Szent Péter és Pál ünnepén jelent meg Franciscus újabb levele (Desiderio Desideravi), ezúttal Isten népének liturgikus neveléséről, benne olyan állításokkal, hogy a liturgikus reform a zsinati atyák szándéka szerinti, elválaszthatatlan a zsinattól, és hogy a VI. Pál és II. János Pál által kiadott liturgikus könyvek a római rítus egyetlen formáját jelentik, amit Franciscus ismételten sürgető “kötelességének érez” kijelenteni. Vagy ő téved, vagy XVI. Benedek. A könnyebb összehasonlítás végett közreadom Peter Kwasniewskitől a New Liturgical Movement oldalán megjelent gyűjtést Joseph Ratzinger/XVI. Benedek liturgiával kapcsolatos gondolatairól. Mert vágyva vágyom rá, hogy kiderüljön az igazság. Legalább ebben. Legalább egy kis része.

Ma (az írás 2022. április 19-én jelent meg – szerk.) van Joseph Ratzinger 2005-ös pápává választásának évfordulója. Bizonyára sok mindenről fognak emlékezni rá (többek között a regensburgi beszédről és a volt anglikánok ordinariátusáról), de kétségtelen, hogy munkássága nagy jelentőségű olyan teológusként, aki visszaadta a liturgia központi szerepét a teológiai diskurzusban és vitában, mind pedig pápaként, aki hatalmas lendületet adott a hagyomány visszaállításának.

Bár a világhálón találhatunk egy halom idevágó Ratzinger-idézetet, a leghíresebb idézeteket még senki sem gyűjtötte egy helyre; ezért itt ez volt a célunk. Ráadásul időrendi sorrendjük lenyűgöző betekintést nyújt mind gondolatainak következetességébe, mind azok fejlődésébe.

Túl könnyű hibát találni XVI. Benedekben, amiért lemondott a pápaságról; amiért úgy tűnik, túl keveset tett a Vatikánban tapasztalható korrupció felszámolásáért, amely távozása óta csak szétterjedt és megerősödött; amiért olyan körülményeket teremtett, amelyek között – emberileg és átmenetileg – örökségének nagy része semmivé vált. Osztozom a bánatban és az elhagyatottság érzésében. Legyünk azonban szigorúan igazságosak is. Ratzinger nélkül, aki II. János Pál alatt a Hittani Kongregáció vezetője volt, bőséges, inspiráló és máig értékes liturgiával kapcsolatos írásai nélkül és pápaként a latin rítus felszabadítására tett kezdeményezései nélkül az Egyház sokkal rosszabb helyzetben lenne ma, mint amilyenben van, és ami még fontosabb, a hagyományos liturgia helyreállítását célzó mozgalom nem lenne milliókat vonzó globális jelenség. Ha a hagyomány védelme végül győzedelmeskedik, aminek minden bizonnyal be kell következnie, akkor azon kevés nagy alakok egyike, akiket a győzelem előmozdítóiként kell majd megemlíteni, minden bizonnyal ő lesz.

 

Joseph Ratzinger atya: Levél Wolfgang Waldstein professzornak, 1976

Az új Misekönyv problémája abban rejlik, hogy szakít egy történelmi folyamattal, amely mindig is megszakítás nélküli volt, Szent V. Piusz előtt és után, és amely – bár régi anyagokból ollózták össze – egy teljesen új könyvet hoz létre, amelynek kiadását mindannak tiltása kísérte, ami előtte volt, ami egyébként mind a jog-, mind a liturgiatörténetben példátlan. És a zsinati viták ismeretében és a zsinati atyák beszédeinek ismételt olvasása alapján bizonyosan állíthatom, hogy ez nem felel meg a II. vatikáni zsinat szándékainak. (Wolfgang Waldstein, “Zum motuproprio Summorum Pontificum”, in: Una Voce Korrespondenz 38/3 [2008], 201-214.)

Joseph Ratzinger bíboros: A hit ünnepe: Közelítések a liturgia teológiájához (1986)

Mint “ünnep”, a liturgia túlmutat azon, amit meg lehet csinálni és manipulálni lehet; bevezet bennünket az adott, élő valóság birodalmába, amely önmagát közli velünk. Ezért van az, hogy minden időben és minden vallásban a liturgia alapvető törvénye a közös hagyomány egyetemességén belül a szerves növekedés törvénye. Még az Ószövetségből az Újszövetségbe való hatalmas átmenet során sem sérült meg ez a szabály, nem szakadt meg a liturgikus fejlődés folyamatossága. … Sem az apostolok, sem utódaik nem “csináltak” keresztény liturgiát; az a zsidó örökség keresztény olvasatának eredményeként szervesen növekedett, és közben kialakította saját formáját. (66-67. o.)

Részben egyszerűen arról van szó, hogy a zsinatot félretolták. Például az kimondta, hogy a latin rítus nyelve latin maradjon, bár megfelelő teret lehet adni a népnyelvnek. Ma azt kérdezhetnénk: van-e egyáltalán még latin rítus? (p. 84)

Még a hivatalos új könyvek is, amelyek sok tekintetben kiválóak, időnként túlságosan sok jelét mutatják annak, hogy akadémikusok készítették őket, és azt az elképzelést erősítik, hogy egy liturgikus könyvet ugyanúgy lehet “csinálni”, mint bármely más könyvet. Ezzel kapcsolatban szeretnék röviden utalni az úgynevezett tridenti liturgiára. Valójában nem létezik tridenti liturgia, és 1965-ig ez a kifejezés senkinek semmit sem jelentett volna. A Tridenti Zsinat nem “csinált” liturgiát. Szigorúan véve, olyan sem létezik, hogy V. Piusz misszáléja. Az 1570-ben V. Piusz parancsára megjelent misszálé csak apró részletekben különbözött a Római Misekönyv mintegy száz évvel korábbi első nyomtatott kiadásától. V. Piusz reformja alapvetően csak bizonyos késő középkori járulékok, valamint a különböző hibák és nyomdahibák kiküszöbölésére irányult, amelyek becsúsztak korábban. Így ismét az egész Egyház számára írta elő Róma városának misekönyvét, amely nagyrészt mentes maradt ezektől a hibáktól. (p. 85)

A misekönyvet nem lehet jobban mumifikálni, mint magát az Egyházat. Mégis, minden előnye ellenére az új Misekönyvet úgy adták ki, mintha egy professzorok által összeállított könyv lenne, nem pedig egy folyamatos növekedési folyamat egyik szakasza. Ilyesmi még soha nem történt. Teljesen ellentétes a liturgikus növekedés törvényeivel, és azt az értelmetlen elképzelést eredményezte, hogy Trident és V. Piusz négyszáz évvel ezelőtt “gyártott” volna egy misszálét. A katolikus liturgiát így a modern kor puszta termékévé alacsonyították le. Ez a perspektívavesztés valóban nyugtalanító. Bár azok közül, akik nyugtalanságuknak hangot adnak, nagyon kevesen vannak tisztában ezekkel az egymással összefüggő tényezőkkel, ösztönösen felfogják, hogy a liturgia nem lehet az egyházi előírások, pláne nem a szakmai erudíció eredménye, hanem ahhoz, hogy hű legyen önmagához, az egyház életének és vitalitásának gyümölcsének kell lennie. (86-87. o.)

Mérföldkövek: Emlékiratok 1927-1977 (1988)

Kétségtelen, hogy ez az új misekönyv [a II. vatikáni zsinat után] sok tekintetben valódi javulást és gazdagodást hozott magával; de új konstrukcióként szembeállítva azzal, ami történelmileg fejlődött, megtiltva ennek a történeti növekedésnek az eredményeit, ezáltal a liturgia nem élő fejlődésnek, hanem tudományos munka és jogi tekintély termékének tűnik; ez óriási kárt okozott nekünk. Mert ebből az a benyomás támad, hogy a liturgia valami “csinált”, nem valami előre adott, hanem a saját döntési jogkörünkből fakadó dolog. Ebből az is következik, hogy nem egyedül a tudósokat és a központi hatalmat kell elismernünk döntéshozóként, hanem végső soron minden egyes “közösségnek” magának kell gondoskodnia a saját liturgiájáról. Ha azonban a liturgia saját magunknak készül, akkor többé nem tudja megadni nekünk azt, ami az ő igazi ajándékának kellene lennie: a találkozást a misztériummal, amely nem a mi termékünk, hanem eredetünk és életünk forrása. A liturgikus tudatosság megújulása, egy olyan liturgikus megbékélés, amely újra felismeri a liturgia történetének egységét, és amely a II. vatikáni zsinatot nem törésként, hanem fejlődési szakaszként értelmezi: ezekre sürgősen szükség van az Egyház életében. Meggyőződésem, hogy az Egyházban ma tapasztalható válság nagymértékben a liturgia szétesésének köszönhető, amely időnként „etsi Deus non daretur”-ként (mintha Isten nem létezne) is értelmezhető, mintha közömbös lenne, hogy Isten létezik-e vagy sem, és hogy szól-e hozzánk és meghallgat-e bennünket vagy sem. De ha a hit közössége, az Egyház világméretű egysége és történelme, valamint az élő Krisztus misztériuma már nem látható a liturgiában, akkor hol máshol válhat láthatóvá az Egyház a maga lelki lényegében? Akkor a közösség csak önmagát ünnepli, ami teljesen meddő tevékenység. És mivel az egyházi közösség nem eredhet önmagából, hanem egységként csak az Úrtól, a hit által jön létre, az ilyen körülmények óhatatlanul mindenféle szektás pártokra való széthulláshoz vezetnek – pártos szembenálláshoz egy önmagát szétszakító Egyházon belül. Ezért van szükségünk egy új liturgikus mozgalomra, amely életre hívja a II. vatikáni zsinat valódi örökségét. (148-49. oldal)

Revue Theologisches (1990)

A liturgikus reform a konkrét kivitelezésben egyre távolabb került ettől az eredettől [a Liturgikus Mozgalom legjobbjaitól]. Az eredmény nem újjáéledés, hanem pusztulás lett… Így a kialakult liturgia helyére egy olyan liturgiát állítottak, amelyet csináltak. A növekedés és alakulás létfontosságú folyamatát kiiktatták, hogy egy mesterséges alkotással helyettesítsék. Nem akarták többé folytatni annak szerves fejlődését és érlelődését, ami évszázadokon keresztül élt, hanem a technikai termelés módjára gyártással, a pillanat banális termékével helyettesítették. (Kommentár in Simandron-Der Wachklopfer. Gedenkschrift für Klaus Gamber (1919-1989), szerk. Wilhelm Nyssen [Köln: Luthe-Verlag, 1989], 13-15, idézi: Theologisches, 20.2 (1990. febr.), 103-4).

A Föld sója (1997)

Az a véleményem, hogy a régi rítust sokkal nagyvonalúbban kellene megadni mindazoknak, akik erre vágynak. Lehetetlen belátni, mi lehet ebben veszélyes vagy elfogadhatatlan. Egy közösség magát a létét kérdőjelezi meg, amikor hirtelen kijelenti, hogy ami eddig a legszentebb és legfőbb tulajdona volt, az szigorúan tilos, és amikor az utána való vágyakozást egyenesen illetlenségnek tünteti fel. Meg lehet bízni benne még bármi másban? Nem fogja holnap újra betiltani azt, amit ma előír? (176-77. oldal)

1998. október 24-i beszéd

Jó felidézni… amit Newman bíboros mondott, amikor megjegyezte, hogy az Egyház egész történelme során egyszer sem törölte el vagy tiltotta meg az ortodox liturgikus formákat, ami teljesen idegen lenne az Egyház Lelkétől. Az ortodox liturgia, vagyis az igaz hitet kifejező liturgia soha nem olyan összeállítás, amely különböző szertartások pragmatikus kritériumai szerint készült volna, amelyeket pozitivista és önkényes módon lehet összeállítani – ma így, holnap úgy. A rítus ortodox formái élő valóságok, amelyek az Egyház és az ő Ura közötti szeretetpárbeszédből születnek. Az Egyház életének kifejeződései, amelyekben nemzedékek hite, imádsága és maga az élet sűrűsödik össze, és amelyekben konkrét formában egyszerre testesül meg Isten cselekvése és az ember válasza. …

Ha a hit egysége és a misztérium egysége világosan megjelenik a két ünneplési formában, az csak ok lehet arra, hogy mindenki örüljön és hálát adjon a jó Istennek. Amennyiben mindannyian ezekben a szándékokban hiszünk, élünk és cselekszünk, képesek leszünk meggyőzni a püspököket is arról, hogy a régi liturgia jelenléte nem zavarja vagy bontja meg egyházmegyéjük egységét, hanem inkább egy ajándék, amely Krisztus Testének építésére hivatott, amelynek mindannyian szolgái vagyunk. (https://unavoce.org/resources/card-ratzingers-1998-address-at-anniv)

Isten és a világ (2000)

A liturgikus kérdésekben való igazi tudatosság előmozdítása érdekében fontos az is, hogy az 1970-ig érvényben lévő, érvényben lévő liturgiaforma [a régebbi latin mise] tilalmát feloldják. Aki manapság e liturgia továbbélését szorgalmazza, vagy részt vesz benne, azt leprásként kezelik; itt véget ér minden tolerancia. Ilyesmi még soha nem volt a történelemben; ezzel az Egyház egész múltját megvetjük és kitiltjuk. Hogyan bízhatunk benne jelenleg, ha így állnak a dolgok? (Angol kiadás 2002, 416. o.)

A liturgia szelleme (2000)

A II. vatikáni zsinat után az a benyomás alakult ki, hogy a pápa valóban bármit megtehet liturgikus kérdésekben, különösen, ha egy ökumenikus zsinat megbízásából cselekszik. Végül a liturgia adottságának gondolata, az a tény, hogy nem lehet vele azt csinálni, amit akarunk, eltűnt a nyugati köztudatból. Pedig az I. vatikáni zsinat semmiképpen sem abszolút uralkodóként határozta meg a pápát. Ellenkezőleg, úgy mutatta be őt, mint a kinyilatkoztatott Igének való engedelmesség biztosítékát. A pápa tekintélye a hit hagyományához van kötve, és ez a liturgiára is vonatkozik. Azt nem a hatalom “gyártja”. Még a pápa is csak alázatos szolgája lehet annak törvényes fejlődésének, maradandó integritásának és identitásának…A pápa tekintélye nem korlátlan; a Szent Hagyomány szolgálatában áll. (165-66. o.)

Beszéd (in: Looking Again at the Question of the Liturgy with Cardinal Ratzinger: A 2001. júliusi Fontgombault-i liturgikus konferencia jegyzőkönyvei (2003)

Úgy tűnik, hogy a katolikus liturgikusok egy tekintélyes része gyakorlatilag arra a következtetésre jutott, hogy a XVI. századi vitában lényegében inkább Luthernek, mint Tridentnek volt igaza…. Csak a tridenti tekintély tényleges tagadásának eme hátterében érthető meg a harc keserűsége az ellen, hogy a liturgikus reform után az 1962-es misekönyv szerinti szentmise celebrálását engedélyezzék. Az ilyen ünneplés lehetősége jelenti a legerősebb, és így (számukra) a legelviselhetetlenebb ellentmondást azok véleményével szemben, akik úgy vélik, hogy a Trident által megfogalmazott Eucharisztiába vetett hit elvesztette értékét. (p. 20)

Én személy szerint kezdettől fogva a régi misekönyv további használatának szabadsága mellett voltam, egy nagyon egyszerű okból: az emberek már akkor elkezdtek arról beszélni, hogy szakítani kell a zsinat előtti egyházzal, és különböző egyházmodelleket kell kialakítani – egy zsinat előtti, elavult egyháztípust és egy új, zsinati egyháztípust. Mindenesetre manapság ez a lefebvristák jelszava, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy két Egyház van, és számukra a nagy szakadás a két misszále létezésében válik láthatóvá, amelyekről azt mondják, hogy összeegyeztethetetlenek egymással. Számomra lényegesnek, alapvető lépésnek tűnik annak elismerése, hogy mindkét misekönyv az Egyház misekönyve, és ahhoz az Egyházhoz tartozik, amely változatlanul ugyanaz marad. (148-49. oldal)

Annak hangsúlyozására, hogy nincs lényegi törés, hogy az Egyházban folytonosság van, amely révén megőrzi identitását, elengedhetetlennek tűnik számomra, hogy továbbra is lehetőséget adjunk a régi misekönyv szerinti ünneplésre, az Egyház tartós identitásának jeleként. Számomra ez a legalapvetőbb ok: ami 1969-ig az Egyház liturgiája volt, mindannyiunk számára a legszentebb dolog, ami létezett, nem válhat 1969 után – hihetetlenül pozitivista döntéssel – a legelfogadhatatlanabb dologgá. (p. 149)

XVI. Benedek pápa: Székfoglalási beszéd (2005)

A hatalom, amelyet Krisztus Péterre és utódaira ruházott, abszolút értelemben a szolgálatra való megbízatás. A tanítói hatalom az Egyházban magában foglalja a hitnek való engedelmesség szolgálatára való elkötelezettséget. A pápa nem abszolút uralkodó, akinek gondolatai és vágyai törvények. Ellenkezőleg: a pápa szolgálata a Krisztusnak és az ő Igéjének való engedelmesség garanciája. Nem a saját elképzeléseit kell hirdetnie, hanem folyamatosan köteleznie kell magát és az Egyházat az Isten Igéjének való engedelmességre, szemben minden olyan kísérlettel, amely azt adaptálni vagy felhígítani akarja, és az opportunizmus minden formájával…..

A pápa tudja, hogy fontos döntéseiben kötve van minden idők nagy hitközösségéhez, az Egyház zarándokútja során kialakult kötelező értelmezésekhez. Hatalma tehát nem Isten Igéje fölött áll, hanem annak szolgálatában. Neki kell gondoskodnia arról, hogy ez az Ige a maga nagyságában továbbra is jelen legyen és tisztaságában felhangozzon, hogy ne tépjék szét a használat folyamatos változásai. (7 May 2005: Eucharistic Celebration and Installation in the Chair of the Bishop of Rome | BENEDICT XVI (vatican.va))

A Summorum Pontificum kísérő levele a püspökökhöz (2007)

Nem helyénvaló úgy beszélni a Római Misekönyv e két kiadásáról, mintha „két rítust” képviselnének; ehelyett inkább egy és ugyanazon rítus kettős gyakorlatáról (usus) van szó.

Ami az 1962-es Misekönyvet mint a mise liturgiájának rendkívüli formáját illeti, szeretném felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy ez a Misekönyv jogilag soha nem lett eltörölve, következésképpen használata elvileg mindig engedélyezve volt… Sokan voltak, akik egyértelműen elfogadták a II. Vatikáni Zsinat kötelező jellegét, és hűségesek maradtak a pápához és a püspökökhöz, ugyanakkor azt is szerették volna, ha visszakaphatják a szent liturgia számukra kedves formáját. Ez elsősorban azért alakult így, mert a liturgikus ünneplések sok helyütt nem követték hűségesen az új Misekönyv előírásait, amelyeket egyenesen úgy fogtak fel, mintha lehetővé, sőt kötelezővé tennék a kreativitást, ami gyakran a liturgia már alig tűrhető torzulásaihoz vezetett. Mindezt saját tapasztalataim alapján mondom, hiszen én is átéltem ezt az időszakot a maga reményeivel és zavarodottságával együtt. Azt is láttam, milyen mély lelki sebeket okozott a liturgia önkényes eltorzítása olyan személyekben, akiknek élete mélyen az Egyház hitében gyökerezett.

Ezért érezte kötelességének II. János Pál pápa, hogy az 1988 július 2-án kiadott Ecclesia Dei motu proprióval keretszabályt adjon az 1962-es Misekönyv használatára nézve. Ez a dokumentum azonban nem tartalmazott részletes előírásokat, hanem általánosságban arra számított, hogy a püspökök nagylelkűen válaszolnak majd azon hívek „jogos lelki igényeire”, akik a római rítusnak ezt a gyakorlatát kérték tőlük….

Másodikként az a félelem fogalmazódott meg az új motu proprióról folyó viták során, hogy az 1962-es Misekönyv szélesebb körű használata rendezetlenséghez, sőt szakadáshoz vezethet a plébániai közösségeken belül. Úgy tűnik számomra, hogy ez a félelem sem igazán megalapozott. A régi Misekönyv használata a liturgikus képzettség bizonyos fokát és a latin nyelv valamelyes ismeretét feltételezi; manapság ezek egyike sem túl gyakori. Már ebből a két konkrét előfeltételből is világosan látszik, hogy a római rítus rendes formája minden bizonnyal az új Misekönyv marad, és nemcsak a normatív szabályozás alapján, hanem azon valós helyzet miatt is, amelyben a hívek közössége él.

Most rátérek arra a pozitív okra, amely arra a döntésre késztetett, hogy kiadjam ezt a motu propriót, megújítva az 1988-as szabályozást. Az Egyházon belüli kiengesztelődésről van szó. Visszatekintve a múltba, a Krisztus Testét évszázadokon át szétszaggató megoszlásokra, az az érzésünk, hogy a megoszlások kialakulásának kritikus pillanataiban az Egyház vezetői nem tettek meg minden tőlük telhetőt, hogy fenntartsák vagy ismét elérjék a kiengesztelődést és az egységet. Az az érzésünk, hogy az Egyház részéről történt mulasztások maguk is hozzájárultak ahhoz a szégyenletes tényhez, hogy e megoszlások meg tudtak szilárdulni. Ez a múltba való visszatekintés ma arra kötelez bennünket, hogy minden erőnkkel azon legyünk, hogy mindazok, akik valóban kívánják az egységet, megmaradhassanak ebben az egységben, vagy ismét megtalálhassák azt. A Korintusiakhoz írt második levél egy mondata jut eszembe, ahol Pál ezt írja (2 Kor 6, 11—13): „A szánk megnyílt felétek, korintusiak, s a szívünk kitárult. Nem bennünk van szűk hely számotokra, hanem a ti szívetekben szűk a hely. Hogy pedig ezt viszonozzátok, […] tárjátok ki ti is szíveteket!” Pál természetesen más kontextusban szólalt meg, ez a buzdítás azonban minket is érint és kell hogy érintsen, különösen ebben a helyzetben. Tárjuk ki nagylelkűen szívünket, és teremtsünk benne helyet mindannak, amit maga a hit kínál fel!

A liturgia történetében van növekedés és fejlődés, de nincs szakadás. Amit a korábbi nemzedékek szentnek tartottak, az számunkra is szent és nagyszerű marad, és nem lehet hirtelen teljesen betiltani vagy akár károsnak tekinteni. Mindannyiunknak kötelessége megőrizni az Egyház hitében és imádságában kialakult gazdagságot, és megadni neki az őt megillető helyet. (Levél a püspökökhöz)

Végrendelet (2016)

XVI. Benedek: Mindig is azt mondtam, sőt most is azt mondom, hogy fontos volt, hogy valami, ami korábban az emberek számára a legszentebb volt az Egyházban, ne legyen hirtelen teljesen betiltva. Egy olyan társadalom, amely most már tiltottnak tekinti azt, amit egykor központi magnak tekintett – nem létezhet. A másikkal való belső azonosságának láthatónak kell maradnia. Számomra tehát nem taktikai kérdésekről és Isten tudja miről volt szó, hanem az egyház önmagával való belső megbékéléséről.

Peter Seewald: A tridenti mise újbóli engedélyezését gyakran elsősorban a Szent X. Piusz Társaságnak tett engedményként értelmezik.

Benedek XVI: Ez egyszerűen teljesen hamis! Fontos volt számomra, hogy az Egyház belsőleg eggyé váljon önmagával, saját múltjával; hogy ami korábban szent volt számára, az most valahogyan ne váljék rosszá. (pp. 201-202)

Levél Gerhard Müller bíboroshoz (2017)

A zűrzavaros időkben, amelyekben élünk, létfontosságúnak tűnik számomra annak a személynek egész tudományos teológiai kompetenciája és bölcsessége, akinek a végső döntéseket meg kell hoznia. Úgy gondolom például, hogy a liturgikus reformban talán másképp alakultak volna a dolgok, ha nem a szakértők szavai lettek volna az utolsók, hanem ha tőlük elkülönülő bölcsesség hozott volna ítéletet, amely képes lett volna felismerni az “egyszerű” tudós megközelítés korlátait. (forrás)


https://invocabo.wordpress.com/2022/06/30/xvi-benedek-gondolatai-a-liturgiarol/