P.
J. Wiseman (1888–1948) brit katona és műkedvelő régész volt, aki a
Közel-Keleten szolgálva ismerkedett meg az ősi babiloni írásbeliség
frissen feltárt emlékeivel, a hatalmas mennyiségben előkerülő
agyagtáblákkal. És ahogy az időnként történni szokott, neki,
nem-szakembernek tűnt fel azok egyik sajátos jellemzője, és annak
hasonlósága a Teremtés könyvével. Furcsa gondolata támadt ennek kapcsán,
elgondolását megírta egy könyvben, de az természetesen nem érte el a
szentírástudósok ingerküszöbét, mindaddig, amíg fia, Donald Wiseman,
ismételten ki nem adta apja művét. Mivel Donald magasan jegyzett régész
és elismert asszírológus szakember volt, nem afféle őrült műkedvelő, a
mű immár némileg megkarcolta a biblikusok wellhauseni fundamentumát.
Alulról, persze, és nem túlságosan: gyorsan visszafordultak a
biztonságot jelentő okmányelmélet és leányainak reménytelen, de igen
bonyolult fűzéséhez és szálazásához. Talán mert olyan világos, egyszerű
és nagyszerű, valamint hitet ébresztő így elképzelni az Ószövetség
keletkezését:
(Ahol: J: Jahvista (Kr. e. 10-9. század); E: Elohista (Kr. e. 9. század); Dtr1: korai (Kr. e. 7. század) deuteronomista történetíró; Dtr2: későbbi (Kr. e. 6. század) deuteronomista történetíró; P*: Papi (Kr. e. 6-5. század); D†: Deuteronomista; R: redaktor; DH: Deuteronomista történet (Józsué, Bírák, Sámuel, Királyok könyvei))
Mert ha
nem lenne ez egyszerű és nagyszerű, ugyan mi magyarázhatná, hogy egy
18. században induló, majd 19. században továbbfejlesztett elmélet
meghatározza a mai szentírástudományt is? (rosszmájúság vége, zárójel bezárva.
De
azért elolvastam Wiseman gondolatait, és az a szörnyű gyanúm támadt,
hogy elvesztegetett időszak volt annakidején az ószövetségi bevezetésre
szánt két évem! Mert Wiseman tényleg nagyszerű, és megmutatni látszik,
hogy a szentírástudósok mélyen szántó, általam is tanult elemzéseikben
félreértelmeztek vagy figyelmen kívül hagytak egy teljesen triviális
jellemzőt, amelyet ezért egy magafajta katonának kellett felfedeznie és
megmagyaráznia. (nopláne egy brit tudósnak…)
Hogy
miért jelentős a téma? Mert, ha igaz Wiseman elmélete, akkor a Teremtés
könyve az, aminek a hit szerint lennie kell: elsőkézből származó,
elsőszülötteknek továbbadott, megbízható írásbeli beszámolók,
családtörténetek a világ teremtéséről, a bűnbeesésről, özönvízről, stb.,
Ábrahámig agyagtáblákon, majd papiruszon áthagyományozva, Mózes által
lemásolva és összefűzve. És akkor a Teremtés könyvében feltűnő isteni
nevek, az Elohim és Jahve nem az elohista és jahvista forrás létét
igazolja, hanem azt, hogy Isten Istennek nevezte magát, hogy Ádám
teremtményként Úrnak tudta és nevezte Istent, a Sátán és az általa
rászedett Éva pedig csak Istennek, Úr nélkül… (Vagy, hogy a hatnapos
teremtéstörténet a hetedik napon íródott, amikor a Napnak és a Holdnak
nem volt még neve, mert az ember nem nevezte még el, netán hogy az
Úristen kétszer adott kőtáblát az embereknek, és az első abban részesülő
nem Mózes volt, hanem a frissen teremtett Ádám, akit szocializáció
híján a hetedik napon kellett képbehelyezni létének okával és
történetével? – és még annyi más tudománytalan lehetőség…) De
legfőképpen azt, hogy a Szentírás leginkább mítosznak tartott könyve
ugyanolyan történeti valóságot ír le, mint egy régi családi biblia
feljegyzései a születésekről, halálokról, az időjárás furcsaságairól,
járványokról, amelyeket eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, és amelyekről
mindig tudjuk hogyan kell értelmezni. Mert a személyes családi
történetek korokon átívelően értelmezhetőek mindig ugyanúgy, még akkor
is, ha egyes őseinknek nem a globális éghajlatváltozás-hiszti jutott,
hanem az özönvíz. Hát nem felszabadulás ez a hitre?
De
mivel továbbra is szeretem, ha a galamb jól átsütve érkezik a számba,
és hirtelen nem találtam ennél rövidebb, de elég részletes
összefoglalót Wiseman elméletéről, hogy ne nekem kelljen megírnom, az
alábbiakban egy erről szóló írást teszek közzé, amelynek szerzője Damien
Francis Mackey, történész és latin szakos bölcsész, könyvtáros,
filozófus, az Ausztrál Mária Akadémia egyik alapítója:
A kolofon
A
Mezopotámiában írt dokumentumokat általában kő- vagy agyagtáblákra
írták. Ahogy Wiseman magyarázza, az ókori írástudóknál szokás volt, hogy
a beszámoló végére egy kolofon-jegyzetet fűztek, amely a cím, a dátum
és az író vagy tulajdonos nevének adatait, valamint a tábla, kézirat
vagy könyv tartalmára vonatkozó egyéb részleteket közölte (Clues, 143.
o.). A kolofon módszerét ma már nem használják – az eredetileg
kolofonban megadott információkat napjainkban az első oldalra vagy
címlapra helyezték át. Az ókori dokumentumokban azonban a kolofont a
fontos irodalmi információkkal együtt igen jellegzetes módon
illesztették be. Így a babiloni mitológiai teremtéstörténet, az Enuma
Elish kolofonjának vége így hangzik:
Első
tábla … a tábla után … Mushetiq-umi … Babilonból származó másolat; az
eredetihez hasonlóan írva és összefűzve. Nabu-mushetiq-umi táblája [5.]
Iyyar hónap, 9. nap, Dareiosz 27. éve.
Jelen
írásban elsődleges célom az lesz, hogy bemutassam, hogy a Mózes könyve
szerkezetének alapjául szolgáló összeállítási módszer MESTERKULCSÁT a
kolofon használatában találjuk meg.
Nos,
úgy tűnik, a tudósok egyetértenek abban, hogy szerkezetileg a
legjelentősebb és legjellegzetesebb kifejezés a Teremtés könyvében a
(אֵלֶּה תוֹלְדוֹת): “Ez … genealógiája …”.
Ez a formula tizenegyszer fordul elő a Teremtés könyvében.
Wiseman, e kifejezés fontosságát kommentálva, azt írja (Ancient Records, 60. o.): “… mert a Septuaginta fordítói annyira jelentősnek tartották, hogy az egész könyvnek a “Genezis” címet adták“, ami a héber “nemzetség” szó görög változata. Wiseman nyomán azonban én a héber szót, a toledôt-ot fogom előnyben részesíteni.
A toledôt formula, “Ez … története, nemzetsége”, a következő helyeken fordul elő a Teremtés könyvében:
– Az ég és a föld története (Ter 2,4).
– Ádám (Ter 5,1).
– Noé (Ter 6,9)
– Noé fiai: Szem, Hám és Jáfet (Ter 10,1)
– Szem (Ter 11,10)
– Terah (Ter 11,27)
– Izmael (Ter 25,12)
– Izsák (Ter 25,19)
– Ézsau/Edom (Ter 36,1)
– Ézsau, az edomiták atyja (Ter 36,9)
– Jákob (Ter 37,2)
A
múltban minden iskola tudósai felismerték azt, ami nyilvánvaló volt, és
elismerték az ismétlődő toledôt kifejezés fontosságát. Azonban, amint
azt látni fogjuk, az újabb exegéták között van egy zavaró tendencia:
gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják a kifejezést, mintha az nem is
létezne a szövegben. Sőt, úgy tűnik, hogy mindannyian félreértették
mind a használatát, mind a jelentését. Ennek egyszerű oka van, ahogyan
Wiseman kifejtette. A Teremtés könyvének számos olyan szakasza, amely a
toledôt-tal zárul, „egy genealógiával vagy egy szoros családi
kapcsolatokat bizonyító regiszterrel kezdődik, amint az az ókori
dokumentumokban gyakori“. Ez arra késztette a kommentátorokat, hogy a toledôt formulát (“Ez XY története, nemzetségtáblája“)
azzal a genealógiai listával hozzák összefüggésbe, amely ezt követi.
Ezért feltételezték, hogy ezt a mondatot címként vagy bevezetésként kell
értelmezni. Például S. R. Driver (akit itt Wiseman idéz) azt írta a
Genezis című művében:
„Ez
a kifejezés …tulajdonképpen egy genealógiai rendszerhez tartozik; azt
jelenti, hogy az a személy, akinek a neve elé van illesztve, elég
fontos ahhoz, hogy a genealógiai sorban töréspontot jelöljön ki, és
hogy ő és leszármazottai képezik a következő szakasz tárgyát, amíg egy
másik név elég kiemelkedő nem lesz ahhoz, hogy egy új szakasz kezdete
legyen.”
Dr.
Driver állítása azonban nyilvánvalóan ellentmond a tényeknek, amint azt
bárki könnyen észreveszi, ha pusztán végigolvassa a Teremtés könyvének
elbeszélését. R. K. Harrison, Bevezetés az Ószövetségbe (543-553.
oldal), tárgyalja ezt a hibát, amelyet néhány modern tudós elkövetett.
A
figyelmes olvasónak nem kell sok idő, hogy felfedezze, hogy a toledôt
kifejezés nem mindig tartozik a genealógiai felsoroláshoz, mert néhány
esetben nem következik genealógiai felsorolás. Ezért Wisemannak
teljesen igaza volt, amikor azt állította, hogy “a megnevezett személy fő története a toledôt kifejezés előtt található, és egészen biztosan nem utána”
(Ancient Records, 61. o.). E tény illusztrálására Wiseman először is
rámutatott arra, amit a második toledôt “klasszikus példájának”
nevezett: ” Ez Ádám nemzedékeinek könyve ” (Ter 5,1). E toledôt után Ádámról nem tudunk meg többet, “kivéve az életkorát halálakor“.
Ugyanígy,
a következő mondatot követő feljegyzés: “Ezek Izsák nemzedékei” (Ter
25,19) egyértelműen nem Izsák, hanem Jákob és Ézsau története.
Hasonlóképpen, a “Jákob nemzedékei ezek” (Ter 37,2) után főként fiáról, Józsefről olvashatunk.
A
kommentátorok értetlenül állnak ezen jelenség előtt. De az egész dolog
megszűnik zavarba ejtőnek lenni, amint rájövünk, hogy a toledôt
kifejezés nem bevezetés, vagy előszó egy személy történetéhez, ahogyan
azt oly gyakran elképzeljük. Ezért Wiseman felismerésének megfelelően „inkább kolofonvégződésként kell olvasni, mert csak így nyeri el értelmét”.
Ennyit
Dr. Driver állításának első részéről, miszerint a toledôt egy
genealógiai rendszerhez kötődne. Amikor állításának második részét
vizsgáljuk, azt találjuk, hogy ez sem felel meg a tényeknek, és ezért
teljesen téves. Driver úgy képzelte, hogy a toledôt kifejezés az
elbeszélés következő “kiemelkedő” személyének bevezetésére szolgált. Ki
kételkedne azonban abban, hogy a Teremtés könyvének “legjelentősebb”
személye Ábrahám? Ha Driver értelmezése helyes lenne, őt az összes többi
nagy pátriárkánál inkább megilletné ez a megnevezés. “Mégis” – mondja Wiseman – “figyelemre
méltó, hogy miközben olyan kisebb személyeket említenek, mint Ismáel
és Ézsau, nincs olyan toledôt mondat, mint ‘Ezek Ábrahám nemzedékei’“. (Clues, 35. o.).
Toledôt, azaz családtörténet
A héber
toledôt szót eredetileg a történelem, általában a családtörténet
leírására használták. Wiseman a toledôt megfelelőjeként ezt a
kifejezést javasolta: “Ez a történelmi eredete …”. „Nyilvánvaló – írta -, hogy
a Genezisben a kifejezés használata “a család eredetére mutat vissza”,
nem pedig előre, egy későbbi fejlődésre, egy leszármazási soron
keresztül”. Wiseman itteni következtetése teljesen összhangban van
azzal, amit az Újszövetségben találunk. A kolofon használatára csak
egyetlen példa van az Újszövetségben, amikor a Mt 1,1-ben ezt olvassuk:
“Jézus Krisztus nemzetségtáblája”, amelyet az ősök felsorolása követ.
Ebben a szövegkörnyezetben – jegyezte meg Wiseman (Ancient Records, 63.
o.) – minden bizonnyal a leszármazottakkal ellentétes jelentést
jelentett, mivel a genealógia kezdetéig való visszavezetését jelezte.
Pontosan ez a jelentése a görög geneseos
(γένεσεως) szónak, amelyet “nemzedéknek” fordítanak. A toledôt
kifejezés első használata a Ter 2,4-ben található: “Ezek az egek és a
föld nemzedékei” („Ez a története az ég és a föld teremtésének, ahogy
az lefolyt.”). Meglepő módon a tudósok többsége csak ebben az egyetlen
esetben érezte magát logikailag arra kényszerítve, hogy elfogadja a
toledôt formula természetes elhelyezését: “… mert látták, hogy
nyilvánvalóan visszautal az előző fejezetben szereplő
teremtés-elbeszélésre, és hogy nem utalhat az utána következő
elbeszélésre, mert ez a szakasz nem tartalmaz utalást az égbolt
teremtésére“. A mondat csak zárómondatként értelmezhető. A legtöbb
kommentátor tehát (a szokásos gyakorlattal ellentétben) a
teremtéstörténetet a toledôt-tal zárja le.
“Ha látták volna, hogy a Teremtés könyvének minden szakasza ezzel a ‘Toledóth’ formulával zárul” – írja Wiseman – “felismerték volna a könyv összeállításának kulcsát“.
Mivel –
amint azt mostanra kezdjük felismerni – a Teremtés könyvében
alkalmazott írói módszer a korai ókor általános irodalmi módszere volt,
akkor bizonyára a Teremtés könyve feljegyzéseinek eredetiségét
tanúsítja, hogy e távoli időkben uralkodó irodalmi módszerhez
ragaszkodtak! A kommentátorok azonban általában, miután feltételezték,
hogy a toledôt formula egy szakaszt kezd, és nem vették észre, hogy azt
befejezi, “fordítva használták ezt a kulcsot” (Clues, 40. o.).
Következésképpen a Teremtés könyve összeállításának problémája
megoldatlan maradt számukra. Skinner Genezis című művében (1929) például
ezt olvashatjuk: “A TOLEDOTH-címek [sic] problémáját élénken vitatták … és még mindig megoldatlan”.
Eugene
Maly, a “Genezis” kommentátora a The Jerome Biblical Commentary (1968)
című könyvben – csak a csődbe ment JEDP-elmélettel felvértezve – ismét
abba a kettős csapdába esett, hogy azt gondolta, hogy (2,21): A “Toledoth [történet] általában genealógiai beszámolóra utal“, és hogy bevezetésként szolgál: “P-ben az üdvösségtörténet fontos állomásait jelöli …. …. Azért került ide [azaz a Ter2,4-be], hogy megőrizze a fenséges kezdetet“.
Ez
pontosan az a fajta reménytelen kavarodás, amelybe a JEDP
“boncolgatásának” képviselői óhatatlanul belekerülnek. (Bár némelyikük
valójában a könnyebbik utat választja, amikor teljesen figyelmen kívül
hagyja a döntő fontosságú toledôt mondatot).
Táblákra írva
A
toledôt-formula használatával kapcsolatban még egy fontos tényt kell
kiemelni. A második alkalommal, amikor előfordul, a Teremtés könyvében
(5,1) olvashatjuk: “Ez Ádám eredetének könyve“. Itt a héber
sepher (סֵפֶר) szó, amelyet “könyvnek” fordítanak, “írott elbeszélést”
jelent, vagy nyilvánvalóan, ahogy F. Delitzsch fordította, “befejezett
írást” (idézi Wiseman in Ancient Records, 67. o.). A Septuaginta
valójában odáig megy, hogy az első toledôt (Ter 2,4) így adja vissza: “Ez az ég és a föld keletkezésének könyve“. Ezzel kapcsolatban Wiseman rámutatott (loc. cit.): “Tudomásul
kell vennünk, hogy az ókor “könyvei” agyagtáblák voltak, és hogy a
Genezis legkorábbi feljegyzései azt állítják, hogy leírták, és nem
pedig, ahogyan azt gyakran elképzelték, szájhagyomány útján adták át
Mózesnek”.
Továbbá, a különböző mondatok végén szereplő “Ezek a … nemzedékei”
kifejezésben szereplő személy nevének gondos vizsgálata egyértelművé
teszi, hogy a toledôt kifejezés a tábla tulajdonosára vagy írójára utal,
nem pedig a megnevezett személy történetére. Így például: “Ezek Noé
nemzedékei” nem feltétlenül azt jelenti: “Ez a Noéra vonatkozó
történelem”, hanem inkább a Noé által írt vagy birtokolt történelmet.
Hogy
ezt modern perspektívába helyezzük: a toledôt, vagyis a kolofon
valójában olyan, mint egyfajta aláírás a feljegyzett események
kortársától. Noé dokumentumának esetében a toledôt valami ilyesmire
változna át: “Itt Noé írja alá”.
Amint
korábban említettük, sehol sincs a következő mondat: “Ezek Ábrahám
nemzedékei”, pedig e nagy pátriárka története teljes egészében meg van
írva; hiszen azt mondják, hogy Ábrahám saját fiai, Izsák és Izmael
írták vagy birtokolták az apjuk történetét tartalmazó táblák sorozatát.
Ez
persze nem jelenti azt, hogy Ábrahámnak ne lehetett volna saját,
különálló története, vagy ne írhatta volna talán fiai feljegyzéseinek
egy részét
A kolofon jellege
Összefoglalva az eddigieket, úgy találjuk, hogy három fontos dolgot tudtunk meg a toledôt kolofon kifejezésről:
(a) ez az egyes szakaszok befejező mondata, nem pedig az eleje, és ezért visszautal egy már lejegyzett elbeszélésre;
(b) a legkorábbi feljegyzések azt állítják, hogy írásban lettek rögzítve;
(c)
általában a történet írójára vagy az azt tartalmazó táblák
tulajdonosára utal. Ily módon a Teremtés könyvének összeállítója (akiről
hagyományosan úgy tartják, hogy Mózes volt) egyértelműen megjelölte a
rendelkezésére álló információk forrását, és megnevezte azokat a
személyeket, akik eredetileg birtokolták azokat a táblákat, amelyekből a
tudását merítette. “Ezek – hangsúlyozta Wiseman – nem önkényesen kitalált felosztások. Ezeket a szerző a könyv keretének mondja” (Ibid., 69. o.).
Most
már remélhetőleg tényleg kezdjük megérteni a Bibliánk első könyvének
összeállításához felhasznált források természetét. Úgy tűnik, hogy a
Teremtés könyve nem olyan forrásokból lett összeállítva, amelyek jóval a
mózesi korszak után keletkeztek – ahogy Graf/Wellhausen és kollégáik
képzelték. Ez utóbbiak úgy kezdték meg elemzésüket, hogy “egyetlen, a Teremtés könyvének korára vonatkozó írás sem állt rendelkezésükre”
(Clues, 77. o.). Végül a Teremtés könyvét ismeretlen írók és
szerkesztők sorozatára boncolgatták, akiket állítólag mind fel lehetett
fedezni “stílusuk” vagy “szerkesztői megjegyzéseik” alapján.
Elkövették azt a tévedést, hogy a Genezist egyfajta kortárs irodalmi elemzésnek vetették alá, mintha egy modern írásmű lenne.
Egyértelműen tévedtek!
A
Teremtés könyvét valójában több olyan forrásból állították össze,
amelyek Mózes kora előtt keletkeztek. És bár a könyv valóban sok
“stílust” tár fel – amint azt a dokumentumtudósok helyesen megjegyezték
-, a végső formájában nem fedezhető fel több szerző működése, ahogyan
azt állították.
Érvek a tézis mellett
Végül
Wiseman két figyelemre méltó érvet tudott felmutatni toledôt-tézise
helyességének alátámasztására. Ezek a következők voltak (Clues, 42.
o.):
1. “Egyetlen
esetben sincs olyan esemény feljegyezve, amelyet a megnevezett személy
vagy személyek ne írhattak volna meg saját személyes ismereteik
alapján, vagy ne szerezhettek volna azokról teljesen megbízható
információkat“.
2. “A
legjelentősebb, hogy bár a fent vázolt szakaszokban feljegyzett
történetek a megnevezett személy halála előtt minden esetben megszűnik,
mégis a legtöbb esetben szinte a halál időpontjáig, vagy addig az
időpontig folytatódik, amikor a táblák megírásának időpontját közlik”.
Hogy
néhány példát említsünk: A 4. TÁBLA, amelyet Noé fiai írtak vagy
birtokoltak, az özönvízről és Noé haláláról szóló beszámolót
tartalmazza. Hogy Hám és Jáfet mennyi ideig éltek Noé halála után, nem
tudjuk, de a Szentírásból tudjuk, hogy Szem jóval túlélte Noét. Ezért
ebben a részben nincs semmi olyan, amit ne írhattak volna Noé fiai.
Az 5.
TÁBLA, amelyet Szem írt vagy birtokolt, aki az őt követő ötödik
nemzedék születéséről és nemzetséggé alakulásáról írt. Tudjuk, hogy
túlélte az utolsó, e táblán feljegyzett nemzedéket, nevezetesen Joktán
fiait (Ter 10,29).
Nem
lehetett puszta véletlen, hogy e szakaszok, illetve táblák sorozata
csak azt tartalmazza, amit a táblák végén megnevezett személy személyes
ismerete alapján írhatott. Hiszen, ahogyan Wiseman helyesen felvetette
(Ancient Records, 79. o.): “Bárki, aki akár csak egy évszázaddal e pátriárkák után írt, soha nem írhatott és nem is írt volna így”.
Ezért láthatjuk, hogy a kulcs-formula az a keret, amelyre a Teremtés
könyve feljegyzései épülnek – amint azt a komolyabb szentírástudósok is
elismerik, és azt a könyv összeállítója következetesen használja. A
bibliamagyarázók gyakran követik azt a szabályt, hogy “egy szó vagy kifejezés első használata rögzíti annak későbbi jelentését“. Láttuk, hogy az első toledôt (Ter 2,4) nyilvánvaló és elismert jelentése megfelelő a használatának többi esetére is.
Ezzel a
kulccsal a kezünkben megszabadulunk attól, hogy vak teremtményként
tapogatózzunk az egymásnak ellentmondó találgatások sötét
labirintusában; mert magában a szentírási szövegben egyértelműen
jelzett forrásokat találunk.
https://invocabo.wordpress.com/2023/06/07/csaladtortenetek-a-hithez/