szeptember 12-én kedden, 17 órakor
Hit, értelem és egyetem
Emlékek és reflexiók
Eminenciás, Magnificenciás és Excellenciás Uraim,
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Megindító számomra a pillanat, amikor újra az egyetemen vagyok, s újra
előadást tarthatok. Ugyanakkor a gondolataim visszaszállnak azokba az
évekbe, amikor a freisingi főiskolán töltött szép időszak után
megkezdtem egyetemi oktatói tevékenységemet a bonni egyetemen. Az akkor –
1959-ben – még a rendes professzorok régi egyetemének a kora volt. Az
egyes katedráknak még nem voltak sem asszisztensei, sem gépírói, hanem
nagyon közvetlen kapcsolat volt a hallgatókkal, s főként a professzorok
között. Az előadások előtt és után találkoztunk a tanárok szobáiban. A
történészekkel, filozófusokkal, filológusokkal, s természetesen a két
teológiai fakultás tanáraival is nagyon élő kapcsolatunk volt. Minden
félévben volt egy dies academicus, amikor az összes fakultás
professzorai megjelentek az egész egyetem hallgatósága előtt, és így
lehetővé tették az universitas megtapasztalását – melyre Ön, Rector
Magnifice is utalt az imént –, tudniillik annak tapasztalatát, hogy mi,
minden specializálódás ellenére, mely olykor képtelenné tesz minket az
egymásközti kommunikációra, mégiscsak egyetlen egészet alkotunk, és az
egyetlen értelem egészén belül dolgozunk, annak különféle dimenzióiban, s
ezáltal közösen viseljük a felelősséget is az értelem helyes
használatáért. Ez a tény akkor eleven tapasztalattá vált. Az egyetem
kétségtelenül büszke volt a maga két teológiai fakultására is. Világos
volt, hogy e két fakultás is, miközben a hit értelmes voltát kutatja,
olyan munkát végez, mely szükségszerű része a tudományegyetem
„egészének” (universitas scientiarum), még ha nem is osztotta mindenki a
hitet, melynek az értelemmel való kapcsolatáért fáradoztak a
teológusok.
Az értelem világának ezt a belső kohézióját még az
sem zavarta meg, ha néha kiszivárgott a hír, hogy a kollégák egyike azt
mondta, hogy a mi egyetemünkön van valami furcsaság: két fakultás is
foglalkozik egy nemlétező dologgal – Istennel. Az egyetem egészén belül
vitathatatlan meggyőződés maradt, hogy egy ilyen radikális kétkedéssel
szemben is szükséges és értelmes marad az Istenre irányuló kutatás az
értelem segítségével, és ennek a keresztény hit hagyományaival
összefüggésben kell történnie.
Mindez eszembe jutott, amikor a
minap elolvastam annak a dialógusnak a Theodor Khoury professzor
(Münster) által kiadott részét, melyet a tudós bizánci császár, II.
Paleologosz Manuel, valószínű a téli táborban, 1391-ben Ankara közelében
egy művelt perzsával a kereszténységről és az iszlámról és e kettő
igazságáról folytatott. Valószínűleg maga a császár jegyezte fel ezt a
dialógust később, 1394 és 1402 között, Konstantinápoly ostroma idején.
Ez lehet az oka, hogy a saját gondolatmenetét sokkal részletesebben adja
vissza, mint perzsa beszélgetőtársáét. A dialógus kiterjed a Bibliában
és Koránban található teljes hitbeli anyagra, mindenekelőtt az
istenképre és az emberképre koncentrál, de szükségszerűen mindig
visszatér – ahogyan mondták – a három „Törvény”, illetve három
„Életrend”: Ószövetség – Újszövetség – Korán kapcsolatára. Erről ebben
az előadásban nem akarok szólni; most csak egy témát szeretnék érinteni,
ami a dialógus egészében mellékes – amely a „hit és értelem”
témakörében megragadott és kiindulópontként szolgál e témáról szóló
reflexióimhoz.
A Khoury professzor által kiadott hetedik
beszélgetésben (dialekszisz – controversia) – a császár érinti a
dzsihád, a szent háború témáját. A császár bizonyára tudta, hogy a 2,256
szúrában ez olvasható: „A hit dolgaiban semmiféle kényszer”. Ez a szúra
a kezdeti időszak szúráinak egyike, mondják a szakértők, amikor
Mohamednek még nem rendelkezett hatalommal és fenyegetettség állapotában
élt. De természetesen a császár ismerte azokat a szent háborúra
vonatkozó rendelkezéseket is, amelyek később keletkeztek és kerültek be a
Koránba. Anélkül, hogy olyan részleteknél időznénk, mint például a
„Könyvet” birtoklókkal, illetve a „hitetlenekkel” kapcsolatos különböző
bánásmód, meglepő számunkra, hogy a császár milyen nyerseséggel fordul
beszélgetőpartneréhez a központi kérdéssel, mely általában a vallás és
az erőszak közti összefüggésre vonatkozik: „Mutasd meg nekem, mi újat
hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat fogsz találni, mint
az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell
terjeszteni”.
Miután a császár ilyen súlyosan fejezte ki magát,
aprólékosan elmagyarázta az érveket, miért esztelen dolog a hit
erőszakos terjesztése. Az erőszak ellentétes Isten lényegével és a lélek
lényegével: „Isten nem leli kedvét a vérben – mondja –, nem értelmesen,
nem »szün logó« cselekedni, ellentétes Isten lényegével. A hit a lélek
gyümölcse, nem a testé. Aki tehát valakit el akar vezetni a hitre, annak
a meggyőző beszéd és a helyes gondolkodás képességére van szüksége, nem
erőszakra és fenyegetésre (...). Egy értelmes lélek meggyőzéséhez nem a
kezet kell ütésre emelni, sem fegyvert ragadni, sem bármi mást, amivel
halállal lehet fenyegetni egy személyt (...).”
Az erőszakos
térítés elleni érvelés döntő érve ez: nem értelmesen cselekedni
ellentétes Isten lényegével. A dialógus kiadója, Theodore Khoury ezt így
magyarázza: a császárnak, mint a görög filozófiában felnőtt bizáncinak
ez az állítás magától értetődő. A muszlim tanítás számára ellenben Isten
abszolút transzcendens. Az ő akaratát nem köti semmiféle kategóriánk,
még az értelmesség sem. Ezzel összefüggésben Khoury idézi az ismert
francia iszlámista, R. Arnaldez egyik művét, aki utal arra, hogy Ibn
Hazm egészen addig a kijelentésig elmegy, mely szerint Isten nincs kötve
még a saját szavához sem, és semmi nem kötelezi őt arra, hogy nekünk
kinyilatkoztassa az igazságot. Ha úgy akarná, az embernek még bálványt
is kellene imádnia.
Isten megismerésében s belőle következően a
vallás konkrét megélésében ezen a ponton egy olyan dilemma jelentkezik,
mely ma közvetlen kihívást jelent számunkra: vajon az a meggyőződés,
hogy az értelemmel ellentétes cselekvés ellentmond Isten lényegének,
csupán egy görög gondolat-e, avagy önmagában mindig érvényes? Én úgy
gondolom, hogy ezen a ponton mutatkozik meg a mélységes összhang
aközött, ami a legjobb értelemben vett görög [gondolkodás], és aközött,
ami a Szentíráson alapuló istenhit.
Szent János, módosítva a
Teremtés könyvének, az egész Szentírásnak az első versét, e szavakkal
kezdte evangéliumának előszavát: „Kezdetben volt a Logosz”. A császár
ugyanezt a szót használja: Isten »szün logó«, azaz a Logosszal
cselekszik. A Logosz egyszerre jelenti az értelmet és a szót – egy olyan
értelmet, mely teremtő és képes arra, hogy közölje magát, pontosan úgy,
mint értelem. Ezzel János megajándékozott minket a bibliai istenfogalom
utolsó szavával, azzal a szóval, amelyben a bibliai hit összes, gyakran
fáradságos és kacskaringós útjai célba érnek és megtalálják a
szintézisüket. Kezdetben volt az Logosz, és a Logosz Isten volt – mondja
az evangélista.
A bibliai üzenet és a görög gondolkodás
találkozása nem volt véletlen. Szent Pál, aki előtt bezárultak Ázsia
útjai, éjszakai látomásában egy makedón férfit látott és hallotta
kérését: „Jöjj Makedóniába, és segíts rajtunk!” (vö. ApCsel 16,6–10). E
látomást a bibliai hit és a görög érdeklődés belsőleg szükséges közelede
tömör megnyilatkozásaként értelmezhetjük. Valójában e közeledés már
régen elkezdődött. Már Istennek az égő csipkebokorból elhangzó
titokzatos neve – amely név kiemeli ezt az Istent a sokféleképpen
nevezett istenségek sokaságából, csak a maga létét állítva: „Én vagyok” –
tiltakozás a mítoszok ellen. Ezzel belső analógiában van Szókratész
kísérlete magának a mítosznak a legyőzésére és felülmúlására.
A
csipkebokornál elkezdődött folyamat az Ószövetségen belül egy újabb
érettségi fokot ér el a fogság idején, amikor Izraelnek a földtől és a
kultusztól megfosztott Istene úgy mutatkozik be, mint az égnek és a
földnek Istene: olyan rövid formula ez, amely tovább viszi a
csipkebokorban hangzó „Én vagyok” szót. Istennek ezen új megismerésével
együttjár egy bizonyos felvilágosodás, mely drasztikusan fejeződik ki
azon istenségek kigúnyolásában, melyek pusztán emberi kezek alkotásai
(vö. Zsolt 115). Így a hellenisztikus uralkodókkal elleni szembenállás
keménysége ellenére, akik erőszakkal akarták terjeszteni a görög
életstílust és bálványkultuszt, a bibliai hit a hellén korszakban
belsőleg a görög gondolkodás jobbik részével való találkozás felé
tartott egészen a kölcsönös kapcsolatig, mely különösen a késői
bölcsességi irodalomban mutatkozott meg.
Ma tudjuk, hogy az
Ószövetség Alexandriában készült görög fordítása, a Septuaginta több,
mint a héber szöveg egyszerű (talán nem mindig egészen pozitívnak
értékelt) fordítása: önmagában megálló szövegtanú és sajátos, fontos
lépés a kinyilatkoztatás történetében, mellyel ez a találkozás oly módon
történt, hogy annak döntő jelentősége lett a kereszténység születése és
elterjedése szempontjából. A mélyben ugyanis a hit és az értelem, a
hiteles fölvilágosodás és a vallás közti találkozásról volt szó. A
keresztény hit belső lényegéből s ugyanakkor az immár hittel áthatott
görög gondolkodás lényegéből kiindulva mondhatta Manuel császár, hogy
nem „a logosszal” cselekedni ellentétes Isten természetével.
A
tisztesség kedvéért ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy a késői
középkorban a teológián belül kialakultak olyan irányzatok, melyek
megbontották a görög és a keresztény szellem ezen szintézisét. Az
úgynevezett ágostonos és tomista intellektualizmussal szemben Duns
Scotussal egy olyan voluntarista felfogás kezdődött, mely későbbi
fejleményeiben végül arra a tételre jutott, hogy mi mást nem ismerünk
Istenből, csak a rendezett akaratot (voluntas ordinata). Efölött létezik
Isten szabadsága, mellyel ő megteremthette volna és megtehetné
mindannak ellenkezőjét is, amit megtett. Ebben olyan álláspontok
mutatkoznak, melyek minden további nélkül Ibn Hazm felfogásához
közelítenek és elvezethetnének egy olyan Önkény-Isten képéhez, aki nincs
kötve sem az igazsághoz, sem a jóhoz. Isten transzcendenciáját és
tőlünk való különbözőségét olyan szélsőségesen hangsúlyozzák, hogy a mi
értelmünk, érzékünk az igaz és a jó iránt már nem Isten valóságos
tükörképei, mert az ő mélységes lehetőségei számunkra örökre
elérhetetlenek és el vannak rejtve megvalósuló döntései mögött.
Ezzel ellentétben az Egyház hite mindig tartotta azt a meggyőződést,
hogy Isten és köztünk, az ő örök teremtő Lelke és a mi teremtett
értelmünk között valóságos analógia van, melyben – miként 1215-ben a IV.
lateráni zsinat mondja – a különbözőségek végtelenül nagyobbak, mint a
hasonlóságok, de nem semmisítik meg az analógiát és az erről szóló
beszédet. Isten nem lesz istenibbé attól, hogy messze űzzük magunktól
egy tiszta és áthatolhatatlan voluntarizmusba, hanem a valóban isteni
Isten az az Isten, aki logoszként mutatkozott meg, s mint logosz
cselekedett és tevékenykedett miértünk szeretettel. Kétségtelen, a
szeretet, miként Pál mondja, „meghaladja” a megismerést, és ezért
többnek felfogására képes, mint az egyszerű gondolkodás (vö. Ef 3,19),
mindazonáltal a logosz-Isten szeretete marad, ezért a keresztény
kultusz, miként ugyancsak Pál mondja, »logiké latreia«, azaz olyan
kultusz, mely összhangban van az örök Igével és a mi értelmünkkel (vö.
Róm 12,1).
Az itt vázolt kölcsönös belső közeledés a bibliai
hit és a görög gondolkodás filozófiai érdeklődése között, döntő
jelentőségű nem csupán vallástörténetileg, hanem az egyetemes történelem
szempontjából is – olyan folyamat, mely ma bennünket is kötelez. E
találkozást figyelembe véve nem meglepő, hogy a kereszténység keleti
eredete és Keleten kibontakozott jelentős fejlődése ellenére végül a
maga döntő történeti jelentőségét Európában találta meg. Ezt fordítva is
kifejezhetjük: ez a találkozás, melyhez még Róma öröksége is
kapcsolódott, teremtette meg Európát, és marad alapja annak, amit
jogosan lehet Európának nevezni.
Azzal a tétellel, hogy a
kritikusan megtisztított görög örökség lényegileg a keresztény hithez
tartozik, szemben áll az igény, hogy a kereszténységet meg kellene
szabadítani a hellén elemektől – ez az igény a modern kor kezdete óta
egyre erősebben uralkodik a teológiai kutatásban. Jobban szemügyre véve,
a dehellenizálás programjában három hullámot lehet megfigyelni, melyek
kapcsolódnak ugyan egymáshoz, de indítékaikban és célkitűzéseikben
világosan különböznek egymástól.
A dehellenizálás először a 16.
századi reformáció követelményeivel kapcsolatban jelent meg. A
teológiai iskolák hagyományát szemlélve a reformátorok a hitnek olyan
rendszerezésével találták magukat szemben, melyet teljesen a filozófia
határozott meg, azaz a hitnek olyan körülírásával, mely kívülről
származott egy olyan gondolkodásmódból, mely nem a hitből eredt. Így a
hit már nem úgy jelent meg, mint eleven történeti szó, hanem mint egy
filozófiai rendszer szerkezetébe beépített elem. A sola Scriptura ezzel
szemben a hit eredeti tiszta formáját keresi, ahogyan az eredetileg
jelen van a bibliai Igében. A metafizikát úgy tekintették, mint egy más
forrásból fakadó előföltételt, amelytől meg kell szabadítani a hitet,
hogy teljesen visszatérhessen önmagához. Kant azzal az állításával, hogy
félre kellett tennie a gondolkodást annak érdekében, hogy teret
biztosítson a hitnek, a reformátorok számára előre nem látott
radikalizmussal e program alapján járt el. Õ a hitet kizárólagosan a
gyakorlati észhez kötötte, megtagadva tőle az egész valósághoz való
hozzáférést.
A 19–20. század liberális teológiája új hullámot
hozott a dehellenizálás programjába: ennek kiemelkedő képviselője Adolf
von Harnack volt. Diákkoromban és egyetemi tanárságom első éveiben ez a
program erősen hatott a katolikus teológiában is. Kiindulópontul az a
különbségtétel szolgált, amit Pascal tett a filozófusok Istene, illetve
Ábrahám, Izsák és Jákob Istene között. Bonni székfoglaló előadásomban,
1959-ben próbáltam megbirkózni e témával, s most nem akarom az egész
gondolatmenetet megismételni. De szeretném legalább röviden
megvilágítani azt az újdonságot, ami a dehellenizálás e második hullámát
jellemezte az elsővel szemben.
Harnack központi gondolatának
tűnik a visszatérés az egyszerű ember-Jézushoz és az ő egyszerű
üzenetéhez, mely megelőzi az összes teologizálást, és a hellenizálást
is: ez az egyszerű üzenet lenne az emberiség vallásos fejlődésének igazi
csúcsa. Eszerint Jézus búcsút mondott a kultusznak, és az erkölcsöt
részesítette előnyben. Végső soron Harnack úgy mutatta be Jézust, mint
egy humanitárius morál atyját. Harnack célja alapjában az volt, hogy a
kereszténységet újra összhangba hozza a modern értelemmel, azáltal, hogy
megszabadítja a látszólagosan filozófiai és teológiai elemektől, mint
például a Krisztus istenségébe és az Isten Háromságába vetett hittől.
Ebben az értelemben az Újszövetség történeti-kritikai egzegézise Harnack
szerint a teológiát újra beilleszti az egyetem kozmoszába: Harnack
számára a teológia lényege szerint történeti jellegű, ezért a szó szoros
értelmében tudományos. Amit a teológia kritikusan Jézusról kutat, az a
gyakorlati ész kifejeződése, s ennek következtében az egyetem egészében
is képviselhető.
A mélyben az értelem modern önkorlátozása
húzódik meg, mely klasszikusan Kant „kritikáiban” mutatkozott meg, és
időközben tovább radikalizálódott a természettudományos gondolkodás
következtében. Az értelem ezen modern fogalma, hogy röviden mondjam, a
platonizmus (carteziánus nézet) és az empirizmus szintézisére
támaszkodik, melyet a technikai siker megerősített. Egyrészt
föltételezik az anyag matematikai szerkezetét, az úgynevezett belső
racionalitását, mely lehetővé teszi a megértését és hatékony
fölhasználását: ez az alapföltételezés az úgynevezett platonikus elem a
természet modern felfogásában. Másrészt a természetnek a saját
céljainkra való felhasználásáról van szó, ahol az igazság vagy hamisság
ellenőrzésére egyedül a kísérlet nyújt bizonyosságot. E két pólus között
a súlypont a körülményektől függően akár az egyik, akár a másik
közelében lehet. Egy olyan szoros értelemben pozitivista gondolkodó,
mint J. Monod meggyőződéses platonikusnak mondta magát.
Ezzel a
mi kérdésünk számára két alapvetően döntő irányzat mutatkozik. Csak a
matematika és a tapasztalat együttműködéséből fakadó bizonyosság teszi
lehetővé, hogy tudományosságról beszéljünk. Ami tudomány akar lenni,
annak szembe kell néznie ezzel a követelménnyel. Ezért az emberi
dolgokkal foglalkozó tudományok is, mint például a történelem, a
pszichológia, a szociológia és a filozófia próbáltak közeledni a
tudományosság e kánonjához. A mi reflexióink számára fontos még az a
tény, hogy ez a módszer természete szerint kizárja az Isten-problémát,
mert tudománytalan vagy tudomány előtti problémának tünteti föl. Ezzel
azonban a tudomány és az értelem körének olyan beszűkítésével állunk
szemben, amit meg kell kérdőjeleznünk.
Később még visszatérek
erre a tárgyra. Most elég azt szemmel tartanunk, hogy ha ebből a
szempontból próbálnánk megőrizni a teológia számára a „tudományos” szak
jelleget, a kereszténységből nem maradna más, mint egy nyomorúságos
töredék. De ennél többet kell mondanunk: ha a tudomány a maga egészében
mindössze ennyi, akkor maga az ember az, aki csonkítást szenved. Akkor
ugyanis a sajátosan emberi kérdések, tudniillik a „honnan” és a „hova”, a
vallás és az éthosz kérdései számára nincs hely az ily módon
értelmezett tudomány által leírt közös értelemben, és át kell azokat
helyezni az alany terébe. Az személy dönti el tapasztalatai alapján,
hogy mit lát vallásilag elviselhetőnek és a szubjektív „lelkiismeret”
válik a végső, egyetlen etikai fórummá. Ily módon azonban az éthosz és a
vallás elveszíti közösségteremtő erejét, és a személyi döntések
világába zuhan. Ez pedig veszedelmes állapot az emberiség számára:
látjuk ezt a vallásokat és az értelmet fenyegető betegségekben – azokban
a betegségekben, melyeknek szükségszerűen ki kell robbanniuk, ha ez
értelmet annyira leszűkítik, hogy a vallás és az éthosz kérdései többé
nem tartoznak rá. Ami visszamarad a kísérletekből, hogy az evolúció vagy
a pszichológia és a szociológia szabályaiból építsenek föl etikát, az
egyszerűen elégtelen.
Mielőtt elérnénk a végkövetkeztetésekhez,
melyek felé ez az egész gondolatmenet tart, még röviden meg kell állnom
a dehellenizálás harmadik hullámánál, mely jelenleg terjed. Látva a
kultúrák sokaságával való találkozást, ma szívesen mondják, hogy a
hellenizmussal való egyesülés, melyet az ősegyház megtett, a
kereszténység első inkulturációja, mely nem kötelező más kultúrákra
nézve. Ezeknek a kultúráknak meg kell adni a jogot, hogy visszamenjenek
addig a pontig, amely megelőzte ezt az inkulturációt, hogy
fölfedezhessék az Újszövetség egyszerű üzenetét, és azt szőjék bele a
saját kulturális környezetükbe. Ez a tétel nem teljes egészében téves;
mindazonáltal goromba és pontatlan. Az Újszövetséget ugyanis görög
nyelven írták, és önmagában kapcsolatban áll a görög szellemmel – olyan
kapcsolatban, mely az Ószövetség korábbi fejlődésében érlelődött.
Kétségtelenül az ősegyház kialakulásának folyamatában vannak olyan
elemek, melyeket nem kell befogadnia az összes kultúrának. De az
alapvető döntések, főként amelyek a hitnek az emberi értelem általi
kutatásával való kapcsolatára vonatkoznak, ezek az alapdöntések magának a
hitnek részei, s annak természetével megegyező fejleményei.
Ezzel a befejezéshez érkezem. A modern gondolkodás önkritikájának ez a
nagy vonásokkal fölvázolt kísérlete egyáltalán nem zárja magába azt a
véleményt, hogy vissza kellene térnünk a fölvilágosodás előtti korba,
elvetve a modern kor nézeteit. Mindazt, ami a szellem modern
fejlődésében értékes, fenntartások nélkül elismerjük: valamennyien
hálásak vagyunk azokért a nagyszerű lehetőségekért, melyeket ez a
fejlődés nyitott az ember előtt és az emberi fejlődés számára, melynek
kedvezményezettjei vagyunk. A tudományosság éthosza egyébként – Ön
hangsúlyozta ezt, Rector Magnifice – az engedelmeskedni akarás az
igazságnak, tehát egy olyan magatartás kifejeződése, amely része a
keresztény szellem lényeges döntéseinek. Nem a meghátrálás, nem a
negatív kritika áll tehát szándékunkban; hanem az értelemről alkotott
fogalmunk és értelmünk használatának a kitágításáról van szó, mert az
ember lehetőségei fölötti örömmel együtt látjuk a veszedelmeket is,
melyek ezekből a lehetőségekből fakadnak, és föl kell tennünk a kérdést:
hogyan tudunk úrrá lenni rajtuk? Csak akkor járhatunk sikerrel, ha az
értelem és a hit új módon találnak egységre; ha túllépünk az értelem
önként kinyilvánított lehatárolásán arra, ami kísérletileg igazolható,
és újból föltárjuk előtte a teljes terét. Ebben az értelemben a
teológiának – és nem csupán mint történeti és ember-tudományi szaknak,
hanem mint sajátos és igaz teológiának, azaz mint a hit értelmes volta
kutatásának – meg kell kapnia a maga helyét az egyetemen és a tudományok
széleskörű dialógusában.
Csak így leszünk képesek a
kultúrákkal és a vallásokkal folytatott igazi dialógusra is – arra a
dialógusra, melyre oly égetően szükségünk van. A nyugati világban széles
körben uralkodik a vélemény, hogy csak a pozitivista gondolkodás és a
belőle származó filozófiák egyetemesek. De a világ mélyen vallásos
kultúrái éppen az Istennek a gondolkodás egyetemességéből való
kizárásában látnak támadást legbensőbb meggyőződéseik ellen. Egy olyan
gondolkodás, amely süket az isteni valóságra és a vallást a szubkultúrák
területére száműzi, alkalmatlan arra, hogy részt vegyen a kultúrák
dialógusában. Mindazonáltal a természettudományok sajátos modern
gondolkodása a maga belső platonikus elemével, miként próbáltam
bizonyítani, magában hordoz egy olyan kérdést, amely minden módszerbeli
lehetőségével együtt meghaladja a természettudományt. Ennek egyszerűen
el kell fogadnia az anyag ésszerű struktúráját és a megfelelőséget a mi
szellemünk és a természetben működő ésszerű struktúrák között, mint
adott tényt, amire a természettudományos módszertan támaszkodik. De az a
kérdés, hogy e tény miért létezik, mégiscsak fennáll és ezt a
természettudományokról egy más szintre és más gondolkodásmódra kell
bízni – a filozófiára és a teológiára. A filozófia és tőle eltérő módon a
teológia számára az emberiség vallásos hagyományai, főként a keresztény
hit nagy tapasztalatainak és meggyőződéseinek a meghallása
ismeretforrás; elutasítása hallásunk és válaszunk elfogadhatatlan
megcsonkítását jelentené. Most eszembe jut Szókratésznek Phaidónhoz
intézett szava. A korábbi beszélgetésben sok téves filozófiai
véleményről volt szó, és akkor mondja Szókratész: „Nagyon érthető volna,
ha valaki ennyi tévedés hatására élete hátralévő részében megutálna
minden beszélgetést, ami a létezésről szól, vagy csúfolná azokat. De ily
módon elveszítené a létezés igazságát és igen nagy kárt szenvedne.”
Nyugatot régóta fenyegeti ez az elfordulás értelmének alapvető
kérdéseitől, ám ezáltal igen nagy kárt szenvedne. Az értelem teljessége
előtti megnyílás bátorsága nem az értelem nagyságának elutasítása – ez
az a program, mellyel a bibliai hitnek elkötelezett teológia részt vesz a
jelen kor disputájában. „Nem az értelem szerint cselekedni, nem a
logosszal cselekedni, ellentétes Isten lényegével” – mondta a maga
keresztény istenképéből kiindulva II. Manuel császár perzsa
beszélgetőtársának. Ebbe a nagy logoszba, az értelem nagy terébe hívjuk a
kultúrákkal való dialógusban beszélgetőtársainkat. Hogy ezt mi magunk
mindig újra megtaláljuk, ez az egyetem nagy feladata.
Forrás: Szent István Társulat honlapja, fordította: Dr. Diós István