Régi kedves harcostársamat foglalkoztatják a hitvesztés mintázatáról írottak, és tollat ragadott:
„erről
az állandó mintázatról szól az én problémám is, illetve kérdésem, hogy
egyáltalán mit kezdjek vele, vagy kell-e kezdeni ezzel valamit…
“Hitvesztők” egész csapata vesz körül, – kapcsolataim nagyrészénél
felismerem a hitvesztés jól kivehető mintázatait. E mintázatokat mind
készülök egy ideje összegyűjtve papírra vetni, – szép kis lista
sorakozna belőlük. Ilyenek:
-eredendő bűn tagadása,
-a Biblia teljesen emberi műként való tekintése,
– a vallás, mint emberi, nagyon okos és kifinomult kitaláció,
-a szellemi harc, annak hatásainak ignorálása, – angyalok és démonok mitizálása,
-az ember önmagától való jósága,
-saját technika általi “önmegváltás”
-bűnösség tudatának negatív címkézése, szükségtelensége,
-kívülről jövő, kegyelmi segítség szükségtelensége,
-a templom, rítus szükségtelen s minden egyéb hasonló eszköz csupán beidegződés, történelmi, kulturális lerakódás.
-a szentségek, a szent kereszt ignorálása vagy félrecímkézése,
-vallási pluralizmus, szinkretizmus,
-aztán buddhista
hatásra még egy nagy adag másfajta elhajlás a hittől: újjászületések
általi törlesztés, a szenvedés felszámolása, mint fő cél stb.
-és végül, az extra Ecclesiam nulla salus cáfolása a mindenkit magához ölelő isteni jóság túltoló értelmezésével.
Mindezek
tartása, mint tudjuk, további, súlyos következményeket von maga után.
Pl. : nincs eredeti bűn > nem szükséges a megváltás > önmagam
megváltója vagyok > …
Bizonyára
te is tapasztalod felvilágosult kortársaink között a jelenséget, amely
annyira általános és sablonszerű már, hogy nem lehet elmenni
mellette. Ugyanakkor az érintettek mind kiváló emberek, sőt
vallásosnak, hívőnek tartják magukat, spirituális nyitottsággal, és
praktikáikban (jóga, meditáció) bámulatos kitartó kapacitással.
Nos,
ezekkel a kiváló emberekkel, közeli ismerősökkel, barátokkal,
családtagokkal amúgy tartalmas és értékes beszélgetéseket szoktunk
folytatni, viszont a hit területére tévedve, általában elakad a
beszélgetés. (Egyébként is, gyakran észlelem a kettéhasadt állapotot,
amikor okos, művelt emberek nyilatkoznak kamerák előtt, kerekasztalnál
beszélgetve, – elkötelezettek a sorsüldözött, nehéz helyzetű emberek
mellett, mind kiváló pszichológusok, terapeuták, azonban, ha
szóbajönnek vallásra, kereszténységre utalások, mintha hirtelen
átmennének hülyegyerekbe, – mentségükre legyen talán a teológiai
járatlanságuk, de akkor is érezni, hogy ezek tizenévesen megrekedtek a
hitre nevelésük útján, és hallva okoskodásaikat, olykor a bicska is
kinyílik a zsebemben…)
Aztán
következik nálam egy hetekig tartó elemzés, kérdőjelek, – haragudjak
rájuk vagy sajnáljam, …ki mit rontott el, …hogyan lehetett volna jobban
vagy másként, … kell-e egyáltalán erőltetni, …de hát bajban vannak s
nem is tudják, …legfeljebb imáimban hordoznom kell őket, …ésatöbbi.”
Mindenki
ismeri a felsorolt jelenségeket, amelyek valóban a hitvesztés
mintázatai. De ahhoz, hogy megtudjuk, hogy „mit is tehetünk”, az okok
megértése segíthet közelebb. És ehhez talán egy kérdés megválaszolása:
vajon miért beszélt arról Jézus, hogy könnyebb dolga van a vámosoknak
és utcanőknek az üdvösségre jutással, mint a farizeusoknak és
törvénytudóknak?
Nyilván
nem azért, mert az utcanőknek és vámosoknak ne lett volna kárhozatra
vezető bűne. És nyilván nem azért, mert a farizeusok és törvénytudók
által védett törvényt kárhoztatta volna, hiszen abból egy vessző sem
szűnhet meg. A törvényt nyíltan megszegő utcanők nem a törvényszegésben
különböztek a farizeusoktól, hiszen Szent Pál, mint volt farizeus
mondja, hogy a törvényt a test erőtlenné tette (Róm 8,3) – a
farizeusokban is, mert „más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van”.
A farizeusok tehát ugyanúgy vétettek a törvény ellen, mint az utcanők,
ha nem is nyilvánosan. Az utcanők abban különböztek tőlük, hogy ők nem
tagadták saját bűneik valóságát. És ennek a valóságnak ismerete és
elismerése őrizte meg a bűnbánat lehetőségét számukra. Mert a
bűnbánatnak a valóság elismerése a lehetőségi feltétele. Ha viszont
valaki nem akarja elismerni a valóságot, a hazugság atyjának hálójába
kerül, amely erősen tartja őt, és szorításából újabb mintázat
következik. Ilyenkor ugyanis három „megoldás” kínálkozik a valóság
tagadója számára: 1.) azt állítja, hogy nem követte el a bűnt, 2.) más a
hibás az ő bűne miatt, 3.) nem is bűn az, amit elkövetett.
Az
ősszülők bűnénél a sátán, a hazugság atyja állította, hogy nem bűn
Isten parancsának megszegése (3.). Ennek elfogadásával ősszüleink a
hazugság csapdájába kerültek, amelynek kérlelhetetlen logikája szerint
következtek az események: megpróbálták elfedni bűnüket elrejtőzéssel
(1.), majd mást vádoltak miatta: „a kígyó” vagy „az asszony” volt a
hibás. (2.)
A
vámosoknak és utcanőknek esélye sem volt arra Jézus korában, hogy ilyen
érvelésekkel megússzák a közmegvetést, mert az ő bűneik nyilvános
bűnök voltak. Így furcsa módon a farizeusok és törvénytudók által
képviselt és társadalomban érvényesülő értékrendszer segítette őket a
valóság elismerésében, megőrzésében, és ezáltal az segített nekik a
bűnbánat lehetőségének megtartásában. A farizeusoknak viszont nem
nyilvános bűneik voltak, így megmaradt lehetőségként számukra a valóság
tagadása, és éltek is vele. Például egy hibrid valóságtagadási
technikával (mást vádolni azzal a nyilvános törvényszegéssel, amiben
esetleg titokban maguk is sárosak – ld. a házasságtörő asszony esetét,
ahol egy zsidó sem bizonyult a házasságtörés bűnétől mentesnek, hogy bűn
nélkül valóként az első követ rávethesse), vagy a Megváltó halálra
ítélésének vallásos magyarázatával. És mivel tagadták a valóságot, nem
tudtak bűnbánatot tartani és megtérni.
Ezek a
technikák ma is léteznek. A farizeusi hibrid valóságtagadásra, azaz
mások vádolására azzal, amiben mi sárosak vagyunk, gyakran láthatunk
példákat szentjeink történeteiben, például szent gyóntatóknál, akik
mintegy a gyónóik lelkébe látva ismerték fel azok megvallott állapota
és valódi helyzete közötti különbséget, az igazi bűnt, amely terhelte
lelküket. És mivel a mintázat felismerésével leleplezték a titkos bűnt,
szavaik bűnbánatra indították a bűnüket leplezőket. De ilyen
mintázatot láthatunk a tolvaj Júdás esetében is, aki a pazarlást tette
szóvá zúgolódva a „szegények érdekében”, valójában pedig elsikkasztotta
a rábízott pénzt. Az effajta zúgolódás, vádaskodás olyan mintázat
tehát, amely a tagadott valóságról, az elrejtett bűnről árulkodik (ami
ugyanígy meglehet a papokat és az egyházat en bloc anyagiassággal,
pedofíliával, stb. hevesen vádlóknál). És a valóságnak ez a tagadása
már nagy akadálya a bűnbánatnak.
De van
ennél rosszabb is: a valóság harmadik típusú tagadása, amikor azt
tagadjuk, hogy a bűnünk valóban bűn lenne. És erre nem a farizeusokat
hozom példának, bármennyire kézenfekvő lenne, hanem harcostársam
mintázataiban megjelenő kedves ismerőseinket, akiknek a világért sem
morális bűneik vannak, hanem az Egyház hitével ellentétes teológiai
meglátásaik, véleményük. De mivel ők a valóságot tagadva állítják ezt, a
saját hazugságuk miatt azt történik velük, amit állítanak: valóban
elvesztik a hitet. Így aztán korunk katolikus vámosai és utcanői már
tényleg nem csak morális bűnökkel rendelkeznek, hanem őket mentesíteni
hivatott elképzelésekkel Istenről, hitről, a szeretet mibenlétéről. És
emiatt elvesztett hitükben kiváló kézvezetőik korunk farizeusai, akik
bár ismerik Isten törvényét, de rejtett bűneik miatt félremagyarázzák
azt.
A három
isteni, természetfölötti erény attól természetfölötti, hogy az ember
nem tudja saját erejéből megszerezni, kiérdemelni, mert Isten önti
belénk. De a három erény nem azonos módon veszíthető el. A szeretetet
minden halálos erkölcsi bűnnel elveszítjük, de Isten irgalmasságának
hála ekkor még megmarad a hit és a remény, így marad “rendes” eszköz a
visszaszerzésre: bűnbánatot tarthatunk. De amíg ez meg nem történik, a
hit megmaradó erénye nem érdemszerző számunkra, ezért kárhozhat el
valaki meg nem bánt halálos morális bűnben. De ezért is juthatott
könnyebben bűnbánatra a vámos és az utcanő.
A hitet
viszont nem morális bűnnel, hanem kifejezetten hit elleni bűnnel, pl.
eretnekséggel lehet elveszíteni. És mivel a bűnbánatot normál esetben
elősegítő hitet elvesztve a bűnbánat esélyét csökkentjük nullára, igen
nagy a baj, ha a hit elvesztése bekövetkezik. Mert nincs “rendes”
eszköz a visszaszerzésére. Aki tehát a morális bűneit próbálja harmadik
típusú valóságtagadással, azaz hitnek ellentmondó magyarázatokkal,
véleményekkel kimagyarázni, tagadni, az a megbánható morális bűneit hit
ellenes bűnnel tetézi, amely miatt viszont elveszti a hitet, azzal
pedig a megtérés rendes eszközeit. Ezért igazán problémás az írás
elején idézett kedves ismerőseink helyzete. Mert e világ istene elvakította értelmüket,
és morális bűneikhez való ragaszkodásuk miatt megtagadják a
kinyilatkoztatás igazát is, magát a valóságot. Mert gondolhatják ők,
hogy Isten annyira irgalmas, annyira szeret, hogy nem is igazságos,
vélekedhetnek úgy, hogy Isten annyira keresi az emberhez való
kapcsolódás lehetőségét, hogy mindent megbocsát bűnbánat nélkül, de a
megtagadott valóság nem fog leborulni sírva lábaik előtt.
Mit tehetünk hát, ha a hitetlenség, a valóság tagadás mintázatait látjuk ismerőseinknél?
Sokszor
gondolkodtam azon, hogy miért nem árnyalja az üdvözültek boldogságát a
kárhozottak szenvedésének tudata. Nem azért, mert szemlélni fogják
Isten végtelen bölcsességét, irgalmát, szeretetét és igazságosságát, és
azt, hogy az miképpen valósult meg az elkárhozottak életében, és hogy
ők miként utasították vissza? És az üdvözült szentek dicsőíteni fogják
Istent végtelen jóságáért, akkor is, ha a saját gyerekük elkárhozott,
sőt azért is. Ezért is gondolom, hogy erre a kérdésre is az Istenbe
feledkezés a válasz, ahogy a szenteknél látjuk. Őt kell szeretnünk, és minden mást csak érte. Ezt jelenti Szent Pál mondata: “Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk emberi módon“.
Ebből jöhet az igazi öröm, ami akkor is él bennünk, ha emberi
szomorúsággal töltene el bennünket ismerőseink állapota vagy sorsa.
Szent
Pál arról beszél, hogy az üdvösségre kiválasztottság jele, ha valaki
hallgat az általa hirdetett evangéliumra. Ő hirdeti, előáll vele, akár
alkalmas, akár alkalmatlan. És ha nem hallgat rá valaki, akkor Istenben
bízva tudomásul veszi, hogy az az ember nincs kiválasztva az
üdvösségre, mert nem akarja elfogadni az evangéliumot. Mert “ha
evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik
elvesztek. Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította
értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló
evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik” (2 Kor 4,3-4). Mert az ilyen hitetlenek a világ, azaz a morális bűneikhez ragaszkodás miatt elvakítottak.
Legalábbis
most, teszem mindig hozzá reménykedve, és ezért, ha ismét kérdez
elhomályosult tekintetű kedves ismerősöm, ismét válaszolok, hátha
mocorog még benne a valóság csekélyke ismerete és a hit csírája, vagy
mégis felébredt a bűnbánat benne. Hátha…
https://invocabo.wordpress.com/2023/05/19/harmadik-tipusu-tagadasok/