Szent Péter és Pál ünnepén jelent meg Franciscus újabb levele (Desiderio Desideravi),
ezúttal Isten népének liturgikus neveléséről, benne olyan
állításokkal, hogy a liturgikus reform a zsinati atyák szándéka
szerinti, elválaszthatatlan a zsinattól, és hogy a VI. Pál és II. János
Pál által kiadott liturgikus könyvek a római rítus egyetlen formáját
jelentik, amit Franciscus ismételten sürgető “kötelességének érez”
kijelenteni. Vagy ő téved, vagy XVI. Benedek. A könnyebb
összehasonlítás végett közreadom Peter Kwasniewskitől a New Liturgical
Movement oldalán megjelent gyűjtést Joseph Ratzinger/XVI. Benedek liturgiával kapcsolatos gondolatairól. Mert vágyva vágyom rá, hogy kiderüljön az igazság. Legalább ebben. Legalább egy kis része.
Ma (az írás 2022. április 19-én jelent meg – szerk.)
van Joseph Ratzinger 2005-ös pápává választásának évfordulója.
Bizonyára sok mindenről fognak emlékezni rá (többek között a
regensburgi beszédről és a volt anglikánok ordinariátusáról), de
kétségtelen, hogy munkássága nagy jelentőségű olyan teológusként, aki
visszaadta a liturgia központi szerepét a teológiai diskurzusban és
vitában, mind pedig pápaként, aki hatalmas lendületet adott a hagyomány
visszaállításának.
Bár a
világhálón találhatunk egy halom idevágó Ratzinger-idézetet, a
leghíresebb idézeteket még senki sem gyűjtötte egy helyre; ezért itt ez
volt a célunk. Ráadásul időrendi sorrendjük lenyűgöző betekintést nyújt
mind gondolatainak következetességébe, mind azok fejlődésébe.
Túl
könnyű hibát találni XVI. Benedekben, amiért lemondott a pápaságról;
amiért úgy tűnik, túl keveset tett a Vatikánban tapasztalható korrupció
felszámolásáért, amely távozása óta csak szétterjedt és megerősödött;
amiért olyan körülményeket teremtett, amelyek között – emberileg és
átmenetileg – örökségének nagy része semmivé vált. Osztozom a bánatban
és az elhagyatottság érzésében. Legyünk azonban szigorúan igazságosak
is. Ratzinger nélkül, aki II. János Pál alatt a Hittani Kongregáció
vezetője volt, bőséges, inspiráló és máig értékes liturgiával
kapcsolatos írásai nélkül és pápaként a latin rítus felszabadítására
tett kezdeményezései nélkül az Egyház sokkal rosszabb helyzetben lenne
ma, mint amilyenben van, és ami még fontosabb, a hagyományos liturgia
helyreállítását célzó mozgalom nem lenne milliókat vonzó globális
jelenség. Ha a hagyomány védelme végül győzedelmeskedik, aminek minden
bizonnyal be kell következnie, akkor azon kevés nagy alakok egyike,
akiket a győzelem előmozdítóiként kell majd megemlíteni, minden
bizonnyal ő lesz.

Joseph Ratzinger atya: Levél Wolfgang Waldstein professzornak, 1976
Az
új Misekönyv problémája abban rejlik, hogy szakít egy történelmi
folyamattal, amely mindig is megszakítás nélküli volt, Szent V. Piusz
előtt és után, és amely – bár régi anyagokból ollózták össze – egy
teljesen új könyvet hoz létre, amelynek kiadását mindannak tiltása
kísérte, ami előtte volt, ami egyébként mind a jog-, mind a
liturgiatörténetben példátlan. És
a zsinati viták ismeretében és a zsinati atyák beszédeinek ismételt
olvasása alapján bizonyosan állíthatom, hogy ez nem felel meg a II.
vatikáni zsinat szándékainak. (Wolfgang Waldstein, “Zum motuproprio Summorum Pontificum”, in: Una Voce Korrespondenz 38/3 [2008], 201-214.)
Joseph Ratzinger bíboros: A hit ünnepe: Közelítések a liturgia teológiájához (1986)
Mint
“ünnep”, a liturgia túlmutat azon, amit meg lehet csinálni és
manipulálni lehet; bevezet bennünket az adott, élő valóság birodalmába,
amely önmagát közli velünk. Ezért van az, hogy minden időben és minden
vallásban a liturgia alapvető törvénye a közös hagyomány
egyetemességén belül a szerves növekedés törvénye. Még az Ószövetségből
az Újszövetségbe való hatalmas átmenet során sem sérült meg ez a
szabály, nem szakadt meg a liturgikus fejlődés folyamatossága. … Sem az
apostolok, sem utódaik nem “csináltak” keresztény liturgiát; az a
zsidó örökség keresztény olvasatának eredményeként szervesen
növekedett, és közben kialakította saját formáját. (66-67. o.)
Részben
egyszerűen arról van szó, hogy a zsinatot félretolták. Például az
kimondta, hogy a latin rítus nyelve latin maradjon, bár megfelelő teret
lehet adni a népnyelvnek. Ma azt kérdezhetnénk: van-e egyáltalán még
latin rítus? (p. 84)
Még
a hivatalos új könyvek is, amelyek sok tekintetben kiválóak, időnként
túlságosan sok jelét mutatják annak, hogy akadémikusok készítették
őket, és azt az elképzelést erősítik, hogy egy liturgikus könyvet
ugyanúgy lehet “csinálni”, mint bármely más könyvet. Ezzel kapcsolatban
szeretnék röviden utalni az úgynevezett tridenti liturgiára. Valójában
nem létezik tridenti liturgia, és 1965-ig ez a kifejezés senkinek
semmit sem jelentett volna. A Tridenti Zsinat nem “csinált” liturgiát.
Szigorúan véve, olyan sem létezik, hogy V. Piusz misszáléja. Az
1570-ben V. Piusz parancsára megjelent misszálé csak apró részletekben
különbözött a Római Misekönyv mintegy száz évvel korábbi első
nyomtatott kiadásától. V. Piusz reformja alapvetően csak bizonyos késő
középkori járulékok, valamint a különböző hibák és nyomdahibák
kiküszöbölésére irányult, amelyek becsúsztak korábban. Így ismét az
egész Egyház számára írta elő Róma városának misekönyvét, amely
nagyrészt mentes maradt ezektől a hibáktól. (p. 85)
A
misekönyvet nem lehet jobban mumifikálni, mint magát az Egyházat.
Mégis, minden előnye ellenére az új Misekönyvet úgy adták ki, mintha
egy professzorok által összeállított könyv lenne, nem pedig egy
folyamatos növekedési folyamat egyik szakasza. Ilyesmi még soha nem
történt. Teljesen ellentétes a liturgikus növekedés törvényeivel, és azt
az értelmetlen elképzelést eredményezte, hogy Trident és V. Piusz
négyszáz évvel ezelőtt “gyártott” volna egy misszálét. A katolikus
liturgiát így a modern kor puszta termékévé alacsonyították le. Ez a
perspektívavesztés valóban nyugtalanító. Bár azok közül, akik
nyugtalanságuknak hangot adnak, nagyon kevesen vannak tisztában ezekkel
az egymással összefüggő tényezőkkel, ösztönösen felfogják, hogy a
liturgia nem lehet az egyházi előírások, pláne nem a szakmai erudíció
eredménye, hanem ahhoz, hogy hű legyen önmagához, az egyház életének és
vitalitásának gyümölcsének kell lennie. (86-87. o.)
Mérföldkövek: Emlékiratok 1927-1977 (1988)
Kétségtelen,
hogy ez az új misekönyv [a II. vatikáni zsinat után] sok tekintetben
valódi javulást és gazdagodást hozott magával; de új konstrukcióként
szembeállítva azzal, ami történelmileg fejlődött, megtiltva ennek a
történeti növekedésnek az eredményeit, ezáltal a liturgia nem élő
fejlődésnek, hanem tudományos munka és jogi tekintély termékének tűnik;
ez óriási kárt okozott nekünk. Mert ebből az a benyomás támad, hogy a
liturgia valami “csinált”, nem valami előre adott, hanem a saját
döntési jogkörünkből fakadó dolog. Ebből az is következik, hogy nem
egyedül a tudósokat és a központi hatalmat kell elismernünk
döntéshozóként, hanem végső soron minden egyes “közösségnek” magának
kell gondoskodnia a saját liturgiájáról. Ha azonban a liturgia saját
magunknak készül, akkor többé nem tudja megadni nekünk azt, ami az ő
igazi ajándékának kellene lennie: a találkozást a misztériummal, amely
nem a mi termékünk, hanem eredetünk és életünk forrása. A liturgikus
tudatosság megújulása, egy olyan liturgikus megbékélés, amely újra
felismeri a liturgia történetének egységét, és amely a II. vatikáni
zsinatot nem törésként, hanem fejlődési szakaszként értelmezi: ezekre
sürgősen szükség van az Egyház életében. Meggyőződésem,
hogy az Egyházban ma tapasztalható válság nagymértékben a liturgia
szétesésének köszönhető, amely időnként „etsi Deus non daretur”-ként
(mintha Isten nem létezne) is értelmezhető, mintha közömbös lenne, hogy
Isten létezik-e vagy sem, és hogy szól-e hozzánk és meghallgat-e
bennünket vagy sem. De ha a hit közössége, az Egyház világméretű egysége
és történelme, valamint az élő Krisztus misztériuma már nem látható a
liturgiában, akkor hol máshol válhat láthatóvá az Egyház a maga lelki
lényegében? Akkor a közösség csak önmagát ünnepli, ami teljesen meddő
tevékenység. És mivel az egyházi közösség nem eredhet önmagából, hanem
egységként csak az Úrtól, a hit által jön létre, az ilyen körülmények
óhatatlanul mindenféle szektás pártokra való széthulláshoz vezetnek –
pártos szembenálláshoz egy önmagát szétszakító Egyházon belül. Ezért van szükségünk egy új liturgikus mozgalomra, amely életre hívja a II. vatikáni zsinat valódi örökségét. (148-49. oldal)
Revue Theologisches (1990)
A
liturgikus reform a konkrét kivitelezésben egyre távolabb került ettől
az eredettől [a Liturgikus Mozgalom legjobbjaitól]. Az eredmény nem
újjáéledés, hanem pusztulás lett… Így a kialakult liturgia helyére egy
olyan liturgiát állítottak, amelyet csináltak. A növekedés és alakulás
létfontosságú folyamatát kiiktatták, hogy egy mesterséges alkotással
helyettesítsék. Nem akarták többé folytatni annak szerves fejlődését és
érlelődését, ami évszázadokon keresztül élt, hanem a technikai
termelés módjára gyártással, a pillanat banális termékével
helyettesítették. (Kommentár in Simandron-Der Wachklopfer.
Gedenkschrift für Klaus Gamber (1919-1989), szerk. Wilhelm Nyssen [Köln:
Luthe-Verlag, 1989], 13-15, idézi: Theologisches, 20.2 (1990. febr.),
103-4).
A Föld sója (1997)
Az a
véleményem, hogy a régi rítust sokkal nagyvonalúbban kellene megadni
mindazoknak, akik erre vágynak. Lehetetlen belátni, mi lehet ebben
veszélyes vagy elfogadhatatlan. Egy közösség magát a létét kérdőjelezi
meg, amikor hirtelen kijelenti, hogy ami eddig a legszentebb és legfőbb
tulajdona volt, az szigorúan tilos, és amikor az utána való
vágyakozást egyenesen illetlenségnek tünteti fel. Meg lehet bízni benne
még bármi másban? Nem fogja holnap újra betiltani azt, amit ma előír? (176-77. oldal)
1998. október 24-i beszéd
Jó
felidézni… amit Newman bíboros mondott, amikor megjegyezte, hogy az
Egyház egész történelme során egyszer sem törölte el vagy tiltotta meg
az ortodox liturgikus formákat, ami teljesen idegen lenne az Egyház
Lelkétől. Az ortodox liturgia, vagyis az igaz hitet kifejező liturgia
soha nem olyan összeállítás, amely különböző szertartások pragmatikus
kritériumai szerint készült volna, amelyeket pozitivista és önkényes
módon lehet összeállítani – ma így, holnap úgy. A rítus ortodox formái
élő valóságok, amelyek az Egyház és az ő Ura közötti
szeretetpárbeszédből születnek. Az Egyház életének kifejeződései,
amelyekben nemzedékek hite, imádsága és maga az élet sűrűsödik össze, és
amelyekben konkrét formában egyszerre testesül meg Isten cselekvése és
az ember válasza. …
Ha a
hit egysége és a misztérium egysége világosan megjelenik a két
ünneplési formában, az csak ok lehet arra, hogy mindenki örüljön és
hálát adjon a jó Istennek. Amennyiben mindannyian ezekben a szándékokban
hiszünk, élünk és cselekszünk, képesek leszünk meggyőzni a püspököket
is arról, hogy a régi liturgia jelenléte nem zavarja vagy bontja meg
egyházmegyéjük egységét, hanem inkább egy ajándék, amely Krisztus
Testének építésére hivatott, amelynek mindannyian szolgái vagyunk. (https://unavoce.org/resources/card-ratzingers-1998-address-at-anniv)
Isten és a világ (2000)
A
liturgikus kérdésekben való igazi tudatosság előmozdítása érdekében
fontos az is, hogy az 1970-ig érvényben lévő, érvényben lévő
liturgiaforma [a régebbi latin mise] tilalmát feloldják. Aki manapság e
liturgia továbbélését szorgalmazza, vagy részt vesz benne, azt
leprásként kezelik; itt véget ér minden tolerancia. Ilyesmi még soha nem
volt a történelemben; ezzel az Egyház egész múltját megvetjük és
kitiltjuk. Hogyan bízhatunk benne jelenleg, ha így állnak a dolgok? (Angol kiadás 2002, 416. o.)
A liturgia szelleme (2000)
A
II. vatikáni zsinat után az a benyomás alakult ki, hogy a pápa valóban
bármit megtehet liturgikus kérdésekben, különösen, ha egy ökumenikus
zsinat megbízásából cselekszik. Végül a liturgia adottságának
gondolata, az a tény, hogy nem lehet vele azt csinálni, amit akarunk,
eltűnt a nyugati köztudatból. Pedig az I. vatikáni zsinat semmiképpen
sem abszolút uralkodóként határozta meg a pápát. Ellenkezőleg, úgy
mutatta be őt, mint a kinyilatkoztatott Igének való engedelmesség
biztosítékát. A pápa tekintélye a hit hagyományához van kötve, és ez a
liturgiára is vonatkozik. Azt nem a hatalom “gyártja”. Még a pápa is
csak alázatos szolgája lehet annak törvényes fejlődésének, maradandó
integritásának és identitásának…A pápa tekintélye nem korlátlan; a Szent
Hagyomány szolgálatában áll. (165-66. o.)
Beszéd (in:
Looking Again at the Question of the Liturgy with Cardinal Ratzinger: A
2001. júliusi Fontgombault-i liturgikus konferencia jegyzőkönyvei
(2003)
Úgy
tűnik, hogy a katolikus liturgikusok egy tekintélyes része
gyakorlatilag arra a következtetésre jutott, hogy a XVI. századi vitában
lényegében inkább Luthernek, mint Tridentnek volt igaza…. Csak a
tridenti tekintély tényleges tagadásának eme hátterében érthető meg a
harc keserűsége az ellen, hogy a liturgikus reform után az 1962-es
misekönyv szerinti szentmise celebrálását engedélyezzék. Az ilyen
ünneplés lehetősége jelenti a legerősebb, és így (számukra) a
legelviselhetetlenebb ellentmondást azok véleményével szemben, akik úgy
vélik, hogy a Trident által megfogalmazott Eucharisztiába vetett hit
elvesztette értékét. (p. 20)
Én
személy szerint kezdettől fogva a régi misekönyv további használatának
szabadsága mellett voltam, egy nagyon egyszerű okból: az emberek már
akkor elkezdtek arról beszélni, hogy szakítani kell a zsinat előtti
egyházzal, és különböző egyházmodelleket kell kialakítani – egy zsinat
előtti, elavult egyháztípust és egy új, zsinati egyháztípust.
Mindenesetre manapság ez a lefebvristák jelszava, akik ragaszkodnak
ahhoz, hogy két Egyház van, és számukra a nagy szakadás a két misszále
létezésében válik láthatóvá, amelyekről azt mondják, hogy
összeegyeztethetetlenek egymással. Számomra lényegesnek, alapvető
lépésnek tűnik annak elismerése, hogy mindkét misekönyv az Egyház
misekönyve, és ahhoz az Egyházhoz tartozik, amely változatlanul ugyanaz
marad. (148-49. oldal)
Annak
hangsúlyozására, hogy nincs lényegi törés, hogy az Egyházban
folytonosság van, amely révén megőrzi identitását, elengedhetetlennek
tűnik számomra, hogy továbbra is lehetőséget adjunk a régi misekönyv
szerinti ünneplésre, az Egyház tartós identitásának jeleként. Számomra
ez a legalapvetőbb ok: ami 1969-ig az Egyház liturgiája volt,
mindannyiunk számára a legszentebb dolog, ami létezett, nem válhat 1969
után – hihetetlenül pozitivista döntéssel – a legelfogadhatatlanabb
dologgá. (p. 149)
XVI. Benedek pápa: Székfoglalási beszéd (2005)
A
hatalom, amelyet Krisztus Péterre és utódaira ruházott, abszolút
értelemben a szolgálatra való megbízatás. A tanítói hatalom az
Egyházban magában foglalja a hitnek való engedelmesség szolgálatára való
elkötelezettséget. A pápa nem abszolút uralkodó, akinek gondolatai és
vágyai törvények. Ellenkezőleg: a pápa szolgálata a Krisztusnak és az ő
Igéjének való engedelmesség garanciája. Nem a saját elképzeléseit kell
hirdetnie, hanem folyamatosan köteleznie kell magát és az Egyházat az
Isten Igéjének való engedelmességre, szemben minden olyan kísérlettel,
amely azt adaptálni vagy felhígítani akarja, és az opportunizmus minden
formájával…..
A
pápa tudja, hogy fontos döntéseiben kötve van minden idők nagy
hitközösségéhez, az Egyház zarándokútja során kialakult kötelező
értelmezésekhez. Hatalma tehát nem Isten Igéje fölött áll, hanem annak
szolgálatában. Neki kell gondoskodnia arról, hogy ez az Ige a maga
nagyságában továbbra is jelen legyen és tisztaságában felhangozzon, hogy
ne tépjék szét a használat folyamatos változásai. (7 May 2005: Eucharistic Celebration and Installation in the Chair of the Bishop of Rome | BENEDICT XVI (vatican.va))
A Summorum Pontificum kísérő levele a püspökökhöz (2007)
Nem
helyénvaló úgy beszélni a Római Misekönyv e két kiadásáról, mintha
„két rítust” képviselnének; ehelyett inkább egy és ugyanazon rítus
kettős gyakorlatáról (usus) van szó.
Ami
az 1962-es Misekönyvet mint a mise liturgiájának rendkívüli formáját
illeti, szeretném felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy ez a
Misekönyv jogilag soha nem lett eltörölve, következésképpen használata
elvileg mindig engedélyezve volt… Sokan voltak, akik egyértelműen
elfogadták a II. Vatikáni Zsinat kötelező jellegét, és hűségesek
maradtak a pápához és a püspökökhöz, ugyanakkor azt is szerették volna,
ha visszakaphatják a szent liturgia számukra kedves formáját. Ez
elsősorban azért alakult így, mert a liturgikus ünneplések sok helyütt
nem követték hűségesen az új Misekönyv előírásait, amelyeket egyenesen
úgy fogtak fel, mintha lehetővé, sőt kötelezővé tennék a kreativitást,
ami gyakran a liturgia már alig tűrhető torzulásaihoz vezetett. Mindezt
saját tapasztalataim alapján mondom, hiszen én is átéltem ezt az
időszakot a maga reményeivel és zavarodottságával együtt. Azt is láttam,
milyen mély lelki sebeket okozott a liturgia önkényes eltorzítása
olyan személyekben, akiknek élete mélyen az Egyház hitében gyökerezett.
Ezért
érezte kötelességének II. János Pál pápa, hogy az 1988 július 2-án
kiadott Ecclesia Dei motu proprióval keretszabályt adjon az 1962-es
Misekönyv használatára nézve. Ez a dokumentum azonban nem tartalmazott
részletes előírásokat, hanem általánosságban arra számított, hogy a
püspökök nagylelkűen válaszolnak majd azon hívek „jogos lelki
igényeire”, akik a római rítusnak ezt a gyakorlatát kérték tőlük….
Másodikként
az a félelem fogalmazódott meg az új motu proprióról folyó viták
során, hogy az 1962-es Misekönyv szélesebb körű használata
rendezetlenséghez, sőt szakadáshoz vezethet a plébániai közösségeken
belül. Úgy tűnik számomra, hogy ez a félelem sem igazán megalapozott. A
régi Misekönyv használata a liturgikus képzettség bizonyos fokát és a
latin nyelv valamelyes ismeretét feltételezi; manapság ezek egyike sem
túl gyakori. Már ebből a két konkrét előfeltételből is világosan
látszik, hogy a római rítus rendes formája minden bizonnyal az új
Misekönyv marad, és nemcsak a normatív szabályozás alapján, hanem azon
valós helyzet miatt is, amelyben a hívek közössége él.
Most
rátérek arra a pozitív okra, amely arra a döntésre késztetett, hogy
kiadjam ezt a motu propriót, megújítva az 1988-as szabályozást. Az
Egyházon belüli kiengesztelődésről van szó. Visszatekintve a múltba, a
Krisztus Testét évszázadokon át szétszaggató megoszlásokra, az az
érzésünk, hogy a megoszlások kialakulásának kritikus pillanataiban az
Egyház vezetői nem tettek meg minden tőlük telhetőt, hogy fenntartsák
vagy ismét elérjék a kiengesztelődést és az egységet. Az az érzésünk,
hogy az Egyház részéről történt mulasztások maguk is hozzájárultak
ahhoz a szégyenletes tényhez, hogy e megoszlások meg tudtak
szilárdulni. Ez a múltba való visszatekintés ma arra kötelez bennünket,
hogy minden erőnkkel azon legyünk, hogy mindazok, akik valóban
kívánják az egységet, megmaradhassanak ebben az egységben, vagy ismét
megtalálhassák azt. A Korintusiakhoz írt második levél egy mondata jut
eszembe, ahol Pál ezt írja (2 Kor 6, 11—13): „A szánk megnyílt felétek,
korintusiak, s a szívünk kitárult. Nem bennünk van szűk hely
számotokra, hanem a ti szívetekben szűk a hely. Hogy pedig ezt
viszonozzátok, […] tárjátok ki ti is szíveteket!” Pál természetesen más
kontextusban szólalt meg, ez a buzdítás azonban minket is érint és kell
hogy érintsen, különösen ebben a helyzetben. Tárjuk ki nagylelkűen
szívünket, és teremtsünk benne helyet mindannak, amit maga a hit kínál
fel!
A
liturgia történetében van növekedés és fejlődés, de nincs szakadás.
Amit a korábbi nemzedékek szentnek tartottak, az számunkra is szent és
nagyszerű marad, és nem lehet hirtelen teljesen betiltani vagy akár
károsnak tekinteni. Mindannyiunknak kötelessége megőrizni az Egyház
hitében és imádságában kialakult gazdagságot, és megadni neki az őt
megillető helyet. (Levél a püspökökhöz)
Végrendelet (2016)
XVI. Benedek: Mindig
is azt mondtam, sőt most is azt mondom, hogy fontos volt, hogy valami,
ami korábban az emberek számára a legszentebb volt az Egyházban, ne
legyen hirtelen teljesen betiltva. Egy olyan társadalom, amely most már
tiltottnak tekinti azt, amit egykor központi magnak tekintett – nem
létezhet. A másikkal való belső azonosságának láthatónak kell maradnia.
Számomra tehát nem taktikai kérdésekről és Isten tudja miről volt szó,
hanem az egyház önmagával való belső megbékéléséről.
Peter
Seewald: A tridenti mise újbóli engedélyezését gyakran elsősorban a
Szent X. Piusz Társaságnak tett engedményként értelmezik.
Benedek
XVI: Ez egyszerűen teljesen hamis! Fontos volt számomra, hogy az
Egyház belsőleg eggyé váljon önmagával, saját múltjával; hogy ami
korábban szent volt számára, az most valahogyan ne váljék rosszá. (pp. 201-202)
Levél Gerhard Müller bíboroshoz (2017)
A
zűrzavaros időkben, amelyekben élünk, létfontosságúnak tűnik számomra
annak a személynek egész tudományos teológiai kompetenciája és
bölcsessége, akinek a végső döntéseket meg kell hoznia. Úgy gondolom
például, hogy a liturgikus reformban talán másképp alakultak volna a
dolgok, ha nem a szakértők szavai lettek volna az utolsók, hanem ha
tőlük elkülönülő bölcsesség hozott volna ítéletet, amely képes lett
volna felismerni az “egyszerű” tudós megközelítés korlátait. (forrás)
https://invocabo.wordpress.com/2022/06/30/xvi-benedek-gondolatai-a-liturgiarol/