A szentek és misztikusok egybehangzó tanítása szerint az elmélkedés, mégpedig az üdvösség misztériumain, Krisztus szent emberségén, szavain, cselekedetein, szenvedésén és halálán való elmélkedés az imádság alapja. Ahogy Szent Ferenc, mi is onnan tudhatjuk meg, hogy „ki vagyok én, hitvány féreg és haszontalan szolgád?”, ha arra a kérdésre tudjuk meg először a választ, hogy „Ki vagy Te, édes Istenem?”. A kereszténynek mindaddig ki kell ebben tartania, amíg maga Isten ki nem emeli belőle, tovább nem vezeti. Mert, ahogy a zsoltárosnak, úgy nekünk sem lehet szívünkben nagyravágyás, szemünkben kérkedés, nem törhetjük magunkat nagy dolgok után, sem erőnket meghaladó feltűnő csodák után (vö. Zsolt 130). Az pedig igencsak feltűnő csoda volna, ha elménk használata nélkül gyulladna égő szeretetre az akaratunk, és minden emberi adottságunk és erőfeszítésünk nélkül jutnánk Isten ismeretére és a benne elmerülő imára. Ha Isten kívánná, legyen úgy! De ha az Ő cselekvése nélkül erre törekednénk, az meglehetős nagyravágyás és kérkedés lenne.
Dom Columba Marmion azért mondja az elmélkedést fontosnak, mert „ennek révén telik el a lélek a szent isteni igazságok ismeretével”. És az ilyen „eltelésre” vonatkoznak Szent Pál szavai, amikor azt kívánja a kolosszeieknek, hogy „Krisztus igéje lakjék bennetek gazdagon” (Kol 3,16). Az Üdvözítő személyének és cselekedeteinek szemlélése a legbiztosabb módja Isten megismerésének, hiszen aki Őt látja, látja az Atyát, akinek kedve telik Szent Fiában. Hogyne telne hát nekünk kedvünk Benne? Columba apát mondta azt is, hogy az ilyen elmélkedés szolgáltatja „az imádság anyagát”. És az imádságnak ezen anyaga révén tud Isten támasztani „világosságot szívünkben”, „hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán” számunkra is, amint arról Szent Pál beszél a második korintusi levélben (2Kor4,6).
Az imádságunk anyagát maga a Szentlélek által vezetett Egyház adta elénk válogatott módon, amikor az egyházi év folyamán elénk állítja Jézus cselekedeteit és emlékezetünkbe idézi szavait. „Az a lélek, aki így lépésről-lépésre követi az Úr Jézust, az Egyház révén összegyűjti az imádsághoz szükséges anyagot”- mondja Columba apát. És amikor az egyházi évről beszélek, természetesen a Szentlélek által sugalmazott igazira, azaz ősi liturgikus évre, és különösen is a régi, egy éves egyházi olvasmányciklusra gondolok, mert az új olvasmányrend három éves ciklusa idegen a római katolikus, de az egyéb rítusok ősi hagyományaitól is. Ha az előbbit valóban a Szentlélek sugallta, miért utasított volna másra annyi idő után? Miért mondott volna ellent magának? Nem tette. Ő gondoskodott arról, hogy az imádságunk anyagát elénk adja az egyházi évben és olvasmányokban is, és a már elénk adottakat nem törli el, nem szerkeszti át. A Szentlélek nem kísérletezik, azt az emberek teszik a próba-cseresznye nagyobb dicsőségére.
Az Egyház nagyböjtben különösen gazdag és mély olvasmányokkal és evangéliumokkal vezet bennünket a mélyre. A mai napon, nagyböjt negyedik hetének szerdáján például a fentieket is megerősítve Ezekiel próféta által az Úr megígéri a keresztséget: „Akkor majd tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól”. És arról jövendöl, hogy a keresztség által „az én lelkemet oltom belétek és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok”. És ha ezt egy keresztény megfontolja, nem vágyódhat új, látványos Szentlélek-keresztségre, hiszen már megkapta a keresztségben bűnei bocsánatát, és Isten Lelke lett beléoltva, aki maga gondoskodik arról, hogy Isten törvényei szerint éljünk. Mi egyébre lenne szüksége? Ha Isten azt akarná, hogy érzékelhető, érezhető, látványos Szentlélek-áradásban oltsa belénk a Szentlelket, akkor azt tette volna. De Isten keresztséget akart, amely révén lakást vesz bennünk a Szentlélek. És ezt már Ezekiel próféta révén előre elmondta. Miért vágynánk másra, mint amit Ő akar?
De a mai evangélium is különleges. Ma a vakon született meggyógyításának történetét adja elénk az Egyház (az emberi rítusban persze nem), ami különösen kedves szívemnek, mert egy olyan embert látunk, akit a „logika miatt” becsméreltek és dobtak ki a zsinagógából. Benne azt láthatjuk, hogy a hit milyen módon világosítja meg az értelmet, teszi logikussá és értelmessé, következetessé a tanulatlant is. Ez a vakon született, tehát bűnösnek tartott, írni, olvasni nem tudó ember ugyanis a hit világossága révén végig tudta gyógyításának történetét gondolni, és egy kristálytiszta, faék egyszerűségű szillogizmussal atombiztos következtetést tudott levonni belőle. És a tiszta következtetését azonnal életre váltotta, amint az „imádság anyagával”, Krisztussal találkozott. Valami olyasmire volt képes, amire a tanult zsidó írástudók és farizeusok nem, mert ők sem átgondolni, sem megérteni nem tudtak, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem hittek, és nem akartak hinni.
Ez a gyógyítás különleges azért is, mert Jézus anyagot használt hozzá: sarat gyúrt a föld porából és saját nyálából. És ha ezen elmélkedünk, akkor lehetetlen nem megérteni, hogy amikor Jézus azt mondta a vakról, hogy „Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk”, nem pusztán a vak gyógyulásáról és a számára láthatóvá váló fényről beszélt, hanem a mienkről is, a számunkra láthatóvá váló világosságról is szólt. És arról, hogy a föld porából származó ember hogyan válhat az Isten által rendelt keresztvíz révén világosságra jutó.
A vakon született meggyógyítása ugyanis a keresztség hatásainak jézusi demonstrálása. Ezért helyezte a Szentlélek által vezetett Egyház a mai napra Ezekiel próféta jövendölését és ezt az evangéliumot – no meg a második olvasmányban Izajás próféta jövendölését, amelyről eddig még nem szóltam. Mert ebben azt ígéri Izajás által Úr, hogy „Ha készséggel engedelmeskedtek, majd a föld legjavából esztek”. Így válik teljessé a keresztség hatásait megvilágító, elmélkedésünk mai anyagát szolgáltató olvasmányrend. És hogy a vakra visszatérjünk, és még nyilvánvalóbbá tegyük a keresztségre utalást: Jézus elküldte őt, hogy a Siloé („Ez annyit jelent, mint: ’küldött’”- Jn 9,7) tavában megfürödjön. És mivel a vak „készséggel engedelmeskedett”, a Siloé tavában való megfürdése pillanatában az izajási jövendölés ígéretének megfelelően megkapta ajándékul a hitet, ami megvilágosította értelmét, hogy kristálytiszta logikával gondolkodjon és érveljen, majd amikor “imádságának anyagával” találkozik, azonnal, késedelem és huzavona nélkül le tudjon borulni előtte, megvallva hitét.
És ha mindezeken elmélkedünk, hogyne gyulladna fény az értelmünkben, hogy rácsodálkozzunk Isten csodálatos tervére, előrelátására, irgalmára, jóságára, az ősidők óta elrejtett és előttünk feltárt titkokra, hogyne gyulladna szívünk lángra a hitben, hogyne erősödne meg akaratunk az Ő követésére?
De a mai evangélium még másért is különleges. Ez azon kevés evangéliumi szakaszok egyike a szentmisében, amelyben az Egyház rubrikában, azaz vörössel szedett megjegyzésben utasít bennünket testi cselekvésre. Amikor a meggyógyult vak megvallja hitét, az Egyház azt parancsolja nekünk, hogy a vakkal együtt boruljunk térdre:
Hic genuflectitur
A vakot testi betegségéből gyógyította meg az Úr, és hitet öntött a szívébe, ezért ő leborult Krisztus előtt.
Minket a keresztségben megtisztított, a saját Lelkét adta nekünk, saját életéből részesít bennünket, táplálja bennünk ezt a kegyelmi életet saját testével, vérével, lelkével, istenségével, míg el nem jutunk a boldogító színelátásra. És amikor mi magunkhoz vesszük Őt, nem akarunk leborulni előtte?
Miért állva áldozol?
Borulj térdre!
Tavaszi Hadjárat (Eucharisztikus, persze)
https://invocabo.wordpress.com/2023/03/22/hic-genuflectitur/
Szénhegyi kisasszony, itt még csak sima papi civilben