Oroszország Európába vonul

 

Áldott Elena Aiello (1895-1961) misztikus, stigmatizált áldozati lélek volt, és a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedésének minimális terciáriumainak alapítója. Az ő rendkívüli életét olyan próféciák is jellemezték, amelyek valószínűleg most teljesülnek, különösen az Oroszországgal való háború kitörésével. Íme néhány...

Szűz Mária és Áldott Elena Nagypéntekén, 1960:
forrás
A világ vízzel árasztott völgyekké változott, tele piszokkal és mocsokkal. Isten igazságosságának legnehezebb próbája még csak most következik be, mielőtt a tűz elárasztja. Sok tanácsot adtam az embereknek, de nem hallgattak az anyai felhívásaimra, és továbbra is a pusztulás útján járnak. De hamarosan olyan borzalmas események fognak bekövetkezni, amelyek megdöbbentik még a legbátrabb bűnösöket is! Nagy szerencsétlenség jön a világra, ami zavart, könnyeket, harcot és fájdalmat hoz. Nagy földrengések fogják elnyelni a városokat és a vidéket, és járványokat, éhínséget és szörnyű pusztulást fognak hozni, különösen ott, ahol a sötétség fiai (pogány vagy istenellenes nemzetek) vannak.

Ebben a tragikus órában a világ imádkozásra és bűnbánatra szorul, mert a pápa, a papok és az egyház veszélyben vannak. Ha nem imádkozunk, az oroszok egész Európára és főleg Olaszországra mennek, ami még több pusztulást és zűrzavart hoz! Ezért kell, hogy a papok legyenek az első vonalban az egyház védelmében, példaként és életük szentségével, mert a materializmus minden nemzetben elterjedt, és a rossz győzedelmeskedik a jó felett. A nép vezetői nem értik, mert nincs bennük a keresztény szellem; vakok, nem látják az igazságot.

Olaszországban néhány vezető, mint ragadozó farkasok a bárányok ruhájában, bár kereszténynek nevezik magukat, megnyitják az ajtót a materializmusnak, és a tisztességtelen cselekedetek támogatásával elviszik Olaszországot a pusztulásba; de sokan közülük is zűrzavarba esnek. Tiszteljétek a Szeplőtelen Szívemet, a kegyelem Anyját, az emberek közvetítőjét, akik hisznek az isteni kegyelemben, és a világegyetem királynőjét.
Tisztelettel fogadom Olaszországot, amely megmarad a tűztől, de az égboltot sötétség borítja, és a földet rettenetes földrengések rázják meg, amelyek mély szakadékot nyitnak. A tartományok és a városok elpusztulnak, és mindenki azt fogja kiabálni, hogy a világ vége! Róma is meg fogja kapni a büntetését a sok és súlyos bűneiért, mert ez a bűn elérte a csúcsot. Imádkozzatok, és ne vesztegessétek az időt, hogy ne legyen késő, mert sötétség veszi körül a földet, és az ellenség az ajtóban van.

Szűz Mária a Szeplőtelen Szív napján, 1960. augusztus 22-én:

Isten ítéletének órája közel van, és szörnyű lesz! Óriási katasztrófák fenyegetik az egész világot, és különböző nemzeteket sújtanak járványok, éhínségek, nagy földrengések, félelmetes hurrikánok a folyókkal és a tengerekkel, amelyek pusztítást és halált hoznak. Ha az emberek nem ismerik fel a (természetellenes) csapásokban az Isteni Irgalmasság figyelmeztetését, és nem fordulnak komolyan Istenhez valódi keresztény életekkel, a következő borzalmas háború keletről nyugatra fog jönni. Oroszország titkos hadsereggel harcolni fog Amerikával; átveszik Európát. A Rhin folyó tele lesz holttestekkel és vérrel. Olaszországot is meg fogja sújtani a nagy forradalom, és a pápa nagyon fog szenvedni.

Szélesítsétek a tiszteleteteket a Szeplőtelen Szívem iránt, hogy szeretetem sok lelket meghódítson, és hogy sok bűnös térjen vissza anyai Szívemhez. Ne félj, mert anyai védelmünkkel kísérjük a hűségeseket, és mindazokat, akik elfogadják sürgető figyelmeztetéseimet, és megmenekülnek, különösen a rózsafüzér imái által.
Sátán dühöng ezen az összezavarodott világban, és hamarosan minden erejét ki fogja mutatni. De az én Szeplőtelen Szívemnek köszönhetően a Fény győzelme nem késik a sötétség hatalmának legyőzésében, és a világban végre béke és nyugalom lesz.

Szűz Mária a viharban

Az emberek túlságosan megsértik Istent. Ha megmutatnám az összes bűnt, amit egy nap elkövettek, biztosan meghalnának a gyásztól. Nehéz idők ezek. A világ nagy zűrzavarban van, mert rosszabb állapotban van, mint az özönvíz idején. A materializmus segíti és egyre inkább serkenti a véres vitákat és a testvérgyilkos harcokat. Tisztán látszik, hogy a béke veszélyben van. Ez a katasztrófa, mint a sötét felhő árnyéka, most mozgatja az emberiséget: csak az én hatalmam, mint Isten Anyja, akadályozza meg a hurrikán kitörését. Minden egy szálon függ. Ha ez a szál megszakad, az isteni igazságosság árad le a világra, és a szörnyű tisztítási tervei megvalósulnak. Minden nemzetet meg kell büntetni, mert a bűnök, mint a sáros folyó, most elborítják az egész földet.

A gonosz erők a föld minden részén támadást indítanak. A jövőben tragikus események várnak minket. Már egy ideje, és sokféleképpen, figyelmeztettem a világot. A nemzetek uralkodói valóban megértik e veszélyek súlyát, de nem hajlandóak elismerni, hogy szükség van arra, hogy az emberek valóban keresztény életet éljenek, hogy szembeszálljanak ezzel a katasztrófával. Ó, mekkora gyötrelmet érzek a szívemben, amikor az emberiséget oly mélyen belemásszuk mindenféle dologba, és teljesen figyelmen kívül hagyjuk a legfontosabb kötelességünket, hogy megbékéljünk Istennel. Nem lesz messze az idő, amikor az egész világ nagy megrázkódtatásban lesz. Az igazságos és ártatlan emberek, valamint a szent papok vére nagy mennyiségben kiontatik. Sokat fog szenvedni az egyház, és a gyűlölet csúcsra emelkedik. Olaszországot megalázzák és megtisztítják a vérében. Tényleg nagyon fog szenvedni a sok bűntől, amit ebben a kiváltságos nemzetben követtek el, a Krisztus-helyettes székhelyén.

El sem tudod képzelni, mi fog történni. Nagy forradalom tört ki, és vér folyik az utcákon. A pápa szenvedése ezen a napon hasonlítható az agóniához, ami megrövidíti a földi útját. Az utódja fogja irányítani a hajót a viharban. De a gonoszok büntetése nem lassú. Szörnyű napunk lesz. A föld annyira megrázódik, hogy az egész emberiséget megrémíti. És így pusztulnak el az istentelenek az Isten könyörtelen igazságosságának szigorúsága szerint. Ha lehetséges, hirdessék az üzenetet a világ minden táján, hogy minden ember megtérjen, és azonnal térjen vissza Istenhez.

A tűz keletről nyugatra fog terjedni.

Hét perc, és nem véletlen, hogy az a fickó, aki felrobbantotta az egészet, megint visszavonult?

Vlagyimir Iljic Lenin halálos ágyán azt mondta Viktor Bednek, egykori magyar papnak, az újságírói kollégájának Párizsban: "Tudod, hogy a betegségem hamarosan a halálomhoz vezet, és elhagyatottnak érzem magam a végtelen áldozatok vérének óceánjában. Szükségünk volt rá, hogy megmentsük Oroszországot, de most már túl késő változtatni: szükségünk lenne tíz Assisi Ferencre.

1879. – Knock /Írország/

1879. augusztus 21.-én ebben a nagyon szegény kis írországi faluban este 7 órakor a 15 éves Beirne Margit bezárta a templomot, és szaladva tért vissza közeli házukba, mert nagyon zuhogott az eső. Vendégük, a plébános házvezetőnője, éppen búcsúzott, ezért hazakísérték. A templom mellett haladva a kislány felkiáltott:



- Nézze csak, szobrok! Nem tudtam, hogy a plébános úr új szobrokat vett. De miért az. esőben állnak?



Majd kissé később meglepődve tette hozzá:



- Nem is szobrok ezek, hiszen mozognak!



Szűz Mária és Szent József szoborszerű alakját látták, valamint Szent János apostolt fehér főpapi ruhában, püspöksüveggel, a balján egy nyitott könyv, jobbját, mint aki prédikál, felemelte. Közben megjelent egy oltár is, rajta az Isten Báránya, mögötte egy nagy kereszt. A bárány Szűz Máriára és a Jelenlévőkre nézett. Mindezt mennyei fényesség és lebegő szárnyas angyalok serege vette körül. Odahívtak még másokat is, és azok is - összesen tizenöten - látták a különös jelenést.



Az érseki bizottság vizsgálatának eredménye rendkívül kedvez6 volt, Knock-Mhuire Írország Királynőjének zarándokhelyévé vált, ahol számtalan csodálatos imameghallgatás és gyógyulás történt. 1979.-ben még II. János Pál pápa is felkereste.





IRODALOM: Antalóczi L.: Jelenések, üzenetek és a jövő. Kisboldogasszony Plébánia. Eger, 2000.

Szűz Mária megjelenései és könnyezései (I.) 1830-1933. Lélekmentő füzetek 10.

1830. – A csodás érem /Párizs/

1830. július 18-ról 19-re virradó éjszaka Párizsban Labouré Katalint a vincés kolostor 24 éves növendékét a Szent Szűz találkozóra hívja egy 4-5 évesnek látszó, fehér ruhás fiúcska által: „Jöjj a kápolnába a Szent Szűz vár reád!”. Mária jelzi a hamarosan kitörő forradalom pusztítását, de megígéri, hogy Szent Vince társulatát meg fogja őrizni.

1830. november 27-én este fél hatkor a Szent Szűz látomásban megmutatja a nővérnek a Csodás Érem tervét.

Az érem első oldalán a Szent Szűz áll, kitárt kezeiből a kegyelem fénye sugárzik. A Szűz jobb kezétől kezdődően arany felírás:



„Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”.



A másik oldalon középen nagy ’M’ betű és a kereszt kombinációja rajzolódik ki, alatta pedig, egy töviskoronás és egy tőrrel átjárt szív látható. Az egész kompozíciót 12 csillag foglalja keretbe.

Néhány héttel később, decemberben a jelenés és a felszólítás megismétlődik:



„E minta szerint egy érmet kell veretni, és azok, akik azt megáldása után viselik, és áhítattal elmondják ezt a rövid fohászt, Isten anyjának egészen különös oltalma alatt állnak.”.



Utolsó látomásában a Szűzanya jelzi Katalinnak :”Leányom, most már nem jövök többé, csak imáidban hallod szavamat.”



Az érem 1832 júniusában jelenik meg. A feltűnő megtérések, csodák és áldásos hatása miatt maga a nép kezdi Csodás Éremként nevezni s 1836-ban egyházi bizottság is megerősíti „..egyes-egyedül Istentől eredhet.”

IRODALOM: Antalóczi L.: Jelenések, üzenetek és a jövő. Kisboldogasszony Plébánia. Eger, 2000.

1858. – Lourdes /francia falu/

A franciaországi Lourdes a Pireneusok között, a Gave patak mentén húzódik meg a spanyol határ mentén, közel a Földközi tengerhez. A kegyhely a jelenések előtt nyomorúságos kis település.

Három gyermek, Bernadette és Maria Soubirous, a helyi szegény molnár lányai és Janka Abadie 1858. február 11-én fát szedegetnek a Massabielle szikla környékén. A malompatakon átgázolnak, de a 14 éves beteges Bernadett elmarad társaitól. Váratlanul erős szélzúgásra lesz figyelmes, és feltekintve a patak túloldalán egy sziklahasadékban a Szent Szüzet pillantja meg.

A jelenés asszonya fénytől övezve gyönyörű fehér ruhában tűnik fel, lábai sarutlanok, egy vadrózsabokor ágait érintik, egy-egy aranyrózsával ékesítve, derekát, pedig kék öv fonja körül, fején dús fátyol. A Szűz imádságra kulcsolt kezében hófehér rózsafűzért tart, amelynek szemeit aranylánc fogja egybe.

Bernadett ijedtében rózsafűzére után kap, de félelmében még keresztet se tud vetni. A Hölgy ekkor bátorítólag rámosolyog, lassan keresztet vet, de nem szól semmit. Ő követi a Szüzet és térdre ereszkedve imádkozni kezdi a rózsafűzért. Amikor befejezi, a Szűz közelebb inti, de ő nem mer mozdulni, s ekkor a jelenés eltűnik.

A harmadik jelenés napján /február 18./ a Szűz először szól Bernadetthez, amikor a gyermek látnok arra kéri, írja fel nevét a magával hozott papirosra. A Szűz ellenben azt kéri, két héten át mindennap jöjjön el a jelenés helyére, mert sok embert szeretne látni.

A kilencedik jelenés / február 25. / napján, amikor már 350 ember jön el, a Szűz a következőket mondja:



„Igyál és mosdjál meg a forrásból és egyél a füvekből, melyek ott teremnek”.



A gyermek a patakhoz akar futni, de a Szűz megállítja:



„Ne menj oda! Én neked nem azt mondtam, hogy a Gave patakból igyál, hanem ebből a forrásból meríts.”



Bernadett a jelzett helyre megy, s kézzel kaparni kezdi a földet a barlang egyik száraz szögletében, s nemsokára víz jelenik meg. A negyedik próbálkozásra legyőzve undorát iszik a sáros vízből, megmosakszik s eszik a fűből is. A jelenlevők bolondnak nézve őt megkérdezik miért tette ezt? Bernadett válasza:

„A bűnösökért.”



Március 2-án a Szűz a következőt kéri:



„Menj és mondd meg a papoknak, hogy jöjjenek ide és építsenek itt kápolnát!”



A plébános bizonyosságot akarva a jelenés asszonyának neve után érdeklődik, de Bernadett nem tud mit mondani. A plébános jelet akarva mondja a gyermeknek, hogy kérje meg a Hölgyet, hogy virágozzék ki a rózsabokor, és a kápolna felépül. A Szűz mosolyog a kérésen, s csupán ennyit mond:



„Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat.”



A forrás vize egyre bőségesebben árad, elhagyja a barlangot, s vize letisztul.

Az első csodás gyógyulások már a jelenések napjaiban bekövetkeztek, ennek ellenére hadjárat indult Bernadett és a forrás ellen: rendőrségi eljárások, a barlang betömése, korlátok felállítása, tiltások következtek. A forrás és a csodás gyógyulások nem győzik meg az emberek nagy részét és a plébánost sem.

1858. március 25-i jelenés során a Hölgy megmondja a nevét:



„Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.”



Az utolsó jelenésre a barlang előtt április 7-én, Mária búcsúlátogatására pedig július 16-án kerül sor.

A lourdes-i jelenések üzenete:

- Emeljenek kápolnát a jelenés helyén, vezessenek oda zarándoklatokat.

- Háromszor szólít fel bűnbánatra és bíztat a bűnösök megtéréséért végzett imára.



A lourdes-i jelenések történetében sokan játszottak szomorú szerepet, olyannyira, hogy 1869. szept. 4-én IX. Pius pápa levele vet csak véget a megnyilvánuló rosszindulatnak.



Bernadett 13 évig volt szerzetes és a megaláztatás és a testi szenvedések élete végéig elkísérték. 1844. január 7-én született Bolyban és 1879. április 16-án halt meg Neversben. 1925-ben boldoggá avatásakor exhumálták, és holttestét 46 év után épségben találták.


1933. december 8-án XI. Pius pápa avatta szentté. Bernadett holtteste ma a nevers-i kolostorkápolnában látható.

Az Egyház 1993-tól az első lourdes-i jelenés napján február 11-én ünnepli a Betegek Világnapját.

Forrás: Antalóczi L.: Jelenések, üzenetek és a jövő. Kisboldogasszony Plébánia. Eger, 2000.

1876. – Marpingen /Németország/

Marpingen a Saarbrückentől nem messze fekvő Tholey közelében található kis falu. 1876 július 3-án három 8 éves lánykának miközben erdei gyümölcsöket gyűjtenek, megjelenik egy szépséges hölgy, aki magát Szeplőtelenül Fogantatottnak nevezi.

„Imádkozzatok és ne vétkezzetek!” – mondja a Szűz, majd egy gyógyforrást mutat nekik, ahol később több csodás gyógyulás történik. A jelenések hatására a helyi plébános és a gyerekek ellen eljárás indul, és az illetékes püspök is börtönbe kerül. Július 13-án az oda érkező zarándokokat egy katonai század kergeti szét.

A luxemburgi püspök szerint a gyerekek szentségtörők és tiszteletlenek, a jelenségek pedig valótlanok. A nehézségek ellenére a jelenések szeptember 3-ig folytatódtak s végül Mária ezekkel a szavakkal búcsúzott el: ”Visszajövök, mikor nehéz idők járnak!”

Már akkoriban mintegy 20 000 zarándok kereste fel a helyet, pedig ez egyáltalán nem volt veszélytelen. A forrásra később kápolna épült, jelezve, hogy sokak szívében mély nyomokat hagytak a jelenések.













IRODALOM: Jörg, Müller: Máriáról beszélni veszélyes. /Mi történt Marpingenben?/ 2001. Masszi Kiadó. Budapest.

Julio Meinvielle atya: A zsidó a katolikus teológiában (Részlet „A zsidóság a történelem titkában” című könyvből)

1936. Buenos Aires

A zsidó nem olyan, mint más népek, melyek ma születnek és holnap eltűnnek, melyek a tér és az idő bizonyos pontján civilizációt teremtenek, mint például az ókori egyiptomiak, az asszírok, a perzsák, a görögök vagy a rómaiak, kiknek dicsősége az emberiség történelmében egynapos dicsőség volt csupán.
A zsidó nép, a kelet és a nyugat találkozásánál fekvő kis területén, jelentéktelenségből alkottatott, hogy évszázadokon át testébe vésve hordja magában Isten titkát. Nem kell civilizációt teremtenie, mert ez emberi dolog, neki pedig az isteni van fenntartva.

A zsidó nép Isten népe, amit Isten magának alkotott. Mózes a Teremtés Könyvében mondja el nekünk, miként szólította Isten Krisztus előtt 2000 évvel Ábrahámot, aki akkor Mezopotámiában a kaldeai Úrban lakott: „Az Úr így szólt Ábrámhoz: »Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,1-3)
A zsidó népnek tehát, mint Ábrahám ivadékának, Istenben van az eredete, mert Isten az emberiség többi részétől elkülönítette őt, és mert Isten megígérte, hogy megáldja őt, hogy benne nyerjen áldást a föld minden nemzetsége. Így lett Izrael naggyá, teológiai értelemben naggyá.

A kérdés ezek után a következő: Vajon Izrael nagysága csupán Ábrahámtól való testi származásán alapul, vagy azon a hiten, amivel Ábrahám Isten ígéretét fogadja? A helyes válasz erre a kérdésre rendkívüli fontosságú, mert ha Isten áldása Ábrahám testi ivadékainak szól, akkor a zsidó nép a kiválasztott és minden nemzetség között az áldott, hiszen ő Ábrahám fia. Ha azonban az áldást azok kapják, akik az isteni ígéretben hisznek, akkor a testi leszármazásnak nincs jelentősége, akkor az isteni ígéretben való hit szerint kell Ábrahámtól származni, vagyis a származás szellemi, és a hiten nyugszik.

Izmael és Izsák

Min alapszik tehát Izrael nagysága az isteni elrendelés szerint? E kérdés megfejtésének megkönnyítésére Isten két fiat adott Ábrahámnak. Az egyiket, aki az Izmael nevet kapja, rabszolganője, Hágár szüli neki a szokásos testi úton. A másikat, akit felesége, Sára magas korban, minden emberi várakozás ellenére az isteni ígéret szerint szül neki, Izsáknak nevezi. „De Isten ezt válaszolta: »Nem úgy! Feleséged, Sára ajándékoz meg fiúval téged, s te majd az Izsák nevet adod neki. Szövetségemet örök szövetséggé teszem vele, én pedig az ő és őutána leszármazottainak Istene leszek.«” (Ter 17,19) – Isten tehát Izsákkal és az ő utódaival újítja meg azt a szövetséget, amit Ábrahámmal kötött, míg Izmaelnek csak materiális áldást ad: „Nézd, megáldom, termékennyé teszem és szerfölött megsokasítom. Tizenkét fejedelmet fog nemzeni és nagy néppé teszem. De szövetségemet Izsákkal kötöm meg, akit Sára a jövő évben ez idő tájt szül.” (Ter 17,20-21) – Ettől az Izmaeltől származnak a mai arabok, akik erélyesen tiltakoztak a zsidók Palesztinába való telepítése miatt.
Mivel Izmael, a rabszolganő fia, kigúnyolta Izsákot és üldözte őt, Ábrahámnak Sára unszolására és Isten utasítására el kellett távolítania őt a táborából (lásd Ter 21,9-21).

Mit jelent Ábrahámnak ez a két fia, Izmael és Izsák? Szent Pál, Isten titkainak tudója, így magyarázza ezt el nekünk: „Az Írásban ugyanis az áll, hogy Ábrahámnak két fia volt, az egyik a szolgálótól, a másik a szabad asszonytól. A szolgálótól való a test szerint született, a szabad asszonytól való ellenben az ígéret által. Ennek jelképes értelme van. A két asszony a két szövetséget jelenti. Az egyik a Sínai-hegyről való, és szolgaságra szül: ez Hágár. Hágár ugyanis az Arábiában fekvő Sínai-hegyet jelenti, s a mai Jeruzsálemnek felel meg, amely gyermekeivel együtt szolgasorsban él. A szabad asszony ellenben a fenti Jeruzsálemet jelenti: ez a mi anyánk. Hiszen írva van: Örülj te magtalan, aki nem szülsz, fejezd ki örömöd és ujjongj, aki nem vajúdol. Mert több a gyermeke a magányosnak, mint annak, akinek férje van. Ti tehát, testvéreim, az ígéret fiai vagytok, mint Izsák. De ahogy akkor a test szerint született üldözte a lélek szerint valót, úgy van most is. De mit mond az Írás? »Űzd el a szolgálót és fiát, mert a szolgáló fia nem örököl a szabad asszony fiával.« Mi tehát, testvérek, nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem a szabad asszonyéi.” (Gal 4,22-31)
Izmael, a rabszolganő természetes gyümölcse, a zsidók zsinagógájának előképe, akik azzal dicsekednek, hogy Ábrahám testéből származnak. Ezzel szemben Izsák, aki az isteni ígéret szerint titokzatosan születik meg a meddő és ráadásul már öreg Sárától, az Egyház jelképe, ami csakúgy, mint Izsák, a Messiásról szóló ígéretben való hit által születik meg. Következésképpen nem az Ábrahámtól való testi származás révén menekül meg az ember, hanem a megígért Messiásban való hit révén a vele való lelki kapcsolat által.
Tehát az Ábrahámban alkotott zsidó nép nem az Ábrahámmal való testi kapcsolat révén szerzi meg az üdvösséget, hanem csakis úgy, ha átveszi ősatyja Messiásban való rendíthetetlen hitét.

Mindazok, akik Krisztussal egyesülnek, Ábrahám és a pátriárkák lelki utódainak számítanak, és ők az isteni ígéret örökösei. Az Egyház, ez Sára, aki Isten erejéből lett termékeny. A Lélek az, ami életet ad, mondja majd később Krisztus, míg a test nem használ semmit: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit.” (Jn 6,63)

Megtörténhetett-e mégis, hogy ez a nép vagy egy része ennek a népnek, amely testileg Ábrahámtól származik, azt higgye, hogy egyedül a testi leszármazás az, ami megigazulást és megmenekülést szerez számára?
Igen, megtörténhetett és meg is történt. És ennek a szerencsétlenségnek előképeként intézte úgy Isten, „hogy Ábrahámnak két fia volt, az egyik a szolgálótól, a másik a szabad asszonytól. A szolgálótól való a test szerint született, a szabad asszonytól való ellenben az ígéret által”, ahogy ezt Szent Pál magyarázta el. (Gal 4,22-23) – Mindez előképként szolgált, hogy megmutassa, hogy az Ábrahámtól való puszta testi leszármazás Izmaelt, a rabszolganő fiát jelenti, és hogy Ábrahám Krisztus-hite Izsák, az ígéret fia által öröklődik át.

Ezért kell feltétlenül különbséget tenni Izrael igazi fiai, akik őt az Istenben való hitben másolják, azáltal, hogy hisznek Krisztusban – ezek azok, akik Izsákban vannak előrajzolva –, és az izraeliták között, akik Ábrahámtól pusztán testileg származnak, anélkül, hogy hitét követnék – ezek vannak Izmaelben előrajzolva. [Itt fontos emlékezetbe idézni, hogy Izmael leszármazottai, az arabok, akik előbb többisten-hívő pogányok, majd muzulmánok, Krisztus istenségének legfőbb és legveszélyesebb tagadói lettek.]
Izmael üldözte Izsákot, amit Szent Pál így kommentál: „De ahogy akkor a test szerint született üldözte a lélek szerint valót, úgy van most is.” (Gal 4,29)

Ez fejezi ki annak teológiai szükségszerűségét, hogy Izmael Izsákot üldözi, hogy a zsinagóga az Egyházat üldözi, hogy a zsidók, akik Ábrahámmal pusztán testi kapcsolatban vannak, a keresztényeket üldözik, akik Izrael igazi gyermekei, akik a Messiásban való hitben vannak Ábrahámmal rokonságban.

Ézsau és Jákob

Ugyanezt a titkot tárja fel annak a két fiúnak a története is, akiket Izsák ősapánknak ajándékozott az Úr: Ézsau és Jákob.
A Biblia ezt írja a születésükről: „Izsák imádkozott az Úrhoz feleségéért, mert meddő volt. Az Úr meghallgatta, és felesége fogant. Amikor azonban gyermekei rugdalóztak méhében, ezt mondta: »Ha így áll a dolog, miért élek még?!« Elment tehát, hogy megkérdezze az Urat; az Úr ezt válaszolta: »Két nép van a méhedben, méhedből két törzs válik el: az egyik törzs legyőzi a másikat és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak.« Amikor eljött a szülés ideje, ikrek voltak a méhében. Az első kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha. Ézsaunak nevezték. Azután kijött a testvére, keze Ézsau sarkát fogta. Ezért Jákobnak nevezték. Izsák 60 éves volt, amikor megszülettek.” (Ter 25,21-26)

Szent Pál a rómaiakhoz írott levelében, melyben a zsidó nép titkát tárja fel, világosan kifejti, hogy „nem mindenki izraelita, aki Izraeltől származik, s nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő leszármazottai. Csupán »Izsák leszármazottjait hívják utódoknak«. Más szóval: nem a testi származás szerinti utódok Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekeit nevezik utódnak.” (Róm 9,6-8) – És ez utóbbiak alkotják az Egyházat, melynek mind a pogányságból, mind a zsidóságból származó tagjai hisznek Isten Fiában, Jézus Krisztusban, és amelyet Krisztussal való összefonódásuk miatt Isten előnyben részesít Ézsauval szemben, amivel a Szentírás szavai teljesednek be: „Ugye, Ézsau, a testvére voltál Jákobnak? – mondja az Úr. Mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Mal 1,2-3, amit Róm 9,13 idéz: „Az Írás is ezt mondja: »Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem«.”).
És ily módon győzedelmeskedik az Egyház a zsinagóga felett, holott a zsinagóga nem szűnik meg gyűlölni Krisztus követőit, hasonlóan Ézsauhoz, aki nem szűnt meg gyűlölni Jákobot, és így beszélt: „Nemsokára közeledik a gyász ideje atyám halála miatt, akkor majd leütöm testvéremet, Jákobot.” (Ter 27,41)

A zsidó nép nagysága

Az előzőekből kiderült, hogy a zsidóságnak már az eredetében előrajzolódik e nép nagysága és nyomorúsága, ami az Egyházzal való ellentétének oka. A zsidó nép a teológiai nemzetség, amit Isten kiválasztott, megszentelt, hogy benne testesüljön meg az a Másik, Akinek el kellett jönnie, Azt, Akire a népek vártak. Ez az, ami minket megborzongat ennél a népnél: teste meg van szentelve és ki van jelölve, hogy elhozza nekünk Azt, Aki maga az igazság és az élet, Jézus Krisztust, az emberek üdvösségét.

De miért szent ez a test? Miért származik Ábrahám nemzetségéből, és miért kell éppen neki a Messiást elhozni számunkra? Más szóval: zsidó származása szenteli meg Krisztust, vagy Krisztus szenteli meg a zsidó nemzetet?
Miként Izajás megjövendölte (lásd Róm 9,33: „Amint írva van: A botlás kövét és a botrány szikláját teszem le Sionban, s nem vall szégyent, aki hisz benne.”, illetve Iz 8,13-14: „A Seregek Urát – őt valljátok Szentnek, csak tőle féljetek, csak tőle remegjetek. Ő a szentély, a botlás köve és a botránkozás sziklája, Izrael mindkét háza számára, tőr és háló Jeruzsálem lakóinak.”), Krisztus a botlás kövét és a botránkozás szikláját jelenti a zsidók számára. Ha ez a nép alázatosan, mint Ábrahám, hisz Krisztusban, akkor arra van hivatva, hogy egy zöldellő olajfa törzse legyen, ami nem más, mint az Egyház Jézus Krisztusban. Ha viszont ez a nép, vagy ennek egy része testi származására büszkén elveti a Messiást, arra lesz kiszemelve, hogy egy vad szőlőtő gyökerévé váljon, ami csak a bűn savanyú gyümölcseit termi. Az első esetben ez a nép Izsák, Jákob és Ábel lesz, a második esetben ez a nép arra van hivatva, hogy Izmael, Ézsau, Káin szerepét játssza el.

De akármelyik szerepet is választja, ez a kiválasztott nép a föld összes többi nemzetsége előtt elsőbbséget élvez. Ha elfogadja a Messiást, akkor ő lesz a legelső és a legjobb az Egyházban. Ő lesz annak az olajfának a gyökere és törzse, ami az örök élet gyümölcseit termi, ahogy ezt az apostol tanítja. Ha viszont elveti a Messiást, akkor a gonosz birodalmában lesz a legelső, a legrosszabb.
Szent Pál apostol, aki büszke volt zsidó származására, a rómaiakhoz írt levelében magyarázza el a zsidók fölényét a többi néppel szemben: „Mindenkit, aki gonoszat művel, utolér a kín és a gyötrelem, elsősorban a zsidót, azután a pogányt. S dicsőség, tisztelet és békesség vár mindenkire, aki jót tesz, elsősorban a zsidóra, azután a pogányra.” (Róm 2,9-10) Nagy tehát az előnyük a zsidóknak, tanítja Pál, mert „Isten rájuk bízta tanítását”.
Tehát a jó rendjében, a kegyelem titkában a zsidóé az elsőbbség. Tehát a fa törzse, ami az Egyház, zsidó. Zsidók vagy izraeliták a pátriárkák, zsidók a próféták, zsidó Keresztelő Szent János, zsidó Szent József, zsidó Isten Anyja, a Boldogságos Szűz Mária, zsidó a mi imádnivaló Urunk, akiben szentelődik meg minden nép. Zsidók az apostolok és az evangélisták, és zsidó az első vértanú, Szent István is.

Micsoda nép ez az Isten népe, ami az Egyház fájának törzsévé lett! És mit jelentenek a pogány népek ezen olajfa mellett, mikor ők csak szegény vadhajtások. Mit jelent Róma hatalma vagy a görögök tudománya? Balgaságot és oktalanságot (Róm 1,22: „Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak.”), mert semmit nem érnek az üdvözüléshez.
Ha a pogányok, élükön a görögökkel, üdvözülni akarnak, akkor alamizsna-fogadóként kell az üdvösség felé vezető úton járniuk, és abból húzzák a hasznot, hogy néhány zsidót elvetett Isten, hogy őket beengedhesse a mennyei birodalomba. Ezért mondja Pál apostol a zsidó nép bukásáról: „Ha szent a búza zsengéje, szent lesz a kenyér is, s ha szent a gyökér, szentek az ágak is. Ha letört is némely ág, s te vad olajfa létedre beoltattál, és részese lettél az olajfa gyökerének és nedvének, ne kérkedj az ágak rovására. Ha mégis kérkednél, tudd meg: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.” (Róm 11,16-18)

A zsidó nép nyomorúsága

De mivel Izrael naggyá lett, Krisztus iránti hűségének is nagynak kell lennie. Nagy szerencsétlenséget jelent e nép számára, ha úgy adódik, hogy elveti Azt, Aki az ő üdvössége! Bár ekkor is az első marad, de már a gonoszságban az első. Ez esetben e népből származik mindig mindaz, ami a világon a leggonoszabb és a legromlottabb.
Júdás, az áruló zsidó volt, Annás és Kaifás zsidók voltak, zsidó a nép, ami a Megváltó vérében lelte kedvét, és ezt kiáltotta: „Vére rajtunk és fiainkon!” (Mt 27,25) Zsidók voltak azok, akik Szent Istvánt halálra kövezték, és Szent Jakabot Jeruzsálemben halálra adták, és mind azok is, akik az apostolok prédikációs tevékenységét zavarták. Minden idők legnagyobb gaztette, az Istenember meggyilkolása, szintén e nép műve volt, e miatt érdemelte ki a „hűtlen” jelzőt.

Hol rejlik mindezen zsidó tévedés gyökere? Abban a tényben, hogy e nép egy része azt hitte, hogy az ígéretek, melyeket a zsidók a közülük megszületendő Messiással kapcsolatban kaptak, a Messiás testi származására vonatkoznak. Vagyis elvakultságukban azt hitték, hogy Krisztusnak a belőlük eredő testi származására kell büszkének lennie, ahelyett, hogy felismerték volna, hogy a zsidó nép Krisztus miatt vált egyáltalán kiválasztottá!
Ezért nem Krisztusban látták dicsőségük okát, hanem Ábrahám testében. Ezért mondták a farizeusok, a gonoszság szellemének ezen igazi torzszülöttei, nagy büszkeséggel: „Ábrahám utódai vagyunk” (Jn 8,33), csakhogy ne kelljen Krisztust elismerniük.

Bűnük tehát abból állt, hogy az isteni ígéreteket testieknek képzelték és várták el. Vagyis szubsztanciának vették azt, ami pedig csak előkép volt. És a Messiásból, aki Az volt, akitől az egész világ számára kegyelmet és igazságot kellett volna elvárniuk, egy politikai, evilági uralkodót csináltak, akinek Izrael nagyságát és minden nép feletti uralmát kellene biztosítania és megszilárdítania, hogy a világ minden népe a zsidó birodalomnak rabszolgaként legyen alávetve.

A zsidó nép teljes elvilágiasodása

Tanulságos végigkísérni azokat a lépcsőfokokat, melyek a zsidó nép teljes elvilágiasodásához vezettek. Az izraelita ember mindig is hajlamos volt a degenerációra, ezenkívül nagyfokú gőg és fösvénység jellemezte. Nem véletlen, hogy már Mózes kifejezetten óvta az izraelitákat: „Maradj annak a tudatában, hogy az Úr, a te Istened ezt a szép földet nem hűségedért adja birtokodul, mert nyakas nép vagy.” (Mtörv 9,6) És valamivel később: „Aztán így folytatta az Úr: »Látom, nyakas ez a nép! Hadd pusztítsam hát el, s hadd töröljem el a nevét a föld színéről! Téged pedig ennél nagyobb s népesebb néppé teszlek.«” (Mtörv 9,13-14)
A királyok korában e nép hűtlensége és elvilágiasodása különleges mértékben vált láthatóvá: ezerféle bűnös cselekedetre, sőt bálványimádásra vetemedett, úgy hogy büntetésül először ketté vált, majd Babilon királya, Nebukadnezár alatt fogságba hurcoltatott. Ez a fogság 70 évig tartott, melynek végén visszatérhettek Palesztinába, ahol Ezdrás, akit a zsidók csaknem akkora prófétának tartanak, mint Mózest, új és szilárd alapokat adott nekik, ami újra egységes nemzetté kovácsolta őket. Ezdrás ezen újraszervezéséből származik valójában az a zsidóság, ami Krisztus idejében élt, és akiket napjainkig ennek nevezünk.

E nép jellemzésekor először is azt kell tudnunk, hogy a zsidóság alapkönyve, Mózes öt könyve, azaz a Tóra, amit azonban csak a rabbik értelmezésében fogadnak el. Ezek az értelmezések – szerintük – Isten szavaként hagyományozódtak át, és még Mózes szavainál is többet számítanak. Ezeket az értelmezéseket a Talmudban foglalták össze, mely a zsidók polgári és vallási törvénykönyve, és ami bizonyos értelemben megkérdőjelezhetetlen számukra.
[Magyar Katolikus Lexikon: „Eredetileg kétféle Talmud van, a palesztinai és a babilóniai. Az előbbinek az anyagát Krisztus után az V. században, az utóbbiét 550 körül zárták le. Ha Talmudról van szó, közönségesen a babilóniait kell érteni, ami föltétlen tekintéllyel bír, míg a palesztinai csakhamar háttérbe szorult. A Talmud lett a Krisztus utáni zsidó szellem kialakítója, a szétszórt zsidók összekötő kapcsa. Az ortodox zsidóság vallásjogi életére még ma is irányadó. A Talmud a zsidó és a nemzsidó közötti ellentétet az ószövetséginél is jobban kiélesítette, és a zsidóság túlzó faji öntudatát elméletileg a végletekig fejlesztette. Ezért olyan elvei és rendelkezései is vannak, amelyek a zsidót a nemzsidókkal szemben bizonyos esetekben fölmentik az általános emberi és erkölcsi törvények alól.”]

A zsidóság tehát olyan nép, melyet a rabbik, különösen a farizeusi rabbik szellemisége formált. A farizeus tökéletes képet ad a zsidók elvilágiasodásáról. Ahelyett, hogy a nagy próféták, mint például Izajás vagy Ezékiel nyomdokait követték volna, akik Isten imádatát, töredelmes bűnbánatot, erkölcsös életet, a felebaráti szeretetet hirdették, a farizeusok a néptől a kicsinyes rítusok betűszerinti betartását követelték, és Ábrahámtól való testi leszármazásuk miatt a dölyfösség érzetét vésték beléjük. (Jn 8,33: „Ábrahám utódai vagyunk – felelték –, s nem szolgáltunk soha senkinek.”)
A farizeusok, ezek a nyomorúságos szőrszálhasogatók, számtalan előírást szövegeztek meg a tisztulásról, melyek mind csak a külsőségek kicsinyes hangsúlyozásából álltak, és ezek megszegését a legsúlyosabb bűnöknek tekintették. „Aki anélkül eszik kenyeret, hogy előtte kezet mosna, ugyanolyan vétket követ el, mint az, aki egy szajhával hál”, áll a Talmudban.

A zsidók elvilágiasodását semmi sem világítja meg jobban, mint azok a szörnyű jaj-kiáltások, melyeket Jézus földi életének utolsó napjaiban vágott a fejükhöz, és amivel a farizeusi nép vallási kétszínűségét bélyegezte meg, lásd Máté 23. fejezetének következő verseit:
13: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be.”
15-16: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bejártok tengert és szárazföldet, hogy egyetlen áttérőt szerezzetek, s ha sikerül, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál. Jaj nektek, vak vezetők!...”
23-25: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Mentából, kaporból és köményből tizedet adtok, közben ami fontosabb a törvényben, az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget elhanyagoljátok. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni. Ti vak vezetők! A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek. Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Tisztára mossátok a pohárnak és a tálnak a külsejét, belül azonban tele vannak rablással és mértéktelenséggel.” 27: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal.”
29-30: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! A prófétáknak sírboltot építtek, az igazak síremlékeit feldíszítitek, s azt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna részesek, mint ők, a próféták vére ontásában.”
32-35: „Töltsétek csak be atyáitok mértékét! Kígyók, viperák fajzata! Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését? Nos, prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok. Közülük némelyeket megöltök és keresztre feszíttek, másokat megostoroztok a zsinagógában és városról városra üldöztök. Ezért rátok száll minden igaz vér, amelyet a földön kiontottak, az igaz Ábel vérétől egészen Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit a templom és az oltár közt öltetek meg.”
A történelem folyamán senki nem ítélte el iszonyúbban a romlott zsidók elvilágiasodását (mely abban érte el csúcspontját, hogy az igazak legigazabbikát halálra adták), mint maga Isten Fia.

A zsidók hatalmas bűne

Körülbelül Krisztus után a 30. év Niszán hónapjának 14. napján, a zsidó húsvétkor a Jeruzsálembe összesereglett zsidók, a római helytartótól, Pontius Pilátustól az Istentől nekik megígért Messiás halálát követelték: „Keresztre vele, keresztre vele!” (Jn 19,6) – Pilátus nem értette, milyen bűnt követett el a vádlott: „»Én nem találom bűnösnek.« De a zsidók nem tágítottak: »Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!«”(Jn 19,6-7)
Nem sokkal ezen események előtt a zsidó rabbik tanácsa határozta el Jézus halálát: „Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és megkérdezték: »Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket is, népünket is.« Egyikük, Kaifás, aki abban az évben a főpap volt, így vélekedett: »Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.«” (Jn 11,47-50)
A zsidók tehát törvényük, a Tóra és a nép evilági érdekeinek nevében annak vérét követelték, akit áldásként ígért meg nekik Isten.
Felbőszítették a pogányokat Jézus ellen, és az ő segítségükkel hajtatták végre tervüket, feszíttették keresztre Azt, akit az ellentmondás jeleként áldanak majd: (lásd Lk 2,34: „Jel lesz, amelynek ellene mondanak”).

És Jézus Krisztus, a botrány köve, halálával két részre osztotta ezt a népet: egyesek az apostolok személyében az Egyház megalapításában és elterjedésében az isteni irgalmasság eszközei lettek. Mások az írástudók és farizeusok személyében Sátán birodalmában, és az Egyház és a lelkek megrontásában az isteni igazságosság eszközeivé váltak.

[Idézet Víz László: „A torinói halotti lepel és korának meghatározása” című művéből. „A zsidóknál négyféle kivégzési módot ismertek: a megkövezést, elégetést, lefejezést és megfojtást. A keresztrefeszítést, melyre csak elvétve akadt példa, nem tartották összeegyeztethetőnek az emberi méltósággal. … Régi szokás volt viszont, hogy a kivégzett ember holttestét keresztfára függesztették, annak jeléül, hogy azt az embert Isten is elvetette. „Istentől átkozott mind, aki a fán függ” – olvassuk az Ószövetségben (Mtörv 21,23). Abban, hogy a főpapok olyan szenvedélyesen követelték Pilátustól Jézus keresztrefeszítését, világosan felismerhető a szándék, hogy Jézust örökre megvetetté és átkozottá tegyék. A helytartó a Jézus élete feletti alkudozás során többször is felajánlotta a főpapoknak, hogy végezzék ki ők a vádlottat; de azok ragaszkodtak a római kivégzéshez, a keresztrefeszítéshez.”]

A zsidó, egy igazi Káin

De Isten az elvilágiasodott zsidóságot mégsem írtja ki. Ha az istengyilkos zsidók az Úrhoz fordulnak, és Káinhoz hasonlóan ezt mondják neki: „Túl nagy a büntetésem ahhoz, hogy el tudjam viselni. Lám, ma elűztél a föld színéről és el kell rejtőznöm előled, hontalan és bujdosó leszek a földön, s bárki, aki rám talál, megölhet” (Ter 4,13-14), az Úr nekik is azt fogja válaszolni, amit egykor Káinnak: „Semmi esetre. Aki Káint megöli, annak hétszeresen kell lakolnia. Az Úr jelet tett Káinra, hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje.” (Ter 4,15)

Jézus Krisztus halála óta ennek az Istentől megjelölt népnek bolyongania kell a világban. És mit tesz eközben? Testében hordozza bűnének titkaként Krisztus tanúságát. Mert a zsidó test, akár akarja, akár nem, Krisztus hirdetője. Húsuk hirdeti Őt, mert Krisztus teste belőlük származik. A zsidó test Krisztust hirdeti, mert a zsidók eme törvénye a rabbik magyarázatában Krisztust, e törvény végét és beteljesedését, megfeszítette. És ezért nem beszélhet senki anélkül Krisztusról, hogy ne beszéljen egyúttal a zsidókról, és fordítva, nem beszélhet senki a zsidókról anélkül, hogy ne beszélne Jézus Krisztusról.

A zsidó test a gonoszság titkában hirdeti Krisztust, mert a zsidó, gaztettének elkövetése óta megbélyegezve, a történelem további szakaszában a gonoszság kiszolgálója lesz. A zsidó, aki korábban a jó titka volt, most a gonosz titkává változott át. Ettől kezdve ő már nem Izsák, hanem Izmael, nem Jákob többé, hanem Ézsau, nem Ábel, hanem Káin.
Mások kapták meg elsőszülött jogukat, másoké lettek az ígéret áldásai. És ezek a mások, ezek vagyunk mi, mi mindannyian, zsidók és pogányok – először a zsidók, aztán a pogányok –, mi, akik Krisztus Egyházát alkotjuk.
Krisztus Egyháza az igazi Izsák, az igazi Jákob, az igazi Ábel. Krisztus megszentelte a zsidókat és a pogányokat, hogy új teremtést alkosson, Jézus Krisztus Egyházát, ami az Atyát a Lélekben és az igazságban imádja. (lásd Jn 4,23: „De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar.”)

És mit fog a zsinagóga, a zsidó tenni az Egyházzal, Krisztus Egyházával, ami maga Izsák, Jákob és Ábel? A zsidó, a zsinagóga veszi át Izmael, Ézsau és Káin szerepét. Mit tett Izmael Izsákkal? Kigúnyolta és üldözte őt (Ter 21,9). És mit tett Ézsau Jákobbal? A Teremtés Könyve megmondja: „Ézsau ettől fogva gyűlölte Jákobot az áldás miatt, amellyel apja megáldotta. Ézsau így szólt magában: »Nemsokára közeledik a gyász ideje atyám halála miatt, akkor majd leütöm testvéremet, Jákobot.«” (Ter 27,41)
Ez az a szerep, ami Krisztus keresztrefeszítése óta a zsinagógát megilleti, azt a zsidót, aki zsidó marad és nem akarja Jézust a Messiásnak elismerni: amíg csak létezik azon fog fáradozni, hogy az Egyházat elpusztítsa, miként ezt az apostol megmondta.

Ezt kell tennie, mert ez a küldetése, az a teológiai szerepe. A zsidó lesz tehát a gonoszság segítője. A gonoszság birodalmában neki jár az első hely, ahogy a jó birodalmában is ő foglalta el az első helyet. És mindaz a gonoszság, ami az elmúlt húsz évszázadban történt és még történni fog, elsődlegesen és leginkább a zsidók műve volt és lesz.
Ha más, pogány népek gonosz tetteket akarnak végrehajtani, akkor kénytelenek a zsidókat követni, azok kiszolgálóivá válni. Ha a pogányok el akarnak világiasodni, akkor judaizálódniuk kell. Ezért nevezik a szent atyák azokat a pogányokat, akik eretnekségeket hirdetnek, nagy teológiai szabatossággal, judaizálóknak.

http://katolikus-honlap.hu/1701/meinvielle.htm

1945. – Amsterdam /Hollandia/

A látnok fiatalsága



A Boldogságos Szűz Mária első látogatásai Ida Peerdeman ti­zenkét-tizenhárom éves korában, az első világháború vége fe­lé, októberben történhettek, talán éppen akkor, amikor Isten Anyja a fatimai gyerekek előtt megjelent. A kislány, valamint családja és gyóntatója akkoriban semmit sem tudott Fatimá­ról, és annak idején nem is tulajdonítottak olyan jelentőséget a dolgoknak, ahogyan azt visszatekintve látjuk.









A Peerdeman család, amelyben ő volt a legkisebb gyermek, abban az időben Amszterdam óvárosában lakott. Átlagos pol­gári család volt, föltűnés nélkül, egyszerűen éltek. Az édes­anya néhány évvel korábban halt meg. A legidősebb leány igyekezett három húga és öccse számára az édesanyát pótolni. Az apa textilkereskedő volt. Szerették a családi otthon közös életét. Ida első szentáldozása óta rendszeresen a domonkosok templomában, a Spuistraat-on gyónt, ahol lelkiatyja volt a káplán.

Már évek óta járt ugyanazon az úton a templomba és vissza, amikor az első világháború vége felé, egy októberi es­tén szokatlan dolog történt. A kislány vidáman sietett haza­felé, majd hirtelen megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, mert az utca egyszerre megváltozott. A megszokott fa­lak helyén csodálatos fényesség ragyogott fel előtte. Olyan fény, amilyet még soha sem látott fiatal életében. Eltakarta a falakat. Csodálkozás a ijedséggé változott, amikor ebben a fényben ismeretlen női alakot vett észre. Egy rendkívül szép asszonyt, keleti vonásokkal. Az asszony fényözönben állt ott, egyenes tartással, kissé széttárt karral. Mosolygott és hallga­tott. Észrevette a gyermek rémületét, aki nem mert előtte elmenni, és szótlanul, biztató mosollyal intett fejével, hogy nyugodtan menjen tovább, nem kell félnie!

A kislány szinte elbódult a jelenés szépségétől és nem tudta, mennyi ideig állt azon a helyen. Csak amikor a szép hölgy hirtelen eltűnt, akkor szedte össze a bátorságát, és ami­lyen gyorsan csak tudott, hazaszaladt. Otthon kifulladva me­sélte el, mi történt vele útközben. Miután apja végighallgatta, mint józan üzletember, okos tanácsot adott neki: "Senkinek se mondd el, mert kinevetnek, és azt gondolják, hogy megbolon­dultál." Ezek a szavak hatottak a gyermekre. Egy tizenkét-ti­zenhárom éves lány semmitől sem fél jobban, mint attól, ha az emberek nevetségesnek tartják. Úgy hallgatott, mint a sír, és megpróbált mindent elfelejteni.

Ahogyan a mondás is tartja, a jó dolgok hármasával jön­nek. A következő két gyónás után is megtörtént, hogy hazafe­lé menet a tündöklő fényben meglátta a szép hölgyet.

Vajon el tudta-e felejteni a gyermek ezt a hármas ese­ményt? Alig hihető. Amikor lelkiatyja, aki a család barátja is volt, értesült a dolgokról, ugyanazt a tanácsot adta neki, mint édesapja.



Szokatlan bajok



Múltak az évek. Amszterdam lassan kiheverte az első világ­háború okozta károkat. A gyermekből fiatal leány lett. Egy gyár irodájában vállalt állást, ahol huszonhét évig maradt al­kalmazásban.

A gyermekkor három eseménye talán feledésbe merül, ha nem történnek vele éppoly szokatlan, azonban teljesen más jellegű események.

Ida néhány éven át különös gyötrelmeket élt át.

Az arsi szent plébános, Vianney Szent János élettörténetét olvasva érthetjük meg jobban az ilyen szenvedéseket.



Ezekben a nyugtalanító napokban a gyermekek apjuk jó­zanságában találtak támaszra. Egészséges érzékkel ismét jótanácsot adott lányának: "Tégy úgy, mintha nem lenne je­lentősége a dolgoknak, ne tulajdoníts túl nagy figyelmet ne­kik, és ne félj tőlük!"

Ameddig a gyötrő lelkek a házban maradtak, Idának sike­rült is így viselkednie. Megváltozott azonban a helyzet, ami­kor a házon kívül kezdték bántalmazni. Három ízben talál­kozott egy fekete alakkal, aki az utcán támadt rá.

Rövidesen azonban olyan erőssé váltak az otthoni gyötrel­mek is, hogy egyik éjjel az apa elhívatta a gyóntató atyát. Amikor az atya elimádkozta az Egyház exorcizmusát (ördög­űző imáját), a leány megszabadult a kínzásoktól. Évekkel később történt, hogy Ida még egyszer hallotta az utálatos és közönséges hangot, és átélte a "félelmetes érzést".



Jövőbelátás



A teljesség miatt be kell még számolnunk Ida későbbi élet­szakaszáról, amikor hol gyakrabban, hol ritkábban látta a jövőt.

Legalább tíz évvel a második világháború kitörése előtt, valószínűleg még Hitler hatalomátvétele előtt egészen külö­nös látomása volt. Szokása szerint nyugodtan dolgozott, amikor egyszerre katonák végtelen sorát látta, amint gondter­helten, éhesen, piszkosan, elcsüggedve támolyognak. Nem felejtette el, hogy mire gondolt akkor: "Vajon mi történik ve­lük ezután?"

Valóban föltehetjük itt a kérdést, miért, és hogyan láthatott egy fiatal leány még Hitler hatalom átvétele előtt hadsereget egy olyan Európában, amely akkor az "örök béke" tévhitében élt?

Amikor 1940. május 9-én hazafelé tartott az irodából, benső hangot hallott:

"Elárultak és eladtak bennünket!"

Olyan hangosan és érthetően hallotta ezt a hangot, hogy önkéntelenül megfordult, mert látni akarta, hogy ki szólt, és hogy mások is hallották-e.

1940. május 10-e után néhány nappal, amikor attól kellett félni, hogy Hitler és Mussolini győzhet, azt látta, hogy Hitler egy bunkerban elrejtőzik, és Mussolini fejjel lefelé fölakaszt­va lóg. Még azok sem gondoltak akkor ilyen végre, akik elvi okokból vonakodtak a két hatalom diadalát ünnepelni. A le­ányt még az a néhány ember is kinevette volna, akinek el merte volna mondani látomását.

Ez idő tájt lehetett a következő látomása is:

Házakkal körülvett kastélyba lovasok vonulnak be. E lo­vascsapat élén, lóháton, egy még fiatal, energikus ember lova­gol, aki hasonlít a régi idők hercegeihez. Egy benső hang azt mondta neki: "Habsburg! Ez később lesz!"

Amikor gyóntatója a háborús események miatt arra kény­szerült, hogy rendjének huiseni kolostorába, egy Arnhem melletti faluba költözzön, akkor ő ezt a Betuwe nevű vidéket vértől pirosnak látta. Ez még azelőtt volt, hogy a szövetsége­sek a későbbi arnhemi ütközetre gondolhattak volna.

Aki emlékszik arra, miként menetelt Hitler serege Sztálin­grád felé, arra is emlékezhet, hogyan várták a németek a vá­ros elestét. Ida azonban már a német hadsereg diadalmas föl­vonulásánál látta, miképpen veszi majd körül a Vörös Hadse­reg nagy harapófogója a német sereget. Nem szükséges hang­súlyozni, hogy nem érthetett a katonai taktikához és termino­lógiához. Amikor ezt a látomását másoknak elmesélte, hango­san kinevették.



A "Minden Népek Asszonyának" jelenései



A második világháború utolsó napjaiban, 1945. március 25-­én történt, hogy meglátogatta őket Pater Frehe OP, aki évek óta volt Ida lelkiatyja. Éppen az aggasztó élelmiszerhiányról beszélgettek, amikor Ida ellenállhatatlan belső erőtől indítva a szomszéd szobába sietett. Ragyogó fényt látott, amelyből egy szépséges asszony lépett elő és megszólította őt. Ida megkérdezte tőle. "Te Szűz Mária vagy?"

Az asszony így válaszolt: "Asszonynak fognak nevezni, Anyának". Majd így folytatta: "Mondd utánam!" Az Asszony üzenetét Ida szóról szóra fennhangon megismételte, úgy hogy nővére le tudta írni.

Ida a szöveget kiegészítette a látottak ecsetelésével. Két üzenet az amszterdami Szent Tamás templomban hangzott el. Kb. húsz üzenetet kapott Németországban, amikor látogató­ban ott tartózkodott.





A jelenések időről időre hasonló módon ismétlődtek. Ké­sőbb az Asszony elmondta, hogy üzenete nemcsak egy or­szágnak, egy népnek, hanem minden népnek szól. Tizenöt év leforgása alatt 56 üzenet hangzott el, majd ezek után Ida a szentmisék alkalmával eucharisztikus élményekben részesült 1984-ig.



A kép és az imádság



Szűz Mária felszólította Idát, hogy a jelenésekben látottak alapján festessen róla képet, amelyet az imádsággal együtt terjesszenek.





A képen Szűz Mária kitárt karokkal áll a föld­gömbön isteni Megváltója keresztje előtt, mint társmegváltó, minden kegyelem közvetítője és szószóló, mert a "Minden népek Asszonya" üzenete az egész világnak szól. A keresztet a világban kell felállítani és elfogadni, hogy megszentelje éle­tünket. A Föld körül bárányok serege látható állva, pihenve, legelészve. Közülük többen emelik tekintetüket az Asszonyra és a keresztre.

A bárányok jelképezik az emberiséget, amely csak akkor találhatja meg békéjét, ha a kereszt lesz életének középpontjá­ban. A nyájban fekete bárányok is legelésznek, azokat külö­nös gonddal akarja Jézushoz vezetni a "Minden népek Asszo­nya,,, akit egykor mint Máriát, az Úr kis szolgálóleányát is­mertek az emberek. Ida látomásában látta, hogy a világra hó­pelyhek hullnak, és úgy szívódnak be a talajba, miként a szí­vekbe az imádság:



Urunk, Jézus Krisztus, az Atyaisten Fia,

most küldd el Lelkedet a Földre!

A Szentlélek lakjék minden nép szívében,

hogy megmeneküljenek romlástól,

csapásoktól és háborútól!

Legyen a "Minden népek Asszonya”,

aki egykor Mária volt, a mi Szószólónk!

Amen.



Az Úr 1951. esztendejétől kezdve lassan az egész világon megismerték az emberek ezt az imádságot. Ez az esdeklő ima azt kéri, hogy jöjjön el a Szentlélek erre a békétlen világra és mentse meg az embereket a bajoktól. Ezt a hatékony imát már hetvenkét nyelvre lefordították, hogy a Szűzanya kérésére a kép vagy a kereszt előtt imádkozza a Szentatya és minden ember. Ezt az imát az egyszerű emberek és a tudósok is hálás szívvel fogadják. Erről mondta egy dél-amerikai bíboros ér­sek, hogy rövid összefoglalásban éppen azt kéri, amire ma leginkább szüksége van a világnak.

Szűz Mária amszterdami üzenete szerint ennek a képnek és az imádságnak kell megelőznie és előkészítenie az utolsó Má­ria-dogmát, mert az az út az igazi békéhez.



Az 1996-ban kiadott püspöki közlemény



Több holland és külföldi lap méltatta Haarlem-Amszterdam jelenlegi püspökének lépését, aki 1996-ban elérkezettnek látta az időt arra, hogy a "Minden népek Asszonyá"-nak kérésével kapcsolatban hivatalosan is nyilatkozzék.

Heinricks Bomers püspök HB-96-l82. számmal közle­ményt adott ki Szűz Máriának, mint

"Minden népek Asszonyának" nyilvános tiszteletéről:



"Az országunkból és külföldről is régóta hozzánk érkező és egyre szaporodó kérdések arra késztetnek, hogy felvilágosítást adjunk Szűz Máriának 1945 és 1959 között történt amszterda­mi jelenéseiről, melyek során mint »Minden népek Asszonya«mutatkozott be.

Alapos megfontolás és hivatalos tárgyalások után úgy gon­doljuk, hogy a kívánatos lelkipásztori felvilágosítás érdeké­ben a következő irányvonalat kell követnünk:

Külön kell választanunk a jelenések és az üzenetek kérdé­sét a »Minden népek Asszonya« címtől.

Az Egyház pillanatnyilag nem tud nyilatkozni a jelenések és az üzenetek tartalmának természetfölötti voltáról. Lelkiis­merete szerint mindenki szabadon kialakíthatja erről véle­ményét.

Az «Urunk, Jézus Krisztus...» kezdetű imádság, amelyben szerepel a «Minden népek Asszonya» megszólítás, már 1951­ben elnyerte az Egyház jóváhagyását az akkori helybeli püs­pöktől, Huibers-től.

Részünkről nem teszünk ellenvetést Szűz Máriának ilyen címen történő nyilvános tiszteletével kapcsolatban.

Olyan időben, amikor az emberek, népek és kultúrák egy­re inkább egymás ellen fordulnak - és Amszterdamban nem kevésbé, mint másutt - úgy gondoljuk, hogy pontosan ez a cím vet világos fényt Szűz Mária általános anyaság ára, vala­mint az Úr üdvözítő tervében való egyedüli és asszonyi sze­repére. "



Haarlem, 1996. május 31-én,

Szűz Mária látogatásának ünnepén,

Heinricks Bomers püspök és Jozef Punt segédpüspök





Ida halála



A közlemény a kilencvenéves Ida Peerdeman, a "Minden népek Asszonya" látnokának halála előtt tizenhét nappal látott napvi­lágot. Őszintén reméljük, hogy súlyos betegségében még tudo­mást szerezhetett róla, és az öröm enyhülést jelentett szenvedé­sében. Hiszen egész életében ebben reménykedett, ezt várta. Mennyire kérte, hányszor felkereste Amszterdam egykori püs­pökeit a Szűzanya követségében járva, hogy engedélyezzék az imádságot, a tiszteletet, a templom építését és mozdítsák elő a társmegváltó - kegyelemközvetítő - szószóló dogma kihirdeté­sét. Álmainak, vagyis az "Asszony" kérésének fokozatos meg­valósulását most már a boldog örökkévalóságból figyelheti.



Heinricks Bomers, Amszterdam püspöke jól ismerte, sze­rette és becsülte Ida Peerdemant, maga végezte a látnok teme­tési szertartását és a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott róla beszédében. "Tudom, hogy Ida sohasem vált különleges él­ményei miatt beképzeltté. Szerény volt élete utolsó napjáig, és irtózott attól, hogy személyét megkülönböztetésben része­sítsék. Mindkettő pozitív jel. Számomra nem kétséges, hogy becsületes volt és az igazságot mondta el arról, amit átélt. Egész életét a »Minden népek Asszonya« tiszteletének szen­telte. Úgy gondolom, hogy ez a tisztelet a mi időnkben igen hasznos lehet."





1997. május 31-én nagy ünnepélyességgel, nemzetközi imatalálkozó keretében emlékeztek meg a "Minden népek Asszonya" nyilvános tiszteletének első évfordulójáról Amsz­terdamban.







A "Minden Népek Asszonyának"

amszterdami üzenetei



1945. március 25. / 1. jelenés



Balra fölöttem hosszú fehér ruhába öltözött, álló alakot látok, egy asszonyt.

(Ahogyan Ida elmondta, először ragyogó fényességet pil­lantott meg, azután egy fehérbe öltözött asszonyi alakot látott előlépni ebből a fényből. Hasonlóképpen írják le más látno­kok is Szűz Mária jelenését, például a la salette-i vagy a fati­mai gyermekek.)

Úgy vélem, a Boldogságos Szűz alakja. Most fölemeli há­rom ujját, azután négyet, azután pedig mind az öt ujját, mi­alatt ezt mondja: "A három jelenti március hónapját, a négy az áprilist, az öt pedig május 5-ét.".

(A jelenés valószínűleg a következőkre kívánt utalni: már­cius:

március 25-én kezdődött a jelenés sorozat Amszterdam­ban.

Március 25-én, az Úr Jézus fogantatásának ünnepén kezdő­dött a megváltás műve.

Április: 1946. április 25-én kezdődtek a németországi ma­rienfriedi jelenések, ahol Szűz Mária mint az élő Isten jele je­lent meg, hogy gyermekeibe vésse ezt a jelet védelmül a Sá­tán ellen, aki üldözi őt és gyermekeit, ő azonban végül gyer­mekei segítségével legyőzi a Sátánt..

Május: 1945. május 5. a világháború befejezésének napja

Hollandiában. )

Azután megmutatja rózsafüzérét, s így szól:

"Ennek kö­szönhető, de tartsatok ki (az imádságban)!"

Kis ideig hallgat, majd hozzáfűzi: ”Az imádságot terjeszte­ni kell!" Most csupa katonát látok, sok szövetségest, s a Szent Szűz rájuk mutat. Akkor fölemeli rózsafüzére kis keresztjét és Krisztusra, majd újból a katonákra mutat. Meg kell értenem, hogy a katonák életét a keresztnek, Krisztusnak kell támogat­nia' mert a hang így folytatja: "Ezek most rövidesen hazatér­nek", s a katonákra mutat. Azt kérdezem: "Te Mária vagy?" Rám mosolyog és azt feleli: "ASSZONYNAK fognak majd nevezni, Anyának."

Az Asszony elvonul a szemem elől, és én a kezembe nézek. Keresztet fektetnek elém, amelyet föl kell emelnem. Egészen lassan emelem föl, mert nehéz. Ezután minden eltűnik.



1945. április 21. /2. jelenés



Úgy érzem, hogy hirtelen nagy templomba kerültem, majd ezt mondom: "Különleges oltár előtt állok, és az Asszony képét látom. Virágokkal van körülvéve, az oltárlépcsőn is virágok vannak. Sok ezer ember térdel előtte. Az Asszony rám tekint, ujjával figyelmeztet, s azt mondja: "Ti emberek, a békét ak­kor fogjátok megőrizni, ha hisztek Őbenne. Ezt terjesszétek!"

Ezt háromszor megismétli. Ezeknél a szavaknál az Asszony keresztet helyez a kezembe, melyet körbe kell mutatnom. Ez­után mintha kivinne a templomból, s ekkor végtelen ürességet érzek magam előtt. Mialatt azonban ebbe az ürességbe tekin­tek, emberfejeket pillantok meg. Mintha ki kellene közülük emelnem egyet-egyet, s ekkor a jelenés így szól hozzám: "Ezek vezető személyek, akik ismét kieszelnek valamit." Most a zsidók egyiptomi kivonulását látom, s fölötte Isten­nek, az Atyának képét a felhőkben. Az Atya szeme elé tartja kezét, s az Asszony így szól hozzám: "Jahve szégyenkezik népe miatt." Akkor egészen világosan fölismerem Káint és Ábelt. Világosan látom a szamár álkapcsát és a menekülő Ká­int. Ezután újból az oltár elé vezetnek, s a távolban körmene­tet látok elhaladni, az amszterdami csodaprocessziót. Azután újból minden eltűnik.



(Az amszterdami csoda-körmenet arra emlékeztet, hogy a népek számára Krisztus, az élő Kenyér jelenti a valóságos életet. Ez a körmenet egy eucharisztikus csodával kapcsola­tos, amely 1345-ben - 600 évvel az Asszony jelenése előtt ­Amszterdamban történt.)



1945. július 29. /3. jelenés



Ismét hallom a hangot, s hirtelen egy régi időkből való áldo­zati oltárt látok. A füst lecsapódik. Egy hang szól: "Jahve fi­gyelmezteti népét." Azután hallom: "Legyetek hűségesek! Szétszórták bárányaimat." Az Asszony keresztet helyez az ál­dozati oltárra, s ekkor mintha azt látnám, hogy az egész világ körülötte áll.

Az emberek azonban lehajtott fővel, a kereszttől elfordulva állnak. Akkor hirtelen ezt hallom: "Jöjjetek, hűségesek!" S lá­tom, ahogy a tömeg előtt egy kelyhet visznek el. "Sokak szá­mára azonban hiába!" Föl kell tekintenem, és hirtelen az Asszonyt látom magam előtt. Mosolyog, karját nyújtja felém, és azt mondja: "Jöjj!" Most különféle férfiak tömege áll előttem, rosszak és jók is. Hívja őket, hogy menjenek vele. Vezetni kívánja őket. Most hosszú, fáradságos utat látok ma­gam előtt, s a végén nagy fényességet. "Így" szól az Asszony, s széles mozdulattal jelzi a férfiaknak, hogy ezen az úton kell menniük. Nehéz és fáradságos az út. Mindkét oldalon leesnek az útról. Az Asszony anyai aggodalommal nézi őket, s rájuk mosolyog. Akkor írva látom: "Újra az életbe, Krisztussal."

Most szomorúan néz az Asszony, s azt mondja: "Anglia újra meg fog találni engem." Kis várakozás után lassan és halkan hozzáteszi: "Amerika is."

Most lassan eltávozik az Asszony, s a világ fölött különle­ges ködpárát látok.




1945. augusztus 29. / 4. jelenés



Az Asszonyt látom állva. Jelzi, hogy nézzek a kezemre. Mint­ha azt látnám, hogy különös dolgok jönnek elő a kezemből. Nagy szomorúságot érzek, ezt is mintegy a kezembe teszi, meg kell néznem. Az Asszony mosolyogva szól: "De öröm következik utána." Azután, ugyancsak a kezemből világos su­garakat látok kiáradni. Majd nagy épületeket és templomokat látok. Csupa templom jelenik meg. Az Asszony megszólal: "Egyetlen nagy közösséggé kell válnia!" A kezem nagyon fáj. Viharok zúdulnak a templomokra.

Most három pápát mutat az Asszony.

Balra a magasban áll X. Piusz pápa. Középen áll a mi pápánk (XII. Piusz), jobbra egy új pápát látok (VI. Pált). "Ez a három", mondja az Asszony, "ez egy korszak." Hármójukra mutat. Azután azt mondja: "A mostani pápa, és az új, ők a „harcoso".

Azután egy új, valamiképpen különös, sokkal későbbi há­borút mutat, amelyik rettenetes pusztulást fog okozni.

Az Egyházban mindenesetre sok változásnak kell végbe­mennie. A papság képzésében sok változásnak kell történnie. Most fiatal papok hosszú sorát látom. "A mai időknek megfe­lelő modern képzést!" - mondja az Asszony nyomatékkal. "De helyesen, a jó lélekben!" Hirtelen galambot látok a ke­zem körül repülni, amelyet még mindig fogva tartanak. A ga­lamb új sugarakat áraszt magából. Akkor az Asszony a pápára mutat, és így szól: "A látókörnek bővülnie kell, szociálisabbá kell válnia! Különböző mozgalmak foglalkoznak a szociális problémával, és ez helyénvaló; ennek azonban lehetőleg az Egyház vezetésével kell történnie." Ekkor arcán levertség tükröződik, és azt mondja: "Sok változásnak kell végbemen­nie a képzés terén!" Erős ellenáramlatokat látok, sok ellenál­lást ezzel kapcsolatban, az Egyházban. És akkor hirtelen el­távozik az Asszony.



1945. október 7. / 5. jelenés



A Napot látom és a félholdat, a távoli Keleten állnak. Kínában vörös zászlót látok. Azután mohamedánokat és keleti népeket. Valamennyi nép fölött vöröset látok az egyik oldalon és feke­tét a másikon, de feketét sokkal kevesebbet.

(A jelenés idején még nem volt nyilvánvaló, hogy Kína vö­rös lesz. A fekete szín a kereszténységet jelképezi.)

A hang így szól: "Úgy tűnik, mintha az egész elenyészne." (A fekete.) Akkor hosszú, szép utat látok. Ezen kell halad­nom, de mintha nem lenne ehhez kedvem. Én képviselem az emberiséget. Akkor megindulok ezen az úton, és bár nagyon fáradt vagyok, mégis mennem kell egészen lassan.

Az út végén vagyok, s egy nagy vár előtt állok, tornyai vannak. A kaput belülről kinyitják. Egy kéz jelzi, hogy lépjek be, de én nem akarok. Végül mégis belépek. Megfogják keze­met, és egy fehérruhás hölgyet látok, az Asszonyt. Rám mosolyog és azt mondja: "Jöjj!" A kezemben olyan fájdalmat ér­zek, ami alig elviselhető, az Asszony azonban egészen szoro­san tartja, és továbbmegyünk. Csodálatos kertben találom ma­gamat.

Az Asszony elvezet egy helyre, és azt mondja: "Ez az igaz­ságosság, ezt kell keresniük ott kívül (s az Asszony kifelé mu­tat), s meg kell találniuk újra, különben a világ ismét bajba

kerül. "

A kezem nagyon fáj, alig elviselhető, az Asszony azonban mosolyog és továbbvezet. A kertnek egy másik részébe me­gyünk, s így szól: "Ez az igazság. Figyelj jó!!" Ujjával figyel­meztetően int. "Itt belül van az igazság is, ott kint nincs igaz­ság, egyáltalában nincs."

Szeretnék megszabadulni szorításából. "Olyan nehéz", mondom. Akkor az Asszony hirtelen odamutat valamire, s úgy tűnik, mintha madártávlatban állnék valami fölött. Két uj­jamat fölemelem, és hirtelen a pápát (XII. Piuszt) látom és a Vatikánt. Majd az egész római Egyházat látom, és a levegőbe ez van írva: ENCIKLIKÁK. "Ez a helyes út" mondja az Asszony nyomatékkal. "De nem élnek ezek szerint", mondja szomorúan.

Újból a Vatikánt látom, és körülötte az egész katolikus Egyházat. Az Asszony rám tekint és ujját a szájára teszi, mia­latt így szól hozzám: "Ez maradjon kettőnk titka!", s ismét a szájára teszi az ujját. "Még itt sem mindig", mondja egészen halkan. Újból rám mosolyog és bátorítóan szól: "De ez rend­be jöhet."

Akkor különböző Egyházakat látok. Az Asszony figyel­meztetően int, s mialatt újból megmutatja az egész katolikus Egyházat, így szól: "A katolikus Egyház bizonyosan növe­kedhet, de" és ekkor egy sereg papot, szeminaristát, szer­zetesnőt látok magam előtt elvonulni. Az Asszony fejét rázza és nyomatékkal mondja: "Ez nagyon rossz, és nem használ­ható." És szigorúan néz maga elé. A papokra, szeminaristák­ra mutat és azt mondja: "Jobb képzést; együtt haladni az idővel, időszerűbben, szociálisabban!" Hangsúlyozza e sza­vakat.

Akkor az Egyház fölött fekete galambot (nem fehéret!) lá­tok röpködni, az Asszony rámutat a galambra, és azt mondja: "Ez a régi lélek, ennek el kell tűnnie!" És látom, ahogyan a galamb hirtelen fehérré változik.

Az Asszony újból szól: "Ez az új fehér galamb szerteküldi sugarait minden irányba, mert a világ inog; még néhány év és elpusztulhatna. Ő azonban eljön és rendbehozza a világot, de..." s az Asszony vár egy kicsit, "Figyelniük kell!" És mint­egy figyelmeztetően hangsúlyozza a ,kell' szót. Akkor azt mondja: "Vissza akarnak fordulni, ki akarnak jutni innen, nem akarnak erre a helyre ( a várkastélyba) eljutni, nem érdekli az embereket."

És akkor továbbvezet, egészen a kert mélyére, s egy nagy kereszthez jutunk. "Vedd föl, Ő megelőzött téged", mondja az Asszony. Én vonakodom, és úgy érzem, mintha az egész világon minden ember hátat fordított volna a keresztnek.



Úgy érzem, kezemnél fogva húz valaki, s ismét előttem áll az Asszony kezemet fogva. Újból szól: "Jöjj!" És ekkor fényes alakot látok hosszú ruhában, amint előttünk halad. Óriási keresztet visz, amely mintha a földet súrolná. (Az arcát nem látom, beborítja a fény.) Áthalad a világon a kereszttel, de senki sem követi. "Egyedül", mondja az Asszony.

"Itt halad egyedül ebben a világban. A helyzet még rosszabb lesz, mindaddig, míg egy adott pillanatban valami nagyon rossz nem történik, és akkor a kereszt hirtelen a világ középpont­jába kerül. Most kell eldöntenünk, hogy akarják-e vagy sem. "



Ezután különös képeket látok. Horogkereszteket a kereszt alatt, látom, amint leesnek. Majd csillagokat, melyek lehulla­nak, sarlót és kalapácsot; minden a kereszt lábához esik. Vö­röset látok, a vörös nem tűnik el egészen. Akkor így szól az Asszony: "Mindenki fölnéz, most hirtelen jót akarnak, de en­nek ára van... a Föld sötétségben volt, de most világosabbá vált." Kisvártatva újból megszólal: "Most láthatod, hogy nem ezen múlik."

A szorítás enyhül a kezemen. Hirtelen újból az Asszonyt látom rózsafüzérrel, és így szól: "Imádkozzék tovább az egész világ!" A keresztre mutat, és azt mondja:



"Az egész világnak vissza kell ide térnie, legyenek bár nagyok vagy kicsinyek, gazdagok vagy szegények! Fáradságba fog ke­rülni. "



Most a földgolyót látom, s az Asszony magyaráz, miköz­ben lábát a Földre helyezi: "Lábamat a Földre helyezem. Se­gíteni fogok, a célhoz vezetem őket, de figyelniük kell..." És hirtelen minden eltűnik a szemem elől.



1946. január 3. / 6. jelenés



A hangot hallom: "Anglia vigyázz!" És nagy templomot látok magam előtt. Úgy tűnik, a Westminster apátság. És akkor egy püspököt látok (nem a mi Egyházunkból való). A pápát látom ülve, nagyon komolynak látszik. Újból a püspököt pillantom meg. Mindez Angliával kapcsolatos. A ,harc' szót látom. Kü­lönösen érzem magam. Mintha minden megváltoznék ben­nem. Nem tudom megmagyarázni, hogyan. Hirtelen újra az Asszonyt látom. Balra fölöttem áll. Talpig fehérben van, meg­lehetősen magasan áll, és rámutat valamire. Ismét Angliára nézek, előttem van. Az Asszony szól: "Harc következik egész Európára, és onnan kiindulva."

Nehéz, bénító érzés fog el. Az Asszony ismét szól: "Súlyos szellemi harc." Akkor azt mondja: "Jöjj!", és a kezemre mu­tat. Mintha keresztet fektetnének bele, és most megmutatja az Asszony, mit kell tennem. Kezemet a kereszttel, körbeviszem a Földön, és meg kell mutatnom a keresztet.

Az Asszony ismét így szól: "Igen, nézz a keresztre!" Meg­teszem, és mialatt odatekintek, eltűnik kezemből a kereszt, és ökölbe szorul a kezem. Erre is rá kell tekintenem. Akkor az Asszony tovább ma­gyaráz: "Nézz most újra a keresztre!" és az ismét a kezemben fekszik.

Most az Asszony ujjával figyelmeztet, és azt mondja: "A keresztet másféle keresztekké akarják változtatni." És most különböző dolgokat látok szemem előtt forogni. Kommuniz­must és egy másik áramlatot, amely még jönni fog. Ez a ho­rogkeresztnek és a kommunizmusnak a kombinációja.

Az Asszony nyomatékkel folytatja: "A keresztények bele­fáradnak a harcba." Elém mutat, és egy szószéket látok. Ak­kor az eltűnik, hirtelen pusztaságot látok, és kiáltást hallok. Ez néhányszor egészen gyorsan megismétlődik. Akkor az Asszony ismét fölhívja valamire a figyelmemet, s a Vatikánt látom. Olyan mintha a világ közepén forogna, és a pápa ott ül emelt fővel és két föltartott ujjal, s komolyan néz maga elé. Most háromszor a mellemet verem.

Akkor hirtelen látok valakit lovon, páncélban. Megkérde­zem, ki az. A felelet: Jeanne d'Arc. Ekkor a kezembe kell néznem, az emberiséget képviselem. "Üres" mondom az Asszonynak. Az Asszony néz, két kezemet össze kell kulcsol­nom, mialatt föltekintek az Asszonyra. Rám mosolyog, úgy tűnik lejjebb lép egy lépéssel, és így szól: "Jöjj!"

Mintha keresztülhaladnék vele a világon. Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Azt mondom az Asszonynak: "Fá­radt vagyok, szörnyen fáradt. Egész testemben érzem." De az Asszony folyton továbbvezet, és akkor egészen nagy betűkkel látom kiírva: "Igazság". Hangosan fölolvasom, s ismét to­vábbmegyünk. Az Asszony fejét csóválja, nagyon komolyan, szomorúan néz, és azt kérdezi tőlem: "Látsz felebaráti szere­tetet?" Ismét a kezembe nézek, s azt válaszolom: "A kezem üres." Újból. kézenfog, s továbbmegyünk. Végtelen ürességet látok magam előtt, s az Asszonyt hallom: "Igazságosság? Igazság? Hol van mindez?"

Ismét a keresztet látom a világ közepén állni, s az Asszony rámutat. Föl kell vennem, és elfordítom a fejem. Mintha az em­beriséget testesíteném meg, elhajítom magamtól a keresztet. "Nem", mondja az Asszony, "Föl kell venni, és a középre kell állítani! Lesz az embereknek egy csoportja, amely harcolni fog ezért, és én oda fogom őket vezetni". Mialatt ezt mondja, olyan fájdalmat érzek egész testemben, hogy nyögve mondom az Asszonynak: "Ó, mennyire fáj ez!". Akkor egész hangos kiáltást hallok: "Jerikó". És az Asszony ismét a helyén áll a magasban, letekint rám, és azt mondja: " Meg kell tenni, amit mondtam, ad­dig nem lesz béke." Azután újból a pápát látom, körülötte ren­geteg papot és más férfiakat. "Úgy tűnik, egy konferencián van­nak" - mondom. Az Asszony válaszol: "Ez a lelki harc, ami a világban dúl, még rosszabb, mint a másik. Aláaknázza a vilá­got." Akkor mintha áthaladnék a Földön, s mintha a földben ás­nék. Mintha mindig mélyebbre másznék a föld alá, és járatokon jutnék keresztül. (A Sátán szellemileg akarja aláásni az Egyhá­zat és a világot, hogy célhoz érjen. Hogy ez valóban sikerül is neki, világossá válik az "Itt vagyok" szavakból. Az Úr azonban emlékeztet: "Én vagyok.")

Akkor ennek hirtelen végeszakad, s egyszerre azt hallom: "Itt vagyok." (A célban.) Most hangot hallok, amely így szól: "Ego sum." (Én vagyok.) Akkor halkan azt mondom: "És a világ kicsi."

Ezután így szól az Asszony, miközben ujjával int: "Menje­tek és terjesszétek", s hirtelen minden eltűnik.







1946. február 7. / 7. jelenés



Hirtelen megpillantom az Asszonyt, amint előttem áll. Ujjá­val int, s szól: "Nézz Európára, és óvd Európa népeit!" Na­gyon komolyan néz, és újra szól: "Ora et labora!" (Imádkoz­zál és dolgozzál!) s figyelmeztetve int ujjával.

Akkor az Asszony farkast mutat, amelyik ide-oda szalad előttem. Az állat hirtelen eltűnik, s akkor az Asszony juhfejet mutat. Olyan szarvai vannak, mintha a fején körben egymás­ba lennének fonódva. Majd újra szól az Asszony: "Európának vigyáznia kell, figyelmeztesd Európa népeit!"

Azután Rómát mutatja az Asszony. Egész világosan látom a Vatikánt forogni. Az Asszony, mintha ujjával intene, s azt mondja: "Jöjj, nézz figyelmesen oda!" Akkor fölemeli három ujját, majd a kezét. Ezt néhányszor megismétli előttem. "Jól nézd meg és halljad", mondja. "A Kelet a Nyugat ellen." Majd újból megszólal. "Vigyázz, Európa!"

Most Angliát látom magam előtt, s az Asszony egy lépéssel lejjebb lép. Mintha Angliára helyezné a lábát. Jól megnézem, és látom, hogy az Asszony összekulcsolja a kezét, azután új­ból figyelmeztet. Ezt hallom: "Jaj neked, Anglia!"

Most újból jelzi, hogy jól figyeljek, s hirtelen megint Ró­mát látom és a pápát. Nyitott könyvet tart a kezében, amelyet megmutat nekem. Nem tudom fölismerni, miféle könyv az.

Akkor a pápa körbemutatja a könyvet. Hirtelen az Asszonyt hallom: "Sokat kell azonban változtatni rajta", s a pápára mu­tat. Nagyon komolyan néz, fejét csóválja. Majd újból fölemeli három ujját, azután mind az ötöt. Hirtelen rossz érzésem tá­mad, s hallom az Asszonyt: "Újabb bajok jönnek a világra."

Hirtelen síkságot látok magam előtt. Nagy tojás kerül rá, s mialatt odafigyelek, hirtelen látom, amint gyorsan elszalad egy strucc. Azután csupa fekete gyereket látok magam előtt. Akkor ismét figyelmeztetést érzek, és most fehér gyerekeket látok. Mintha Krisztus állna ott gyermekektől körülvéve. Fé­nyes alakot látok, és hallom: "Engedjétek hozzám a kisdede­ket!" Írva látom: "A gyerekeket keresztény szellemben kell fölnevelni!"

Akkor egy térképrészletet látok és hallom: "Júdea." Azután írva látom: "Jeruzsálem." Akkor két vonalat látok nyíllal a vé­gén, s az egyiknél ez áll: "Oroszország", a másiknál: "Ameri­ka". Az Asszonyt látom akkor, amint előttem áll, és a Holdat. Azt mondom: "Valami a Holdra érkezik." Azután úgy tűnik, mintha az Asszony a földgolyó fölső részére állítana engem. Olyan különös minden körülöttem, és azt mondom: "Egyfajta természeti jelenség!" Most ismét az Asszonyt hallom: "Európa népei, fogjatok össze!" Valami nincs rendben. Európa közepén Németországot látom, s úgy tűnik, mintha ki akarná szabadíta­ni magát. Akkor ismét Angliát látom. Most két kézzel erősen fognom kell a koronát. A korona inogni látszik. Mintha keresz­tülhúznám a koronát az országon, s hallom:

"Anglia, értsd meg jól föladatodat! Anglia, vissza kell térned a Magasságbelihez, to the Highest!"







1959. május 31. / 56. jelenés

Vasárnap, 1455-tőI 1515-ig



Ablakomból hirtelen valamit láttam a levegőben a Wandel­wegnél. Rémülten mondtam a házbelieknek: "Nézzétek!" S a levegőbe mutattam. Akkor észrevettem, hogy a fény jelent meg, hatalmas fényesség. Nem tudtam belenézni, kezemmel elfödtem szememet, de kényszerítve éreztem magam, hogy ismét belenézzek. Ahogyan néztem, mintha fölhasadt volna a levegő. S hirtelen ott állt az Asszony teljes dicsőségében. Le­hetetlen elmondani, milyen nagyszerű, mennyei és dicsőséges volt. Így még sohasem láttam őt. A juhokat, a földgolyót, a keresztet nem láttam, csak az Asszonyt tündöklő fényárban, glóriával. A fejére kellett néznem, s láttam, hogy korona van rajta. Ezt sohasem láttam azelőtt. Nem gyémánt vagy arany korona volt, mégis tudtam, hogy korona, körös-körül fényben ragyogva, szebb, mint a legszebb gyémánt korona. Ő maga is tiszta fény és ragyogás volt, ismétlem, mennyei és dicsőség­gel teli. Jobban nem tudom leírni.

A dicsőséges látomás alatt kék levegőt láttam, s még lej­jebb a földgolyó fölső részét. Egészen fekete volt. Akkor láttam, ahogyan az Asszony ujjával intett, s a fejét csóválta a sö­tét világ felé, ez rosszallóan és figyelmeztetően hatott. Azt hallottam:



"Tartsatok bűnbánatot!"



Akkor valami egészen különlegeset láttam. A sötét földgo­lyóról sok fej bukkant föl, s hirtelen úgy tűnt, mintha minden­féle ember jött volna lassan följebb, s egyszerre mind ott állt a földgolyó fölső felén. Odanéztem és azt gondoltam - "nem is tudtam, hogy ilyen sokféle ember létezik." Majd láttam, amint az Asszony áldóan emeli kezét az emberek fölé, s ek­kor már nem látszott olyan szomorúnak. Ezt hallottam: "Adjatok Neki elégtételt!"

Az Asszony hirtelen eltűnt, és helyében egészen nagy, ha­talmas ostya jelent meg. Jól fölismertem, a szokásos ostya volt, amilyent a templomban láthatunk. Akkor az ostya előtt kehely jelent meg. Láttam, hogy a kehely színaranyból volt. Megdőlt, nyílásával felém. Majd vastag sugárban ömleni kez­dett belőle a vér. A vér a földgolyóra ömlött, majd lecsordult róla. Igen nyomasztó látvány volt. Rosszullét fogott el. Min­dig csak a patakzó vér. Ez eltartott egy ideig. De hirtelen min­den megváltozott, s az egész átalakult egyetlen sugárzó, fé­nyes Szentostyává. Olyan fény áradt belőle, hogy szememet el kellett takarnom, mert azt hittem, megvakulok. De ismét kényszert éreztem, hogy föltekintsek. A Szentostya természe­tes, fehér tűznek látszott. Közepén kis nyílás vagy bemélye­dés volt. Másképpen nem tudom körülírni. Akkor úgy tűnt, hogy a Szentostya szétpattan, s lebegő alakot láttam előjönni belőle. Olyan hatalmas és erőteljes volt, bocsássatok meg, nem tudom visszaadni azt a nagyságot és hatalmat, melyet ez az alak sugárzott, annyira lenyűgöző volt. Alig merészeltem rátekinteni. Egyetlen személyt láttam, s mindig arra kellett gondolnom: "És mégis kettő az." De ha rátekintettem, csak egyet láttam. S mégis egyre az volt a fejemben: "És mégis ketten vannak."

Majd közülük kimondhatatlanul szép fény áradt ki, és en­nek a fénynek a közepéből - másképpen nem tudom leírni ­galamb bontakozott ki, amely nyílegyenesen leszállott a föld­golyóra, kimondhatatlanul ragyogó fényben, úgy hogy szeme­met ismét el kellett takarnom, hogy meg ne vakuljak. Sze­mem fájt, de ismét kényszert éreztem, hogy fölnézzek. Fen­ség és hatalom áradt az egészből. A hatalmas, fenséges, le­begő alak, majd a fény, és a most fényárban úszó világ. Akkor ezt hallottam:



"Aki eszik és iszik engem, elnyeri az örök életet, és meg­kapja az igaz Lelket."



Miután hosszabb ideig szemlélhettem mindezt, visszatért az Asszony teljes dicsőségében, pontosan úgy, mint kezdet­ben. Most azonban világosan láttam a különbséget az ő dicsősége és a lebegő alak fenségessége és hatalmassága kö­zött. Az Asszony boldogan szemlélte, s egészen halkan a tá­volból hallottam, amint így szólt:



"Isten veled!"



Ez elszomorított, sírni kezdtem, mert lassan minden eltűnt a szemem elől.






FORRÁS: A Minden Népek Asszonyának üzenetei. KÉT SZÍV Kiadó. Budapest, 1997.



Imprimatur, Augsburg, 1970. május 25.

Dr. Josef Zimmermann, püspöki helynök

1885. – A dömösi Mária jelenés

Bevezetés



Dömös falu a Duna jobbpartján Esztergommegyében, Visegrádtól egy óra járásnyira fölfelé, Esztergomtól két és fél órányira fekszik lefelé. Gőzhajó állomása van, sőt a túl parton haladó vasútnak szemközt levő őrházánál az omnibusz vonatok is megállanak és a mindig ott várakozó réven igen könnyű az átkelés.

Mint a hagyomány tartja, Dömös a régi jó magyar időkben igen nagy búcsújáró szent hely volt, de a törökök idejében, midőn a török félhold uralkodott az annyi veszélyt és szenvedést kiállott szegény Magyarországon, mely alkalommal Esztergom, Visegrád és az egész vidék szintén a törökök uralma alatt állott: a dömösi szent hely, mint sok más ilyen és egyéb helyek, a törökök által szintén egészen elpusztíttatott.



A régi dömösi szent helynek csak két akkor béli élő bizonysága maradt fönn a mai korig. Egyik a Duna balpartján a Dömössel szemben levő meredek kőszikla oldalán levő remetelakás barlangja, mely még sok századokon át fog az idő vasfogával dacolni, hacsak valamely kaján irigy pogány kéz majd el nem pusztítja. -- Másik még szintén fönnálló akkorbéli élő bizonyság a Duna balpartján Dömöstől fölfelé háromnegyed órányira, egy kiálló hegyes kősziklán levő kőkereszt, melyet egy esztergomi főpap állíttatott oda annak örök emlékére, hogy őt ott az Isten csodálatos módon megmentette a bizonyosan bekövetkezni látszó szerencsétlen haláltól, -- ugyanis midőn a főpap a dömösi szent hely látogatásából visszatért Esztergomba, az úton rablóktól lett megtámadva, mire a lovak megvadultak és a magas országútról letérve a kőszikla mellett nekiiramodtak a Dunának, a rablók meg mind utána rohanva a kocsinak, mind belezuhantak a Dunába; de a jámbor életű főpapot azon pillanatban, midőn a kocsi már a kőszikla szélén volt, a kocsiból valaki kiemelte és a kősziklára tette, honnan minden sérülés nélkül haza ment.



Arra nézve, hogy a dömösi hajdani szent hely miről volt nevezetes és hogy mely helyen állott, semmi jel sem maradt fönn az utókor számára, de még a monda sem emlékezik reá, mert a csaknem kétszáz évig tartott török uralom alatt minden jel elpusztult, és éppen az volt az oka, hogy habár már kétszáz éve annak, hogy az esztergomi vár és vele Dömös is fölszabadult a török járom alól, mind ez ideig nem lehetett a régi szent helyet megújítani.

De amit ember nem tehetett, megtette azt a Mindenható jóságos Isten, mert megengedé a Boldogságos Szűz Máriának, hogy jelölje meg a jámbor, vallásos és jó erkölcsű dömösieknek azon szent helyet, melyen őseik négyszáz év előtt oly igaz szívből imádták az Istent, a Jézus Krisztust és tisztelték a Boldogságos Szűz Máriát, mint az emberiségnek az ősbűntől való Megváltójának édesanyját.





A Szűz Mária megjelenése a dömösi völgyben



1885. évi május első vasárnapján történt, hogy a Dömös háta megett levő gyönyörű völgyben a patak partján két libapásztor kis leányka egy szép, fiatal bükkfa alatt üldögélve reggelit eddegélt; egyszerre szép kék fényesség támadt fölöttük; a kis leánykák ijedve tekintettek föl a fára és csodák-csodája, a fa derekán tündöklő fényesség közepében a Boldogságos Szűz Mária képét látták ragyogni, jobb karján a kisded Jézust tartva, fényes koronával fejeiken.

A kis lánykák többeknek elmondták, hogy ők mit láttak; egy nagyobb gyerek is odament, és ez beszaladt a faluba hírül adni, hogy a Simon dűlői erdő szélén egy fán a Szűz Mária képe látható; erre több asszony kiment a csoda esetet megnézni, és ők is látták a fényességet több ízben megjelenni a Szűz Mária képével, jobbján a kisded Jézust tartva.



Ez idő óta a jó dömösiek a szent fához rendesen kijárnak imádkozni; a szomszéd falvakból pedig minden szombat este seregestől mennek a szent fához a Szűz Mária tisztelői ájtatoskodni; de sőt már a távolabb vidékekről is megjelenik egy-egy búcsús sereg nép; és mai nap már rendes búcsújáró hely a dömösi Simon-völgye.

Nincs oly szombat este, hogy ne lenne néhány száz lélek a csodafa körül, különböző könyörgő és dicsőítő énekeket zengedezve egész éjjel a Szűz Máriához, aki igen gyakran kegyeskedik magát az őt hívő és tisztelő népének megmutatni.



Van reá eset, hogy mindennap is megmutatja magát; de legkiváltképp szombat este 9-10 óra között és vasárnap reggel napkelte után; de mégis újhold vasárnapján legtöbb azon szerencsések száma, kiknek megmutatja magát a Szűz Mária.

A Szűz Mária és a kisded Jézus képe körül rendesen apró csillagok ragyognak; és legtöbben csak ezen apró csillagokat látják néhány pillanatig ragyogni; de már az az eset is előfordult, hogy a Szűz Mária képe fölött a teljes Szentháromság képe is látható volt.

Gyönyörűség nézni azon öröm könyeket, melyek minden egyes esetnél a szent tüneményt látók szemeikből folynak.



A Dömösi Csodafa



Dömös község háta megett magas hegyek és rengeteg erdőségek vannak; a község főutcáján a templom mellett végigmenve a falu alsó végén folyó kis patakhoz érve szép völgybe jut az ember; a patak szélén haladva tíz perc alatt eljut a balparton álló csodafához.

A szép sugár bükkfa, melyen az égi tünemény látható, lehet harminc éves és az erdő szélén áll; jobbról és balról mellette egykorbéli, de vékonyabb sugár bükkfák állanak; a háta megett kissé emelkedettebb helyen fiatal erdő terül el.

A csodafa zöld farácsozattal van körülvéve; kis asztalka áll előtte, mely fölött több buzgó látogatók által ajándékozott Mária-képek vannak elhelyezve; egy mindig égő lámpa körül, melynek fényét az egyes buzgó hívek által meggyújtott számos gyertyák nagyban emelik.

Ha az ember csak egyszerű futó pillantásokkal szemléli ezen csodafát, semmi különöset sem talál rajta, éppen olyan, mint akármelyik fiatal sugár bükkfa; de ha jól megvizsgálja az ember e csodafa derekának a haját, azonnal többféle alakú Szűz Mária képe lesz látható a természettől rásütve fehér és barna színben.

A többek közül csak nehányat megemlítve, saját szemeimmel láttam a fa alsó részén a földtől két lábnyi magasságban egy igen szép, tisztán látható tenyérnyi nagyságú Szűz Mária képet, jobb karján a kisded Jézust tartva: ezen kép szemlélésénél a legkülönösebb tünemény az, hogy amily mértékben az ember hátrálva távozik, a kép olyan arányban nő úgy annyira, hogy mintegy két lábnyi magasságú lesz; ezen kép mellett pedig három sor írás látható, mely így szól:



JÉZUS MÁRIA HAZÁNK PÁTRÓNÁJA

1582

MATER DOMINICA FRANCISSIMO MINERITA



Hogy ezen utolsó sor mit tesz, nem tudom, de a két első sor világosan mutatja, hogy e hely 1582-dik évig Jézus Máriának, mint hazánk pártfogójának, nagy tiszteletben tartott szent helye volt, a harmadik sor bizonyosan azon szerzet béli szent atyák nevét teszi, kik akkorig e szent helyet ápolták.

A csodafa hátuljának első ága alatt pedig egy szép fehér kereszt látható, mely alatt gömbölyű körben egy fehér olvasó van, melyről keresztbe fektetett kereszt függ alá, rajta a megfeszített Krisztus teste fekszik.

Ezen a természettől kiformált csodálatos jelvények bárki által, a napoknak bármely órájában szabad szemmel megszemlélhetők.



Még igen sokat mondhatnék ezen szent helyről, de ahol a tények oly világosan beszélnek, ott nincs szükség sok bizonyításra.

Csak az illető lelki hatóságoktól függ, hogy a mai felvilágosultsággal hivalkodó és a vallást ignoráló külbefolyások által némileg megingatott katolikus vallásnak e csodajelekkel ékeskedő régi szent hely újra egyik erős oszlopa legyen a Jézus Krisztus által alapított római katolikus igaz vallásnak.

Forrás: Georgius bácsi – A Dömösi Csodafa. 1885.Buda. Bago Márton és fia nyomda

Őszentsége XI. Pius pápa Isten szolgáinak szolgája „MISERENTISSIMUS REDEMPTOR” kezdetű enciklikája az Úr Jézus szentséges Szívét mindenki részéről megillető engesztelésről

a római szentszékkel közösségben élő
pátriárkákhoz, prímásokhoz, érsekekhez, püspökökhöz és más rendes joghatóságú főpapokhoz

Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást.

Miután végtelen irgalmasságú Megváltónk az emberi nemnek az üdvösséget a keresztfán megszerezte, a világról az Atyához menetele előtt aggódó apostolainak és tanítványainak megvigasztalására azt mondotta: «Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.» (Mt 28,20) Ez az édes szó minden remény és biztonság forrása. S ez a szó, Tisztelendő Testvérek, önkéntelenül is eszünkbe jut, valahányszor innen, erről a magas kilátóról a sok bajban és nyomorúságban szenvedő emberi társadalmon, különösen a szünet nélkül támadott és ármánykodással körülhálózott egyházon széttekintünk. Mert amint ez az isteni ígéret az apostoloknak kezdetben levert lelkét fölemelte s az evangéliumi igazság magvainak az egész világon elhintésére buzdította és tüzelte: úgy később az egyházat is a pokol kapui ellen győzelemre nevelte.
Az Úr Jézus Krisztus minden időben együtt volt egyházával, de hathatósabb segítséggel és oltalommal különösen akkor állott egyháza mellett, mikor azt nagyobb veszedelmek és megpróbáltatások érték s mindig a helyzetnek és az időnek megfelelő támogatást nyújtott azzal az isteni bölcsességgel, «amely elér végtől-végig és mindent kellemesen elrendez». (Bölcs 8,1) Sőt a legújabb időben sem rövidült meg az Úr keze. (Iz 59,1) Kiváltképpen mikor föllépett és eléggé széles körben elterjedett az a tévedés, amely miatt már attól kellett tartani, hogy az Isten szeretetétől és a hozzávaló bizalomtól elijesztett emberek számára a keresztény élet forrásai kiapadnak.
Épen ezért, Tisztelendő Testvérek, most arról akarunk veletek szólani, amiről a szeretettől égő Úr Jézus panaszkodott, mikor Alacoque Margitnak megjelent, s amit saját kinyilatkoztatása szerint az emberektől az ő lelki javukra elvár és akar – mert egyes hívek talán még nem tudják vagy mások nem törődnek vele – tudniillik a méltó elégtételadásnak kötelességéről, amellyel az Úr Jézus szerető Szívének tartozunk, még pedig azzal a szándékkal, hogy ki-ki közületek az ő nyáját arra buzgón megtanítsa és annak végrehajtására buzdítsa, amit mondani fogunk.

A Megváltó végtelen irgalmasságának egyéb bizonyságai között különösen kitűnik, hogy a keresztény hívek szeretetének megfogyatkozásának idején maga az isteni szeretet mutatkozott be, mint különös tiszteletnek tárgya s jóságának gazdagsága bőségesen kitárult ama vallásos gyakorlat folytán, amelyben az Úr Jézus szentséges Szívét tiszteljük, «akiben a bölcsesség és tudomány minden kincsei rejlenek». (Kol 2,3)

Amint a Noé bárkájából kilépő emberi nem előtt a Jóisten a barátság szövetségének jelét fölragyogtatta – a felhőkben feltűnő szivárványt (Ter 9,14) –, úgy az újkor zavaros idejében, mikor a legfortélyosabb eretnekség, a janzenista tévely, az isteni szeretetnek és jámborságnak ellensége, azt prédikálta, hogy az Istent nem mint Atyát kell szeretni, hanem mint engesztelhetetlen Bírót kell félni, a jóságos Jézus szentséges Szívét, mint a béke és szeretetnek zászlaját, magasan meglobogtatta a nemzetek előtt s a küzdelemben a biztos győzedelmet előre jelezte. Boldog emlékű elődünk XIII. Leó pápa Jézus szentséges Szíve tiszteletének korszerűségét fölismerve, Annum Sacrum kezdetű körlevelében igen találóan mondja: «Mikor az egyház az ő első korszakában a császárok igája alatt nyögött, a fiatal császárnak a magasban megjelent kereszt volt előjele és okozója a győzelemnek, amely nyomban bekövetkezett. S íme most más kedvező és isteni jel tűnik föl szemünk előtt: az Úr Jézus szentséges Szíve, tűzlángok közt sugárzó fényözönben, fölötte a kereszttel. Beléje kell helyezni minden reménységet. Tőle kell kérni és várni az emberek üdvösségét.»
Valóban úgy van, Tisztelendő Testvérek! Mert eme szerencsés jelben és az annak folytán kialakult ájtatosságban ugyebár bennefoglaltatik a vallásnak egész lényege és a tökéletes életre vezérlő elv, amely az Úr Krisztus alapos megismerésére gyorsan elvezeti az elméket, az Úrnak nagyobb szeretetére és tökéletesebb utánzására hathatósan indítja a lelkeket? Senkise csodálkozzék tehát, hogy elődeink ezt a bevált ájtatosságot állandóan védték a rágalmazók minden nyelveskedése ellen, a leghangosabb dicséretekkel elhalmozták és nagy buzgalommal előmozdították, amint az idők és a körülmények javasolták. A Szentlélek Úristen sugalmazására történt, hogy a hívek jámbor áhítata az Úr Jézus Szíve iránt napról-napra fokozódott. Lassan jámbor társulatok alakultak az isteni Szív tiszteletének előmozdítására, majd kialakult a szokás, minden hónap első péntekjén az Úr Jézus kívánsága szerint a szentáldozáshoz járulni, amely szokás ma már egészen általános.

De a szentséges Szív tiszteletéhez tartozó áhítatgyakorlatok között kiválóan kitűnik és különös említésre méltó az a fölajánlás, amellyel önmagunkat és mindenünket az Úr Jézus isteni Szívének szenteljük s egyben elismerjük, hogy mindent az örök isteni szeretetnek köszönhetünk. Hogy ezt az ájtatosságot az isteni Megváltó mennyire kívánja az emberektől – nem annyira isteni jogánál fogva, mint inkább irántunk való szeretetéből – arra isteni Szívének szűztiszta tanítványát, Margit Máriát tanította, aki azt a lelkiatyjával, de la Colombiere Kolossal együtt először gyakorolta. Követték őt idők folyamán egyes emberek, családok és magántársulatok, végül hatóságok, községek és országok.
Az elmúlt században és a mostaniban istentelen emberek mesterkedése folytán odáig jutottunk, hogy az Úr Krisztus uralmát elvetették, az egyház ellen nyílt harcot indítottak, az isteni és a természetes joggal ellenkező törvényeket és néphatározatokat hoztak, sőt országgyűlésekben hangoztatták: «Nem akarjuk, hogy ez rajtunk uralkodjék.» (Luk 19,14) Viszont az említett fölajánlásból mint az emberiség egységes hangja kitört és erőteljes ellenszólamként hallatszott az isteni Szív tisztelőinek hangja az Úr Jézus dicsőségének védelmére és jogainak érvényesítésére: «Uralkodnia kell neki», (1 Kor 15,25) és «Jöjjön el a Te országod». S megtörtént végül az az örvendetes esemény, hogy az egész emberi nemet, amely a természet jogánál fogva jogos tulajdona Krisztusnak, akiben egyedül újulnak meg mindenek, (Ef 1,10) az évszázadnak elején boldogemlékű elődünk, XIII. Leó pápa, a keresztény világ lelkesedése között fölajánlotta az isteni Szívnek. Később ezt az örvendetes és szerencsés kikezdést, mint Quas primas kezdetű körlevelünkben mondtuk, a jó Isten kegyelméből Mi Magunk tovább fejlesztettük és betetőztük, midőn a püspökök és a hívek sokszor hangoztatott kívánságára és óhajára Krisztusnak, a mindenség királyának, az egész keresztény világban megülendő ünnepét elrendeltük.
S midőn ezt tettük, nemcsak kellőleg megvilágítottuk Krisztusnak legfőbb uralmát a mindenség fölött, az emberi társadalom, a család és az egyes emberek fölött, hanem már előre élveztük annak a boldog napnak örömeit, amelyen az egész világ önként és szívesen engedelmeskedik a Krisztus-király szelíd uralmának. Ugyanazért akkor egyben meghagytuk, hogy az elrendelt új ünnep alkalmával a Jézus Szívének való fölajánlás évenkint megújíttassék, hogy annak gyümölcseit biztosabban és bővebben elnyerjük és az összes nemzeteket a királyok Királyának, az uralkodók Urának szívében keresztény szeretettel és béke kötelékével egybekapcsoljuk.
Hanem az eddigi összes ájtatosságokhoz, különösen az annyira üdvösséges fölajánláshoz, amely a Krisztus-király ünnepének elrendelése által mintegy megerősítést nyert, még egy másik ájtatosságnak kell járulnia, amelyről veletek, Tisztelendő Testvérek, most valamivel bővebben óhajtunk szólani, tudniillik az Úr Jézus szentséges Szívének nyújtandó méltó elégtétel, vagy amint még mondják, jóvátétel ájtatosságának. Mert hogyha a fölajánlásban az első és legfőbb követelmény, hogy a Teremtő szeretetének a teremtmény szeretete viszonzásul szolgáljon, akkor önként jelentkezik a követelmény, hogy az örök szeretetnek, ha azt vagy feledékenységből elhanyagoltuk, vagy sértéssel megbántottuk, valamiképpen elégtételt adjunk az elkövetett igazságtalanságokért. Ezt a kötelességet általában jóvátételnek nevezzük.

Bár mindkét ájtatosságra azonos okokból vagyunk kötelesek, mégis az elégtételadással vagy kiengeszteléssel az igazságosságnak és a szeretetnek hathatósabb címén is tartozunk. Az igazságosságnál fogva azért, hogy a bűneinkkel az Istenen ejtett sérelmet kiengeszteljük és a megsértett rend a bűnbánat által helyreálljon. A szeretet címén pedig azért, hogy a szenvedő és gyalázatunkkal tetézett Krisztussal együtt szenvedjünk s neki gyarlóságunk mértéke szerint legalább valami vigasztalást nyújtsunk. Mivel ugyanis valamennyien bűnösök vagyunk és számtalan a vétkünk, az Istennek nemcsak azzal a tisztelettel tartozunk, amellyel Ő szent fölségét köteles hódolattal imádjuk, vagy az Ő legfőbb hatalmát könyörögve elismerjük, vagy az Ő végtelen bőkezűségét hálaadással dicsérjük; hanem azonfelül az igazságosan megtorló Istennek eleget is kell tennünk számtalan vétkünkért, bántalmunkért és hanyagságunkért. Tehát a fölajánláshoz, amellyel magunkat Istennek átadjuk és azzal a szentséggel és tartóssággal, amely az Angyali Doktor tanítása szerint a szenteléssel jár, Istennek szenteltek leszünk, még hozzá kell járulnia az engesztelésnek, hogy általa a bűnök teljesen eltöröltessenek s így az igazságos és szent Isten vissza ne vessen minket, mint méltatlanokat és vakmerőket, s a mi áldozatunkat látatlanul el ne utasítsa, hanem szívesen fogadja.

Az elégtétel kötelessége ráháramlik az egész emberi nemre, mert, amint a keresztény hit tanítja, Ádám vétke után az eredeti bűn által megfertőzött, a bűnös hajlamoknak alávetett és szánandóan megromlott egész emberiség az örök kárhozatra volt szánva. Ezt korunknak büszke bölcsei, Pelagius régi tévedését követve, tagadják ugyan és az emberi természetnek veleszületett jóságát hangoztatják, amely saját erejéből folyton jobban kifejlődik. De az emberi büszkeségnek ezt a hamis találmányát elveti az apostol, arra intvén minket, «hogy a természet szerint a halál fiai valánk». (Ef 2,3)
A közös engesztelésnek kötelességét az emberek kezdettől fogva valóban elismerték és természetes hajlamból kifolyólag Istent nyilvános áldozatokkal engesztelték. De teremtett emberi erő a bűnök kiengesztelésére nem volt elégséges, ha az emberi természet megváltására az Isten fia nem vállalkozott volna. Ezt maga az emberiség Megváltója kinyilatkoztatta a Zsoltáros szavával: «Áldozatot és ajándékot nem akartál, testet pedig alkottál nekem. Az égő- és bűnáldozatokat nem kedvelted. Akkor mondám, íme jövök.» (Zsid 10,5-7) És tényleg «a mi betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta, megsebesíttetett a mi gonoszságainkért» (Iz 53,4-5), és «a mi bűneinket maga hordozta testében a fán» (1 Pét 2,24), «eltörölvén az ellenünk szóló végzés kéziratát, mely ellenünk bizonyított, és elvévén azt fölszegezé a keresztre» (Kol 2,14), hogy a «bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk». (1 Pét 2,24)
Noha Krisztus megváltásának bőséges gyümölcse minden bűnünket megbocsájtotta (Kol 2,13), mégis az isteni bölcsesség csodálatos rendelkezése folytán, amely szerint testünkben kell betöltenünk a Krisztus szenvedéseinek mintegy elmaradott részét az Ő testéért, mi az anyaszentegyház (Kol 1,24), mi emberek ahhoz az imádáshoz és elégtételhez, amelyet Krisztus a bűnösök nevében Istennek megadott, hozzácsatolhatjuk a mi imádásunkat és elégtételünket is, sőt erre kötelesek is vagyunk. De sohase feledjük, hogy az engesztelésnek minden hatályossága egyedül Krisztus véres áldozatából származik, amely vérontás nélkül szüntelenül megújul a mi oltárainkon. «Hiszen egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz most az áldozat bemutatója a papok közvetítésével, mint aki akkor önmagát föláldozta, csak az áldozat módja különböző.» (Conc. Trid. Ses. XXII.c. 2.) Tehát az oltár szentséges áldozatával kapcsolatban kell a papoknak és a híveknek önmagukat fölajánlani, hogy ők is valósággal föláldoztassanak «élő, szent és Istennek tetsző áldozatul». (Róm 12,1) Sőt szent Cyprián habozás nélkül állítja: «Az Úrnak áldozata nem jár a kellő megszentelődéssel, ha saját magunk fölajánlása és föláldozása nem felel meg a szenvedésnek.»

Amiért is int minket az apostol, hogy «a mi testünkön mindenkor velünk hordozzuk Jézus sanyargatását» (2 Kor 4,10), és Krisztussal eltemetve és együvé oltva az ő halálának hasonlatossága szerint (Róm 6,5), testünket nemcsak megfeszítsük a vétkekkel és kívánságokkal együtt (Gal 5,24), «eltávoztatván evilági kívánság romlottságát» (2 Pét 1,4), hanem Jézus élete kinyilváníttassék a mi testeinken és az Ő örök papságának részeseivé levén «ajándékokat és áldozatokat mutassunk be a bűnökért».(Zsid 5,1) S eme titokzatos papságban, az elégtételadás és áldozás tisztjében nemcsak azok részesek, akiket Krisztus Jézus, a mi főpásztorunk szolgáiként használ, hogy Istennek a tiszta áldozatot napkelettől-napnyugatig, minden helyen bemutassák, hanem az összes hívek is, akiket az apostol-fejedelem joggal nevez «választott nemzetségnek, királyi papságnak». (1 Pét 2,9) Ők is tartoznak úgy önmagukért, mint az egész népért áldozni a bűnökért (Zsid 5,3), csak úgy, mint minden pap és főpap, ki az emberek közül választatik és az emberekért rendeltetik Isten előtti ügyeikben. (Zsid 5,1)

Minél tökéletesebben megfelel a magunk fölajánlása és föláldozása Krisztus áldozatának, azaz minél jobban föláldozzuk az önszeretetet és vágyainkat s testünket megfeszítjük azzal a titokzatos keresztrefeszítéssel, amelyről az apostol beszél, a könyörgésnek és engesztelésnek annál bővebb gyümölcseit nyerjük el a magunk számára. Csodálatos a viszony az összes hívek és Krisztus közt, olyan mint a fej és a test többi tagjai közt, s amilyen a szentek titokzatos egyességében rejlik, amelyet a katolikus hit vall. Úgy az egyes emberek, mint a népek, nemcsak egymáshoz kapcsolódnak, hanem azzal is összefüggnek, «aki a fő, Krisztus, kitől az egész test összeköttetvén és egybefoglaltatván minden íznek szerkezete által, a test növekedését szerzi, maga épülésére a szeretet által». (Ef 4,15-16) Ezt maga a közvetítő az Isten és az emberek közt, az Úr Jézus Krisztus, halála előtt az Atyától kérte: «Én őbennük és Te Énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek.» (Jn 17,23) Amint tehát a Krisztussal egyesülést kifejezi és megerősíti a fölajánlás, úgy az engesztelés ugyanazt az egyesülést először a bűnök eltörlésével megkezdi, azután a Krisztus szenvedéseiben részesedéssel tökéletesíti, végül a testvérekért áldozatot bemutatva betetőzi.

Az irgalmas Jézusnak az volt a szándéka, mikor szívét nekünk megmutatta, amely a szenvedés jeleit viseli s a szeretet lángjaitól lobog, hogy egyrészt a bűn végtelen gonoszságát megismerjük, másrészt a Megváltó végtelen szeretetét csodálva, a bűnt minél jobban utáljuk s a szeretetet minél melegebben viszonozzuk.

Az engesztelésnek vagy jóvátételnek szelleme mindig az első és legfőbb eleme volt az Úr Jézus szentséges Szíve tiszteletének és semmi sem egyezik annyira annak eredetével, természetével, hatásával, az ájtatosságnak különleges szokásaival, amint bizonyítja a történelem, a gyakorlat, a szent liturgia és a római pápák okmányai. Midőn Krisztus szent Margit Máriának megjelent, végtelen szeretetét hangsúlyozta, s mint bánatos ember a hálátlan emberek részéről őt ért bántalmak miatt a következő szavakkal panaszkodott, amelyek vajha mélyen bevésődnének minden jó lélekbe s soha feledésbe ne mennének: «Íme a szív, mely annyira szerette az embereket s őket elhalmozta minden jótéteménnyel, de végtelen szeretetéért cserébe nem talált hálát, hanem ellenkezőleg, feledést, közömbösséget és bántalmakat tapasztalt néha még azok részéről is, kiket hozzá a különös szeretetnek kötelessége hivatásszerűen is fűzné.»
Ezeknek a bűnöknek engesztelésére sok egyebek között, mint neki különösen kedveseket, a következőket ajánlotta: hogy a hívek az engesztelés szándékával a szentáldozáshoz járuljanak, amelyet engesztelő szentáldozásnak neveznek; engesztelő könyörgéseket és imádságokat mondjanak egy teljes órán át, amely ájtatosság igen találóan szentóra néven ismeretes. Ezeket az ájtatosságokat az egyház nemcsak jóváhagyta, hanem bőséges lelki kegyelmekkel is gazdagította.

Ámde mindezek az engesztelő szertartások vajon micsoda vigasztalást nyújthatnak a mennyekben boldogan uralkodó Krisztusnak?

«Mutass egy szerető lelket – s az megérti, amit mondok», szent Ágoston eme szavaival felelünk rá (In Joann. Ev. tract. XXVI. 4.), amelyek ide kitűnően illenek. Mert ha az Istent szerető lélek a múltba tekint, elmélkedve látja és nézi Krisztust, amint az emberekért szenved, gyötrődik, a legiszonyúbb fájdalmakat viseli, «érettünk emberekért és a mi üdvösségünkért» a szomorúság, aggódás és szégyen terhe alatt összeroskad, sőt «bűneinkért megroncsolva» minket sebeinek kékségével meggyógyít.

S a jámbor lelkek méltán szemlélik őt így, mert az embereknek bármely időben elkövetett vétségei és bűnei egyaránt okozói (Iz 53,5) voltak, hogy az Isten Fia a halálba ment, s – amennyiben rajtuk áll – most is a halált hoznák Krisztusra ugyanazokkal a fájdalmakkal és szenvedésekkel együtt, mert minden egyes bűn valamiképpen megújítja Krisztus szenvedését «újra megfeszítvén az Isten Fiát és csúfot űzvén belőle». (Zsid 6,6) Ha pedig Krisztus lelke a mi jövendő és előrelátott bűneinkért is szomorú lett egészen a halálig, úgy bizonyos, hogy már akkor valamiféle vigasztalást merített az általunk nyújtandó és szintén előrelátott elégtételből, mikor megjelent neki egy angyal a mennyből (Luk 22,43), hogy az undortól és aggódástól vonagló szívét megvigasztalja. Sőt az Úr Jézus szentséges szívét, amelyet a hálátlan emberek bűnei szünet nélkül bántanak, most is megvigasztalhatjuk titokzatos módon ugyan, de valósággal. Hiszen – amint a szent szertartás szövegében is olvassuk – Krisztus maga panaszkodik a zsoltáros szájából, hogy barátai elhagyják: «Szidalmat és ínséget vár szívem. És vártam, ki szánakozzék és nem volt; és ki megvigasztaljon és nem találtam.» (Zsolt 68,21)

További bizonyíték rá, hogy Krisztus engesztelő szenvedése megújul, valamiképpen folytatódik és befejeződik az ő titokzatos testén, amely az egyház. Mert – hogy újra szent Ágoston szavaival éljünk: «Krisztus mindent megszenvedett, amit szenvednie kellett; semmi sem hiányzik a szenvedés mértékéből. Tehát befejeződött a szenvedés. De csak a fejben. Fennmaradt még a szenvedés a testben.» Amit különben Krisztus maga is kinyilatkoztatni méltóztatott, mikor az Úr tanítványai ellen még fenyegetésekkel és öldökléssel dúló-fúló (ApCsel 9,1) Saulhoz így szólt: «Én vagyok Jézus, kit te üldözesz.» (ApCsel 9,5) Ezzel világosan jelezte, hogy az egyház ellen folyó üldözések az egyháznak isteni Fejét is támadják és bántalmazzák. Azért a titokzatos testében most is szenvedő Krisztus méltán és joggal elvárja tőlünk, hogy az engesztelésben társai legyünk, amit különben a hozzávaló viszonyunk is megkövetel, mert «Krisztus teste vagyunk és tagból való tagok» (1 Kor 12,27), s azért amit a fej szenved, azt a tagoknak is vele együtt kell szenvedniök. (1 Kor 12,26)

Hogy pedig az engesztelés vagy jóvátétel éppen a jelen korban mennyire sürgetően szükséges, azt mindenki beláthatja, aki szemügyre veszi ezt a «gonoszban fetrengő világot». (1 Jn 5,19) Mindenünnen fölhatol hozzánk a panaszos népek jaja, akiknek királyai és kormányai fölálltak és egybegyűltek az Úr ellen és az ő egyháza ellen. (Zsolt 2,2) Egyes országokban az isteni és emberi jogokat egyaránt eltiporják. Templomokat ledöntenek és elpusztítanak, szerzeteseket és szerzetesnőket házaikból kiüldöznek, gyalázattal, kegyetlen erőszakkal, éheztetéssel és börtönnel sújtanak; ifjak és leányok seregeit az anyaszentegyház kebeléről elszakítják, Krisztus megtagadására és káromlására, valamint a fajtalanság ocsmány bűnére biztatják; az egész keresztény nép megfélemlítve és szétszórva, a hithagyás vagy a szörnyű halál állandó veszedelmében forog.

Mindez annyira szomorú, mintha már előrejelezné a «szenvedések kezdetét», amelyeket majd ránk hoz «a bűn embere, ki fölemelkedik minden fölött, mi Istennek mondatik vagy tiszteltetik». (2 Tesz 2,4)

De még szomorúbb, Tisztelendő Testvérek, hogy az ártatlan Bárány vérétől a keresztségben megtisztult és a kegyelemmel fölékesített hívek közt is nagy tömegek vannak minden társadalmi osztályból, akik a vallásban hihetetlenül tudatlanok és hamis tanoktól fertőzöttek, bűnökben az Atya házától távol töltik életüket, amelyet az igaz hit fénye meg nem világít, az örök boldogság reménye nem üdít, a szeretet melege nem táplál s nem ápol, úgy hogy a sötétségben és a halál árnyékában ülnek. Azután a hívek közt elhatalmasodik az egyházi fegyelemmel és ősi hagyományokkal nem-törődés, amelyeken pedig az egész keresztény élet alapszik, a család élete eligazodik és a házasság szentsége megóvatik. A gyermekek nevelését vagy teljesen elhanyagolják, vagy túlzó kényeztetéssel elrontják, sőt az egyháztól elveszik a keresztény ifjúság nevelésének lehetőségét. Siralmasan feledésbe megy a keresztény szemérem az életmódban és öltözködésben, különösen a női öltözködésben. Vad hajsza folyik a mulandó dolgok után, mértéktelenül lesik a polgári érdeket és keresik a népszerűséget, a törvényes tekintélyt elvetik és Isten igéjét megvetik, ami által a hit elgyöngül, sőt végső veszedelembe kerül.

S ráadásul mindezekhez a bajokhoz járul mindazoknak gyávasága vagy közömbössége, akik az alvó és menekülő tanítványok mintájára, gyönge hittel szánandóan elhagyják a szomorúságtól roskadozó és a sátán csatlósaitól körülzárt Krisztust, valamint azoknak hűtlensége, akik az áruló Júdás példájára vakmerően és szentségtörően áldoznak vagy éppen az ellenséghez átpártolnak.

Így önkéntelenül is kísért a gondolat, hogy már közeledik az idő, amelyről az Úr jósolta: «Mivelhogy elterjed a gonoszság, soknak meghűl a szeretete.» (Mt 24,12)

Ha a jámbor hívek mindezeket eszükben forgatják, nem mulaszthatják el, hogy a szenvedő Krisztus lángoló szeretetétől fölgyullasztva, fokozott buzgósággal kiengeszteljék saját és mások bűneit, az elmaradt tiszteletért Krisztusnak kárpótlást nyújtsanak és a hívek örök üdvösségét előmozdítsák. Bizonyos címen korunkra alkalmazhatjuk az apostol szavait: «Ahol eláradott a bűn, túláradóbb lett a kegyelem» (Róm 5,20), mert amint megnövekedett az emberek gonoszsága, úgy viszont a Szentlélek Úristen fuvallatára megszaporodott a mindkét nemű hívek száma, akik készséges lélekkel igyekeznek az isteni Szívnek a számtalan bántalomért elégtételt adni, sőt önmagukat Krisztusnak áldozatul fölajánlani. Mert ha valaki az eddig mondottakat szeretettel megfontolja és mélyen a szívébe vési, lehetetlen, hogy necsak irtózzék minden bűntől mint a legfőbb rossztól és a bűnt kerülje, hanem önmagát Isten akaratának teljesen át ne engedje és az isteni Fölség megtépett tiszteletét állandó imádsággal, önként vállalt vezekléssel és a ráhulló csapások türelmes elviselésével, végül egész életének az engesztelés szellemében eltöltésével kipótolni ne törekedjék.

Ebből a szellemből sarjadtak a férfi- és női szerzetescsaládok, amelyek lelkes szolgálattal nappal és éjjel annak az angyalnak szerepét vállalják, aki az Úr Jézust a Gethsemane-kertben megvigasztalta; az apostoli szentszék által jóváhagyott és lelki kegyelmekkel megáldott jámbor társulatok, amelyek ugyancsak az engesztelést tették föladatukká, amelyet vallásos és erénygyakorlatokkal töltenek be; s végül, hogy mást ne említsünk, a megsértett isteni Fölség kárpótlására meghonosított nyilvános megkérlelések és ünnepélyes jóvátételi ájtatosságok, amelyeket nemcsak egyes hívek, hanem egész plébániák, egyházmegyék és városok végeznek.

Tisztelendő Testvérek! Valamint az Úr Jézus szentséges Szívének való fölajánlás szertartása szerény kezdetből kiindulva, azután szélesebb körben elterjedve, végül a megfelelő tekintélyt a Mi megerősítésünktől nyerte, úgy az engesztelésnek vagy a jámbor jóvátételnek szokását is, amelyet már régen szentül bevezettek és szentül elterjesztettek, hasonlóképen a Mi apostoli tekintélyünkkel akarjuk megerősíteni és az egész katolikus világban megszilárdulását és minél ünnepélyesebb megülését biztosítani.
Ugyanazért határozzuk és rendeljük, hogy minden évben az Úr Jézus szentséges Szívének ünnepén, amelyet ez alkalommal oktávás első osztályú duplex ünnep rangjára emelünk, a világ összes templomaiban, a jelen körlevelünkhöz csatolt minta szerint, azonos szövegű megkérlelő vagy engesztelő imádságot intézzenek ünnepélyes formák közt az isteni Megváltó szerető Szívéhez, hogy vele bűneinket megsirassuk és Krisztusnak, a legfőbb Királynak és a szeretet Urának megsértett jogait jóvátegyük.
Bizton reméljük, Tisztelendő Testvérek, hogy az így szentül fölújított és az egész egyházban kötelezőleg előírt ájtatosságból számos és kiváló jó származik nemcsak az egyes emberekre, hanem az egyházra, a társadalomra és a családra is. Hiszen maga a Megváltó ígérte szent Margitnak, hogy mindazokat, akik szentséges Szívét ilyen tisztelettel illetik, az égi kegyelmek bőségével elhalmozza.

Így a bűnösök majd «meglátván, kit általvertenek» (Jn 19,37), megindulva az egész egyháznak sóhajain és könnyein, megbánják a legfőbb Királyon ejtett sérelmeket és «szívükbe szállnak» (Iz 46,8), hogy bűneikben meg ne átalkodjanak, s amikor meglátják majd «eljönni az ég felhőiben» (Mt 26,64) Öt, akit általvertek, későn és haszontalanul ne sírjanak Őmiatta. (Jel 1,7) Viszont «az igazak legyenek igazabbak és a szentek szentebbek» (Jel 22,11), és megújult buzgalommal ajánlják magukat az isteni Király szolgálatába, akit most annyi megvetés, támadás és gyalázat közt látnak; kiváltképpen pedig a lelkek örök üdvének vágyától fognak égni a jó hívek, midőn az isteni Bárány siralmának átélését megszokták: «Mi haszna az én véremnek?» (Zsolt 29,10), és egyben megtanulták azt az örömöt, amelyet az Úr Jézus szentséges Szíve érez «egy megtérő bűnösön». (Luk 15,10)
De leginkább is azt óhajtjuk és reméljük, hogy az isteni igazságosság, amely tíz igaz miatt is megbocsájtott volna a szodomaiaknak, annál inkább megkönyörül az egész emberi nemen, ha a hívek egész egyeteme, Krisztussal, a közvetítővel és fejjel együtt, őt minden helyen megkérleli, segítségül hívja és megengeszteli.

Tekintse kegyes arccal ezt az óhajunkat és rendeletünket a jóságos Istenanya, aki nekünk Jézust, a Megváltót szülte, nevelte és a kereszt alatt áldozatul fölajánlotta, s aki Krisztussal titokzatos kapcsolata révén s ennek kiváltságos kegyelme folytán szintén Engesztelő volt s a jámbor szokás szerint így is neveztetik. Bízva az ő közbenjárásában Krisztusnál, aki az egyetlen «közvetítő Isten és emberek között» (Tim 2,5), de maga mellé állította anyját, mint a bűnösök oltalmát, a kegyelem sáfárát és közvetítőjét, a mennyei kegyelmek zálogául és atyai jóindulatunk tanúságául apostoli áldásunkat szeretettel adjuk rátok, Tisztelendő Testvérek és a gondjaitokra bízott nyájra.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1928. május 8-án, pápaságunk hetedik évében.

XI. PIUS PÁPA

http://katolikus-honlap.freeweb.hu/0704/sziv.htm