Érosz (Ámor), Pán és a kéjnő

1. Sok tekintet szegeződik Rómára: köztük a „tradicionalisták”, a lefebvristák, sőt a Papa materialiter non formaliter, azaz szedeprivácionizmus (bennük Sanborn csapata) irány híveinek tekintete is. Éberen figyelik a NOM-os szektában zajló történéseket, hiszen üdvüket még mindig Rómától várják. Konokul abban hisznek, hogy onnan kapnak majd egy igazi pápát. Azt hiszik, és azt tanítják, hogy az ember-csinálta-egyház modern Rómájából fog egykor, miután tagjai megtértek, az ő pápájuk előjönni. Ez a megingathatatlan reményük, amit monstrancia gyanánt hordoznak maguk előtt. Ha Róma egyszer megtér, akkor minden megint jó lesz, hiszik és hirdetik rendületlenül. De honnan van ez a nagy reménységük?
Az aktuális valóság ugyanis semmi efféle reménykedést nem enged meg. Fennállásának több mint 50 éve alatt a zsinati szekta annyira megszilárdult és berendezkedett, hogy emberi mérlegelés szerint visszafordulására vagy „megtérésére” még gondolni sem lehet. Egyébként ez minden eretnek és szakadár szektára érvényes: a történelmi visszatekintés mutatja, hogy egynémely kisebb keleti-egyházon kívül egyetlen más elszakadt szekta sem találta meg többé a visszafelé vezető utat Krisztus igaz Egyházába. És mégis, ezek az urak valóban azt hiszik, hogy pont most, amikor a hitehagyás a római szektában már visszavonhatatlanul befejeződött, nem csak egy szekta, de az egész keresztényellenes ellen-egyház az ő ellen-pápáival megtér, méghozzá olyan alaposan, hogy abból Krisztusnak új, legitim helytartója léphet ki?

2. Vagy létezik valamilyen természetfeletti kinyilatkoztatás, amelyik e reménykedésre okot szolgáltat? Válaszul e vélekedés védelmezői rendszerint Krisztus szavaira hivatkoznak, miszerint a pokol kapui nem vesznek erőt Egyházán (lásd: Mt 16,18: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt”). Csakhogy ez az ígéret nem vonatkozhat az ú. n. II. Vatikáni Zsinat által kreált ember-csinálta-egyházra! Ha ugyanis ez lenne Krisztus Egyháza, melyre az Úr ígérete vonatkozik, akkor ez az ígéret érvénytelen lenne, hiszen ezen a pokol kapui már régen erőt vettek, és egy aposztata szektát csináltak belőle.
[Lásd a honlap e cikkének Hogyan vehetnének erőt a pokol kapui az Egyházon? kijelentéseit, többek között ezeket: „Mert hogyan vennének erőt a pokol kapui az Egyházon? Mi a határfal, ami Jézus Krisztus birodalma és Sátán birodalma között áll? A határfal az isteni igazság. Mert, ha az Egyházba akár csak egyetlen egy tévtan, egyetlen egy eretnekség behatolna, és ezt nyilvánosan, tanítóhivatali kötelezettséggel tanítanák, akkor ezzel a pokol kapui legyőznék az Egyházat. Mert egyetlen egy tévtan lerombolja az isteni hitet – és ezzel természetesen a természetfeletti Egyházat!” – „Ezért Krisztus e szavait – „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” – csak így lehet értelmezni: Isten a nagy hitehagyás idején megengedi, hogy a katolikusoknak pápa nélkül kelljen élniük. Hiszen egy eretneket pápának elismerni mindenképpen azt jelentené, hogy a pokol kapui legyőzték az Egyházat. Mert annál alaposabban nem lehet az Egyházat lerombolni, mint egy eretnek „tanítóhivatal” által, ami egyébként is önellentmondás. Egy eretneket szikla-embernek elismerni, pont ez lenne a legnagyobb mértékű képtelenség.”]

De melyik kinyilatkoztatás beszél az ember-csinálta-egyház sorsáról?

János apostol Jelenések könyve beszél a nagy városról, Babilonról, és az ember-csinálta-egyházról, mint arról a nagy kéjnőről, aki a vadállaton (az Antikrisztuson) lovagol [Jel 17,3-4: „Ott láttam egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt káromló nevekkel, … Az asszony bíborba és skarlátba öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve. Kezében; undoksággal és tisztátalan kéjjel telt aranyserleg. Homlokára egy titokzatos név volt írva: "A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja"”]. Megtérésről vagy helyreállításról Szent János egy szót sem szól, hanem csak pusztulásról és teljes megsemmisítésről. Ez lesz a büntetés Róma hitehagyásáért és a sötét pogányságba való visszaeséséért. Az Üdvözítő a hozzá hűségeseknek előre megmondta, hogy kis nyáj lesznek (Lk 12,32: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát.”), hogy pásztor nélküli szétszéledt nyáj lesznek (Mk 14,27; Mt 26,31: „Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai”; Jn 16,32: „Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok”), és mindezek után arra inti őket, hogy vonuljanak ki idejében Babilonból (Jel 18,4: „Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik!”).
Nekünk tehát ne legyen semmiféle közösségünk azzal az aposztata és újpogány Rómával, mely halálra van ítélve, amit a Jelenések könyve részletesen leír, és ami teljes és visszavonhatatlan lesz. Miért várnánk akkor még mindig onnan az üdvösségünket?

3. (Az érosz istenné tevése) Senki nem mutatta be a hitehagyott ember-csinálta egyházat nyomatékosabban Babilonként, a nagy kéjnőként, mint Wojtyla a maga 1986-os borzalmas Assisi-i vallás-találkozójával. És senki nem mutatta be az újpogány Rómát plasztikusabban Bábelként, a nagy tornyú városként (Ter 11,1-9), mint utóda, Ratzinger, a „konzervatív tradíció-barát”. Úgy tűnik, hogy Ratzingernek, miután elfoglalta az ellenpápai széket, nem volt fontosabb célja, mint az, hogy a pogányságnak Rómában ismét megbecsülést szerezzen. Első „enciklikájának”, ami a hagyomány szerint „pontifikátusa” programjaként fogható fel, a „Deus caritas est” nevet adta, és benne a „szeretettel” foglalkozott. Ebben az „enciklikában” megdöbbentően „részletesen foglalkozott az érosz kifejezéssel”, miként ezt Dr. Carl Angermayr „Ratzinger és a pogány szexuál-istenek” című tanulmányában megjegyzi (Siebel/Angermayr, Ratzinger római aposztázia-szimbolikája, 2006). Ratzinger említett „apostoli” levelében az éroszt „legfőképpen az emberben működő hajtóerőnek vagy hatalomnak, ami az erotikus célkitűzést szolgálja” írta le, „de azt nem említette meg, hogy érosz a görög világ számára isten is volt, az érzéki szerelem istene”, latinul Ámor isten.

Bár, mondja Dr. Angermayr, Ratzinger beszél arról, hogy „Ámort az antik templomi prostitúcióban isteni hatalomként ünnepelték, az 'istenivel való egyesülésként'”, de ez, Ratzinger szerint „hamis istenné tevés” volt, ami „'érosztól elrabolta méltóságát'”. „Ratzinger ennek helyébe egy saját tételt dolgoz ki, hogy a 'helyes istenné tevést' elvégezze. Ez annyiban sikerül is neki, hogy terjedelmes megfontolások után azt a következtetést vonja le, hogy Isten szeretetét 'éppenséggel érosznak lehet nevezni'. Mivel Isten a szeretet, miként ezt az enciklika címe is mondja, anélkül, hogy a gondolatmeneten erőszakot követnénk el, Ratzinger szerint Istent akár érosznak is nevezhetjük.”

4. Dr. Angermayr így írja le az „érosz antik istenné tevése és az érosz Ratzinger-i istenné tevése közötti különbséget”: „Minkét esetben valaminek az istenné emeléséről van szó, amiket a világból vezettek le. Ennyiben Ratzinger eljárása nagyon hasonló a görögékéhez, csak hogy Ratzinger a keresztény Isten-ideával jön elő, amit ki akar tölteni, miközben a görögök egy ilyen formát se nem használtak, se nem színleltek. A görögök az ő istenné nyilvánításukban tehát sokkal őszintébbek voltak, mint Ratzinger, aki olvasóinak egy olyan éroszt tálal fel, aki ugyan keresztény köntöst visel, de a keresztény Istennel azonosnak mégsem ismerhető fel.”
Siebel professzor ehhez ezt teszi hozzá: Ratzinger „enciklikája nem akarta többé a keresztény terminológiát használni, ami az Evangéliumból teljes világossággal adódik. Az Újszövetség mind a nyolc szerzője – anélkül, hogy egymás között ebben megállapodtak volna – kerülték az érosz szó használatát. Az Újszövetség könyveiben ez a szó egyáltalán nem fordul elő [miként fent szó volt róla, Krisztus követői, a katolikusok ilyen, legalábbis kétértelmű vagy félreérthető témával nem foglalkoztak, ilyenekről nem beszéltek, ilyen szavakat nem használtak]. Az Újszövetségben általában az agapé (görögül szeretet) kifejezést használják, továbbá a filia (barátság) szót. Ezt az enciklika is tudja. Ez bizonyítja, hogy Ratzinger szándékos terminológiai fordulatot hajtott végre.”
Siebel ezt a költő kérdést teszi fel: „Vajon miért nem használták az Újszövetség szerzői az érosz kifejezést? Nyilván nem csak azért, mert e szó jelentését (a. m. érzéki szeretet), és a görögül beszélő világ körülményeit jól ismerték. 'Az igazi belső ok abban rejlik, hogy az érzéki szeretet és azon mennyei szeretet között, mely Isten Fiának megtestesülésében láthatóvá vált, áthidalhatatlan szakadék áll fenn'. (Idézet: Fritz Tillmann, A katolikus erkölcstan 1950.) Ebben rejlik a kereszténység központi öröksége.” – A zsinati szekta aposztáziája éppen ezen örökség feladásában és a pogánysághoz való visszatérésben mutatkozik meg. !!!!!!!!!!!!!!!
[Ezt tessék végre felfogni! Erről szól a bekezdés is! Ez az, ami Wojtylát, Ratzingert, Bergogliot és az egész zsinati szektát Krisztus Egyházától élesen elválasztja. És ez az, ami az egész zsinati szektát nem csak közel hozza a világhoz, de azzal teljesen azonossá teszi!]

5. Egy „pápát”, aki ilyen terjengősen locsog az Éroszról, ha egyáltalán, akkor inkább a reneszánsz korában tudnánk elképzelni, amikor az antik pogányság megint divatba jött. Ratzinger azonban nem csak első „enciklikáját” szentelte ennek a témának, hanem 2007. évi – mikor, ha nem pont nagyböjtben – nagyböjti üzenetét is, amit egy közkedvelt bulvárlap ezzel a címmel kürtölt világgá: „Pápa: Az erotika hozzátartozik az istenszeretethez”. Netán egyszerűen csak megint melléfogott a „teológia Mozartja”, vagy több rejlik e mögött?

Válaszul nézzük Dr. Angermayr írását: Ő emlékeztet ugyanis arra, hogy 1992-ben „az 1965-ben végetért II. Vatikáni Zsinat tanainak érett gyümölcseként jelent meg a »Katolikus egyház katekizmusa«”, amit „egy 12 fős bizottság dolgozott ki Joseph Ratzinger elnöklete alatt”. A munka felelőse a „domonkos”, és Bécs későbbi „érseke”, Christoph Schönborn volt! Wojtyla 1992-ben approbálta az új katekizmust. A német kiadás 1993-ban látott napvilágot. „Különleges jellegzetességként a borítóra és a címlapra egy az antik világból átvett képet raktak, melyen furulyát tartó pásztor látható.” Ez a kép valójában a szarvakat viselő pásztor-istent, Pánt ábrázolja a furulyájával.

6. Angermayr ezután egy olyan műből idéz, mely ezzel a világ-katekizmussal foglalkozik. „Az új katekizmus borítója olyan kép-szimbólumot hordoz, ami eredetileg egy pogány kép, nevezetesen a furulyáján játszó Pán pásztor-istent ábrázolja. Pán a középkorban a Sátán ősképe volt. Ha felütjük a katekizmus első oldalát, akkor ott ennek az eredetileg pogány ábrázolásnak a kereszténykedő jelentését olvashatjuk. E magyarázat szerint ez a pásztor Krisztust ábrázolja, aki a furulyán az igazság melódiájával hívja a híveket, és az élet fájának, vagyis a keresztnek árnyékában, pihenteti őket.”
Angermayr így kommentálja ezt a szöveget: „Kissé szokatlan, hogy egy félig meztelen figurát, aki felsőruháját csak átveti a bal vállán, a Jó Pásztor képeként kell értelmezni, különösen, ha a kereszt fája egy kiszáradt ág, aminek egykor a törzsnek kellett lennie, belelóg a képbe. Csak a pásztorbot és a juh találhatna joggal helyet egy keresztény képen; felszarvazás, furulya és félig elszáradt fa azonban nem. A Jó Pásztor soha nem ülne le egy padra, hogy furulyázzon. A Jó Pásztor mindig állva tekintetét a nyájára szegezi, hogy védje és együtt tartsa juhait.”
A keresztény ikonográfia az évszázadok során nem véletlenül dolgozta ki az ábrázolások bizonyos típusait, melyektől súlyos károsodás nélkül nem lehet eltérni. A Jó Pásztort a keresztény ókortól kezdve mindig állva, juhval és bottal ábrázolták. Egy Pán pásztor-istent soha semmikor nem ábrázoltak jó pásztorként, azaz Krisztus Urunkként.

7. „Az ókori vallási elképzelések szerint Pán, csakúgy, mint Érosz, a görög istenvilág tagja”, írja Dr, Angermayr. „Pán az animális termékenység régi római istenének, Faunnak felel meg. A görög Érosz a latin Ámornak felel meg. Pán apjának az istenek hírnökét, Hermészt tartották. Pán a pásztoristen, akit a pásztorok tiszteltek, de akinek tekintetétől rettegtek. Ismerve vad érzékiségét mindig nimfákkal és szatírokkal körbevéve ábrázolták. Pánt tartják a hét nádsípból álló Pán-furulya feltalálójának. Ezzel nem csak a nimfákat csalogatja magához, hanem ezzel idéz az éjszakai csendben az állatoknál és az embereknél páni félelmet elő, akik emiatt pánikba esnek.”

Pánt többnyire a hétsípú furulyával, vagy egy görbe bottal a kezében ábrázolják; ez utóbbi maguknak a dolgoknak természetét és körforgását (például az évszakok váltakozását) szimbolizálja. E leírás bizonyítja, hogy a világ-katekizmus címlapján látható állítólagos „jó pásztor” egyértelműen Pán pásztoristent ábrázolja, akit egy az isteneket bemutató weblap így mutat be: „Pán a görögök szemtelen, nem-isteni istene. Pán gyermekien játékos, örökké kéjsóvár és szenvedélyesen szerelmeskedő isten.” A Révai Lexikon ezt írja róla: Pán „alakját bakkecske-formájúnak képzelték (a törzse emberi, csak szarvai vannak, de bak-lába és farka, s bozontos szőre van). A déli órában fejét pihenésre hajló s napnyugta után pásztorsípot fújó Pán a képzőművészetnek is kedvelt motívuma. Hol a nimfákkal játszadozik, hol Selenével, a holdfény megszemélyesítőjével szerelmeskedik, és Dionysos (Bacchus) isten mámoros kíséretében érzi jól magát.” – Ezek után abszolút jogosan merül fel a kérdés: Hogyan kerülhetett pont ez a visszataszító isten-alak mint „jó pásztor” a világ-katekizmus címlapjára?

8. Dr. Angermayr válaszát erre a kérdésre újabb kérdéssel kezdi: „Köze volt Ratzingernek a Pán-kép felhasználásához és az egész világon való elterjesztéséhez? E kérdésre igennel kell válaszolni. Hiszen abban az időben ő volt a fő felelőse a katekizmusnak, mind ennek tartalmi, mind formai megjelenésének, ő volt a Hittani Kongregáció "prefektusa". A két fő érintett, Wojtyla és Ratzinger valószínűleg együttes döntése volt, hogy a katekizmust e pogány istennek szóló alig burkolt ajánlással adják ki. De akárhogy is volt, az biztos, hogy mindkettőjüknek bele kellett abba egyeznie, hogy a katekizmus címlapján ez a kép szerepeljen.”

Wojtyla és Ratzinger rokonlelkűek voltak – az erotika iránti nagyrabecsülésüket illetően is. Wojtyla szerdai katekizmus-oktatásában öt éven át – 1979-től 1984-ig – prédikált a test teológiájáról, mellyel valóságos szexuális forradalmat indított el [lásd a honlap következő cikkeit: Visszafordíthatatlan és Az Egyház és Asmodeus című cikkeit, különösen ez utóbbi 4. részét: „A test teológiája” című fejezetet].
Wojtyla fő tézise így hangzott: „Férfi és nő a teremtés titkában kölcsönösen egymás ajándékaivá válnak.” Ebből az tűnik ki, hogy szerinte „a világrejtély kulcsa a szerelmi kapcsolatban rejlik. A test, és csak a test, tudja a láthatatlant, a szellemit és az istenit láthatóvá tenni. A szexuális egyesülés kölcsönös önátadást jelent az identitás teljes megőrzésével, végeredményben a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységének belső életének képmása.”

9. Halála előtt néhány évvel Wojtyla „Római Triptychon“-jának, amit Ratzinger 2003 márciusában mutatott be, első részében, melyben a szexualitásról esett a legtöbb szó, ezt írta: „És amikor férfi és nő eggyé válik – csodálatos egyesülés ez – akkor … az élet forrása után nyúlnak, mely bennük van.” Egy kommentátor így reagált e mondatokra: „Egy pápa, aki halála közeledtét érezve pszeudo-erotikus lírát ír, jól illene a humanizmus és a pogánysághoz való visszatérés korába.”

Dr. Angermayr felhívja a figyelmet arra, hogy Ratzinger és Wojtyla nem állt egyedül a Pán-isten iránti vonzódásukban. „Már pár évvel a világ-katekizmus előtt a Habsburg Ottó vezette Páneurópai-unió a Pán-isten ideájára támaszkodott, miként ezt a németországi páneurópai ifjúság egyik könyve bizonyítja. E könyv címlapján egy körben álló kereszt látható, melyet 12 kicsi és 9 nagyobb ötágú csillag vett körül. Rögtön a tartalomjegyzék után egy szarvakkal, pánsíppal és szőrös kecskelábbal ábrázolt Pán-kép következett, amit a következő oldalon a könyv szerzői így mutattak be: "A filozófiai-misztikus spekulációban a pan név = minden, egész, összes hangzása elvezet Pánnak világistenként való interpretálásához."”
Pán, mint az új világisten Krisztus helyett, és mint a zsinati szekta világkatekizmusának üzenete!? Vagy a derék, „konzervatív” Ratzinger nem ezt képzelte? Vagy mégis?

10. Időközben a világ erre a kérdésre is megkapta az egyértelmű választ, folytatja fejtegetéseit Dr. Angermayr, hiszen ugyanez a Pán-kép nem sokkal ezután újra felbukkant a nagy nyilvánosság előtt, mégpedig Ratzinger mitráján (azaz püspöksüvegén), amit akkor viselt és mutatott be a Szent Péter téren összegyűlt nagy tömegnek, amikor ünnepélyesen átvette a római szekta vezéri posztját. Dr. Angermayr ezután Dr. Dr. Helmut Waldmann teológus és történésznek Ratzinger „Deus caritas est” kezdetű enciklikájáról írt tanulmányából azt a részt idézi, melyben a szerző Ratzinger mitrájáról, azaz az azon látható képről beszél: „Ha 1993-ban, amikor a világ-katekizmus megjelent, még fel lehetett tenni a kérdést, hogy a Pán-kép netán Wojtyla megbízásából került a címlapra, akkor most, amikor pontosan ugyanez a kép Ratzinger mitráján jelenik meg újból, minden kétséget kizár afelől, hogy a Pán-istenre és a rá jellemző ismertetőjegyekre való utalás a világ.katekizmus címlapján Ratzinger személyes ötlete és kívánsága volt.”
Dr. Waldmann Ratzinger Pán-mitráját így írja le: „A kép egy fatönkön ülő istent ábrázol, egyik kezében pásztorbottal, a másikkal pedig egy tipikus pánsíppal. A katekizmusban e képről olvasható magyarázat szerint, ez a kép "egy eredetileg valószínűleg pogány kép a pásztorok életéből". Ratzinger tehát egyáltalán nem rejti véka alá, hogy mind a katekizmus címoldalán, mind az ő mitráján egy pogány istent ábrázoló vignetta látható!”
Hitte volna bárki is, hogy eljön az az idő, amikor egy „pápa” koronázó mitráján egy pogány istent állítanak nyíltan közszemlére? „Egy meztelen Dávidot, egy alig felöltözött Mózest és egy lenge kendővel az ágyékát betakarva ítélkező Krisztust, sőt pogány szibillákat [érdemes emlékeztetni rá, hogy mindezeket Michelangelo produkálta, akiről köztudomású, hogy homoszexuális volt: ezzel kapcsolatban hasznos újra elolvasni a honlap ezen cikkét: Szent Pál: a természet elleni vétek Isten büntetése] a reneszánsztól ittas pápák hagytak vatikáni házi kápolnájuk falára és síremlékükre megörökíteni, de egy Zeuszt, egy Héraklészt vagy egy Aphroditét még ők sem. És most egyszerre egy Pán?”, teszi fel a költői kérdést Dr. Waldmann. Majd így folytatja: „Még az sem segít, hogy – a katekizmus magyarázata szerint – a Ratzinger által felhasznált Pán-képet a római Domitilla-katakombának egyik keresztény sírkövéről másolták le, hiszen ez még nem jelenti azt, hogy az őskeresztény ikonográfia ezen terméke a katolikus üdvtan középpontjába való. [Ehelyütt arról nem szabad megfeledkezni, hogy amíg fel nem bukkant Edesszában a Krisztus-kép – azaz a ma Torinóban őrzött lepel, mely összehajtogatott állapotában legfelül Jézus Krisztus arcát mutatja –, addig a keresztények leginkább a jó pásztor alakjában római arcéllel, nyakában báránnyal ábrázolták Krisztust. Jézus arcának ez a fajta ábrázolása a lepel felbukkanása után soha többet sehol nem szerepelt. A torinói lepel és Veronika kendőjének a megtalálása után senki nem merészelte Jézus arcát másképp ábrázolni, mint amilyen ezeken látható, teljes egészében még Michelangelo sem.]

11. Dr. Waldmann tovább: „Joseph Ratzinger nyilvánvalóan már 2005 előtt mély hódolatot érzett e pogány isten iránt. Már bíborosként drága volt számára a kisfiúk eme kecskelábú megrontójában való hit, úgy, ahogy már régóta élénk vágy dúlt benne, hogy mindenki, de tényleg mindenki terjessze a világon ezen isten dicsőségét és buzgón kövesse nyomait.” [Jé, mennyire összevág ez mindazzal, amit azóta Ratzinger intim életéből ismerni lehet – lásd Don Villa tanulmányát a Chiesa Viva honlapon! És ezek után miért lenne furcsa, hogy egy két évvel ezelőtt készített felmérés szerint az amerikai „szeminaristák” több mint 80 százaléka homoszexuális?]
De vajon biztosan Pán isten az, akit Ratzinger a mitráján hord, és aki a világkatekizmus címlapján szerepel, vagy ez pusztán egy rosszindulatú feltételezés? Dr. Waldmann ezt válaszolja e kérdésre: Ratzingerék ugyan emberlábbal ábrázolják Pánt; ennek azonban nincs jelentősége, hiszen a világ-katekizmus magyarázatában maguk leírják, hogy a képen egy "pogány isten" látható – és ez a "pogány isten" a kép jellegzetességei alapján csakis Pán lehet. És az ókorból is ismertek emberlábú Pán-ábrázolások. Ratzinger Pánjának tehát nincsenek patái, viszont vannak szarvai, melyek az ördög keresztény ábrázolásainak biztos jellemzői [e szarvak a világ-katekizmus címlapján még jól láthatók, Ratzinger mitráján kissé nehezebben felfedezhetők, mert az itteni Pán több hajat kapott; Egyébként az is érdekes, hogy Michelangelo lezseren öltözött Mózesének is vannak szarvai, mégha annak gyorsan ki is találtak valamilyen "keresztény" magyarázatot. És Michelangelóval kapcsolatban arról sem szabad megfeledkezni, hogy ő Krisztust még a kereszten is teljesen meztelenül ábrázolta, nem csak a Sixtusi kápolnában az Utolsó Ítéletkor és a domonkosok római Sopra Minerva templomában Sziénai Szent Katalin koporsója mellett.] – Sátánnak tehát végülis sikerült nem akárhova, hanem Krisztus zászlajának egészen a középpontjába betörnie.” Ma ezen utolsó mondathoz még hozzátehetjük: Hogyan lehetett volna ennél még világosabban kifejezésre juttatni az ember-csinálta-egyház démoni és keresztényellenes karakterét?

12. Pán és Dionysos, akinek kíséretéhez az előbbi tartozott, szokásai, orgiáinak leírása minden lexikonban, köztük az internetes lexikonokban is részletesen megtalálhatók. Ezeket olvasván csodálkozni lehet-e még azon, hogy az ennek az istennek szentelt ember-csinálta-egyház tele van a legundorítóbb fajtájú szennyel és fajtalansággal, mégpedig nem csak Bergoglio óta, hanem – legkésőbb – már az Érosz- és Pán-tisztelő Wojtyla és Ratzinger óta?

13. De nem lehet, hogy egy kicsit túlzásba visszük ezt a dolgot, és túlságosan belemerevedünk egy képbe, amelyik talán nem is olyan fontos, és esetleg csak véletlenül került Ratzinger mitrájára? Csakhogy az biztos, hogy a vignetta nem véletlenül került oda, hiszen közismert, hogy Joseph Ratzinger mekkora jelentőséget tulajdonít kinézetének és a szimbolikának [és hogy mennyire elképesztő módon hiú]. Minden vallásnak megvannak a maga jelképei és szimbólumai, hogy azok a bennük levő rejtett tartalmat kifejezésre juttassák, és a híveikkel könnyebben megértessék, követőik lelkébe jobban belevéssék. A szimbolika ezért egyáltalán nem mellékes dolog. És azt is tudni kell, hogy a „zsinati pápáknál” a mitra a tiarát helyettesíti, amióta Montini ez utóbbit letette [Montini ezzel valójában Krisztus evilági királyságáról mondott le, hiszen a tiara Krisztus hatalmát az emberek felett jelképezte, de hát ez sem csoda azok számára, akik tudják, hogy Montini valójában nem volt pápa].
És Ratzinger volt az első, aki „pápai címeréből” eltüntette a tiarát, és azon is a mitrát tette a helyére. A tiara, mint hármas korona, a pápának, mint Krisztus földi helytartójának hármas – papi, tanítói, kormányzói – hatalmát jelképezi. A német Wetzer és Welte-féle egyházlexikon ezt írja: „A több koronának az a feladata, hogy látható módon mutatkozzék meg, hogy a pápa Krisztus helytartója [ezért szabadott kizárólag csak nem-liturgikus alkalmakkor viselni], akiről a Jelenések könyvében az áll, hogy: "Ekkor nyitva láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták. Igazságosan ítél és harcol. Szeme olyan, mint a lobogó tűz, fején sok korona, ráírva a név, amelyet senki sem tud, csak ő. …. Öltözetén a csípő körül ez a név volt felírva: Királyok Királya és Urak Ura".” (Jel 19,11-12/16) .”

Mindezek ismeretében, nyilvánvaló, hogy ha a tiara helyett Pán-isten képével díszített mitra díszeleg egy „pápa” fején „megkoronázása” alkalmával, akkor ez nagyonis egyértelmű jelzés mindenki számára. Pláne, ha ezen a mitrán egyetlen olyan keresztény szimbólum sem szerepel, mely a Pán-képet „zavarhatná” – ellenkezőleg, ha ez a mitra tele van szabadkőműves szimbólumokkal, miként ezt „Chiesa Viva” említett tanulmányában részletesen kimutatta.
A kathpedia további érdekességeket fed fel a tiara és a szabadkőművesek kapcsolatáról. A weblap először idézi a szabadkőművesek sátán-himnuszát [amit a szabadkőműves nagymester G. Carducci írt, aki első olaszként kapott irodalmi Nobel-díjat], amit a Vatikán melletti gyűlésükön 1917-ben Kolbe atya személyesen hallott tőlük. Az atya a felvonuláson ilyen rigmusokat hallott és látott: „Sátán fog a Vatikánban uralkodni, és a pápa svájci gárdistaként fog neki szolgálni.”. [Nem pont ez történik most a Vatikánban?] És a körbehordozott zászlókon Sátánt látta, amint az éppen Mihály arkangyalt győzi le.
A szabadkőművesek által „a világ uraként” tisztelt Baphomet is egyértelműen Pán kozmosz-isten alakjából lett megmintázva (lásd Chiesa Viva, Ratzinger tanulmányának oldalát).

14. Dr. Angermayr ezt a visszafogott következtetést vonja le írásának végén: „Ratzinger aposztata beállítottságát … egyértelmű szimbolikával mutatta be a világnak.” Amihez még azt kell hozzáfűzni, hogy nem csak Ratzinger, hanem ezzel mindazok aposztata beállítottsága lett a napnál is világosabban megmutatva, akiket ő, mint az ember-csinálta-egyház feje reprezentál. „Ez a jelkép bebizonyítja, hogy 2005. április 24-én a Szent Péter téren nem egy pápát lehetett látni, hanem egy hamisjátékost, aki valójában pont az ellentéte egy katolikus pápának, vagyis egy hitehagyott, aki már régen elvesztette a hitét”, írja Angermayr –, akit azonban furcsa módon a mai napig az ú. n. tradicionalisták és konzervatívok az igazhitűség bajnokaként dicsőítenek [lásd de Mattei, Burke stb.].

„Ratzingernek egy évvel később kiadott enciklikája ezt az irányvonalat folytatta és húzta alá” – ami további bizonyítéka annak, hogy a "koronázási mitráján" nem véletlenül szerepelt Pán – „hiszen ebben a körlevélben megint egy pogány isten, Érosz – mégha némiképpen rejtve is – lesz a mindenható háromszemélyű Istennel ugyanarra a fokra állítva” (jobban mondva "a helyére" állítva, hiszen, ha Ratzinger Éroszát és Caritas-át azonosnak vesszük, akkor az enciklika címéből: "Deus caritas est", minden erőltetettség nélkül "Deus Eros est" lesz, mint ahogy Bergoglionál és Ratzinger legújabb nyugdíjas művében az is lett). „A kettő együtt világossá teszi azt a helyzetet, amiben Róma és a kereszténység jelenleg van.”

1846-ban a La Salette-i Szűzanya azt jövendölte, hogy „Róma elveszti a hitet és az Antikrisztus székhelyévé válik”. E jövendölésnek nem csak az első része következett már be, de ha a tiara által jelzett háromszemélyű Isten helyett a Szent Péter bazilikában és a Szent Péter téren a szarvas Pán, alias Baphomet uralkodik, akkor már a jövendölés második része is kétségtelenül valóra vált. [Legalábbis] szellemileg már régóta az Antikrisztus ütötte fel székhelyét Rómában.

15. A megmaradt keresztények ezzel súlyos figyelmeztetést kaptak arról, ami már van és „aminek csakhamar be kell következnie” (lásd Jel 1,1). Szent János részletesen kioktat bennünket erről az Apokalipszisában.
Azt a tényt, hogy Ratzinger a „koronázása” után többet nem reklámozta Pánt, Dr. Angermayr ezzel magyarázza: „Pán-istent egy képben dicsőíteni állítólagos jó pásztorként, egy dolog, de egy körlevélben néven nevezni, már nyilvánvalóan túl feltűnő lett volna. Ezért megelégedetett Érosz-szal, akinek pozitív karaktervonásai is vannak, és akit például Platón [a görög szodomita filozófus] is nagyra becsült, és amit könnyebb volt a keresztény Istennel összhangba hozni. Mindazonáltal Ámor, a nyíllal és íjjal játszó kisfiú, az érzéki szerelem isteneként továbbra is rokon marad a kéjsóvár Pánnal”, és egyértelműen a nagy kéjnő, Babilonként mutatja be a modern Rómát és az ember-csinálta-egyházat, miként ezt Szent János lefestette: „Ott láttam egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt káromló nevekkel, s hét feje és tíz szarva volt. Az asszony bíborba és skarlátba öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve. Kezében undoksággal és tisztátalan kéjjel telt aranyserleg. Homlokára egy titokzatos név volt írva: "A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja."” (Jel 17,3-5)

16. Akinek még egy Bergoglio sem tudja kinyitni a szemét, az várja továbbra is az aposztata és újpogány Rómától az üdvét. De azok számára, akiknek még van fülük a hallásra és szemük a látásra, nyilvánvaló, hogy ez a Róma nem fog többé megtérni, hanem az a vég fogja elérni, ami számára a Jelenések Könyvében meg van írva: „Egy erős angyal ekkor fölemelt egy malomkő nagyságú követ, és bedobta a tengerbe ezekkel a szavakkal: "Ilyen lendülettel vetik majd el Babilont, a nagy várost, és többé nyomát sem találni.” (Jel 18,21)

[Az interneten találtam a következő idézetet Ratzingertől:
77. oldal, 7. fejezet: „A bástyák lerombolása”
„Ratzinger kardinális kijelentette: "Tény, hogy amint arra Hans Urs von Balthasar már 1952-ben rámutatott, az Egyháznak fel kell adnia sok olyan dolgot, melyek mindeddig a biztosítékot jelentették számára, és amelyeket magától értetődőnek vett. Le kell bontania régóta fennálló bástyákat és egyedül csak a hit pajzsában kell bíznia." ...Ratzinger elismeri, hogy le szeretné rombolni azokat a dolgokat, melyek az Egyháznak biztosítékot adnak! A bíboros különös látásmódja szerint egyedül a hit pajzsában kell bíznia az Egyháznak. De ez mégis mit jelent? Hogyan tartsanak ki a katolikusok a hitükben, hacsak azok a bizonyos bástyák, melyeket a bíboros le akar rombolni, nem jelentenek számukra biztosítékot?... .... a bíboros maga áldja az "új teológiát", melynek fő célja az Egyház hagyományos teológiájának lebontása, amely világosan és pontosan meghatározta azokat a hitigazságokat, melyeket a katolikus hinni köteles. Felszólításából, hogy a régóta fennálló bástyákat le kell rombolni, világosan látszik a szétzúzás iránti vágy.”
E pár mondatból is kiderül, hogy Bergoglio semmi mást nem csinál, mint amit elődei előre kijelöltek a számára. Mindössze azzal a különbséggel, hogy ő nemcsak elméletben oktat, hanem ocsmány, lealázó tettivel szemlélteti is a hitehagyást, a – hivatalos – a kereszténység lezüllését. Ezektől a tettektől elődei még viszolyogtak, de Bergoglio, mint a megtestesült Pán, már élvezetet talál a mocsokban testileg is végrehajtott hentergésben.]

(Az első fotón a világ-katekizmus magyar kiadásának címoldalán található kép látható, a másodikon Ratzinger mitrája, ez utóbbi a Chiesa Viva honlapról való)

(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2019. február 7.)
http://katolikus-honlap.hu/1901/kejno.htm