Nagyokosságú Szűz

 

A természetfölötti erkölcsi erények Istentől belénk öntött képességek, amelyek képessé tesznek bennünket a természetfeletti cselekvésre. Bár nagyon sok különböző erkölcsi erény van, de ezek mind visszavezethetők négy sarkalatos erényre: az igazságosságra (mások jogainak és javainak tiszteletben tartása), a lelki erősségre (saját jogaink és javaink megvédése), a mértékletességre (javak használatának és élvezetének helyes mértékének megvalósítása) és az okosságra (a végső célunk eléréséhez szükséges megfelelő eszközök alkalmazása). De mivel a végső célunk, az üdvösség eléréséhez eszközként szükségünk van az igazságosságra, a lelki erősségre és a mértékletességre egyaránt, az okosság az az erény, amely minden más erény működését irányítja. És ez az az erény, amelyet utolsóként szereznek meg az emberek – ha egyáltalán sikerül tökéletes fokban megvalósítaniuk.

Éppen ezért, aki eljut ennek teljességére a földi életben, az Isten kegyelméből megvalósította az életszentséget: mert ha megvan benne a tökéletes okosság, a másik három sarkalatos erény is szükségszerűen megvalósult benne, a belénk öntött tökéletes fokú erkölcsi erények ugyanis feltételezik egymást. Nem úgy, mint a bennünk, szentségre még el nem jutottakban meglévő kezdetleges erények, amelyek szigetként, elkülönülten is létezhetnek tökéletlenségeink tengerében.

De ha legalább egy-két ilyen kezdetleges erényünk lenne, biztosan jobban tudatában lennénk tökéletlenségeink tengerének, és az életszentségben való előrehaladásunk önerőből való képtelenségét belátva úgy csipognánk, mint a fecskefióka, nyögnénk, mint a galamb (vö. Iz 38,14). És szemünk bágyadtan tekintene a magasba, azaz alázattal emelnénk szemeinket Istenre és a tökéletes erények asszonyára, a Szűzanyára, akit a lorettói litánia invokációja nagyokosságú Szűznek nevez, és akinek közbenjárását kérhetjük az okosság erényéért. Mert őbenne tökéletes fokban valósult meg ez az erény. És mielőtt a (még) protestáns olvasóim szentírási alapot követelhetnének állításom mögé, magam szeretném megörvendeztetni őket ezzel: a kánai menyegzőről szóló jánosi beszámoló (Jn 2,1-11) a bizonyság erre.

„Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: »Nincs boruk!«” majd Jézus felelete után „ezt mondta a szolgáknak: »Tegyetek meg mindent, amit mond!«”

Hogy ez a két mondat miért bizonyság arról, hogy a Szűzanya valóban nagyokosságú szűz?

Sokaknak talán ez a két mondat azért lehet elegendő állításom igazságának belátásához, mert ezekből egyértelmű, hogy ebben az asszonyban megvolt a hallgatás és a megfontolt szólás erénye, és ha ez megvolt, a népszerűsítő, de attól még igaz erénytan tanítása szerint minden más is meglehetett… De eme állítás igazát valójában a bűnbeesés történetével párhuzamba állítva érthetjük meg. Az EVA-AVE ellentét és megfordítás az egyházatyák kora óta ismert és kedvelt párhuzam, amely Máriában az új Évát látja. És ennek jogossága egyértelmű ebből a szakaszból is.

Éva, akit az Isten Ádám segítőjévé rendelt, bukásával közvetlen hivatásának ellenkezőjét is megvalósította: nem segítette férjét, hanem bűnével bűnre vezető alkalmul szolgált neki. A bűnbeesésnél az egyházatyák szerint az ősszülők több bűnt is elkövettek a gőg alapbűnén felül – Ádám néhánnyal többet, mint Éva. De volt Évának egy sajátos, Ádám ellen elkövetett bűne is. Az egyházatyák értelmezése szerint Éva Ádámtól értesült a kert közepén álló fa gyümölcsére vonatkozó isteni tiltásról, hiszen Isten még Éva teremtése előtt szólt arról Ádámnak. Így Éva nem csak Isten parancsa ellen vétett a gyümölcs elfogyasztásával, hanem a fölérendelt Ádám parancsa ellen is – pedig az okosság mást kívánt volna. És a büntetés arányos, bűnnek megfelelő és jellegében gyógyító volt, mert ha minden korok emberek a büntetésükben nekik adott sajátos feladatot teljesítik, szentségre jutnak. Így Éva büntetésének második tétele („Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!”) is az előbb említett bűnre adott gyógyító feladatot rejt. Mert az, amit általában vágyakozásként fordítanak, tehát a férfi társaságára való vágyakozás (házasság), netán az iránta megnyilvánuló érzéki vágyakozás értelmében magyaráznak, valójában a férfira irányuló akaratot jelenti, tehát a nőnek a férfi fölötti uralma utáni vágyát. Így válik érthetővé a mondat második fele: a férfit uralni akaró nő számára büntetés a férfi fölötte megvalósuló uralma. És ez nem az eredeti alárendelés gondoskodó és védő, szeretetteljes kapcsolata, hanem az azt nélkülöző, vagy azt csak fogyatékosan megvalósító uralom. A nő feladata tehát éppen a büntetésből olvasható ki, és ígéretet tartalmaz: a férjét segítő, és a neki helyesen alárendelt nő szentté válik. Ahogy a feleségét helyesen szerető, azaz Istenért róla gondoskodó és őt védő férj is.

Az új Éva, Mária, azt tette Kánában, amire Éva lényegi hivatása szólt: segítette az új Ádámot, Jézust, és tettében az okosság vezérelte, miközben megmaradt tökéletes alárendeltségben: bizalmát teljesen Jézusba helyezte, és másokat is erre buzdított.

De a kánai menyegző története a protestáns reformátorok kedvence is volt, mert a kánai csoda kapcsán mondott jézusi szavak („Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!”) a már elvesztett hit miatt a botrány kövét jelentették számukra. És, ahogy az néha lenni szokott, ők hirdették is bukásukat. Mert bár az egyházatyák különféleképpen magyarázták ezeket a szavakat, de a reformációig nem volt kétséges, hogy nem magyarázhatók Mária iránti tiszteletlenségnek. Onnantól kezdve Jézus „kemény feddése” lett ez a mondat, az ő „tiltakozásává az általa előre látott mariolatria ellen”, és ezt alátámasztani igyekeztek a „mi közünk egymáshoz” elválasztó értelmezéssel. Pedig Jézus és Mária egy oldalon állnak a kérdésben (Τί ἐμοὶ καὶ σοί, γύναι), ahogy már a menyegzőre is együtt mentek („Ott volt Jézus anyja, és Jézus is hivatalos volt a menyegzőre tanítványaival együtt”), és ahogy utána is együtt távoztak („Azután lement Kafarnaumba, ő és anyja, a testvérei és tanítványai”).

Valószínű, hogy a Máriának mondott szavai nehezen értelmezhetősége szándéka volt Urunknak: annak bizonyságául, hogy vannak olyan evangéliumi szakaszok, amelyeket a természetfölötti hittel nem rendelkezők számára lehetetlenség megérteni, meg kell nyilvánulnia a hitetlenségnek ennek a történetnek a magyarázatában is. Mert a hittel nem rendelkezők kívül vannak azon a körön, amelynek megerősítését szolgálta és szolgálja a kánai menyegzőn véghezvitt csoda. Ennek a célja ugyanis a tanítványok, azaz Jézusban már hívők hitének megerősítése volt. Bár az utólagos külön fejezetekre osztás némileg elfedi az összefüggést, attól még igaz: az első fejezet végén Jézus jelt adott Natanaelnek („láttalak, amikor a fügefa alatt voltál”), és az ő hitvallásával erősítette meg az első tanítványokat. Ez folytatódott Kánában, ezért szerepel a kánai csoda leírásának végén összegzésként, hogy „Kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hittek benne.”

Nem a násznép hitt tehát, hanem a tanítványok, mert a kánai csoda nem általában a lakodalmon résztvevőknek, hanem a tanítványoknak szólt. Ahogy a kereszthalál bennfoglalt megjövendölése vagy a kufárok templomból való kiűzése kapcsán mondott szavai is nekik szóltak („Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem azt…De ő a saját testének templomáról mondta ezt”). Mert „amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak, és a szónak, amelyet Jézus mondott.”

A „még nem jött el az órám” kijelentés szintén a kereszthalálra vonatkozó prófécia. Fulton Sheen beszélt arról, hogy János evangéliumában különös jelentése van a napnak és az órának. A nappal Isten ideje, a világosságé, az óra pedig a sátáné, a sötétségé: „János evangéliumában hétszer szerepel az “óra” szó, és minden esetben a démonira utal, és azokra a pillanatokra, amikor Krisztus már nem az Atya kezében van, hanem az emberek kezében.”

Jézus csodái a benne nem hívőket gyilkosságig szóló ellenkezésre sarkalta, ilyen értelemben minden csoda siettette a gonosz órájának eljövetelét. Ha a kánai menyegző csodája minden jelenlévő számára nyilvánvaló lett volna, idő előtt került volna az Atya kezéből az emberek kezébe, talán idő előtti lett volna emiatt is bekövetkező halála. De nem ez történt, hanem az, amit Isten eleve elrendelt, amelynek részei voltak a nagyokosságú szűz isteni tervben lévő szavai is.

Mária, a nagyokosságú szűz, minden erények példája felismerte, hogy a násznép segítségre szorul, és okossága révén tudta, hogy milyen eszközt kell választania a szent cél eléréséhez: Jézushoz fordult. És Évával ellentétben nem lépte át az alárendeltségének határait, nem „vette kézbe az ügyet”, hanem Jézusra bízta. Bár késlekedés nélkül, azonnal cselekedett, mégis az erények tökéletes összhangjával szólt. És ez az összhang nem más, mint tökéletes okosság, amelyre válaszként minden erények kútfeje, Jézus, úgy tett csodát, hogy az ne borítsa fel az isteni tervet, hanem megerősítse mindenkori tanítványait: ott a helyszínen és feltámadása után is. Ebben a csodában kinyilvánította, hogy az igazi násznép mi vagyunk, a benne hívő tanítványok: a vizet borrá változtatta, minket pedig, kései tanítványait násznéppé. Akiknek üdvösségre való kiválasztottságának jele a belé vetett élő hit és az édesanyja iránti helyes tisztelet. Mert a Szűzanyát tisztelve azt imádjuk, akinek ő tökéletesen alárendelt imádója volt.

Bárcsak Isten kegyelméből, a Nagyokosságú Szűz közbenjárására, eljuthatnánk mi is az okosság erényének gyakorlására.

https://invocabo.wordpress.com/2023/05/08/nagyokossagu-szuz/