joachim de Floris apát jövendölései alapján vonultak nagy számmal az önostorozók énekelve és imádkozva egyik helységből a másikba Itáliában, Német-, Magyar- és Lengyelországban. Mivel azonban különféle visszaélések is történtek közöttük, az egyházi és világi hatóságok felléptek ellenük.
Az egyes bűnökre rótt nagyobb bűnbánati cselekmények ismertetésére külön bűnbánati könyveket (canones poenitentiales) írtak.

A középkor egyik dicséretreméltó tulajdonsága az erkölcsi tisztaság. E téren csak a korszak második felében mutatkozik sajnálatos visszaesés a keresztesháborúk, a fellendült kereskedelmi élet, a városiasodás és az emelkedő anyagi jólét következtében. Több helyen a nyilvános prostitúció is életbe lépett. Az ú. n. Ilius primae noctis, azaz, hogy a földesurat a jobbágyleányok férjhezmenetelekor az első éjnek a joga megillette volna, nem történelmi valóság, hanem csak a középkorra fogott botor rágalom. Ily értelmű törvénynek vagy jogszokásnak a középkorban semmi nyoma. Nem is található rá egykorú történeti adat, a vád maga is csak a 17. században merült fel a középkor ellenségeinek az ajkán.

A középkori embernek is megvoltak a maga szórakozásai, nemes, testet-lelket vidámító kedvtelései. De még kedvteléseit is, mint az egész középkori embert, vallásos szellem lengte át.
A 11. század óta írásos feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a nagyobb ünnepeken vallásos színjátékokat rendeztek. Nevezetesek voltak a karácsonyi színjátékok: betlehemesek, háromkirály- és pásztorjátékok. Míg ezeket leginkább otthonaikban adták elő, voltak olyan játékok, melyeknek színhelye a templom s előadói nagyrészt a papok. Ilyen volt Dél-Franciaországban a csillag- vagy háromkirály-ünnepség, melyet a szentmise keretében, a felajánlási ima után játszottak el.
Karácsony ünnepén ment végbe a papok, szerpapok és gyermekek zsolozsma-játéka. A karácsonynapi vecsernyén a szerpapok foglalták el a kóruson a kanonokok helyét s az egész szentistvánnapi zsolozsmát ők vezették, mert Szent István vértanú is szerpap volt. Majd e napnak vecsernyéjén szerepüket átvették a fölszentelt papok, lévén János apostol is pap, majd Aprószentek ünnepén a gyermekek (kisebbrendű klerikusok) szerepeltek hasonló módon. Mindegyik csoport a maga köréből egyet püspöknek választott, aki püspöki díszruhában felült a püspöki trónra, a többiek a Magnificat e szavainál: „Letette (t. i. Isten) a hatalmasokat székükből”, elfoglalták a kanonokok helyét, ezek pedig a klerikusok helyére ültek. A gyermekpüspök megtartotta a vecsernyét s püspökmódra adott áldást. Más nagyobb ünnepeken is szórakoztak hasonló játékokkal. Így Gyümölcsoltó Boldogasszonykor, főként pedig húsvétkor, midőn passiójátékokat adtak elő.
A középkor hanyatlásával sok tréfás és helytelen elem is vegyült e játékokba. Így született meg a vallásos dráma fonákja, igazában: a vallásgúnyoló népszokások.


http://www.katolikus-honlap.hu/1801/kozepkor.htm

1871. – Pontmain /Franciaország/

A Szűzanyának ez a megjelenése Franciaországban a francia-porosz háború idején, 1871. január 17-én történt. Négy gyermek, a 12 éves Eugén, öccse Josef (10 éves), Franciska (11 éves) és Mária (9 éves) a csillagos égen megpillantotta a Szent Szüzet, akit fehér fény övezett. Majd egy kék szalagon betűk jelentek meg:



„Imádkozzatok, gyermekeim!



Isten hamarosan meghallgat benneteket. Az én Fiam engedi, hogy meghassák.”



Az emberek imáira a települést fenyegető front nem közeledett tovább, a katonák a hitetlenek számára érthetetlen módon elvonultak.

Az illetékes püspök, Wickart 1872. február 2.-i pásztorlevelében közölte híveivel kánoni ítéletét, hogy a jelenéseket kivizsgálta és valódinak tartotta: „Szűz Mária Pontmain-ben valóban megjelent.”

Itt is hamarosan pompás bazilikát építettek a jelenések emlékére. Ide is állandóan jönnek a zarándokok, hogy imáik ma is meghallgatást nyerjenek.

IRODALOM: Szűz Mária megjelenései és könnyezései (I.) 1830-1933. Lélekmentő füzetek 10.

1932. – Beauraing /Belgium/

Belgiumban 1932-ben kezdődtek el a Szűzanya megjelenései, mégpedig a francia határ közelében fekvő Beauring (Boren) városkában. A Boldogságos Szent Szűz, mint a Világ Királynője többször is megjelent 1932. november 29. és 1933. január 3. között a Voisin (Voázen) családból három és a Degeimbre (Dözsembr) családból két gyermeknek. Mindkét család szegény, és vallásilag közönyös volt.

Az öt gyermek a nekik feltett kérdésekre elmondta, hogy akit láttak, egy körülbelül húszéves fiatal nő, akinek arca határozott, de rendkívül kedves, mosolya csupa mennyei jóság és szépség volt. Egy fehér felhőn állt, ami eltakarta a lábait.



1932. December 21-én Voisin Albert megkérte a jelenést, hogy mondja meg a nevét. A válasz így hangzott:



„Én a Szeplőtelen Szűz vagyok.”



Az öt kisgyermekhez együttesen és külön-külön is szólt. Titkokat bízott rájuk. Mindannyiunknak szóló üzenete:



Isten Anyja vagyok, a Mennyország Királynője. Szüntelenül imádkozzatok!



Azt a rendkívüli bíztatást is adta, hogy meg fogja téríteni a bűnösöket. Ahogy súlyosbodtak a politikai nehézségek (Hitler uralomra jutása, a II. Világháború kitörése), úgy nőtt a zarándokok száma. A jelenések hitelességét alig tíz esztendő elteltével az illetékes Namur-i püspök kivizsgáltatta és elismerte.

Milliók fordultak meg ezen a zarándokhelyen. Volt, amikor 25 ezren járultak szentáldozáshoz.





IRODALOM: Antalóczi L.: Jelenések, üzenetek és a jövő. Kisboldogasszony Plébánia. Eger, 2000.

Szűz Mária megjelenései és könnyezései (I.) 1830-1933. Lélekmentő füzetek 10.

Áldott lélek vagy te!

1966. január 3.

Reggel korán feltört lelkemből a mélységes bűnbánat. S amint a reggeli imádásra és az utána való szentmisére mentem, közben egész úton Ő beszélgetett. Nem tudom leírni, csak ezt a néhány szót, mely élénk nyomott hagyott lelkemben bűneim bánata közben:
"Látod, kedvesem, mily óriási hatalom a bűnbánat! Az Isten hatalmát, mellyel büntetni készül, ti lefegyverezhetitek. Nézd, Erzsébetem, büntetésre emelt kezemet a bűnbocsánatra készteted te és mindazok, kik másokért engesztelnek. Én mennyei Atyám elé kiterjesztettem keresztre szegett kezemet, hogy megvédjelek, megmentselek benneteket az örök kárhozattól. Elégtételt nyújtottam Atyámnak. Nektek is ezt kell tennetek. Ez az igaz részvétel az Én megváltó munkámban."


1966. január 13.

Szentáldozás után az Úr Jézus szólt:
"Megható a bűnbánatod. Testvérkém, fényjelet nyomok lelkedre. Ugye, értesz? A színarany fémjelével jelöllek meg, melyet bűneid folytonos bánata által már rég kiérdemeltél. Kedvesem, ne szabadkozz! A bűnbánattól fénylő lelked-halálod után is ragyogva tündököljön! S lelked fénye, mely a bűnbánattól ily ragyogó, mások lelkére is a bűnbánat fényét derítse!"

Még ugyanaznap este, lefekvés előtt történt. Imádságomat mindig a bűntudattal kezdem, mert úgy érzem, csak akkor tudok igazán elmerülni Isten imádásában, ha előbb a bűnbánat sóhajának szépséges szőnyegét terítem az Úr elé és ezen nesztelenül leborulok. Bűneim bánata közben az Úr Jézus ismét szólt:
"Áldott lélek vagy te!"

S ebben a pillanatban elragadta lelkemet a földről, s csak szavainak utóhangja az, miről megkísérlem ezt a néhány szót leírni. Mert utána még ezt mondta:
"Csak a bűntől megtisztult lelket ragadom így Magamhoz."

Erről többet nem tudok írni. Ez az Istenhez való felemelkedés nem foglalható szavakba.
Másnap a szentmise alatt az előző esti beszélgetésből egy mondatról elmélkedtem: "Áldott jó lélek vagy te!" Az Úr Jézus állandóan arra kért, hogy az én Hozzá intézett szavaimat írjam le! Én az Úr Jézushoz visszaimádkoztam azt, amit Ő mondott rólam: Imádott Jézusom! Lehetnék-e áldott, ha Te meg nem áldottál volna? Lehetnék-e jó a Te kegyelmed nélkül? Ó, Jézusom, áldott legyen a Te Szent Neved, mely által én is áldott lettem, én nyomorúságos kis semmi! Uram, imádott Jézusom, ez is a Te határtalan jóságod, mely a Te dicsőségedet hirdeti. Mily jó vagy, hogy állandó alázatosságban tartod lelkemet! Uram, hogy engem dicsértél, ezáltal a Te dicsőséged nagyobbodott. Én megsemmisülve, mint porszem, lábadhoz hullok.


1966. január 16.

Délután tűzrakás közben gyufát gyújtottam. Az Úr Jézus ismét meglepett szavaival:
"Látod, kedvesem, te is ilyen gyufa szál vagy. Az Én isteni Kezemben meggyúltál, mert Én akartam, és gyújtani fogod az egész világot, mint egyetlen szál gyufa, mert ezt az Isten akarja. Kicsiny eszköz vagy te éppúgy, mint kezedben a gyufaszál. Ne lepődj meg azon, hogy Én mondom: Egyetlen szál gyufával Lángra lobbantom milliók lelkében Anyám Szeretetlángját , melyet a Sátán tüze nem tud eloltani, hiába készíti borzalmas gyűlölettől égő gonoszságait. Egyetlen szál gyufa, melyet Anyám gyújt, meg fogja vakítani, és te vagy az, kit Anyám erre eszközül használ."


1966. január 25.

Este hazajövet, amint a buszról leléptem, a jeges hóban alig tudtam megállni, s ebben a percben nyomasztó egyedüllét lepett meg. Amint körülnéztem, az utasok hamar elszéledtek, legtöbben kísérővel. Egyedül maradtam. A sötét, jeges úton alig mertem menni. S amint elindultam, az Úr Jézus meglepett, először csak szavaival, s utána fokozott jelenlétével. Közben ezt kérdezte:
"Mondd, testvérkém, miért gondolod, hogy egyedül vagy? Hiszen téged Én vezetlek. Ne félj! Nem engedlek el. Gyere, menjünk együtt, és máskor ne gondolj ilyesmire, hogy te egyedül vagy!"

S míg ezeket mondta, még jobban felfokozta lelkemben jelenléte érzetét, és tovább beszélt velem:
"Erzsébetkém, régen, mikor még nem gondoltál olyan sokat Reám, Én akkor is melletted voltam, hogy az élet jeges és síkos útján megvédjelek az esésektől. Ugye, akkor nem hitted el, hogy Én tartalak vissza a tengernyi eséstől? Pedig ez így volt, mert Én különösen vigyáztam minden lépésedre. Ó, kedvesem, ha az elhagyatottságot csak magadban gondolod is, Én fájlalom ezt a legjobban. A mi bensőnk együttérzése és elménk gondolata is e g y, tehát tekintsd kizártnak az egyedüllétet. Ez kettőnk között lehetetlen. S ha mégis ezt gondolod, ez nagyon fájna Nekem. Ugye, nem gondolsz többé ilyet!? Szívem dobbanása szívedben visszhangzik, s ha egyedül vagy, ezt még jobban kell hallanod. Látod, ha csak egyetlen pillanatig nem gondolsz Rám, máris milyen nehéz a szenvedés! Tudom Én ezt jól. Ez az Én szeretetem örökké tartó biztosítéka. S most megkérdezlek, van-e valami óhajod?"...

Igen, van. Mindenekelőtt lelkeket kívánok Neked, és azt, hogy minden lélek bírja Istent, a Te végtelen jó és megbocsátó szeretetedet!

-S közben -míg elmerültem Benne -Ő csendesen lelkembe sóhajtotta:
"Köszönöm, Erzsébet! Ezt el is vártam tőled. Látom, nem vész kárba kegyelmem lelkedben."


1966. január 26.

A reggeli szentmisén, amint az orgona hangja megcsendült, a karácsonyi ének egyik során keresztül elragadta az Úr a lelkemet. Ilyenkor valóban úgy vagyok, hogy se látok, se hallok, csak az Úr Jézus szavait hallgatom, amint egészen hatalmába kerítve lelkemet, ismét beszélgetni kezdett:
"Igen, kedvesem: szép ajándékot vivén szívünkben magunkkal. Tudod, mi a legszebb ajándék?"

Ebben a pillanatban bűneim bánatával feleltem az Úr Jézusnak. - Isteni Mesterem, nem tudom, mástól milyen legszebb feleletet várnál, de énnekem nincs semmim, csak bűneim bánata. Ezt az ajándékot hozom én szívemben, és hordozom lelkemben alázatos hittel és reménységgel, és hálás szeretettel Neked kínálgatom, isteni Mesterem. -S ezekben az elragadtatott percekben az Úr Jézus szívet-lelket cserélt velem, és éreznem engedte, hogy most az isten Szív dobban meg bennem, és az Ő lelke hatja át bensőmet. Ami még lelkemben történt, annak nincs leírható formája, ez részesedés Isten végtelen jóságából.


1966. március 4.

Az Úr Jézus ismét szólt, vagyis hosszasan beszélgetett. Tartott ez egész délelőtt. Ha valaki olvasni fogja soraimat, ne gondolja, hogy ez a beszélgetés szünet nélküli. Az Úr Jézus közben elárasztotta és fokozta bennem jelenlétének érzetét, s közben mond néhány szót. Tudja Ő jól, hogy én minden szavát, mint imádságot, úgy hallgatom meg. Tanítását át meg átgondolom. Ma is ez történt Estefelé e szavakkal szólt:
"Lelked húrjain úgy pendítem meg a bűnbánat dallamát, hogy annak hallatára még a megrögzött bűnös is megtér. Áldozatos szenvedéseid refrénje ez, mely mások lelkébe hangzik át, s így a lelkeket ezáltal Hozzám tereled te, és mindazok, kik a bűnösökért engesztelnek."


1966. március 16.

"Te az isteni színmű súgója vagy. Azért mondom ezt, hogy ne engedj az álláspontodból. Ez az isteni elv, melyet az Én kegyelmemből magadévá tettél, szent és igaz legyen előtted. A gonosz most kétségbe akar ejteni olyan cselszövéssel, melyről láthatod, hogy ismét a te alázatosságodat akarja meglékelni. Tudja a gonosz, ha léket üt alázatosságodon, akkor ő minden egyéb gonoszságát lelkedbe tudja csempészni. De te csak légy alázatos! Kell-e tudni a nézőknek a súgóról? Nem! Minek? A súgó szerepe, hogy a mű érvényre jusson. De neki nem szabad csillognia, sem felszínre jutnia. Még sokszor levegőt sem vehet kénye-kedve szerint, hanem csakis ahogy a mű kívánja. Leányom, ez a te helyzeted! Tudj meg mindent, amire az isteni műnek szüksége van, ott súgj, ahol kell! Én, a te Mestered, mindenre megtanítottalak, s ha tanításomat megtartod, nem kell félned. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy te itt pihenőt tarthatsz kényed-kedved szerint, csak ha a mű engedi. Tudom, látom gondolatodat, erőlködésedet, mellyel isteni kérésemnek s akaratomnak eleget akarsz tenni. Ez Nekem elég! Erzsébetkém, Én nem is eredményt várok tőled. Azért mondom ezt, hogy légy megalázva. Most, ezekben a napokban és nehéz időkben a megaláztatások felnagyítására és megsokszorozására van a legnagyobb szükséged. Tudom Én ezt. Azért küldöm reád mindazt, ami által lelked fürödhet a megaláztatásban, mely nélkül nem maradhat meg lelked tisztasága. "


1966. március 17.

...Szentáldozás előtt bűneim mélységes bánatát küldtem az Úr Jézus felé: Ó, imádott Mesterem, nagyon fájlalom mindazt, amivel megbántottalak. Végtelen jóságod csodálatba ejt, hogy Te mindezt megbocsátottad. -Utána az Úr Jézus válaszolt:
"És mondd, még miért bánkódsz, és mit fájlalsz?"

Az Úr Jézus kérdését néhány pillanat alatt átgondoltam, és meg is válaszoltam: Ó, imádott Jézusom! Bánkódom azon, hogy mások is megbántanak, és fájlalom mindazt, hogy ők sem fájlalják bűneiket. Szavaim után ismét az Úr Jézus szólt:
"És még miért bánkódsz? Mondd, édes lelkem! Úgy szeretem hallani beszédedet, mely dallam Nekem és örömmel tölti el isteni Szívemet! Mondd csak tovább, hogy egyedüllétemben felvidulj, hogy gazdagságom bőségéből kinek juttassak? Hallani akarom szíved óhaját!"

Ezen idő alatt jelenlétének csodás áradata járta át testemet-lelkemet, s ez létrehívta lelkemből az Úr Jézus kérdésére a választ: Hogy még miért bánkódom? Ó, Jézusom, azokért fáj a szívem a legjobban, akik oly gőgösen visszautasítják feléjük kínált kegyelmeidet, hogy e miatt az elkárhozás szörnyű veszélye fenyegeti őket. Ó, imádott Jézusom, ezeknek adj a te isteni gazdagságod bőségéből! Mert Te kérdeztél, én alázatosan kérek számukra is kegyelmet. Jézusom, az előbb azt mondtad, hogy édes lélek vagyok Részedre, és úgy szereted hallgatni beszédemet, mely dallam Neked és örömmel tölti el isteni Szívedet. Ó, Te végtelen jóság és irgalom! Most még bátrabbá tettél. Adj nekem is gazdagságod bőségéből, hogy minden fohászom olyan dallam legyen, hogy a visszautasító lelkek a Te isteni kegyelmedtől áthatott lelkülettel folytassák azt a dallamot, mely Neked oly kedves. Közben elérkezett a szentáldozás ideje, lelkemben néma csend lett. Még a szívverésem is csendesebb lett, az Úr tért be lelkembe. Szavai még fülemben csengtek, de az egyesülés pillanatában lelkemben minden rezgés eggyé olvadt Istennel. Csoda ez, mely megismétlődik mindennap, és újra mossa lelkemet az Ő Szent Vérével és táplál Szent Testének erejével, mely által képes vagyok lelkemtől távol tartani a gonosz minden cselszövését.


1966. április 9.

A Szentsírnál imádtam az Urat. Át akartam gondolni a nagy kínt, melyet Jézus értem szenvedett. Az Úr Jézus csendes sóhaján keresztül így kezdett beszélgetni:
"Látod, az Ige Testté lett."

Én hiába próbálkozom, soha nem jutok el egy lépést sem tovább. Gondolatomat most az Úr Jézus erre hívta fel. Nem tudom felfogni még most sem, imádott Jézusom, ezt a csodát. -Az Úr Jézus újra szólt:
"Engem ez nem lep meg, leánykám. Megnyugtatlak, ezt a nagy csodát Anyámon kívül még senki sem fogta fel, mert ez Rajta kívül még nem adatott senkinek sem, mivel ennek megértéséhez a szenvedéseket is hozzá kell kapni. S csak a szenvedéseken keresztül fogja fel a lélek az Ige megtestesülése nagy csodáját. Az áldozat beteljesülése által világosodik meg lelkedben az, amit érted, értetek tettem."

Imádott Jézusom, mély gondolatok ezek, melyeket megvilágítottál előttem. Isten Mesterem, nem tudom felfogni, csak azt érzem, hogy mindezt bűneim bánatával tudom csak meghálálni. Nincs más szavam és kérésem sem, mint a jobb latornak volt: "Uram, emlékezzél meg rólam országodban!" -S ahogy e szavakkal kérleltem az Úr Jézust, a Szűzanya közben hozzám szólt:
"Igen, kis kármelita leánykám, forduljatok mindannyian Szent Fiamhoz bűnbánó lélekkel! Akkor szereztek örömet Szent Fiamnak és Nekem, ha gondoltok Szent Fiam Országára, és megtesztek mindent, hogy az eljöjjön mindannyiatok számára. -Azért akarom kiárasztani Szeretetlángomat a földre, hogy lássátok az utat, mely Szent Fiam Országába vezet ."

Majd újra szólt az Úr Jézus:
"Neked is azt mondom, amit a jobb latornak: Még halálod napján Velem leszel a paradicsomban. Te sem vágyódhatsz jobban Utánam, mint Én teutánad, hiszen a mi szívünk együtt dobban. Halld meg Szívem dobbanását, mely szívedben visszhangzik!"

Most, hogy e sorokat leírtam, térdre ereszkedtem. Szívének dobbanása térdre kényszerít, és nem tudtam tovább írni.


1966. április 14.

Az esti imánál sokszor elmondtam: Uram Jézusom, köszönöm, nagyon köszönöm a Te végtelen jóságodat! -Közben arra gondoltam, volna-e erre egy illendőbb kifejezés? Hirtelen eszembe jutott az, ha embertársaim jót tesznek velem, mindig azt mondom: "Isten fizesse meg!" -Édes Jézusom, ki Magad vagy a mindenható Isten, Neked csak köszönetet tudok mondani. -Utána csöndben hallgattam, és közben átgondoltam: Istennek nem lehet fizetni! -Jézusom, de én vakmerő vagyok, ne vedd ezt neveletlenségnek, sem gőgnek, hogy én ezt gondolni merem: Én bűneim bánatával fizetek Neked. Azt adom, ami Neked nincs, és nekem van. -Ahogy így beszéltem az Úr Jézushoz, Ő így szólt:
"Erzsébetem, tudod, hogy nem régen szívet-lelket cseréltem veled. Ez azt jelenti, hogy az Én Szent Vérem árán bűneidet már megvásároltam tőled. De hogy a te, felajánlásod ne legyen értéktelen, úgy fogadom el ezt most tőled, hogy másoknak fizess te az Én nevemben. Érted? A te bánatod által a lelkek tömegesen tökéletes bánatra indulnak."


1966. április 18.

Reggel a szentmisén a Szűzanya így szólt:
"Szeretetlángom és a te bűnbánatod együttműködik, és ezáltal sok lélek Szent Fiamhoz tér."


1966. április 19.

"Elcsodálkozol azon, hogy az isteni titkokat ily világosan látod és fogod fel? Ezt csak az tudja így látni, kinek szeme összeforrt az Én isteni szememmel, és gondolata is egy az Én isteni gondolatommal. Erzsébetem, a sok isteni titok, mit az elragadtatások közben isteni fényességemben átéltél, legyen erőt adó kegyelem ahhoz a sok szenvedéshez, melyet a lelkek megváltásáért neked is el kell viselned. Tudom, hogy örömmel szenvedsz, áldozatkészségedet azonban állandóan erősítem, mert erre - tudom - szünet nélkül szükséged van neked, és mindazoknak, kikhez utasítottalak a mi szent közléseinkkel kapcsolatban. Neked őértük is meg kell hoznod áldozataidat. Azért mondom ezt újra és újra, hogy legyen ez frissen és üdén a te állandó imádságod."


1966. április 24.

Reggel, a szentmise előtt, amint Eléje borultam, e szavakkal köszöntöttem: Imádott Jézusom, Te vagy az én Szememfénye! S amint hosszan, csendben térdeltem Előtte, egy szót sem tudtam volna többet mondani, mert az Úr Jézus így fogadta szavaimat:
"Oly ritkán mondod ezt Nekem, pedig emberi természetemnél fogva Én is vágyom a becézgetésre!"


1966. május 8.

Amint hazafelé jöttem az esti szentségtátogatásról, az Úr Jézus szólt:
"Minden csepp könny, melyet a szenvedés sajtol ki szemedből, a bűnösök lelkére hull és a bűnbánat könnyeit indítja meg lelkükben."


1966. június 3.

A Szűzanya szólt. Én ugyanis a Szűzanyának néhány nap előtt elmondtam, hogy mit mondott a gyóntatóm: Míg az Úr Jézus, vagy Te, Édesanyám, nem adod tudtára kéréseiteket, addig ő nem tesz semmit.
Erre felelt most nekem a Szűzanya:
"Kislányom, az Én Szeretetlángom nem tesz kivételt az Ő lelkében sem. Őt is szelíd fényével árasztom el, melynek nem fog tudni ellenállni sem ő, sem mások, kik hivatva lesznek a kegyelmeket továbbvinni. Amint a te lelkedbe is szelíd fényt árasztottam, akképpen cselekszem másokkal is. Csak azt meg kell mondanom neked, kislányom, hogy minél tisztább az a lélek, aki befogadja, annál teljesebben fog ragyogni lelkében Szeretetlángom kegyelme. Mert a lélek tisztasága az, melyen keresztül Szeretetlángom ragyogásában visszaverődik a kegyelemnek az a Fénye, mely fogékonnyá teszi a lelket. S akkor a bűnbánat könnyeit hívom létre anyai szeretetemmel."

A Szűzanya ezen szavaira tökéletes nyugalom tért be a lelkembe.


1966. június 12.

Reggel, amint az oltár előtt imádtam Őt, és Eléje tártam lelkem nyomorúságát, Ő közben ezt mondta:
"Kedvesem, Én most befödöm lelked nyomorúságát, és érezd ezt te is, hogy erőt meríts! Lelked nyomorúságát immár befödtem, s most már csak a szépség az, mely kiragyog belőled. S ha te érzed is lelked nyomorúságát, de mások ezt nem érzik, kisugárzik lelkedből az Én Istenségem gazdagsága, melyből másoknak osztogathatsz. Szóval, kegyelmeim sáfárjává tettelek."