1936. Buenos Aires
A zsidó nem olyan, mint más népek, melyek ma születnek és holnap eltűnnek, melyek a tér és az idő bizonyos pontján civilizációt teremtenek, mint például az ókori egyiptomiak, az asszírok, a perzsák, a görögök vagy a rómaiak, kiknek dicsősége az emberiség történelmében egynapos dicsőség volt csupán.
A zsidó nép, a kelet és a nyugat találkozásánál fekvő kis területén, jelentéktelenségből alkottatott, hogy évszázadokon át testébe vésve hordja magában Isten titkát. Nem kell civilizációt teremtenie, mert ez emberi dolog, neki pedig az isteni van fenntartva.
A zsidó nép Isten népe, amit Isten magának alkotott. Mózes a Teremtés Könyvében mondja el nekünk, miként szólította Isten Krisztus előtt 2000 évvel Ábrahámot, aki akkor Mezopotámiában a kaldeai Úrban lakott: „Az Úr így szólt Ábrámhoz: »Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,1-3)
A zsidó népnek tehát, mint Ábrahám ivadékának, Istenben van az eredete, mert Isten az emberiség többi részétől elkülönítette őt, és mert Isten megígérte, hogy megáldja őt, hogy benne nyerjen áldást a föld minden nemzetsége. Így lett Izrael naggyá, teológiai értelemben naggyá.
A kérdés ezek után a következő: Vajon Izrael nagysága csupán Ábrahámtól való testi származásán alapul, vagy azon a hiten, amivel Ábrahám Isten ígéretét fogadja? A helyes válasz erre a kérdésre rendkívüli fontosságú, mert ha Isten áldása Ábrahám testi ivadékainak szól, akkor a zsidó nép a kiválasztott és minden nemzetség között az áldott, hiszen ő Ábrahám fia. Ha azonban az áldást azok kapják, akik az isteni ígéretben hisznek, akkor a testi leszármazásnak nincs jelentősége, akkor az isteni ígéretben való hit szerint kell Ábrahámtól származni, vagyis a származás szellemi, és a hiten nyugszik.
Izmael és Izsák
Min alapszik tehát Izrael nagysága az isteni elrendelés szerint? E kérdés megfejtésének megkönnyítésére Isten két fiat adott Ábrahámnak. Az egyiket, aki az Izmael nevet kapja, rabszolganője, Hágár szüli neki a szokásos testi úton. A másikat, akit felesége, Sára magas korban, minden emberi várakozás ellenére az isteni ígéret szerint szül neki, Izsáknak nevezi. „De Isten ezt válaszolta: »Nem úgy! Feleséged, Sára ajándékoz meg fiúval téged, s te majd az Izsák nevet adod neki. Szövetségemet örök szövetséggé teszem vele, én pedig az ő és őutána leszármazottainak Istene leszek.«” (Ter 17,19) – Isten tehát Izsákkal és az ő utódaival újítja meg azt a szövetséget, amit Ábrahámmal kötött, míg Izmaelnek csak materiális áldást ad: „Nézd, megáldom, termékennyé teszem és szerfölött megsokasítom. Tizenkét fejedelmet fog nemzeni és nagy néppé teszem. De szövetségemet Izsákkal kötöm meg, akit Sára a jövő évben ez idő tájt szül.” (Ter 17,20-21) – Ettől az Izmaeltől származnak a mai arabok, akik erélyesen tiltakoztak a zsidók Palesztinába való telepítése miatt.
Mivel Izmael, a rabszolganő fia, kigúnyolta Izsákot és üldözte őt, Ábrahámnak Sára unszolására és Isten utasítására el kellett távolítania őt a táborából (lásd Ter 21,9-21).
Mit jelent Ábrahámnak ez a két fia, Izmael és Izsák? Szent Pál, Isten titkainak tudója, így magyarázza ezt el nekünk: „Az Írásban ugyanis az áll, hogy Ábrahámnak két fia volt, az egyik a szolgálótól, a másik a szabad asszonytól. A szolgálótól való a test szerint született, a szabad asszonytól való ellenben az ígéret által. Ennek jelképes értelme van. A két asszony a két szövetséget jelenti. Az egyik a Sínai-hegyről való, és szolgaságra szül: ez Hágár. Hágár ugyanis az Arábiában fekvő Sínai-hegyet jelenti, s a mai Jeruzsálemnek felel meg, amely gyermekeivel együtt szolgasorsban él. A szabad asszony ellenben a fenti Jeruzsálemet jelenti: ez a mi anyánk. Hiszen írva van: Örülj te magtalan, aki nem szülsz, fejezd ki örömöd és ujjongj, aki nem vajúdol. Mert több a gyermeke a magányosnak, mint annak, akinek férje van. Ti tehát, testvéreim, az ígéret fiai vagytok, mint Izsák. De ahogy akkor a test szerint született üldözte a lélek szerint valót, úgy van most is. De mit mond az Írás? »Űzd el a szolgálót és fiát, mert a szolgáló fia nem örököl a szabad asszony fiával.« Mi tehát, testvérek, nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem a szabad asszonyéi.” (Gal 4,22-31)
Izmael, a rabszolganő természetes gyümölcse, a zsidók zsinagógájának előképe, akik azzal dicsekednek, hogy Ábrahám testéből származnak. Ezzel szemben Izsák, aki az isteni ígéret szerint titokzatosan születik meg a meddő és ráadásul már öreg Sárától, az Egyház jelképe, ami csakúgy, mint Izsák, a Messiásról szóló ígéretben való hit által születik meg. Következésképpen nem az Ábrahámtól való testi származás révén menekül meg az ember, hanem a megígért Messiásban való hit révén a vele való lelki kapcsolat által.
Tehát az Ábrahámban alkotott zsidó nép nem az Ábrahámmal való testi kapcsolat révén szerzi meg az üdvösséget, hanem csakis úgy, ha átveszi ősatyja Messiásban való rendíthetetlen hitét.
Mindazok, akik Krisztussal egyesülnek, Ábrahám és a pátriárkák lelki utódainak számítanak, és ők az isteni ígéret örökösei. Az Egyház, ez Sára, aki Isten erejéből lett termékeny. A Lélek az, ami életet ad, mondja majd később Krisztus, míg a test nem használ semmit: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit.” (Jn 6,63)
Megtörténhetett-e mégis, hogy ez a nép vagy egy része ennek a népnek, amely testileg Ábrahámtól származik, azt higgye, hogy egyedül a testi leszármazás az, ami megigazulást és megmenekülést szerez számára?
Igen, megtörténhetett és meg is történt. És ennek a szerencsétlenségnek előképeként intézte úgy Isten, „hogy Ábrahámnak két fia volt, az egyik a szolgálótól, a másik a szabad asszonytól. A szolgálótól való a test szerint született, a szabad asszonytól való ellenben az ígéret által”, ahogy ezt Szent Pál magyarázta el. (Gal 4,22-23) – Mindez előképként szolgált, hogy megmutassa, hogy az Ábrahámtól való puszta testi leszármazás Izmaelt, a rabszolganő fiát jelenti, és hogy Ábrahám Krisztus-hite Izsák, az ígéret fia által öröklődik át.
Ezért kell feltétlenül különbséget tenni Izrael igazi fiai, akik őt az Istenben való hitben másolják, azáltal, hogy hisznek Krisztusban – ezek azok, akik Izsákban vannak előrajzolva –, és az izraeliták között, akik Ábrahámtól pusztán testileg származnak, anélkül, hogy hitét követnék – ezek vannak Izmaelben előrajzolva. [Itt fontos emlékezetbe idézni, hogy Izmael leszármazottai, az arabok, akik előbb többisten-hívő pogányok, majd muzulmánok, Krisztus istenségének legfőbb és legveszélyesebb tagadói lettek.]
Izmael üldözte Izsákot, amit Szent Pál így kommentál: „De ahogy akkor a test szerint született üldözte a lélek szerint valót, úgy van most is.” (Gal 4,29)
Ez fejezi ki annak teológiai szükségszerűségét, hogy Izmael Izsákot üldözi, hogy a zsinagóga az Egyházat üldözi, hogy a zsidók, akik Ábrahámmal pusztán testi kapcsolatban vannak, a keresztényeket üldözik, akik Izrael igazi gyermekei, akik a Messiásban való hitben vannak Ábrahámmal rokonságban.
Ézsau és Jákob
Ugyanezt a titkot tárja fel annak a két fiúnak a története is, akiket Izsák ősapánknak ajándékozott az Úr: Ézsau és Jákob.
A Biblia ezt írja a születésükről: „Izsák imádkozott az Úrhoz feleségéért, mert meddő volt. Az Úr meghallgatta, és felesége fogant. Amikor azonban gyermekei rugdalóztak méhében, ezt mondta: »Ha így áll a dolog, miért élek még?!« Elment tehát, hogy megkérdezze az Urat; az Úr ezt válaszolta: »Két nép van a méhedben, méhedből két törzs válik el: az egyik törzs legyőzi a másikat és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak.« Amikor eljött a szülés ideje, ikrek voltak a méhében. Az első kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha. Ézsaunak nevezték. Azután kijött a testvére, keze Ézsau sarkát fogta. Ezért Jákobnak nevezték. Izsák 60 éves volt, amikor megszülettek.” (Ter 25,21-26)
Szent Pál a rómaiakhoz írott levelében, melyben a zsidó nép titkát tárja fel, világosan kifejti, hogy „nem mindenki izraelita, aki Izraeltől származik, s nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő leszármazottai. Csupán »Izsák leszármazottjait hívják utódoknak«. Más szóval: nem a testi származás szerinti utódok Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekeit nevezik utódnak.” (Róm 9,6-8) – És ez utóbbiak alkotják az Egyházat, melynek mind a pogányságból, mind a zsidóságból származó tagjai hisznek Isten Fiában, Jézus Krisztusban, és amelyet Krisztussal való összefonódásuk miatt Isten előnyben részesít Ézsauval szemben, amivel a Szentírás szavai teljesednek be: „Ugye, Ézsau, a testvére voltál Jákobnak? – mondja az Úr. Mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Mal 1,2-3, amit Róm 9,13 idéz: „Az Írás is ezt mondja: »Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem«.”).
És ily módon győzedelmeskedik az Egyház a zsinagóga felett, holott a zsinagóga nem szűnik meg gyűlölni Krisztus követőit, hasonlóan Ézsauhoz, aki nem szűnt meg gyűlölni Jákobot, és így beszélt: „Nemsokára közeledik a gyász ideje atyám halála miatt, akkor majd leütöm testvéremet, Jákobot.” (Ter 27,41)
A zsidó nép nagysága
Az előzőekből kiderült, hogy a zsidóságnak már az eredetében előrajzolódik e nép nagysága és nyomorúsága, ami az Egyházzal való ellentétének oka. A zsidó nép a teológiai nemzetség, amit Isten kiválasztott, megszentelt, hogy benne testesüljön meg az a Másik, Akinek el kellett jönnie, Azt, Akire a népek vártak. Ez az, ami minket megborzongat ennél a népnél: teste meg van szentelve és ki van jelölve, hogy elhozza nekünk Azt, Aki maga az igazság és az élet, Jézus Krisztust, az emberek üdvösségét.
De miért szent ez a test? Miért származik Ábrahám nemzetségéből, és miért kell éppen neki a Messiást elhozni számunkra? Más szóval: zsidó származása szenteli meg Krisztust, vagy Krisztus szenteli meg a zsidó nemzetet?
Miként Izajás megjövendölte (lásd Róm 9,33: „Amint írva van: A botlás kövét és a botrány szikláját teszem le Sionban, s nem vall szégyent, aki hisz benne.”, illetve Iz 8,13-14: „A Seregek Urát – őt valljátok Szentnek, csak tőle féljetek, csak tőle remegjetek. Ő a szentély, a botlás köve és a botránkozás sziklája, Izrael mindkét háza számára, tőr és háló Jeruzsálem lakóinak.”), Krisztus a botlás kövét és a botránkozás szikláját jelenti a zsidók számára. Ha ez a nép alázatosan, mint Ábrahám, hisz Krisztusban, akkor arra van hivatva, hogy egy zöldellő olajfa törzse legyen, ami nem más, mint az Egyház Jézus Krisztusban. Ha viszont ez a nép, vagy ennek egy része testi származására büszkén elveti a Messiást, arra lesz kiszemelve, hogy egy vad szőlőtő gyökerévé váljon, ami csak a bűn savanyú gyümölcseit termi. Az első esetben ez a nép Izsák, Jákob és Ábel lesz, a második esetben ez a nép arra van hivatva, hogy Izmael, Ézsau, Káin szerepét játssza el.
De akármelyik szerepet is választja, ez a kiválasztott nép a föld összes többi nemzetsége előtt elsőbbséget élvez. Ha elfogadja a Messiást, akkor ő lesz a legelső és a legjobb az Egyházban. Ő lesz annak az olajfának a gyökere és törzse, ami az örök élet gyümölcseit termi, ahogy ezt az apostol tanítja. Ha viszont elveti a Messiást, akkor a gonosz birodalmában lesz a legelső, a legrosszabb.
Szent Pál apostol, aki büszke volt zsidó származására, a rómaiakhoz írt levelében magyarázza el a zsidók fölényét a többi néppel szemben: „Mindenkit, aki gonoszat művel, utolér a kín és a gyötrelem, elsősorban a zsidót, azután a pogányt. S dicsőség, tisztelet és békesség vár mindenkire, aki jót tesz, elsősorban a zsidóra, azután a pogányra.” (Róm 2,9-10) Nagy tehát az előnyük a zsidóknak, tanítja Pál, mert „Isten rájuk bízta tanítását”.
Tehát a jó rendjében, a kegyelem titkában a zsidóé az elsőbbség. Tehát a fa törzse, ami az Egyház, zsidó. Zsidók vagy izraeliták a pátriárkák, zsidók a próféták, zsidó Keresztelő Szent János, zsidó Szent József, zsidó Isten Anyja, a Boldogságos Szűz Mária, zsidó a mi imádnivaló Urunk, akiben szentelődik meg minden nép. Zsidók az apostolok és az evangélisták, és zsidó az első vértanú, Szent István is.
Micsoda nép ez az Isten népe, ami az Egyház fájának törzsévé lett! És mit jelentenek a pogány népek ezen olajfa mellett, mikor ők csak szegény vadhajtások. Mit jelent Róma hatalma vagy a görögök tudománya? Balgaságot és oktalanságot (Róm 1,22: „Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak.”), mert semmit nem érnek az üdvözüléshez.
Ha a pogányok, élükön a görögökkel, üdvözülni akarnak, akkor alamizsna-fogadóként kell az üdvösség felé vezető úton járniuk, és abból húzzák a hasznot, hogy néhány zsidót elvetett Isten, hogy őket beengedhesse a mennyei birodalomba. Ezért mondja Pál apostol a zsidó nép bukásáról: „Ha szent a búza zsengéje, szent lesz a kenyér is, s ha szent a gyökér, szentek az ágak is. Ha letört is némely ág, s te vad olajfa létedre beoltattál, és részese lettél az olajfa gyökerének és nedvének, ne kérkedj az ágak rovására. Ha mégis kérkednél, tudd meg: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.” (Róm 11,16-18)
A zsidó nép nyomorúsága
De mivel Izrael naggyá lett, Krisztus iránti hűségének is nagynak kell lennie. Nagy szerencsétlenséget jelent e nép számára, ha úgy adódik, hogy elveti Azt, Aki az ő üdvössége! Bár ekkor is az első marad, de már a gonoszságban az első. Ez esetben e népből származik mindig mindaz, ami a világon a leggonoszabb és a legromlottabb.
Júdás, az áruló zsidó volt, Annás és Kaifás zsidók voltak, zsidó a nép, ami a Megváltó vérében lelte kedvét, és ezt kiáltotta: „Vére rajtunk és fiainkon!” (Mt 27,25) Zsidók voltak azok, akik Szent Istvánt halálra kövezték, és Szent Jakabot Jeruzsálemben halálra adták, és mind azok is, akik az apostolok prédikációs tevékenységét zavarták. Minden idők legnagyobb gaztette, az Istenember meggyilkolása, szintén e nép műve volt, e miatt érdemelte ki a „hűtlen” jelzőt.
Hol rejlik mindezen zsidó tévedés gyökere? Abban a tényben, hogy e nép egy része azt hitte, hogy az ígéretek, melyeket a zsidók a közülük megszületendő Messiással kapcsolatban kaptak, a Messiás testi származására vonatkoznak. Vagyis elvakultságukban azt hitték, hogy Krisztusnak a belőlük eredő testi származására kell büszkének lennie, ahelyett, hogy felismerték volna, hogy a zsidó nép Krisztus miatt vált egyáltalán kiválasztottá!
Ezért nem Krisztusban látták dicsőségük okát, hanem Ábrahám testében. Ezért mondták a farizeusok, a gonoszság szellemének ezen igazi torzszülöttei, nagy büszkeséggel: „Ábrahám utódai vagyunk” (Jn 8,33), csakhogy ne kelljen Krisztust elismerniük.
Bűnük tehát abból állt, hogy az isteni ígéreteket testieknek képzelték és várták el. Vagyis szubsztanciának vették azt, ami pedig csak előkép volt. És a Messiásból, aki Az volt, akitől az egész világ számára kegyelmet és igazságot kellett volna elvárniuk, egy politikai, evilági uralkodót csináltak, akinek Izrael nagyságát és minden nép feletti uralmát kellene biztosítania és megszilárdítania, hogy a világ minden népe a zsidó birodalomnak rabszolgaként legyen alávetve.

A zsidó nép teljes elvilágiasodása
Tanulságos végigkísérni azokat a lépcsőfokokat, melyek a zsidó nép teljes elvilágiasodásához vezettek. Az izraelita ember mindig is hajlamos volt a degenerációra, ezenkívül nagyfokú gőg és fösvénység jellemezte. Nem véletlen, hogy már Mózes kifejezetten óvta az izraelitákat: „Maradj annak a tudatában, hogy az Úr, a te Istened ezt a szép földet nem hűségedért adja birtokodul, mert nyakas nép vagy.” (Mtörv 9,6) És valamivel később: „Aztán így folytatta az Úr: »Látom, nyakas ez a nép! Hadd pusztítsam hát el, s hadd töröljem el a nevét a föld színéről! Téged pedig ennél nagyobb s népesebb néppé teszlek.«” (Mtörv 9,13-14)
A királyok korában e nép hűtlensége és elvilágiasodása különleges mértékben vált láthatóvá: ezerféle bűnös cselekedetre, sőt bálványimádásra vetemedett, úgy hogy büntetésül először ketté vált, majd Babilon királya, Nebukadnezár alatt fogságba hurcoltatott. Ez a fogság 70 évig tartott, melynek végén visszatérhettek Palesztinába, ahol Ezdrás, akit a zsidók csaknem akkora prófétának tartanak, mint Mózest, új és szilárd alapokat adott nekik, ami újra egységes nemzetté kovácsolta őket. Ezdrás ezen újraszervezéséből származik valójában az a zsidóság, ami Krisztus idejében élt, és akiket napjainkig ennek nevezünk.
E nép jellemzésekor először is azt kell tudnunk, hogy a zsidóság alapkönyve, Mózes öt könyve, azaz a Tóra, amit azonban csak a rabbik értelmezésében fogadnak el. Ezek az értelmezések – szerintük – Isten szavaként hagyományozódtak át, és még Mózes szavainál is többet számítanak. Ezeket az értelmezéseket a Talmudban foglalták össze, mely a zsidók polgári és vallási törvénykönyve, és ami bizonyos értelemben megkérdőjelezhetetlen számukra.
[Magyar Katolikus Lexikon: „Eredetileg kétféle Talmud van, a palesztinai és a babilóniai. Az előbbinek az anyagát Krisztus után az V. században, az utóbbiét 550 körül zárták le. Ha Talmudról van szó, közönségesen a babilóniait kell érteni, ami föltétlen tekintéllyel bír, míg a palesztinai csakhamar háttérbe szorult. A Talmud lett a Krisztus utáni zsidó szellem kialakítója, a szétszórt zsidók összekötő kapcsa. Az ortodox zsidóság vallásjogi életére még ma is irányadó. A Talmud a zsidó és a nemzsidó közötti ellentétet az ószövetséginél is jobban kiélesítette, és a zsidóság túlzó faji öntudatát elméletileg a végletekig fejlesztette. Ezért olyan elvei és rendelkezései is vannak, amelyek a zsidót a nemzsidókkal szemben bizonyos esetekben fölmentik az általános emberi és erkölcsi törvények alól.”]
A zsidóság tehát olyan nép, melyet a rabbik, különösen a farizeusi rabbik szellemisége formált. A farizeus tökéletes képet ad a zsidók elvilágiasodásáról. Ahelyett, hogy a nagy próféták, mint például Izajás vagy Ezékiel nyomdokait követték volna, akik Isten imádatát, töredelmes bűnbánatot, erkölcsös életet, a felebaráti szeretetet hirdették, a farizeusok a néptől a kicsinyes rítusok betűszerinti betartását követelték, és Ábrahámtól való testi leszármazásuk miatt a dölyfösség érzetét vésték beléjük. (Jn 8,33: „Ábrahám utódai vagyunk – felelték –, s nem szolgáltunk soha senkinek.”)
A farizeusok, ezek a nyomorúságos szőrszálhasogatók, számtalan előírást szövegeztek meg a tisztulásról, melyek mind csak a külsőségek kicsinyes hangsúlyozásából álltak, és ezek megszegését a legsúlyosabb bűnöknek tekintették. „Aki anélkül eszik kenyeret, hogy előtte kezet mosna, ugyanolyan vétket követ el, mint az, aki egy szajhával hál”, áll a Talmudban.
A zsidók elvilágiasodását semmi sem világítja meg jobban, mint azok a szörnyű jaj-kiáltások, melyeket Jézus földi életének utolsó napjaiban vágott a fejükhöz, és amivel a farizeusi nép vallási kétszínűségét bélyegezte meg, lásd Máté 23. fejezetének következő verseit:
13: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be.”
15-16: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bejártok tengert és szárazföldet, hogy egyetlen áttérőt szerezzetek, s ha sikerül, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál. Jaj nektek, vak vezetők!...”
23-25: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Mentából, kaporból és köményből tizedet adtok, közben ami fontosabb a törvényben, az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget elhanyagoljátok. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni. Ti vak vezetők! A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek. Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Tisztára mossátok a pohárnak és a tálnak a külsejét, belül azonban tele vannak rablással és mértéktelenséggel.” 27: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal.”
29-30: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! A prófétáknak sírboltot építtek, az igazak síremlékeit feldíszítitek, s azt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna részesek, mint ők, a próféták vére ontásában.”
32-35: „Töltsétek csak be atyáitok mértékét! Kígyók, viperák fajzata! Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését? Nos, prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok. Közülük némelyeket megöltök és keresztre feszíttek, másokat megostoroztok a zsinagógában és városról városra üldöztök. Ezért rátok száll minden igaz vér, amelyet a földön kiontottak, az igaz Ábel vérétől egészen Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit a templom és az oltár közt öltetek meg.”
A történelem folyamán senki nem ítélte el iszonyúbban a romlott zsidók elvilágiasodását (mely abban érte el csúcspontját, hogy az igazak legigazabbikát halálra adták), mint maga Isten Fia.
A zsidók hatalmas bűne
Körülbelül Krisztus után a 30. év Niszán hónapjának 14. napján, a zsidó húsvétkor a Jeruzsálembe összesereglett zsidók, a római helytartótól, Pontius Pilátustól az Istentől nekik megígért Messiás halálát követelték: „Keresztre vele, keresztre vele!” (Jn 19,6) – Pilátus nem értette, milyen bűnt követett el a vádlott: „»Én nem találom bűnösnek.« De a zsidók nem tágítottak: »Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!«”(Jn 19,6-7)
Nem sokkal ezen események előtt a zsidó rabbik tanácsa határozta el Jézus halálát: „Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és megkérdezték: »Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket is, népünket is.« Egyikük, Kaifás, aki abban az évben a főpap volt, így vélekedett: »Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.«” (Jn 11,47-50)
A zsidók tehát törvényük, a Tóra és a nép evilági érdekeinek nevében annak vérét követelték, akit áldásként ígért meg nekik Isten.
Felbőszítették a pogányokat Jézus ellen, és az ő segítségükkel hajtatták végre tervüket, feszíttették keresztre Azt, akit az ellentmondás jeleként áldanak majd: (lásd Lk 2,34: „Jel lesz, amelynek ellene mondanak”).
És Jézus Krisztus, a botrány köve, halálával két részre osztotta ezt a népet: egyesek az apostolok személyében az Egyház megalapításában és elterjedésében az isteni irgalmasság eszközei lettek. Mások az írástudók és farizeusok személyében Sátán birodalmában, és az Egyház és a lelkek megrontásában az isteni igazságosság eszközeivé váltak.
[Idézet Víz László: „A torinói halotti lepel és korának meghatározása” című művéből. „A zsidóknál négyféle kivégzési módot ismertek: a megkövezést, elégetést, lefejezést és megfojtást. A keresztrefeszítést, melyre csak elvétve akadt példa, nem tartották összeegyeztethetőnek az emberi méltósággal. … Régi szokás volt viszont, hogy a kivégzett ember holttestét keresztfára függesztették, annak jeléül, hogy azt az embert Isten is elvetette. „Istentől átkozott mind, aki a fán függ” – olvassuk az Ószövetségben (Mtörv 21,23). Abban, hogy a főpapok olyan szenvedélyesen követelték Pilátustól Jézus keresztrefeszítését, világosan felismerhető a szándék, hogy Jézust örökre megvetetté és átkozottá tegyék. A helytartó a Jézus élete feletti alkudozás során többször is felajánlotta a főpapoknak, hogy végezzék ki ők a vádlottat; de azok ragaszkodtak a római kivégzéshez, a keresztrefeszítéshez.”]
A zsidó, egy igazi Káin
De Isten az elvilágiasodott zsidóságot mégsem írtja ki. Ha az istengyilkos zsidók az Úrhoz fordulnak, és Káinhoz hasonlóan ezt mondják neki: „Túl nagy a büntetésem ahhoz, hogy el tudjam viselni. Lám, ma elűztél a föld színéről és el kell rejtőznöm előled, hontalan és bujdosó leszek a földön, s bárki, aki rám talál, megölhet” (Ter 4,13-14), az Úr nekik is azt fogja válaszolni, amit egykor Káinnak: „Semmi esetre. Aki Káint megöli, annak hétszeresen kell lakolnia. Az Úr jelet tett Káinra, hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje.” (Ter 4,15)
Jézus Krisztus halála óta ennek az Istentől megjelölt népnek bolyongania kell a világban. És mit tesz eközben? Testében hordozza bűnének titkaként Krisztus tanúságát. Mert a zsidó test, akár akarja, akár nem, Krisztus hirdetője. Húsuk hirdeti Őt, mert Krisztus teste belőlük származik. A zsidó test Krisztust hirdeti, mert a zsidók eme törvénye a rabbik magyarázatában Krisztust, e törvény végét és beteljesedését, megfeszítette. És ezért nem beszélhet senki anélkül Krisztusról, hogy ne beszéljen egyúttal a zsidókról, és fordítva, nem beszélhet senki a zsidókról anélkül, hogy ne beszélne Jézus Krisztusról.
A zsidó test a gonoszság titkában hirdeti Krisztust, mert a zsidó, gaztettének elkövetése óta megbélyegezve, a történelem további szakaszában a gonoszság kiszolgálója lesz. A zsidó, aki korábban a jó titka volt, most a gonosz titkává változott át. Ettől kezdve ő már nem Izsák, hanem Izmael, nem Jákob többé, hanem Ézsau, nem Ábel, hanem Káin.
Mások kapták meg elsőszülött jogukat, másoké lettek az ígéret áldásai. És ezek a mások, ezek vagyunk mi, mi mindannyian, zsidók és pogányok – először a zsidók, aztán a pogányok –, mi, akik Krisztus Egyházát alkotjuk.
Krisztus Egyháza az igazi Izsák, az igazi Jákob, az igazi Ábel. Krisztus megszentelte a zsidókat és a pogányokat, hogy új teremtést alkosson, Jézus Krisztus Egyházát, ami az Atyát a Lélekben és az igazságban imádja. (lásd Jn 4,23: „De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar.”)
És mit fog a zsinagóga, a zsidó tenni az Egyházzal, Krisztus Egyházával, ami maga Izsák, Jákob és Ábel? A zsidó, a zsinagóga veszi át Izmael, Ézsau és Káin szerepét. Mit tett Izmael Izsákkal? Kigúnyolta és üldözte őt (Ter 21,9). És mit tett Ézsau Jákobbal? A Teremtés Könyve megmondja: „Ézsau ettől fogva gyűlölte Jákobot az áldás miatt, amellyel apja megáldotta. Ézsau így szólt magában: »Nemsokára közeledik a gyász ideje atyám halála miatt, akkor majd leütöm testvéremet, Jákobot.«” (Ter 27,41)
Ez az a szerep, ami Krisztus keresztrefeszítése óta a zsinagógát megilleti, azt a zsidót, aki zsidó marad és nem akarja Jézust a Messiásnak elismerni: amíg csak létezik azon fog fáradozni, hogy az Egyházat elpusztítsa, miként ezt az apostol megmondta.
Ezt kell tennie, mert ez a küldetése, az a teológiai szerepe. A zsidó lesz tehát a gonoszság segítője. A gonoszság birodalmában neki jár az első hely, ahogy a jó birodalmában is ő foglalta el az első helyet. És mindaz a gonoszság, ami az elmúlt húsz évszázadban történt és még történni fog, elsődlegesen és leginkább a zsidók műve volt és lesz.
Ha más, pogány népek gonosz tetteket akarnak végrehajtani, akkor kénytelenek a zsidókat követni, azok kiszolgálóivá válni. Ha a pogányok el akarnak világiasodni, akkor judaizálódniuk kell. Ezért nevezik a szent atyák azokat a pogányokat, akik eretnekségeket hirdetnek, nagy teológiai szabatossággal, judaizálóknak.

http://katolikus-honlap.hu/1701/meinvielle.htm