1. Sok tekintet szegeződik Rómára: köztük a „tradicionalisták”, a lefebvristák, sőt a
Papa materialiter non formaliter, azaz szedeprivácionizmus
(bennük Sanborn csapata) irány híveinek tekintete is. Éberen figyelik a
NOM-os szektában zajló történéseket, hiszen üdvüket még mindig Rómától
várják. Konokul abban hisznek, hogy onnan kapnak majd egy igazi pápát.
Azt hiszik, és azt tanítják, hogy az ember-csinálta-egyház modern
Rómájából fog egykor, miután tagjai megtértek, az ő pápájuk előjönni. Ez
a megingathatatlan reményük, amit monstrancia gyanánt hordoznak maguk
előtt. Ha Róma egyszer megtér, akkor minden megint jó lesz, hiszik és
hirdetik rendületlenül. De honnan van ez a nagy reménységük?
Az
aktuális valóság ugyanis semmi efféle reménykedést nem enged meg.
Fennállásának több mint 50 éve alatt a zsinati szekta annyira
megszilárdult és berendezkedett, hogy emberi mérlegelés szerint
visszafordulására vagy „megtérésére” még gondolni sem lehet. Egyébként
ez minden eretnek és szakadár szektára érvényes: a történelmi
visszatekintés mutatja, hogy egynémely kisebb keleti-egyházon kívül
egyetlen más elszakadt szekta sem találta meg többé a visszafelé vezető
utat Krisztus igaz Egyházába. És mégis, ezek az urak valóban azt
hiszik, hogy pont most, amikor a hitehagyás a római szektában már
visszavonhatatlanul befejeződött, nem csak egy szekta, de az egész
keresztényellenes ellen-egyház az ő ellen-pápáival megtér, méghozzá
olyan alaposan, hogy abból Krisztusnak új, legitim helytartója léphet
ki?
2. Vagy létezik valamilyen
természetfeletti kinyilatkoztatás, amelyik e reménykedésre okot
szolgáltat? Válaszul e vélekedés védelmezői rendszerint Krisztus
szavaira hivatkoznak, miszerint a pokol kapui nem vesznek erőt Egyházán
(lásd:
Mt 16,18:
„Te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui
sem vesznek rajta erőt”). Csakhogy ez az ígéret nem vonatkozhat az ú.
n. II. Vatikáni Zsinat által kreált ember-csinálta-egyházra! Ha ugyanis
ez lenne Krisztus Egyháza, melyre az Úr ígérete vonatkozik, akkor ez
az ígéret érvénytelen lenne, hiszen
ezen a pokol kapui már régen erőt vettek, és egy aposztata szektát csináltak belőle.
[Lásd a honlap e cikkének
Hogyan vehetnének erőt a pokol kapui az Egyházon?
kijelentéseit, többek között ezeket: „Mert hogyan vennének erőt a pokol
kapui az Egyházon? Mi a határfal, ami Jézus Krisztus birodalma és
Sátán birodalma között áll?
A határfal az isteni igazság. Mert,
ha az Egyházba akár csak egyetlen egy tévtan, egyetlen egy eretnekség
behatolna, és ezt nyilvánosan, tanítóhivatali kötelezettséggel
tanítanák, akkor ezzel a pokol kapui legyőznék az Egyházat. Mert
egyetlen egy tévtan lerombolja az isteni hitet – és ezzel természetesen a
természetfeletti Egyházat!” – „Ezért Krisztus e szavait – „a
pokol kapui nem vesznek erőt rajta” – csak így lehet értelmezni: Isten a
nagy hitehagyás idején megengedi, hogy a katolikusoknak pápa nélkül
kelljen élniük.
Hiszen egy eretneket pápának elismerni
mindenképpen azt jelentené, hogy a pokol kapui legyőzték az Egyházat.
Mert annál alaposabban nem lehet az Egyházat lerombolni, mint egy
eretnek „tanítóhivatal” által, ami egyébként is önellentmondás. Egy
eretneket szikla-embernek elismerni, pont ez lenne a legnagyobb mértékű
képtelenség.”]
De melyik kinyilatkoztatás beszél az ember-csinálta-egyház sorsáról?
János apostol Jelenések könyve beszél a
nagy városról, Babilonról, és az ember-csinálta-egyházról, mint arról a
nagy kéjnőről, aki a vadállaton (az Antikrisztuson) lovagol
[Jel 17,3-4:
„Ott láttam egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt
káromló nevekkel, … Az asszony bíborba és skarlátba öltözve, arannyal,
drágakővel és gyöngyökkel ékesítve. Kezében; undoksággal és
tisztátalan kéjjel telt aranyserleg. Homlokára egy titokzatos név volt
írva: "A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja"”].
Megtérésről vagy helyreállításról Szent János egy szót sem szól, hanem
csak pusztulásról és teljes megsemmisítésről. Ez lesz a büntetés Róma
hitehagyásáért és a sötét pogányságba való visszaeséséért. Az Üdvözítő a
hozzá hűségeseknek előre megmondta, hogy kis nyáj lesznek
(Lk 12,32:
„Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek
adja országát.”), hogy pásztor nélküli szétszéledt nyáj lesznek
(Mk 14,27;
Mt 26,31: „Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai”;
Jn 16,32:
„Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a
maga útjára, s magamra hagytok”), és mindezek után arra inti őket, hogy
vonuljanak ki idejében Babilonból (Jel 18,4: „Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik!”).
Nekünk
tehát ne legyen semmiféle közösségünk azzal az aposztata és újpogány
Rómával, mely halálra van ítélve, amit a Jelenések könyve részletesen
leír, és ami teljes és visszavonhatatlan lesz. Miért várnánk akkor még mindig onnan az üdvösségünket?
3. (Az érosz istenné tevése) Senki nem
mutatta be a hitehagyott ember-csinálta egyházat nyomatékosabban
Babilonként, a nagy kéjnőként, mint Wojtyla a maga 1986-os borzalmas
Assisi-i vallás-találkozójával. És senki nem mutatta be az újpogány
Rómát plasztikusabban Bábelként, a nagy tornyú városként
(Ter 11,1-9), mint utóda, Ratzinger, a „konzervatív tradíció-barát”. Úgy tűnik, hogy Ratzingernek, miután elfoglalta az ellenpápai széket,
nem volt fontosabb célja, mint az, hogy a pogányságnak Rómában ismét megbecsülést szerezzen.
Első „enciklikájának”, ami a hagyomány szerint „pontifikátusa”
programjaként fogható fel, a „Deus caritas est” nevet adta, és benne a
„szeretettel” foglalkozott. Ebben az „enciklikában” megdöbbentően
„részletesen foglalkozott az érosz kifejezéssel”, miként ezt Dr. Carl
Angermayr „Ratzinger és a pogány szexuál-istenek” című tanulmányában
megjegyzi (Siebel/Angermayr, Ratzinger római aposztázia-szimbolikája,
2006). Ratzinger említett „apostoli” levelében az éroszt „legfőképpen az
emberben működő hajtóerőnek vagy hatalomnak, ami az erotikus
célkitűzést szolgálja” írta le, „de azt nem említette meg, hogy érosz a
görög világ számára isten is volt, az érzéki szerelem istene”, latinul
Ámor isten.
Bár, mondja Dr. Angermayr, Ratzinger
beszél arról, hogy „Ámort az antik templomi prostitúcióban isteni
hatalomként ünnepelték, az 'istenivel való egyesülésként'”, de ez,
Ratzinger szerint „hamis istenné tevés” volt, ami „'érosztól elrabolta
méltóságát'”. „Ratzinger ennek helyébe egy saját tételt dolgoz ki, hogy
a 'helyes istenné tevést' elvégezze. Ez annyiban sikerül is neki, hogy
terjedelmes megfontolások után azt a következtetést vonja le, hogy
Isten szeretetét 'éppenséggel érosznak lehet nevezni'. Mivel Isten a
szeretet, miként ezt az enciklika címe is mondja, anélkül, hogy a
gondolatmeneten erőszakot követnénk el, Ratzinger szerint Istent akár
érosznak is nevezhetjük.”
4. Dr. Angermayr így írja le az „érosz
antik istenné tevése és az érosz Ratzinger-i istenné tevése közötti
különbséget”: „Minkét esetben valaminek az istenné emeléséről van szó,
amiket a világból vezettek le. Ennyiben Ratzinger eljárása nagyon
hasonló a görögékéhez, csak hogy Ratzinger a keresztény Isten-ideával
jön elő, amit ki akar tölteni, miközben a görögök egy ilyen formát se
nem használtak, se nem színleltek. A görögök az ő istenné
nyilvánításukban tehát sokkal őszintébbek voltak, mint Ratzinger, aki
olvasóinak egy olyan éroszt tálal fel, aki ugyan keresztény köntöst
visel, de a keresztény Istennel azonosnak mégsem ismerhető fel.”
Siebel professzor ehhez ezt teszi hozzá: Ratzinger „enciklikája nem
akarta többé a keresztény terminológiát használni, ami az Evangéliumból
teljes világossággal adódik. Az Újszövetség mind a nyolc
szerzője – anélkül, hogy egymás között ebben megállapodtak volna –
kerülték az érosz szó használatát. Az Újszövetség könyveiben ez a szó
egyáltalán nem fordul elő [miként fent szó volt róla, Krisztus
követői, a katolikusok ilyen, legalábbis kétértelmű vagy félreérthető
témával nem foglalkoztak, ilyenekről nem beszéltek, ilyen szavakat nem
használtak]. Az Újszövetségben általában az agapé (görögül szeretet)
kifejezést használják, továbbá a filia (barátság) szót. Ezt az
enciklika is tudja. Ez bizonyítja, hogy Ratzinger szándékos
terminológiai fordulatot hajtott végre.”
Siebel ezt a költő
kérdést teszi fel: „Vajon miért nem használták az Újszövetség szerzői
az érosz kifejezést? Nyilván nem csak azért, mert e szó jelentését (a.
m. érzéki szeretet), és a görögül beszélő világ körülményeit jól
ismerték. 'Az igazi belső ok abban rejlik, hogy
az érzéki szeretet és azon mennyei szeretet között, mely Isten Fiának
megtestesülésében láthatóvá vált, áthidalhatatlan szakadék áll fenn'.
(Idézet: Fritz Tillmann, A katolikus erkölcstan 1950.) Ebben rejlik a
kereszténység központi öröksége.” – A zsinati szekta aposztáziája éppen
ezen örökség feladásában és a pogánysághoz való visszatérésben
mutatkozik meg. !!!!!!!!!!!!!!!
[Ezt tessék végre felfogni! Erről
szól a bekezdés is! Ez az, ami Wojtylát, Ratzingert, Bergogliot és az
egész zsinati szektát Krisztus Egyházától élesen elválasztja. És ez az,
ami az egész zsinati szektát nem csak közel hozza a világhoz, de azzal
teljesen azonossá teszi!]
5. Egy „pápát”, aki
ilyen terjengősen locsog az Éroszról, ha egyáltalán, akkor inkább a
reneszánsz korában tudnánk elképzelni, amikor az antik pogányság megint
divatba jött. Ratzinger azonban nem csak első „enciklikáját” szentelte
ennek a témának, hanem 2007. évi – mikor, ha nem pont nagyböjtben –
nagyböjti üzenetét is, amit egy közkedvelt bulvárlap ezzel a címmel
kürtölt világgá: „Pápa: Az erotika hozzátartozik az istenszeretethez”.
Netán egyszerűen csak megint melléfogott a „teológia Mozartja”, vagy
több rejlik e mögött?
Válaszul nézzük Dr. Angermayr írását: Ő
emlékeztet ugyanis arra, hogy 1992-ben „az 1965-ben végetért II.
Vatikáni Zsinat tanainak érett gyümölcseként jelent meg a »Katolikus
egyház katekizmusa«”, amit „egy 12 fős bizottság dolgozott ki Joseph
Ratzinger elnöklete alatt”. A munka felelőse a „domonkos”, és Bécs
későbbi „érseke”, Christoph Schönborn volt! Wojtyla 1992-ben approbálta
az új katekizmust. A német kiadás 1993-ban látott napvilágot.
„Különleges jellegzetességként a borítóra és a címlapra egy az antik
világból átvett képet raktak, melyen furulyát tartó pásztor látható.”
Ez a kép valójában a szarvakat viselő pásztor-istent, Pánt ábrázolja a
furulyájával.
6. Angermayr ezután egy olyan műből
idéz, mely ezzel a világ-katekizmussal foglalkozik. „Az új katekizmus
borítója olyan kép-szimbólumot hordoz, ami eredetileg egy pogány kép,
nevezetesen a furulyáján játszó Pán pásztor-istent ábrázolja.
Pán a középkorban a Sátán ősképe volt.
Ha felütjük a katekizmus első oldalát, akkor ott ennek az eredetileg
pogány ábrázolásnak a kereszténykedő jelentését olvashatjuk. E
magyarázat szerint ez a pásztor Krisztust ábrázolja, aki a furulyán az
igazság melódiájával hívja a híveket, és az élet fájának, vagyis a
keresztnek árnyékában, pihenteti őket.”
Angermayr így kommentálja
ezt a szöveget: „Kissé szokatlan, hogy egy félig meztelen figurát, aki
felsőruháját csak átveti a bal vállán, a Jó Pásztor képeként kell
értelmezni, különösen, ha a kereszt fája egy kiszáradt ág, aminek
egykor a törzsnek kellett lennie, belelóg a képbe. Csak a pásztorbot és
a juh találhatna joggal helyet egy keresztény képen; felszarvazás,
furulya és félig elszáradt fa azonban nem. A Jó Pásztor soha nem ülne
le egy padra, hogy furulyázzon. A Jó Pásztor mindig állva tekintetét a
nyájára szegezi, hogy védje és együtt tartsa juhait.”
A
keresztény ikonográfia az évszázadok során nem véletlenül dolgozta ki
az ábrázolások bizonyos típusait, melyektől súlyos károsodás nélkül nem
lehet eltérni. A Jó Pásztort a keresztény ókortól kezdve
mindig állva, juhval és bottal ábrázolták. Egy Pán pásztor-istent soha semmikor nem ábrázoltak jó pásztorként, azaz Krisztus Urunkként.
7. „Az ókori vallási elképzelések
szerint Pán, csakúgy, mint Érosz, a görög istenvilág tagja”, írja Dr,
Angermayr. „Pán az animális termékenység régi római istenének, Faunnak
felel meg. A görög Érosz a latin Ámornak felel meg. Pán apjának az
istenek hírnökét, Hermészt tartották. Pán a pásztoristen, akit a
pásztorok tiszteltek, de akinek tekintetétől rettegtek. Ismerve vad
érzékiségét mindig nimfákkal és szatírokkal körbevéve ábrázolták. Pánt
tartják a hét nádsípból álló Pán-furulya feltalálójának. Ezzel nem csak
a nimfákat csalogatja magához, hanem ezzel idéz az éjszakai csendben
az állatoknál és az embereknél páni félelmet elő, akik emiatt pánikba
esnek.”
Pánt többnyire a
hétsípú furulyával, vagy egy görbe bottal a kezében ábrázolják; ez
utóbbi maguknak a dolgoknak természetét és körforgását (például az
évszakok váltakozását) szimbolizálja. E leírás bizonyítja, hogy a
világ-katekizmus címlapján látható állítólagos „jó pásztor”
egyértelműen Pán pásztoristent ábrázolja, akit egy az isteneket
bemutató weblap így mutat be: „Pán a görögök szemtelen, nem-isteni
istene. Pán gyermekien játékos, örökké kéjsóvár és szenvedélyesen
szerelmeskedő isten.” A Révai Lexikon ezt írja róla: Pán „alakját
bakkecske-formájúnak képzelték (a törzse emberi, csak szarvai vannak,
de bak-lába és farka, s bozontos szőre van). A déli órában fejét
pihenésre hajló s napnyugta után pásztorsípot fújó Pán a
képzőművészetnek is kedvelt motívuma. Hol a nimfákkal játszadozik, hol
Selenével, a holdfény megszemélyesítőjével szerelmeskedik, és Dionysos
(Bacchus) isten mámoros kíséretében érzi jól magát.” – Ezek után
abszolút jogosan merül fel a kérdés:
Hogyan kerülhetett pont ez a visszataszító isten-alak mint „jó pásztor” a világ-katekizmus címlapjára?
8. Dr. Angermayr válaszát erre a
kérdésre újabb kérdéssel kezdi: „Köze volt Ratzingernek a Pán-kép
felhasználásához és az egész világon való elterjesztéséhez? E kérdésre
igennel kell válaszolni. Hiszen abban az időben ő volt a fő felelőse a
katekizmusnak, mind ennek tartalmi, mind formai megjelenésének, ő volt a
Hittani Kongregáció "prefektusa". A két fő érintett, Wojtyla és
Ratzinger valószínűleg együttes döntése volt, hogy a katekizmust e
pogány istennek szóló alig burkolt ajánlással adják ki. De akárhogy is
volt, az biztos, hogy mindkettőjüknek bele kellett abba egyeznie, hogy a katekizmus címlapján ez a kép szerepeljen.”
Wojtyla és Ratzinger rokonlelkűek voltak
– az erotika iránti nagyrabecsülésüket illetően is. Wojtyla szerdai
katekizmus-oktatásában öt éven át – 1979-től 1984-ig – prédikált a test
teológiájáról, mellyel valóságos szexuális forradalmat indított el
[lásd a honlap következő cikkeit:
Visszafordíthatatlan és
Az Egyház és Asmodeus című cikkeit, különösen ez utóbbi
4. részét: „A test teológiája” című fejezetet].
Wojtyla fő tézise így hangzott: „Férfi és nő a teremtés titkában
kölcsönösen egymás ajándékaivá válnak.” Ebből az tűnik ki, hogy szerinte
„a világrejtély kulcsa a szerelmi kapcsolatban rejlik. A test, és csak
a test, tudja a láthatatlant, a szellemit és az istenit láthatóvá
tenni. A szexuális egyesülés kölcsönös önátadást jelent az identitás
teljes megőrzésével, végeredményben a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a
Szentlélek egységének belső életének képmása.”
9. Halála előtt néhány évvel Wojtyla
„Római Triptychon“-jának, amit Ratzinger 2003 márciusában mutatott be,
első részében, melyben a szexualitásról esett a legtöbb szó, ezt írta:
„És amikor férfi és nő eggyé válik – csodálatos egyesülés ez – akkor …
az élet forrása után nyúlnak, mely bennük van.” Egy kommentátor így
reagált e mondatokra: „Egy pápa, aki halála közeledtét érezve
pszeudo-erotikus lírát ír, jól illene a humanizmus és a pogánysághoz
való visszatérés korába.”
Dr. Angermayr felhívja a figyelmet arra, hogy Ratzinger és Wojtyla nem
állt egyedül a Pán-isten iránti vonzódásukban. „Már pár évvel a
világ-katekizmus előtt a Habsburg Ottó vezette Páneurópai-unió a
Pán-isten ideájára támaszkodott, miként ezt a németországi páneurópai
ifjúság egyik könyve bizonyítja. E könyv címlapján egy körben álló
kereszt látható, melyet 12 kicsi és 9 nagyobb ötágú csillag vett körül.
Rögtön a tartalomjegyzék után egy szarvakkal, pánsíppal és szőrös
kecskelábbal ábrázolt Pán-kép következett, amit a következő oldalon a
könyv szerzői így mutattak be:
"A filozófiai-misztikus
spekulációban a pan név = minden, egész, összes hangzása elvezet Pánnak
világistenként való interpretálásához."”
Pán, mint az új
világisten Krisztus helyett, és mint a zsinati szekta
világkatekizmusának üzenete!? Vagy a derék, „konzervatív” Ratzinger nem
ezt képzelte? Vagy mégis?
10. Időközben a világ erre a kérdésre is
megkapta az egyértelmű választ, folytatja fejtegetéseit Dr. Angermayr,
hiszen ugyanez a Pán-kép nem sokkal ezután újra felbukkant a nagy
nyilvánosság előtt, mégpedig Ratzinger mitráján (azaz püspöksüvegén),
amit akkor viselt és mutatott be a Szent Péter téren összegyűlt nagy
tömegnek, amikor ünnepélyesen átvette a római szekta vezéri posztját.
Dr. Angermayr ezután Dr. Dr. Helmut Waldmann teológus és történésznek
Ratzinger „Deus caritas est” kezdetű enciklikájáról írt tanulmányából
azt a részt idézi, melyben a szerző Ratzinger mitrájáról, azaz az azon
látható képről beszél: „Ha 1993-ban, amikor a világ-katekizmus
megjelent, még fel lehetett tenni a kérdést, hogy a Pán-kép netán
Wojtyla megbízásából került a címlapra, akkor most, amikor pontosan
ugyanez a kép Ratzinger mitráján jelenik meg újból, minden kétséget
kizár afelől, hogy a Pán-istenre és a rá jellemző ismertetőjegyekre
való utalás a világ.katekizmus címlapján Ratzinger személyes ötlete és
kívánsága volt.”
Dr. Waldmann Ratzinger Pán-mitráját így írja le:
„A kép egy fatönkön ülő istent ábrázol, egyik kezében pásztorbottal, a
másikkal pedig egy tipikus pánsíppal. A katekizmusban e képről
olvasható magyarázat szerint, ez a kép "egy eredetileg valószínűleg
pogány kép a pásztorok életéből".
Ratzinger tehát egyáltalán
nem rejti véka alá, hogy mind a katekizmus címoldalán, mind az ő
mitráján egy pogány istent ábrázoló vignetta látható!”
Hitte volna bárki is, hogy eljön az az idő, amikor egy „pápa” koronázó
mitráján egy pogány istent állítanak nyíltan közszemlére? „Egy meztelen
Dávidot, egy alig felöltözött Mózest és egy lenge kendővel az ágyékát
betakarva ítélkező Krisztust, sőt pogány szibillákat [érdemes
emlékeztetni rá, hogy mindezeket Michelangelo produkálta, akiről
köztudomású, hogy homoszexuális volt: ezzel kapcsolatban hasznos újra
elolvasni a honlap ezen cikkét:
Szent Pál: a természet elleni vétek Isten büntetése]
a reneszánsztól ittas pápák hagytak vatikáni házi kápolnájuk falára és
síremlékükre megörökíteni, de egy Zeuszt, egy Héraklészt vagy egy
Aphroditét még ők sem. És most egyszerre egy Pán?”, teszi fel a költői
kérdést Dr. Waldmann. Majd így folytatja: „Még az sem segít, hogy – a
katekizmus magyarázata szerint – a Ratzinger által felhasznált Pán-képet
a római Domitilla-katakombának egyik keresztény sírkövéről másolták
le, hiszen ez még nem jelenti azt, hogy az őskeresztény ikonográfia
ezen terméke a katolikus üdvtan középpontjába való. [Ehelyütt arról nem
szabad megfeledkezni, hogy amíg fel nem bukkant Edesszában a
Krisztus-kép – azaz a ma Torinóban őrzött lepel, mely összehajtogatott
állapotában legfelül Jézus Krisztus arcát mutatja –, addig a
keresztények leginkább
a jó pásztor alakjában
római arcéllel, nyakában báránnyal ábrázolták Krisztust. Jézus arcának
ez a fajta ábrázolása a lepel felbukkanása után soha többet sehol nem
szerepelt. A torinói lepel és Veronika kendőjének a megtalálása után
senki nem merészelte Jézus arcát másképp ábrázolni, mint amilyen ezeken
látható, teljes egészében még Michelangelo sem.]
11. Dr. Waldmann tovább:
„Joseph
Ratzinger nyilvánvalóan már 2005 előtt mély hódolatot érzett e pogány
isten iránt. Már bíborosként drága volt számára a kisfiúk eme
kecskelábú megrontójában való hit, úgy, ahogy már régóta élénk vágy
dúlt benne, hogy mindenki, de tényleg mindenki terjessze a világon ezen
isten dicsőségét és buzgón kövesse nyomait.” [Jé, mennyire
összevág ez mindazzal, amit azóta Ratzinger intim életéből ismerni
lehet – lásd Don Villa tanulmányát a Chiesa Viva honlapon! És ezek után
miért lenne furcsa, hogy egy két évvel ezelőtt készített felmérés
szerint az amerikai „szeminaristák” több mint 80 százaléka
homoszexuális?]
De vajon biztosan Pán isten az, akit Ratzinger a
mitráján hord, és aki a világkatekizmus címlapján szerepel, vagy ez
pusztán egy rosszindulatú feltételezés? Dr. Waldmann ezt válaszolja e
kérdésre: Ratzingerék ugyan emberlábbal ábrázolják Pánt; ennek azonban
nincs jelentősége, hiszen
a világ-katekizmus magyarázatában maguk leírják, hogy a képen egy "pogány isten" látható
– és ez a "pogány isten" a kép jellegzetességei alapján csakis Pán
lehet. És az ókorból is ismertek emberlábú Pán-ábrázolások. Ratzinger
Pánjának tehát nincsenek patái, viszont vannak szarvai, melyek az ördög
keresztény ábrázolásainak biztos jellemzői [e szarvak a
világ-katekizmus címlapján még jól láthatók, Ratzinger mitráján kissé
nehezebben felfedezhetők, mert az itteni Pán több hajat kapott;
Egyébként az is érdekes, hogy Michelangelo lezseren öltözött Mózesének
is vannak szarvai, mégha annak gyorsan ki is találtak valamilyen
"keresztény" magyarázatot. És Michelangelóval kapcsolatban arról sem
szabad megfeledkezni, hogy ő Krisztust még a kereszten is teljesen
meztelenül ábrázolta, nem csak a Sixtusi kápolnában az Utolsó Ítéletkor
és a domonkosok római Sopra Minerva templomában Sziénai Szent Katalin
koporsója mellett.] –
Sátánnak tehát végülis sikerült nem akárhova, hanem Krisztus zászlajának egészen a középpontjába betörnie.” Ma ezen utolsó mondathoz még hozzátehetjük:
Hogyan
lehetett volna ennél még világosabban kifejezésre juttatni az
ember-csinálta-egyház démoni és keresztényellenes karakterét?
12. Pán és Dionysos, akinek kíséretéhez
az előbbi tartozott, szokásai, orgiáinak leírása minden lexikonban,
köztük az internetes lexikonokban is részletesen megtalálhatók. Ezeket
olvasván csodálkozni lehet-e még azon, hogy az ennek az
istennek szentelt ember-csinálta-egyház tele van a legundorítóbb
fajtájú szennyel és fajtalansággal, mégpedig nem csak Bergoglio óta, hanem – legkésőbb – már az Érosz- és Pán-tisztelő Wojtyla és Ratzinger óta?
13. De nem lehet, hogy egy kicsit
túlzásba visszük ezt a dolgot, és túlságosan belemerevedünk egy képbe,
amelyik talán nem is olyan fontos, és esetleg csak véletlenül került
Ratzinger mitrájára? Csakhogy az biztos, hogy a vignetta
nem véletlenül került oda,
hiszen közismert, hogy Joseph Ratzinger mekkora jelentőséget
tulajdonít kinézetének és a szimbolikának [és hogy mennyire elképesztő
módon hiú]. Minden vallásnak megvannak a maga jelképei és szimbólumai,
hogy azok a bennük levő rejtett tartalmat kifejezésre juttassák, és a
híveikkel könnyebben megértessék, követőik lelkébe jobban belevéssék. A
szimbolika ezért egyáltalán nem mellékes dolog. És azt is tudni kell,
hogy a „zsinati pápáknál” a mitra a tiarát helyettesíti, amióta Montini
ez utóbbit letette [Montini ezzel valójában Krisztus evilági
királyságáról mondott le, hiszen a tiara Krisztus hatalmát az emberek
felett jelképezte, de hát ez sem csoda azok számára, akik tudják, hogy
Montini valójában nem volt pápa].
És Ratzinger volt az első, aki „pápai címeréből” eltüntette a tiarát, és azon is a mitrát tette a helyére.
A
tiara, mint hármas korona, a pápának, mint Krisztus földi
helytartójának hármas – papi, tanítói, kormányzói – hatalmát jelképezi.
A német Wetzer és Welte-féle egyházlexikon ezt írja: „A több koronának
az a feladata, hogy látható módon mutatkozzék meg, hogy a pápa Krisztus
helytartója [ezért szabadott kizárólag csak nem-liturgikus alkalmakkor
viselni], akiről a Jelenések könyvében az áll, hogy: "Ekkor nyitva
láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt
Hűségesnek és Igaznak hívták. Igazságosan ítél és harcol. Szeme olyan,
mint a lobogó tűz, fején sok korona, ráírva a név, amelyet senki sem
tud, csak ő. …. Öltözetén a csípő körül ez a név volt felírva: Királyok
Királya és Urak Ura".”
(Jel 19,11-12/16) .”
Mindezek ismeretében,
nyilvánvaló, hogy ha a tiara helyett Pán-isten képével díszített mitra
díszeleg egy „pápa” fején „megkoronázása” alkalmával, akkor ez nagyonis
egyértelmű jelzés mindenki számára. Pláne, ha ezen a mitrán egyetlen
olyan keresztény szimbólum sem szerepel, mely a Pán-képet „zavarhatná” –
ellenkezőleg, ha ez a mitra tele van szabadkőműves szimbólumokkal, miként ezt „Chiesa Viva” említett tanulmányában részletesen kimutatta.
A kathpedia további érdekességeket fed fel a tiara és a szabadkőművesek
kapcsolatáról. A weblap először idézi a szabadkőművesek
sátán-himnuszát [amit a szabadkőműves nagymester G. Carducci írt, aki
első olaszként kapott irodalmi Nobel-díjat], amit a Vatikán melletti
gyűlésükön 1917-ben Kolbe atya személyesen hallott tőlük. Az atya a
felvonuláson ilyen rigmusokat hallott és látott: „Sátán fog a Vatikánban uralkodni, és a pápa svájci gárdistaként fog neki szolgálni.”. [Nem pont ez történik most a Vatikánban?] És a körbehordozott zászlókon Sátánt látta, amint az éppen Mihály arkangyalt győzi le.
A szabadkőművesek által „a világ uraként” tisztelt Baphomet is
egyértelműen Pán kozmosz-isten alakjából lett megmintázva (lásd Chiesa
Viva, Ratzinger tanulmányának oldalát).
14. Dr. Angermayr ezt a visszafogott
következtetést vonja le írásának végén: „Ratzinger aposztata
beállítottságát … egyértelmű szimbolikával mutatta be a világnak.”
Amihez még azt kell hozzáfűzni, hogy nem csak Ratzinger, hanem ezzel
mindazok aposztata beállítottsága lett a napnál is világosabban
megmutatva, akiket ő, mint az ember-csinálta-egyház feje reprezentál.
„Ez a jelkép bebizonyítja, hogy 2005. április 24-én a Szent Péter téren
nem egy pápát lehetett látni, hanem egy hamisjátékost, aki valójában
pont az ellentéte egy katolikus pápának, vagyis egy hitehagyott, aki
már régen elvesztette a hitét”, írja Angermayr –, akit azonban furcsa
módon a mai napig az ú. n. tradicionalisták és konzervatívok az
igazhitűség bajnokaként dicsőítenek [lásd de Mattei, Burke stb.].
„Ratzingernek egy évvel később kiadott
enciklikája ezt az irányvonalat folytatta és húzta alá” – ami további
bizonyítéka annak, hogy a "koronázási mitráján" nem véletlenül
szerepelt Pán – „hiszen ebben a körlevélben megint egy pogány isten,
Érosz – mégha némiképpen rejtve is – lesz a mindenható háromszemélyű
Istennel ugyanarra a fokra állítva” (jobban mondva "a helyére" állítva,
hiszen, ha Ratzinger Éroszát és Caritas-át azonosnak vesszük, akkor az
enciklika címéből: "Deus caritas est", minden erőltetettség nélkül
"Deus Eros est" lesz, mint ahogy Bergoglionál és Ratzinger legújabb
nyugdíjas művében az is lett). „A kettő együtt világossá teszi azt a
helyzetet, amiben Róma és a kereszténység jelenleg van.”
1846-ban a La Salette-i Szűzanya azt
jövendölte, hogy „Róma elveszti a hitet és az Antikrisztus székhelyévé
válik”. E jövendölésnek nem csak az első része következett már be, de
ha a tiara által jelzett háromszemélyű Isten helyett a Szent Péter
bazilikában és a Szent Péter téren a szarvas Pán, alias Baphomet
uralkodik, akkor már a jövendölés második része is
kétségtelenül valóra vált. [Legalábbis] szellemileg már régóta az
Antikrisztus ütötte fel székhelyét Rómában.
15.
A megmaradt keresztények ezzel súlyos figyelmeztetést kaptak arról, ami már van és „aminek csakhamar be kell következnie” (lásd Jel 1,1). Szent János részletesen kioktat bennünket erről az Apokalipszisában.
Azt a tényt, hogy Ratzinger a „koronázása” után többet nem reklámozta
Pánt, Dr. Angermayr ezzel magyarázza: „Pán-istent egy képben dicsőíteni
állítólagos jó pásztorként, egy dolog, de egy körlevélben néven
nevezni, már nyilvánvalóan túl feltűnő lett volna. Ezért megelégedetett
Érosz-szal, akinek pozitív karaktervonásai is vannak, és akit például
Platón [a görög szodomita filozófus] is nagyra becsült, és amit
könnyebb volt a keresztény Istennel összhangba hozni. Mindazonáltal
Ámor, a nyíllal és íjjal játszó kisfiú, az érzéki szerelem isteneként
továbbra is rokon marad a kéjsóvár Pánnal”, és egyértelműen a nagy
kéjnő, Babilonként mutatja be a modern Rómát és az
ember-csinálta-egyházat, miként ezt Szent János lefestette: „Ott láttam
egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt káromló
nevekkel, s hét feje és tíz szarva volt. Az asszony bíborba és
skarlátba öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve.
Kezében undoksággal és tisztátalan kéjjel telt aranyserleg. Homlokára
egy titokzatos név volt írva: "A nagy Babilon, a föld utálatra méltó
kicsapongóinak anyja."”
(Jel 17,3-5)
16.
Akinek még egy Bergoglio sem
tudja kinyitni a szemét, az várja továbbra is az aposztata és újpogány
Rómától az üdvét. De azok számára, akiknek még van fülük a hallásra és
szemük a látásra, nyilvánvaló, hogy ez a Róma nem fog többé megtérni,
hanem az a vég fogja elérni, ami számára a Jelenések Könyvében meg van
írva: „Egy erős angyal ekkor fölemelt egy malomkő nagyságú követ, és
bedobta a tengerbe ezekkel a szavakkal: "Ilyen lendülettel vetik majd
el Babilont, a nagy várost, és többé nyomát sem találni.” (Jel 18,21)
[Az interneten találtam a következő idézetet Ratzingertől:
77. oldal, 7. fejezet: „A bástyák lerombolása”
„Ratzinger kardinális kijelentette: "Tény, hogy amint arra Hans Urs von
Balthasar már 1952-ben rámutatott, az Egyháznak fel kell adnia sok
olyan dolgot, melyek mindeddig a biztosítékot jelentették számára, és
amelyeket magától értetődőnek vett. Le kell bontania régóta fennálló
bástyákat és egyedül csak a hit pajzsában kell bíznia." ...Ratzinger
elismeri, hogy le szeretné rombolni azokat a dolgokat, melyek az
Egyháznak biztosítékot adnak! A bíboros különös látásmódja szerint
egyedül a hit pajzsában kell bíznia az Egyháznak. De ez mégis mit
jelent? Hogyan tartsanak ki a katolikusok a hitükben, hacsak azok a
bizonyos bástyák, melyeket a bíboros le akar rombolni, nem jelentenek
számukra biztosítékot?... .... a bíboros maga áldja az "új teológiát",
melynek fő célja az Egyház hagyományos teológiájának lebontása, amely
világosan és pontosan meghatározta azokat a hitigazságokat, melyeket a
katolikus hinni köteles. Felszólításából, hogy a régóta fennálló
bástyákat le kell rombolni, világosan látszik a szétzúzás iránti vágy.”
E pár mondatból is kiderül, hogy Bergoglio semmi mást nem csinál,
mint amit elődei előre kijelöltek a számára. Mindössze azzal a
különbséggel, hogy ő nemcsak elméletben oktat, hanem ocsmány, lealázó
tettivel szemlélteti is a hitehagyást, a – hivatalos – a kereszténység
lezüllését. Ezektől a tettektől elődei még viszolyogtak, de Bergoglio,
mint a megtestesült Pán, már élvezetet talál a mocsokban testileg is
végrehajtott hentergésben.]
(Az első fotón a világ-katekizmus magyar
kiadásának címoldalán található kép látható, a másodikon Ratzinger
mitrája, ez utóbbi a Chiesa Viva honlapról való)
(forrás:
http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2019. február 7.)
http://katolikus-honlap.hu/1901/kejno.htm
