Őszentsége XI. Pius pápa Isten szolgáinak szolgája „MISERENTISSIMUS REDEMPTOR” kezdetű enciklikája az Úr Jézus szentséges Szívét mindenki részéről megillető engesztelésről

a római szentszékkel közösségben élő
pátriárkákhoz, prímásokhoz, érsekekhez, püspökökhöz és más rendes joghatóságú főpapokhoz

Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást.

Miután végtelen irgalmasságú Megváltónk az emberi nemnek az üdvösséget a keresztfán megszerezte, a világról az Atyához menetele előtt aggódó apostolainak és tanítványainak megvigasztalására azt mondotta: «Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.» (Mt 28,20) Ez az édes szó minden remény és biztonság forrása. S ez a szó, Tisztelendő Testvérek, önkéntelenül is eszünkbe jut, valahányszor innen, erről a magas kilátóról a sok bajban és nyomorúságban szenvedő emberi társadalmon, különösen a szünet nélkül támadott és ármánykodással körülhálózott egyházon széttekintünk. Mert amint ez az isteni ígéret az apostoloknak kezdetben levert lelkét fölemelte s az evangéliumi igazság magvainak az egész világon elhintésére buzdította és tüzelte: úgy később az egyházat is a pokol kapui ellen győzelemre nevelte.
Az Úr Jézus Krisztus minden időben együtt volt egyházával, de hathatósabb segítséggel és oltalommal különösen akkor állott egyháza mellett, mikor azt nagyobb veszedelmek és megpróbáltatások érték s mindig a helyzetnek és az időnek megfelelő támogatást nyújtott azzal az isteni bölcsességgel, «amely elér végtől-végig és mindent kellemesen elrendez». (Bölcs 8,1) Sőt a legújabb időben sem rövidült meg az Úr keze. (Iz 59,1) Kiváltképpen mikor föllépett és eléggé széles körben elterjedett az a tévedés, amely miatt már attól kellett tartani, hogy az Isten szeretetétől és a hozzávaló bizalomtól elijesztett emberek számára a keresztény élet forrásai kiapadnak.
Épen ezért, Tisztelendő Testvérek, most arról akarunk veletek szólani, amiről a szeretettől égő Úr Jézus panaszkodott, mikor Alacoque Margitnak megjelent, s amit saját kinyilatkoztatása szerint az emberektől az ő lelki javukra elvár és akar – mert egyes hívek talán még nem tudják vagy mások nem törődnek vele – tudniillik a méltó elégtételadásnak kötelességéről, amellyel az Úr Jézus szerető Szívének tartozunk, még pedig azzal a szándékkal, hogy ki-ki közületek az ő nyáját arra buzgón megtanítsa és annak végrehajtására buzdítsa, amit mondani fogunk.

A Megváltó végtelen irgalmasságának egyéb bizonyságai között különösen kitűnik, hogy a keresztény hívek szeretetének megfogyatkozásának idején maga az isteni szeretet mutatkozott be, mint különös tiszteletnek tárgya s jóságának gazdagsága bőségesen kitárult ama vallásos gyakorlat folytán, amelyben az Úr Jézus szentséges Szívét tiszteljük, «akiben a bölcsesség és tudomány minden kincsei rejlenek». (Kol 2,3)

Amint a Noé bárkájából kilépő emberi nem előtt a Jóisten a barátság szövetségének jelét fölragyogtatta – a felhőkben feltűnő szivárványt (Ter 9,14) –, úgy az újkor zavaros idejében, mikor a legfortélyosabb eretnekség, a janzenista tévely, az isteni szeretetnek és jámborságnak ellensége, azt prédikálta, hogy az Istent nem mint Atyát kell szeretni, hanem mint engesztelhetetlen Bírót kell félni, a jóságos Jézus szentséges Szívét, mint a béke és szeretetnek zászlaját, magasan meglobogtatta a nemzetek előtt s a küzdelemben a biztos győzedelmet előre jelezte. Boldog emlékű elődünk XIII. Leó pápa Jézus szentséges Szíve tiszteletének korszerűségét fölismerve, Annum Sacrum kezdetű körlevelében igen találóan mondja: «Mikor az egyház az ő első korszakában a császárok igája alatt nyögött, a fiatal császárnak a magasban megjelent kereszt volt előjele és okozója a győzelemnek, amely nyomban bekövetkezett. S íme most más kedvező és isteni jel tűnik föl szemünk előtt: az Úr Jézus szentséges Szíve, tűzlángok közt sugárzó fényözönben, fölötte a kereszttel. Beléje kell helyezni minden reménységet. Tőle kell kérni és várni az emberek üdvösségét.»
Valóban úgy van, Tisztelendő Testvérek! Mert eme szerencsés jelben és az annak folytán kialakult ájtatosságban ugyebár bennefoglaltatik a vallásnak egész lényege és a tökéletes életre vezérlő elv, amely az Úr Krisztus alapos megismerésére gyorsan elvezeti az elméket, az Úrnak nagyobb szeretetére és tökéletesebb utánzására hathatósan indítja a lelkeket? Senkise csodálkozzék tehát, hogy elődeink ezt a bevált ájtatosságot állandóan védték a rágalmazók minden nyelveskedése ellen, a leghangosabb dicséretekkel elhalmozták és nagy buzgalommal előmozdították, amint az idők és a körülmények javasolták. A Szentlélek Úristen sugalmazására történt, hogy a hívek jámbor áhítata az Úr Jézus Szíve iránt napról-napra fokozódott. Lassan jámbor társulatok alakultak az isteni Szív tiszteletének előmozdítására, majd kialakult a szokás, minden hónap első péntekjén az Úr Jézus kívánsága szerint a szentáldozáshoz járulni, amely szokás ma már egészen általános.

De a szentséges Szív tiszteletéhez tartozó áhítatgyakorlatok között kiválóan kitűnik és különös említésre méltó az a fölajánlás, amellyel önmagunkat és mindenünket az Úr Jézus isteni Szívének szenteljük s egyben elismerjük, hogy mindent az örök isteni szeretetnek köszönhetünk. Hogy ezt az ájtatosságot az isteni Megváltó mennyire kívánja az emberektől – nem annyira isteni jogánál fogva, mint inkább irántunk való szeretetéből – arra isteni Szívének szűztiszta tanítványát, Margit Máriát tanította, aki azt a lelkiatyjával, de la Colombiere Kolossal együtt először gyakorolta. Követték őt idők folyamán egyes emberek, családok és magántársulatok, végül hatóságok, községek és országok.
Az elmúlt században és a mostaniban istentelen emberek mesterkedése folytán odáig jutottunk, hogy az Úr Krisztus uralmát elvetették, az egyház ellen nyílt harcot indítottak, az isteni és a természetes joggal ellenkező törvényeket és néphatározatokat hoztak, sőt országgyűlésekben hangoztatták: «Nem akarjuk, hogy ez rajtunk uralkodjék.» (Luk 19,14) Viszont az említett fölajánlásból mint az emberiség egységes hangja kitört és erőteljes ellenszólamként hallatszott az isteni Szív tisztelőinek hangja az Úr Jézus dicsőségének védelmére és jogainak érvényesítésére: «Uralkodnia kell neki», (1 Kor 15,25) és «Jöjjön el a Te országod». S megtörtént végül az az örvendetes esemény, hogy az egész emberi nemet, amely a természet jogánál fogva jogos tulajdona Krisztusnak, akiben egyedül újulnak meg mindenek, (Ef 1,10) az évszázadnak elején boldogemlékű elődünk, XIII. Leó pápa, a keresztény világ lelkesedése között fölajánlotta az isteni Szívnek. Később ezt az örvendetes és szerencsés kikezdést, mint Quas primas kezdetű körlevelünkben mondtuk, a jó Isten kegyelméből Mi Magunk tovább fejlesztettük és betetőztük, midőn a püspökök és a hívek sokszor hangoztatott kívánságára és óhajára Krisztusnak, a mindenség királyának, az egész keresztény világban megülendő ünnepét elrendeltük.
S midőn ezt tettük, nemcsak kellőleg megvilágítottuk Krisztusnak legfőbb uralmát a mindenség fölött, az emberi társadalom, a család és az egyes emberek fölött, hanem már előre élveztük annak a boldog napnak örömeit, amelyen az egész világ önként és szívesen engedelmeskedik a Krisztus-király szelíd uralmának. Ugyanazért akkor egyben meghagytuk, hogy az elrendelt új ünnep alkalmával a Jézus Szívének való fölajánlás évenkint megújíttassék, hogy annak gyümölcseit biztosabban és bővebben elnyerjük és az összes nemzeteket a királyok Királyának, az uralkodók Urának szívében keresztény szeretettel és béke kötelékével egybekapcsoljuk.
Hanem az eddigi összes ájtatosságokhoz, különösen az annyira üdvösséges fölajánláshoz, amely a Krisztus-király ünnepének elrendelése által mintegy megerősítést nyert, még egy másik ájtatosságnak kell járulnia, amelyről veletek, Tisztelendő Testvérek, most valamivel bővebben óhajtunk szólani, tudniillik az Úr Jézus szentséges Szívének nyújtandó méltó elégtétel, vagy amint még mondják, jóvátétel ájtatosságának. Mert hogyha a fölajánlásban az első és legfőbb követelmény, hogy a Teremtő szeretetének a teremtmény szeretete viszonzásul szolgáljon, akkor önként jelentkezik a követelmény, hogy az örök szeretetnek, ha azt vagy feledékenységből elhanyagoltuk, vagy sértéssel megbántottuk, valamiképpen elégtételt adjunk az elkövetett igazságtalanságokért. Ezt a kötelességet általában jóvátételnek nevezzük.

Bár mindkét ájtatosságra azonos okokból vagyunk kötelesek, mégis az elégtételadással vagy kiengeszteléssel az igazságosságnak és a szeretetnek hathatósabb címén is tartozunk. Az igazságosságnál fogva azért, hogy a bűneinkkel az Istenen ejtett sérelmet kiengeszteljük és a megsértett rend a bűnbánat által helyreálljon. A szeretet címén pedig azért, hogy a szenvedő és gyalázatunkkal tetézett Krisztussal együtt szenvedjünk s neki gyarlóságunk mértéke szerint legalább valami vigasztalást nyújtsunk. Mivel ugyanis valamennyien bűnösök vagyunk és számtalan a vétkünk, az Istennek nemcsak azzal a tisztelettel tartozunk, amellyel Ő szent fölségét köteles hódolattal imádjuk, vagy az Ő legfőbb hatalmát könyörögve elismerjük, vagy az Ő végtelen bőkezűségét hálaadással dicsérjük; hanem azonfelül az igazságosan megtorló Istennek eleget is kell tennünk számtalan vétkünkért, bántalmunkért és hanyagságunkért. Tehát a fölajánláshoz, amellyel magunkat Istennek átadjuk és azzal a szentséggel és tartóssággal, amely az Angyali Doktor tanítása szerint a szenteléssel jár, Istennek szenteltek leszünk, még hozzá kell járulnia az engesztelésnek, hogy általa a bűnök teljesen eltöröltessenek s így az igazságos és szent Isten vissza ne vessen minket, mint méltatlanokat és vakmerőket, s a mi áldozatunkat látatlanul el ne utasítsa, hanem szívesen fogadja.

Az elégtétel kötelessége ráháramlik az egész emberi nemre, mert, amint a keresztény hit tanítja, Ádám vétke után az eredeti bűn által megfertőzött, a bűnös hajlamoknak alávetett és szánandóan megromlott egész emberiség az örök kárhozatra volt szánva. Ezt korunknak büszke bölcsei, Pelagius régi tévedését követve, tagadják ugyan és az emberi természetnek veleszületett jóságát hangoztatják, amely saját erejéből folyton jobban kifejlődik. De az emberi büszkeségnek ezt a hamis találmányát elveti az apostol, arra intvén minket, «hogy a természet szerint a halál fiai valánk». (Ef 2,3)
A közös engesztelésnek kötelességét az emberek kezdettől fogva valóban elismerték és természetes hajlamból kifolyólag Istent nyilvános áldozatokkal engesztelték. De teremtett emberi erő a bűnök kiengesztelésére nem volt elégséges, ha az emberi természet megváltására az Isten fia nem vállalkozott volna. Ezt maga az emberiség Megváltója kinyilatkoztatta a Zsoltáros szavával: «Áldozatot és ajándékot nem akartál, testet pedig alkottál nekem. Az égő- és bűnáldozatokat nem kedvelted. Akkor mondám, íme jövök.» (Zsid 10,5-7) És tényleg «a mi betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta, megsebesíttetett a mi gonoszságainkért» (Iz 53,4-5), és «a mi bűneinket maga hordozta testében a fán» (1 Pét 2,24), «eltörölvén az ellenünk szóló végzés kéziratát, mely ellenünk bizonyított, és elvévén azt fölszegezé a keresztre» (Kol 2,14), hogy a «bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk». (1 Pét 2,24)
Noha Krisztus megváltásának bőséges gyümölcse minden bűnünket megbocsájtotta (Kol 2,13), mégis az isteni bölcsesség csodálatos rendelkezése folytán, amely szerint testünkben kell betöltenünk a Krisztus szenvedéseinek mintegy elmaradott részét az Ő testéért, mi az anyaszentegyház (Kol 1,24), mi emberek ahhoz az imádáshoz és elégtételhez, amelyet Krisztus a bűnösök nevében Istennek megadott, hozzácsatolhatjuk a mi imádásunkat és elégtételünket is, sőt erre kötelesek is vagyunk. De sohase feledjük, hogy az engesztelésnek minden hatályossága egyedül Krisztus véres áldozatából származik, amely vérontás nélkül szüntelenül megújul a mi oltárainkon. «Hiszen egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz most az áldozat bemutatója a papok közvetítésével, mint aki akkor önmagát föláldozta, csak az áldozat módja különböző.» (Conc. Trid. Ses. XXII.c. 2.) Tehát az oltár szentséges áldozatával kapcsolatban kell a papoknak és a híveknek önmagukat fölajánlani, hogy ők is valósággal föláldoztassanak «élő, szent és Istennek tetsző áldozatul». (Róm 12,1) Sőt szent Cyprián habozás nélkül állítja: «Az Úrnak áldozata nem jár a kellő megszentelődéssel, ha saját magunk fölajánlása és föláldozása nem felel meg a szenvedésnek.»

Amiért is int minket az apostol, hogy «a mi testünkön mindenkor velünk hordozzuk Jézus sanyargatását» (2 Kor 4,10), és Krisztussal eltemetve és együvé oltva az ő halálának hasonlatossága szerint (Róm 6,5), testünket nemcsak megfeszítsük a vétkekkel és kívánságokkal együtt (Gal 5,24), «eltávoztatván evilági kívánság romlottságát» (2 Pét 1,4), hanem Jézus élete kinyilváníttassék a mi testeinken és az Ő örök papságának részeseivé levén «ajándékokat és áldozatokat mutassunk be a bűnökért».(Zsid 5,1) S eme titokzatos papságban, az elégtételadás és áldozás tisztjében nemcsak azok részesek, akiket Krisztus Jézus, a mi főpásztorunk szolgáiként használ, hogy Istennek a tiszta áldozatot napkelettől-napnyugatig, minden helyen bemutassák, hanem az összes hívek is, akiket az apostol-fejedelem joggal nevez «választott nemzetségnek, királyi papságnak». (1 Pét 2,9) Ők is tartoznak úgy önmagukért, mint az egész népért áldozni a bűnökért (Zsid 5,3), csak úgy, mint minden pap és főpap, ki az emberek közül választatik és az emberekért rendeltetik Isten előtti ügyeikben. (Zsid 5,1)

Minél tökéletesebben megfelel a magunk fölajánlása és föláldozása Krisztus áldozatának, azaz minél jobban föláldozzuk az önszeretetet és vágyainkat s testünket megfeszítjük azzal a titokzatos keresztrefeszítéssel, amelyről az apostol beszél, a könyörgésnek és engesztelésnek annál bővebb gyümölcseit nyerjük el a magunk számára. Csodálatos a viszony az összes hívek és Krisztus közt, olyan mint a fej és a test többi tagjai közt, s amilyen a szentek titokzatos egyességében rejlik, amelyet a katolikus hit vall. Úgy az egyes emberek, mint a népek, nemcsak egymáshoz kapcsolódnak, hanem azzal is összefüggnek, «aki a fő, Krisztus, kitől az egész test összeköttetvén és egybefoglaltatván minden íznek szerkezete által, a test növekedését szerzi, maga épülésére a szeretet által». (Ef 4,15-16) Ezt maga a közvetítő az Isten és az emberek közt, az Úr Jézus Krisztus, halála előtt az Atyától kérte: «Én őbennük és Te Énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek.» (Jn 17,23) Amint tehát a Krisztussal egyesülést kifejezi és megerősíti a fölajánlás, úgy az engesztelés ugyanazt az egyesülést először a bűnök eltörlésével megkezdi, azután a Krisztus szenvedéseiben részesedéssel tökéletesíti, végül a testvérekért áldozatot bemutatva betetőzi.

Az irgalmas Jézusnak az volt a szándéka, mikor szívét nekünk megmutatta, amely a szenvedés jeleit viseli s a szeretet lángjaitól lobog, hogy egyrészt a bűn végtelen gonoszságát megismerjük, másrészt a Megváltó végtelen szeretetét csodálva, a bűnt minél jobban utáljuk s a szeretetet minél melegebben viszonozzuk.

Az engesztelésnek vagy jóvátételnek szelleme mindig az első és legfőbb eleme volt az Úr Jézus szentséges Szíve tiszteletének és semmi sem egyezik annyira annak eredetével, természetével, hatásával, az ájtatosságnak különleges szokásaival, amint bizonyítja a történelem, a gyakorlat, a szent liturgia és a római pápák okmányai. Midőn Krisztus szent Margit Máriának megjelent, végtelen szeretetét hangsúlyozta, s mint bánatos ember a hálátlan emberek részéről őt ért bántalmak miatt a következő szavakkal panaszkodott, amelyek vajha mélyen bevésődnének minden jó lélekbe s soha feledésbe ne mennének: «Íme a szív, mely annyira szerette az embereket s őket elhalmozta minden jótéteménnyel, de végtelen szeretetéért cserébe nem talált hálát, hanem ellenkezőleg, feledést, közömbösséget és bántalmakat tapasztalt néha még azok részéről is, kiket hozzá a különös szeretetnek kötelessége hivatásszerűen is fűzné.»
Ezeknek a bűnöknek engesztelésére sok egyebek között, mint neki különösen kedveseket, a következőket ajánlotta: hogy a hívek az engesztelés szándékával a szentáldozáshoz járuljanak, amelyet engesztelő szentáldozásnak neveznek; engesztelő könyörgéseket és imádságokat mondjanak egy teljes órán át, amely ájtatosság igen találóan szentóra néven ismeretes. Ezeket az ájtatosságokat az egyház nemcsak jóváhagyta, hanem bőséges lelki kegyelmekkel is gazdagította.

Ámde mindezek az engesztelő szertartások vajon micsoda vigasztalást nyújthatnak a mennyekben boldogan uralkodó Krisztusnak?

«Mutass egy szerető lelket – s az megérti, amit mondok», szent Ágoston eme szavaival felelünk rá (In Joann. Ev. tract. XXVI. 4.), amelyek ide kitűnően illenek. Mert ha az Istent szerető lélek a múltba tekint, elmélkedve látja és nézi Krisztust, amint az emberekért szenved, gyötrődik, a legiszonyúbb fájdalmakat viseli, «érettünk emberekért és a mi üdvösségünkért» a szomorúság, aggódás és szégyen terhe alatt összeroskad, sőt «bűneinkért megroncsolva» minket sebeinek kékségével meggyógyít.

S a jámbor lelkek méltán szemlélik őt így, mert az embereknek bármely időben elkövetett vétségei és bűnei egyaránt okozói (Iz 53,5) voltak, hogy az Isten Fia a halálba ment, s – amennyiben rajtuk áll – most is a halált hoznák Krisztusra ugyanazokkal a fájdalmakkal és szenvedésekkel együtt, mert minden egyes bűn valamiképpen megújítja Krisztus szenvedését «újra megfeszítvén az Isten Fiát és csúfot űzvén belőle». (Zsid 6,6) Ha pedig Krisztus lelke a mi jövendő és előrelátott bűneinkért is szomorú lett egészen a halálig, úgy bizonyos, hogy már akkor valamiféle vigasztalást merített az általunk nyújtandó és szintén előrelátott elégtételből, mikor megjelent neki egy angyal a mennyből (Luk 22,43), hogy az undortól és aggódástól vonagló szívét megvigasztalja. Sőt az Úr Jézus szentséges szívét, amelyet a hálátlan emberek bűnei szünet nélkül bántanak, most is megvigasztalhatjuk titokzatos módon ugyan, de valósággal. Hiszen – amint a szent szertartás szövegében is olvassuk – Krisztus maga panaszkodik a zsoltáros szájából, hogy barátai elhagyják: «Szidalmat és ínséget vár szívem. És vártam, ki szánakozzék és nem volt; és ki megvigasztaljon és nem találtam.» (Zsolt 68,21)

További bizonyíték rá, hogy Krisztus engesztelő szenvedése megújul, valamiképpen folytatódik és befejeződik az ő titokzatos testén, amely az egyház. Mert – hogy újra szent Ágoston szavaival éljünk: «Krisztus mindent megszenvedett, amit szenvednie kellett; semmi sem hiányzik a szenvedés mértékéből. Tehát befejeződött a szenvedés. De csak a fejben. Fennmaradt még a szenvedés a testben.» Amit különben Krisztus maga is kinyilatkoztatni méltóztatott, mikor az Úr tanítványai ellen még fenyegetésekkel és öldökléssel dúló-fúló (ApCsel 9,1) Saulhoz így szólt: «Én vagyok Jézus, kit te üldözesz.» (ApCsel 9,5) Ezzel világosan jelezte, hogy az egyház ellen folyó üldözések az egyháznak isteni Fejét is támadják és bántalmazzák. Azért a titokzatos testében most is szenvedő Krisztus méltán és joggal elvárja tőlünk, hogy az engesztelésben társai legyünk, amit különben a hozzávaló viszonyunk is megkövetel, mert «Krisztus teste vagyunk és tagból való tagok» (1 Kor 12,27), s azért amit a fej szenved, azt a tagoknak is vele együtt kell szenvedniök. (1 Kor 12,26)

Hogy pedig az engesztelés vagy jóvátétel éppen a jelen korban mennyire sürgetően szükséges, azt mindenki beláthatja, aki szemügyre veszi ezt a «gonoszban fetrengő világot». (1 Jn 5,19) Mindenünnen fölhatol hozzánk a panaszos népek jaja, akiknek királyai és kormányai fölálltak és egybegyűltek az Úr ellen és az ő egyháza ellen. (Zsolt 2,2) Egyes országokban az isteni és emberi jogokat egyaránt eltiporják. Templomokat ledöntenek és elpusztítanak, szerzeteseket és szerzetesnőket házaikból kiüldöznek, gyalázattal, kegyetlen erőszakkal, éheztetéssel és börtönnel sújtanak; ifjak és leányok seregeit az anyaszentegyház kebeléről elszakítják, Krisztus megtagadására és káromlására, valamint a fajtalanság ocsmány bűnére biztatják; az egész keresztény nép megfélemlítve és szétszórva, a hithagyás vagy a szörnyű halál állandó veszedelmében forog.

Mindez annyira szomorú, mintha már előrejelezné a «szenvedések kezdetét», amelyeket majd ránk hoz «a bűn embere, ki fölemelkedik minden fölött, mi Istennek mondatik vagy tiszteltetik». (2 Tesz 2,4)

De még szomorúbb, Tisztelendő Testvérek, hogy az ártatlan Bárány vérétől a keresztségben megtisztult és a kegyelemmel fölékesített hívek közt is nagy tömegek vannak minden társadalmi osztályból, akik a vallásban hihetetlenül tudatlanok és hamis tanoktól fertőzöttek, bűnökben az Atya házától távol töltik életüket, amelyet az igaz hit fénye meg nem világít, az örök boldogság reménye nem üdít, a szeretet melege nem táplál s nem ápol, úgy hogy a sötétségben és a halál árnyékában ülnek. Azután a hívek közt elhatalmasodik az egyházi fegyelemmel és ősi hagyományokkal nem-törődés, amelyeken pedig az egész keresztény élet alapszik, a család élete eligazodik és a házasság szentsége megóvatik. A gyermekek nevelését vagy teljesen elhanyagolják, vagy túlzó kényeztetéssel elrontják, sőt az egyháztól elveszik a keresztény ifjúság nevelésének lehetőségét. Siralmasan feledésbe megy a keresztény szemérem az életmódban és öltözködésben, különösen a női öltözködésben. Vad hajsza folyik a mulandó dolgok után, mértéktelenül lesik a polgári érdeket és keresik a népszerűséget, a törvényes tekintélyt elvetik és Isten igéjét megvetik, ami által a hit elgyöngül, sőt végső veszedelembe kerül.

S ráadásul mindezekhez a bajokhoz járul mindazoknak gyávasága vagy közömbössége, akik az alvó és menekülő tanítványok mintájára, gyönge hittel szánandóan elhagyják a szomorúságtól roskadozó és a sátán csatlósaitól körülzárt Krisztust, valamint azoknak hűtlensége, akik az áruló Júdás példájára vakmerően és szentségtörően áldoznak vagy éppen az ellenséghez átpártolnak.

Így önkéntelenül is kísért a gondolat, hogy már közeledik az idő, amelyről az Úr jósolta: «Mivelhogy elterjed a gonoszság, soknak meghűl a szeretete.» (Mt 24,12)

Ha a jámbor hívek mindezeket eszükben forgatják, nem mulaszthatják el, hogy a szenvedő Krisztus lángoló szeretetétől fölgyullasztva, fokozott buzgósággal kiengeszteljék saját és mások bűneit, az elmaradt tiszteletért Krisztusnak kárpótlást nyújtsanak és a hívek örök üdvösségét előmozdítsák. Bizonyos címen korunkra alkalmazhatjuk az apostol szavait: «Ahol eláradott a bűn, túláradóbb lett a kegyelem» (Róm 5,20), mert amint megnövekedett az emberek gonoszsága, úgy viszont a Szentlélek Úristen fuvallatára megszaporodott a mindkét nemű hívek száma, akik készséges lélekkel igyekeznek az isteni Szívnek a számtalan bántalomért elégtételt adni, sőt önmagukat Krisztusnak áldozatul fölajánlani. Mert ha valaki az eddig mondottakat szeretettel megfontolja és mélyen a szívébe vési, lehetetlen, hogy necsak irtózzék minden bűntől mint a legfőbb rossztól és a bűnt kerülje, hanem önmagát Isten akaratának teljesen át ne engedje és az isteni Fölség megtépett tiszteletét állandó imádsággal, önként vállalt vezekléssel és a ráhulló csapások türelmes elviselésével, végül egész életének az engesztelés szellemében eltöltésével kipótolni ne törekedjék.

Ebből a szellemből sarjadtak a férfi- és női szerzetescsaládok, amelyek lelkes szolgálattal nappal és éjjel annak az angyalnak szerepét vállalják, aki az Úr Jézust a Gethsemane-kertben megvigasztalta; az apostoli szentszék által jóváhagyott és lelki kegyelmekkel megáldott jámbor társulatok, amelyek ugyancsak az engesztelést tették föladatukká, amelyet vallásos és erénygyakorlatokkal töltenek be; s végül, hogy mást ne említsünk, a megsértett isteni Fölség kárpótlására meghonosított nyilvános megkérlelések és ünnepélyes jóvátételi ájtatosságok, amelyeket nemcsak egyes hívek, hanem egész plébániák, egyházmegyék és városok végeznek.

Tisztelendő Testvérek! Valamint az Úr Jézus szentséges Szívének való fölajánlás szertartása szerény kezdetből kiindulva, azután szélesebb körben elterjedve, végül a megfelelő tekintélyt a Mi megerősítésünktől nyerte, úgy az engesztelésnek vagy a jámbor jóvátételnek szokását is, amelyet már régen szentül bevezettek és szentül elterjesztettek, hasonlóképen a Mi apostoli tekintélyünkkel akarjuk megerősíteni és az egész katolikus világban megszilárdulását és minél ünnepélyesebb megülését biztosítani.
Ugyanazért határozzuk és rendeljük, hogy minden évben az Úr Jézus szentséges Szívének ünnepén, amelyet ez alkalommal oktávás első osztályú duplex ünnep rangjára emelünk, a világ összes templomaiban, a jelen körlevelünkhöz csatolt minta szerint, azonos szövegű megkérlelő vagy engesztelő imádságot intézzenek ünnepélyes formák közt az isteni Megváltó szerető Szívéhez, hogy vele bűneinket megsirassuk és Krisztusnak, a legfőbb Királynak és a szeretet Urának megsértett jogait jóvátegyük.
Bizton reméljük, Tisztelendő Testvérek, hogy az így szentül fölújított és az egész egyházban kötelezőleg előírt ájtatosságból számos és kiváló jó származik nemcsak az egyes emberekre, hanem az egyházra, a társadalomra és a családra is. Hiszen maga a Megváltó ígérte szent Margitnak, hogy mindazokat, akik szentséges Szívét ilyen tisztelettel illetik, az égi kegyelmek bőségével elhalmozza.

Így a bűnösök majd «meglátván, kit általvertenek» (Jn 19,37), megindulva az egész egyháznak sóhajain és könnyein, megbánják a legfőbb Királyon ejtett sérelmeket és «szívükbe szállnak» (Iz 46,8), hogy bűneikben meg ne átalkodjanak, s amikor meglátják majd «eljönni az ég felhőiben» (Mt 26,64) Öt, akit általvertek, későn és haszontalanul ne sírjanak Őmiatta. (Jel 1,7) Viszont «az igazak legyenek igazabbak és a szentek szentebbek» (Jel 22,11), és megújult buzgalommal ajánlják magukat az isteni Király szolgálatába, akit most annyi megvetés, támadás és gyalázat közt látnak; kiváltképpen pedig a lelkek örök üdvének vágyától fognak égni a jó hívek, midőn az isteni Bárány siralmának átélését megszokták: «Mi haszna az én véremnek?» (Zsolt 29,10), és egyben megtanulták azt az örömöt, amelyet az Úr Jézus szentséges Szíve érez «egy megtérő bűnösön». (Luk 15,10)
De leginkább is azt óhajtjuk és reméljük, hogy az isteni igazságosság, amely tíz igaz miatt is megbocsájtott volna a szodomaiaknak, annál inkább megkönyörül az egész emberi nemen, ha a hívek egész egyeteme, Krisztussal, a közvetítővel és fejjel együtt, őt minden helyen megkérleli, segítségül hívja és megengeszteli.

Tekintse kegyes arccal ezt az óhajunkat és rendeletünket a jóságos Istenanya, aki nekünk Jézust, a Megváltót szülte, nevelte és a kereszt alatt áldozatul fölajánlotta, s aki Krisztussal titokzatos kapcsolata révén s ennek kiváltságos kegyelme folytán szintén Engesztelő volt s a jámbor szokás szerint így is neveztetik. Bízva az ő közbenjárásában Krisztusnál, aki az egyetlen «közvetítő Isten és emberek között» (Tim 2,5), de maga mellé állította anyját, mint a bűnösök oltalmát, a kegyelem sáfárát és közvetítőjét, a mennyei kegyelmek zálogául és atyai jóindulatunk tanúságául apostoli áldásunkat szeretettel adjuk rátok, Tisztelendő Testvérek és a gondjaitokra bízott nyájra.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1928. május 8-án, pápaságunk hetedik évében.

XI. PIUS PÁPA

http://katolikus-honlap.freeweb.hu/0704/sziv.htm

Háborús idők imádságos könyve hadbavonultak és azok családjai számára, 1916

Mikor hadba vonulni hazulról elindul

Te benned bíztam én Uram eleitől fogva és nem is szégyenültem meg soha. Benned bízom mostan is, midőn hazám hívására elhagyom szeretteimet, hogy fegyverrel védjem meg őket a gonosz ellenségtől. Reád bízom őket, mert a te karod erős és te megtudod oltalmazni azokat, kik szárnyaidat keresik menedékül.

Könyörögve kérlek, légy az enyéimnek kenyéradó atyja, hogy az én távollétemben éhséget ne lássanak soha. Légy a testi bajok ellen is oltalmazójuk, hogy betegség ne érje őket. Halálod angyalát tartsd távol házamtól, hogy ha majd könyörületesség megengedi nékem az édes visszatérést, boldogan s élve lássam ismét azokat, akiktől most hívásodra válnom kell.

Védjed érettem sokat fáradott szüleimet és bocsásd meg nekem, ha valaha vétettem ellenök. Oltalmazd meg feleségemet s gyermekeimet, mert nincsen nekik rajtad kívül más igaz pártfogójok. S ha majd az elválás után szomorú orczájokon könny folyik végig érettem, töröld le azt atyai kezeddel és vígasztald meg őket.

Engem pedig, csaták tüzébe induló szolgádat, őriztess meg angyalaiddal. Védd testemet s oltalmazd lelkemet és hozz vissza ide kegyelmed által. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Hadba vonult imája szüleiért

Mindenható Isten! Ha te úgy parancsolod, elválik a rózsa fájától és elhagyja a madár is azt a fészket, hol repülni és dalolni megtanult. Bölcs rendelkezésed szerint a gyermek sem lehet mindég a szőlők védő szárnya alatt. Te hívod őket onnan ki az élet göröngyes útaira küzdeni és szenvedni, mert igazságod szerint nagy átkod súlyát érezni kell itten mindenkinek.

Engem is elhívtál apám s anyám mellől ide, hol halált osztogatnak. Bizony nem tudom én sem az én napjaimnak számát, csak azt vallom erős hittel: a te kezedből ki nem szakíthat senki sem! Könyörgök azért hozzád az én áldott jó szüleimért: tartsd meg őket és a bánat vizével ne borítsd be az ő lelküket.

Ha meghanyatlik erejök: támogassad őket. Ha sírnak: vígasztaljad s ha egy sötét jövő képétől megdöbbennek, azt gondolván, hogy fiukat nem látják többé, bátorítsd meg őket, hogy kétségbe ne essenek. Hatványozd meg testvéreimnek apám s anyám iránti szeretetét, hogy némileg pótolhassanak ők engemet!

Hallgasd meg Uram a te harcoló szolgád könyörgését és teljesítsd be mindazokat, melyeket én nagy hittel kértem tőled, az Úr Jézus Krisztus nevében. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor:

Hadba vonult imája feleségéért s gyermekeiért

Mindenható Isten! A te könyörületességed nem csak eltűri a mi gyarlóságunkat, hanem még azt is megengedi, hogy sokasodjunk és uralkodjunk a teremtett állatokon. A férfit megáldod hitvessel és gyermekkel, hogy legyen kikért fáradni.

Engem is megáldott a te két kezed egy jó asszonnyal s mosolygó arcú gyermekekkel. Fáradságossá tetted útamat, de tövisét nem éreztem soha, mert látnom engedéd enyéimet. Mostan sem panaszkodom én előtted, sőt gyöngeségemnek tudatában éppen a te erődet keresem, hogy megvígasztaltassam, mert elszakítottál engem az enyéimtől.

Könyörgök előtted seregek Istene! Feleségemért s gyermekeimért. Ne hagyd magokra őket, ha hozzád kiáltanak. Gondoskodjál számokra a mindennapi kenyérről, mert én most azt cselekedni nem tudom. Ne hagyd őket megéhezni, vagy szükséget látni. Mentsd meg őket kínzó betegségtől és takargasd be őket úgy atyai szárnyaiddal, hogy hozzájok ne férjen a halál angyala.

Tartsd meg Uram az én reám gondoló szeretteimet és őrizz meg engemet is, hogy az én házam népével egyetemben magasztalhassam szabadító irgalmadat. Benned bíztak Uram a mi atyáink és meghallgattad őket, Benned bízom én is és hiszem, hogy meghallgatod az én könyörgésemet. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Hadba vonult katona imája menyasszonyáért

Mindenható Isten!

Elszakítottál engem apáim földjéről s ide hoztál erre a helyre, hol a halál végzi az aratást. Testem nem mehet vissza most enyéimhez, csak lelkem kél szárnyra s repül oda, hol átéltem tiszta szerelmem boldog perceit. Menyasszonyom képe itt kísér szüntelen! Mintha hallanám ajka imádságát s látnám könyörgésre csukottan két kezét, amint életem megőrzését kéri te tőled.

Uram! Imádkozom én is előtted hű menyasszonyomért: tartsd meg őt s szívében azt a szent tüzet, mely szívében lobogott eddig érettem, ne engedd kihülni. Őrizzed meg, hogy míg távol leszek, betegség ne sújtsa, gondok ne gyötörjék s arca szép rózsáit le ne hervasszák az aggodalmak.

Légy mellette atyám szüntelen s ha megerednek érettem könnyei, szárítsd fel azokat vígasztalásoddal. Mondjad az ő búsongó szívének, hogy szent angyalaiddal őriztetsz engemet és megtartod az én életemet.

Tarts meg engemet óh én Istenem! Csaták tüzében légy oldalom mellett s háríts el minden veszedelmet az én fejemről. Vígy haza menyasszonyomhoz és engedd meg, hogy szép álmunk valóra váljon s oltárod előtt eskünk pecsételje meg azt a szeretetet, melyet egymás iránt érezünk.

Hallgasd meg, Uram harcoló szolgád könyörgését és teljesítsd be azt. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Hadba vonult imája csata előtt

Seregek Ura, Istene!

Én szegény, erőtlen szolgád vallást teszek előtted az én sok ezer gyarlóságomról és az én bűneimnek bocsánatát kérem te tőled mostan, midőn az ellenség fegyvere csatára hív már engemet.
Mit végezett atyai bölcsességed énfelőlem: nem tudom. Élve jövendek -é vissza bajtársaim közé, sebekkel borítod -é be testemet? Vagy megölsz -é engemet? Csak egyet tudok és hiszek: a te akaratod teljesedik be én rajtam!

Igazgassad azért Uram úgy az én szívemet, hogy bármi történjék is velem: ne zúgolódjam ellened. A küzdelemre te hívtál el s te parancsoltad meg, hogy hazám szent igazságáért fegyvert viseljek. Én szolgád vagyok s az én életem is csak nekem nem drága, hogy parancsodat teljesítsem. Állj mellettem azért a gyilkoló tűzben s ha végzésed is az: ments meg engemet az én ellenségimtől!

Reád bízom Uram magamat s légy velem a halál mezején s mondjad ezt az én lelkemnek: én megsegítlek. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Hadba vonult imája csata után

Nemcsak egy áldásod van Uram te néked!

Nemcsak teremteni, hanem megőrizni is te tudod az embert. Ezt vallom én, erőtelen fiad, kit megszabadítottál a halál kezétől. Oldalom mellől elragadád az erőseket, s a bátrakat és engemet megtartottál.

Tudom Atyám, hogy nem vagyok jobb azoknál, akik elaludtak a halálban, vagy pedig égető sebök miatt a kórágyon sírnak. Irgalmasságod előtt borúlok azért le, megköszönöm jóságodat és áldalak azért, hogy szeretteimnek számára is megtartád életemet.

Atyám! Istenem. Most látom, hogy útamon mindenütt ott van a halál tőre és jaj nekem, ha megkeményedett szívvel halok meg. Megtérek azért minden én bűnömből és hálából a te szabadító kegyelmedért az új ember ruháját öltöm lelkemre. Fiad tudománya lesz szövétnek útamon s célom a menny s szívem minden kincse pedig Te, kinek nevére térjen dicsőség.

Uram! add nékem a te lelkedet, hogy a neked most tett fogadást véghez vigyem és amint kész vagyok véremet ontani földi hazámért: legyek olyan kész megválni majd mindentől, ha az gát lenne előttem a hozzád jutásnál. Segedelmedért vedd tőlem hálaáldozatul imámat és fogadásomat engedd megvalósítani. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Nehéz menetelés és megpróbáltatás közötti ima

Mindenható Isten!

Ki meghallgattad eddigelé minden imámat és megszabadítottál mindég a gonosztól: hozzád könyörgök most is, midőn elfáradtak nagyon az én tagjaim és az éhségnek réme gyötri már testemet. Tudom, hogy akaratodból történnek ezek énvelem és te csak a hazám és az irántad való hűséget próbálod meg ezekkel. Nem is zúgolódom ellened, sőt szent bizalommal hiszem, hogy ha az ég madarairól gondoskodol, nekem is adandasz kenyeret, hogy éhen el ne vesszek.

De te tudod Uram, hogy gyönge vagyok s bár lelkem mindenben csak neked akar szolgálni, testem erőtelen és zúgolódásra hajlandó. Állítsd elébem azért Uramat, Jézusomat, hogy lássam őt, az örök tisztaságot éhezve, elfáradottan s tövis koronával megkoszorúzva és reá gondolva az én eddigi sok bűneimre; tegyek závárt az én ajkamra és szívemben higyjem el, hogy javamra lesznek még ezek a megpróbáltatások is énnekem.

Erősítő és bátorító lelkedért könyörgök Uram, hogy édes hazámért és az én otthon hagyott kedveseimért minden reám váró megpróbáltatást el tudjak szenvedni.

Óh add, hogy amint tudtam eddig bővölködni, úgy tudjak most szűkölködni is és ne essem kétségbe a jövő felől, hanem nagy bizakodással és erős reménységgel várjam a te segítő erődet, amelyet nekem bizonyosan megadandasz. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Sebesült katona imája

Mindenható Isten!

Te meggazdagítod az embert s ha úgy akarod, a koldusbot lesz minden öröksége. Erőt adsz karjába s már rövid idő múlva, ha intesz, lehanyatlanak azok és szolgád testét idegen kéz kötözi be.

Engemet is megáldottál Atyám ép testtel és örültem eddig életemnek. Most pedig sajgó sebek vannak rajtam és nincsen nekem nyugodalmam sem nappal, sem éjjel. Nem panaszkodom a szent sebek miatt, hiszen hazámért és az enyéimért hordozom azokat. Csak arra kérlek azért: légy betegágyam mellett mindenkor, hogy ha a test szenvedése egy pillanatra zúgolódásra késztetne: tudjam meggyőzni azt és elhiggyem, hogy a téged szeretőknek mindenek javukra vannak.

Istenem, jó Atyám! Köszönöm neked, hogy megmentettél a haláltól s áldalak a gondos kezekért, melyek által bekötöztetted sebeimet, hogy el ne vérezzek a harc mezején. Áldalak ezekért az ápoló kezekért, melyek szent önzetlenségtől vezetve, annyit fáradnak érettem, hogy megtartsanak édes hazám és távol levő kedveseim számára.

Mit is adjak én Uram te neked ennyi jóságodért? És mit cselekedjem, hogy háladatlan fiad ne legyek? Gazdag vagy, én szegény, kincset én nem adhatok, csak egy szent fogadást: hű szolgád leszek halálig!

Állíts bárhová azért engemet: ott maradok, míg azt rendeled. Kívánj bármit: küzdést és kálváriát járni; megyek, ha hív atyai szavad, mert az én szívemnek kősziklája és az én reménységem te vagy mindörökké. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Idegen helyen kórházban fekvő sebesült imája

Téged magasztal ajakam, szabadító Isten!

Ki megmentettél engemet a koporsótól és nem hagytál ott a csatatéren vérző sebeimmel. Te küldötted megtartásomra az ápoló kezeket, melyek ide hoztak most már engemet!

Áldott légy Uram kegyelmességedért, mely megőrzött, áldott légy jóságodért, mely bűneimet nem nézte. Áldott légy védelmező hatalmadért, mely kiterjeszti reám két kezét itt ez idegen földön is, hol te rajtad, örök szereteten kívül minden olyan ösmeretlen előttem.

De ezekben az ösmeretlen arcokban is a te parancsolataidat végrehajtó szolgákat látom és áldom őket s ő bennök tégedet! Fogadd el azért jóságodért hálaimámat áldozatul és fogadásomat, hogy a Jézus parancsolata szent lesz előttem!

Gyógyíts meg Uram engemet és én meggyógyulván, nem vétkezem többé ellened. Engedd meglátnom újra apáim földjét, hol az én szeretteim ölelő karral várnak engemet. Bajtársaimat védjed s segítsed, hogy legyőzzék a gonosz ellenséget és visszaadják édes hazánknak a tőle elvett drága békességet.

Ezeket kérem Atyám én tetőled, óh teljesítsd be az én könyörgésemet a Jézus érdeméért. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Elnyomorodott s hadiszolgálatra alkalmatlanná lett katona imája

Mindenható Isten!

Én, szegény nyomorult szolgád irgalmad ajtaján zörgetek és imádságomnak a meghallgatását kérem tőled. Tudom, hogy szabados vagy mindenekkel és velem is azt cselekszel, amit akarsz. Bölcsességed tudja csak, miért kellett nekem is, egykor vitéz harcosból ilyen beteggé lennem s az ellenséget űző fegyver helyett gyámolító botot venni kezembe? Elmém nem tudja áttekinteni bölcsességednek útait, csak hiszem még most is, hogy javamra cselekszel mindeneket.

Kérlek Uram! Ne hagyj el most, mikor erőtlenné lettem a küzdésre és gondoskodj az én mindennapi kenyeremről, mert az én elnyomorodott testem nem képes annak megszerzésére.

Rokkant katonák. Budapest, Zita kórház

Ihlesd meg lelkeddel az emberek szívét, hogy el ne hagyjanak engemet, aki mindenemet adtam érettök. Keresztem könnyebb lesz így, ha testvéreim lesznek ők annak hordozásában és nem engednek engem és családomat a szükölködéssel harcolni.

Benned bíztam Atyám én eddigelé és mindég megsegítettél. Szent hittel s nagy bizalommal bízik benned a te szolgád és hiszi, hogy nem hagyod el, hanem karjaidra veszed és eltartod őt. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Haldokló katona imája

Mindenható Isten!

Hozzád emelem még egyszer imámat, mielőtt lelkem itt hagyná porsátorát. Emlegetem a te könyörületességedet s egyben vallást teszek minden én bűneimről előtted. Ha megbántottam valaha felséges nevedet s visszaéltem áldásaiddal: bocsásd meg atyám énnekem!

És ha nem úgy szerettem volna mint Fiad rendelé: az ő kínszenvedéséért feledd el gyöngeségemet. Ha szeretteimmel szemben talán nem voltam mindég hűséges és nem fáradtam értök eleget: bocsáss meg azok helyett is, hogy ne legyen önvád terhe az utolsó percekben lelkemen!

Áldd meg Atyám dicsőséggel és győzelemmel bajtársaim fegyverét. Áldd meg édes hazámat, melynek boldog jövőéért én is örömmel halok meg. Áldd meg minden szerettemet (szüleimet, feleségemet s gyermekeimet), akik tőlem messze, boldog reménykedéssel várnak haza engemet.

Ha nem engeded meg, hogy ott pihenjen testem, hol apáimnak csontja porladoz: nem zúgolódom ezért ellened, hiszen a te szemeid vigyáznak itt is poraim felett.

Légy hű mindhalálig

Az utolsó küzdelemben erősíts szent lelkeddel s ha meghalok, lelkemet üdvözítsed. Azokat pedig, kiket mély bánatra itt hagyok magam után, vigasztald meg! Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Meghalt barát feletti ima

Örök hatalmú szent Isten!

Porig alázódva teszek vallást a te mindeneket megemészteni tudó erődről és az én gyöngeségemről! Most látom be itt e koporsó felett, hogy minden mi erőnk csak erőtelenség és szép terveink intésedre a porba hullanak!

Íme itt nyugszik az én barátom s hívó szavamra nem csendül válasz néma ajakán. Szent eszmékért égő s hazaszeretettől lázas szíve csendes, mint a sír, hol álmodni fog majd szeretteiről. Szavadra hagyta el Atyám édes otthonát, mert hű szolgád akart lenni halálig. Futott előre mindég a cél felé, mert szent volt előtte parancsod s a rög, mit megszentelt már egy ezredévnek búja s öröme!

Óh mondjad nekem Uram, a síró barátnak, hogy célt csak énszerintem nem ért ő. A te ítéleted szerint megharcolta ő a nemes harcot s bár ifjú volt, mégis nagy hűségével ott látod te őt a kifutott célnál. Adj nyugalmat, Atyám, a te szolgád testének az anyaföld porában.

Szent törvényed előtt meghajolt lelkének pedig örök üdvösséget odafent. S ha majd otthon reá váró szerettei hírt vesznek haláláról, gyámolítsad őket erőddel, hogy le ne roskadjanak a bú miatt. Vigasztald meg barátait s engem is, a hű barátot!

Vezess karodon tovább is útamon. Mi vár reám itt Uram, nem tudom. Benned bízom csak, erős Isten s bármi történjék is velem, legyen meg mindenben a te akaratod. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Felgyógyult sebesült imája

Magasztallak óh én Istenem a szabadításért, mert nemcsak megmentettél a haláltól, hanem meg is gyógyítád sebeimet. Reménységemet nem szégyenítéd meg és gazdaggá tettél újolag az egészség drága kincsével. Sok szenvedésem álmatlan éjszakái után éjjel pihenni, nappal pedig munkálkodni s kötelességemet teljesíteni engedsz engemet.

Mit adjak neked jóságodért és mit cselekedjem, hogy atyai kedvezésedet továbbra is megérdemeljem? Oldalam mellől annyi sebesült bajtársamat eltemettél, engemet pedig imé meggyógyítottál. Tudom, hogy nem az én érdememnek, hanem könyörületességednek következménye ez.

Azért adom az én szívemet és egész életemet Tenéked s cselekedj úgy velem, amint neked tetszik. Ha szüksége van hazámnak munkás kezemre: engedj dolgozni érette. Ha az enyéimnek kell védő s takargató kéz: segíts fáradni érettök. És ha életemmel e haza földjét megválthatom a szolgaságtól: vígy ismét a harc mezejére, hogy legyek áldozat ott apáim földjéért.

Atyám, Istenem! Nincsen nekem más kívánságom, mint a te akaratodnak betöltése. Jelentsd meg azért nekem a Te kívánságodat, hogy beteljesíthessem azokat. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Felgyógyult sebesült imája, mikor ismét harctérre megy

Seregek ura, Istene! Végetlen erődet csodálom, könyörületességedet magasztalom és szabadító irgalmasságodat hirdetem az emberek előtt. Ime, noha csak semmi vagyok s a féregnél is kisebb vagyok előtted, mégis nagy a te jóvoltod énhozzám. Megszabadítottál ellenségeimtől, midőn azok halálra kerestek engemet; megsebesülni engedtél, de nem azért, hogy megölj, hanem hogy megpróbálj és megtarts engemet.

Uram! Az én megtartott életem a tiéd: bánj vele úgy, amint neked tetszik. Ha ezt kívánod tőlem, hogy menjek ismét oda, hol egyszer már vérem omlott, parancsolatod szerint cselekszem, hiszen otthon levő szeretteim is csak szabad hazában lesznek boldogok.

Kérlek tégedet óh én Istenem! Légy velem a csaták tüzében, hogy minden félelem nélkül forgathassam fegyveremet, melyet a jogos önvédelem ad kezembe. S míg ottan messze távol idegen földön járok: parancsolj addig angyalaidnak, hogy őrizzék meg szeretteimet.

Apámat segítsd, anyámat vigasztald. Hitvesemet gyámolítsad, gyermekeimet tartsd el. Nekem pedig majd engedd meg a hosszú küzdelmek után, hogy láthassam meg újra Magyarország földjét a dicsőség sugarától bearanyozva. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Hadifogságba esett imája

Kiáltok hozzád minden napon óh én Istenem, mert nincsen senki rajtad kívül, aki megértene engemet. Ellenségeim csúfolva szólnak hozzám s gúnyolva mondják, elhagyott téged Istened! Szégyenítsd meg Uram őket és alázd meg ellenségeimet!

Itt ebben az idegen világban, nehéz fogságot viselve édes hazámért, érzem, hogy micsoda is az ember Uram te előtted? S mily drága szent a hon s a család, ha erőszak szakít tőle el. Minden kincsem Te vagy Isten, ki emlékezni engedsz apáim házára, délibábos földre, kalászos rónára. Te, ki elébem állítod apám, anyám képét, hitvesem orcáját s gyermekeim kacagó szemeit, hogy álmodva róluk, jelennek búját feledjem s bízva reméljek az Isten szabadító kegyelmében.

Benned bízom én erős Isten és várom a szabadítás óráját, mikor szabad hazának leszek ismét szabad gyermeke. Lassan, csak ólomlábon járva mennek perceim s óráimat vélem esztendőknek, de hiszen vége lesz egyok szavadra ennek is. Óh engedd megérnem azt az időt, mikor már nem leszek fogoly, hanem boldogan szeretek s ott leszek azok közt, kiknél van most minden gondolatom.

Uram! Hatalmas Isten! Ki mindenütt jelen vagy s ki szent Fiad által azzal biztattál meg, hogy a hitből származott könyörgést meghallgatod: hallgasd meg a Te fogoly szolgád imáját s add vissza nékem hazámat, szeretteimet és szabadságomat. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Nagy győzelem utáni ima

Dicsőség neked, seregeknek Ura! A győzelmedért, mellyel megkoszorúztad lobogóinkat. Áldott légy az erőért, melyet adtál karjainkba, a vitézségért, melynek tüzét szívünkben lobogtattad s a dicső vezérekért, akik vezettek minket diadalra. Te cselekedtél itt Uram mindeneket s mi mindnyájan csak eszközök voltunk kezedben, kik által ismét azt bizonyítád be: a gonosznak erőddel állasz ellene.

Uram! Én a te szolgád akarok maradni ezutánra is s ha úgy kívánod, életem adom az igazságért. Óh ne engedd a gonosz ellenséget győzni fegyvereink felett, hanem vezess tovább is diadalra, míg porig alázva nem lesz ellenségünk. Hős bajtársaimnak, kik ott maradtak most a csatatéren, adj örök dicsőséget az egekben s az utánok síró szüléknek, hitveseknek és gyermekeknek pedig vigasztalást küldj az egekből.

Tartsd Uram az én hazámat, tartsd meg otthon levő kedveseimet, hogy ők is örülhessenek e mi győzedelmünknek. Tőlem pedig, megtartott fiadtól végyen a te neved hálát és magasztalást ma és minden időben. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Szüle imája hadba vonuló gyermekéért

Nagyhatalmú Isten! Nekem könyörülő édes Atyám, hallgasd meg az én imádságomat és teljesítsd be azt. Nem aranyat és ezüstöt, nem testi gyönyöröket kérek én tőled, hanem az én fiamnak megmaradásáért könyörgök előtted.

Hívó szavadra elbocsátottam őt hazát védeni s gonosz ellenséget legyőzni. Szent büszkeséggel ment el gyermekem, hogy ott járva a hős apák nyomán, babéros fővel térjen meg ide hozzám.

De mindenütt, völgyön s hegyeken, ezer alakban leselkedik reá a halál, hogy kioltsa nekem oly drága életét. Ha te engednéd, én befedném karommal és felfognám a ráboruló halált, hogy ő maradjon meg s én menjek hozzád. De végzésed szerint őt így megváltanom nem lehet és sorsa az leend, mit osztályrészül mértél számára születésének percében.

Mi vár fiamra, óh én nem tudom s az aggodalmaknak órái oly lassan szállanak emiatt felettem. Itt látom mindig folyton szüntelen, s mert testileg át nem ölelhetem, csak könnyem hull érte s egyre nő keservem!

Őrizzed és védjed Uram gyermekemet, s add vissza őt élve énnekem. Ha én vétettem ellened, büntess másképpen engemet. Sújtolj, vessződ verése nem fáj, sebem könnyű lesz, csak őt tartsd meg, csak őt engedd megtalálni újólag.

Ezt kérem tőled, ezért imádkozom minden nap előtted. Óh hallgass meg engemet a Jézusért. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Szüle imája egyetlen gyermekéért

Mindenható Isten! Te virágot adsz a fának és zöld takarót a mezőnek. Madárfiaknak apát s küzdő embereknek gyermeket. Intésedre kopár lesz kert s mező s szülőtől elszakad gyermeke. Így vivéd el tőlem is fiamat, az én egyetlenemet.

Tudom én azt Uram, hogy szent kötelesség a hazát védeni s a férfiúnak tiszte fegyverrel küzdeni. Tudom, hogy gyermekem sem élhet mindig mellettem s az élet elhívja mellőlem.

Óh de Uram ahová most parancsodra ment, a halál mezeje az. Kicsoda védi meg ott és ki tartja meg őt ottan nekem? Nekem, szegény szülőnek, nincs egyebem, csak imádságom és bizodalmam Te benned. Bocsátom azért mindennap könyörgésem hozzád és reménységem vetem Te benned.

Őrizd meg Uram az én egyetlen fiamat, mert nincsen nekem rajta kívül más, ki az én nevemet viselné. Gyilkoló golyótól védd meg, betegségtől mentsed meg és hozd vissza őt ide ölelő karomba.

Uram! Te nagy vagy és erős, áldani és sujtolni tudsz egyaránt. Óh mutasd meg rajtam boldogító kegyelmedet fiam megtartásában. Ha megtartod Atyám az én egyetlenemet, én boldog leszek minden más megpróbáltatás között. Ajkamon panasz-szó nem lebben el, hanem egész életemben nagy alázatossággal szolgálok néked. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Özvegy anya imája fiáért

Te vagy nekem Atyám egyetlen vígasztalásom az élet szomorú óráiban. Gyámolítóm, mikor a reám szakadt sok gond miatt erőtlen leszek és bátorítóm, mikor a csüggedés már-már megtöri szívemet. Mikor hozzád kiáltottam eddig, mindig meghallgattál és mikor segítséget kértem, mindig megnyertem azt.

Hozzád jövök azért mostan is aggodalommal és a bizonytalanságok miatt remegő lelkemmel. Szép gyermekemet, anyai büszkeségemnek tárgyát, intésedre elbocsátottam hazát védeni s ellenséget legyőzni. Te kívántad ezt s én meghajoltam akaratod előtt. Bölcsességedből van minden: verejtékünk a kenyéren s fiaink vére az ősi földön! Apáinkat szenvedtetted érettünk s fiainknak is inni kell a keserű pohárból, hogy unokáink boldogok legyenek.

Uram! Én szegény özvegy leányod könyörgök előtted: mentsd meg fiamat a haláltól. Én csókommal és áldásommal bocsátottam el, óh tedd ezek mellé oltalmazó kezed. Ha te elküldöd védelmére angyalaidat, nem éri őt veszély s úgy látom őt újolag, amint innen elbocsátottam.

Atyám! Én már megpróbáltattam általad s hordozom régóta a keresztet. Óh elégeld meg leányod szenvedését s ne adj újabb gyötrelmet én nekem. Fiamat tartsd meg s fiamat add vissza, ezt kérem én a meghallgattatás reményével tőled. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Apa vagy anya imája sebesült fia felgyógyulásakor

Mit adjak neked Uram, atyai jóságodért, mely velem volt mindig életemben? Hiszen Te nem szűkölködöl semmiben sem, én pedig csak egy porszem vagyok előtted. Kívánok azért most is beszélni veled és tudtodra adni, hogy szívemet adom neked és az én egész életem szolgálatodra lesz szentelve.

Uram, Istenem! Meghallgattad könyörgésemet és meggyógyítottad beteg fiamat. A sír széléről visszahoztad őt, aki olyan volt már, mint egy halott. Hervadt reményeimet új életre keltéd s a kínok könnyei helyett az öröm gyöngyei ülnek most szememben. Megváltoztatád nagyon világom ábrázatát s nem azt kérem már tőled, hogy vedd el életem, hanem hogy tarts meg az én drága hős fiammal engemet!

Áldott légy hatalmas Isten szabadításodért, melyet megmutattál gyermekemen. Mert bizony nem az embereknek tudása és szeretete, hanem ezekben és ezáltal is a Te atyai jóvoltod gyógyította őt meg. Hálával telt szívem neked adom azért és mindaddig, amíg élek, hirdetem nagyságodat. Az engedelemnek lelkével járok szüntelen előtted és úgy irányítom tetteimet, hogy hálátlansággal ne vádoljon az én szívem engemet. Oltalmad szárnyai alá helyezem továbbra is fiamat, légy kegyelmes hozzá és mentsd meg a haláltól. Kezed legyen védelmezője, szárnyad legyen takarója, igéd világossága és szent Fiad Üdvözítője.

Atyám, Istenem! Benned bíztam én mindég és Te megsegítettél engemet. Reád bízom ezutánra is gyermekemet és magamat és hiszem, hogy Te megtartod az én magzatomat s nekem továbbra is őriző pásztorom leszel. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Apa vagy anya imája fogoly fiáért

Hozzád könyörgök óh én Istenem, életemnek boldog és szomorú óráiban. Kegyelmed szenteli meg örömömet és jóságos kezed törli le könnyeimet. Megtartó erődet segítségemre küldöd, ha kétkedés ostromolja hitemet és meggyógyítasz, midőn búsongó lélekkel bánatosan járom utamat.

Előtted tárom fel most is szívemnek nagy fájdalmát, melyet hadi fogságba jutott hős fiam miatt érezek. Megkímélte irgalmad a haláltól a csaták tüzében, óh cselekedj vele továbbra is így, midőn már ellenség kezébe jutott. Lágyítsd meg őrizőinek szívét, hogy hőst látva mindég gyermekemben, gonoszul ne bánjanak ővele.

Őrizd meg betegségtől s a kínszenvedések sokaságától mentsd meg őt. Erősítsed és bátorítsad lelkét, hogy tudjon szűkölködni, megpróbáltatást hordozni és várni nagy reménykedéssel a Te szabadító erőidnek eljöttét.

Könyörgök hozzád erős Isten! Tartsd meg ott a messze távolban fogolyként élő gyermekemet! Engedd meglátnia apáinak földét és engemet is, ki az ő megmaradásáért imádkozom előtted.

Óh hallgasd meg az én imádságomat és teljesítsd be mindazokat, melyeket most a meghallgattatás reményében a Jézus nevében kértem Te tőled. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

Ima az unokáért

Szent fiad tanította Uram, hogy Te meghallgatod a hitből származott könyörgést és segítségére sietsz annak, aki reménysége kősziklájának téged tart.

Jézusom ígéretében bízva, oly sok ezerszer imádkoztam hosszúra terjedett életem ideje alatt Te hozzád és Te mindig meghallgattál engemet. A porsátor részére kenyeret adtál s lelkemnek vígasztalást, ha megáradtak a fájdalmak vizei körülötte. Hozzád imádkozom azért mostan is, midőn gyermekemnek magzata, szeretett unokám hadba vonult.

Tartsd meg őt, óh erős Isten, mert egyedül csak nálad van az erő az oltalomra. Ha te kiterjeszted őriző karjaidat felette, védve lesz ő haláltól s ellenség golyója nem éri őt sohasem. Állj azért Atyám mindég mellette, hogy testi épségben térjen meg szüleihez, a Te imádkozó gyermeked magzatához.

Uram! A te erőd mindezekre elégséges, adj részt azért ebből az én unokámnak, hogy az erős istáp legyen őmellette s reád támaszkodva szüntelen, el ne essék ő.

Hallgasd meg Uram az én könyörgésemet és mondjad nekem válaszul: beteljesítem én a te kérésedet. Ámen.

Szolnoky Gerzson református lelkipásztor

1956. – Eisenberg /Fűkereszt csoda/ /Ausztria/

1907 és 1984 között itt élt egy Aloisia Lex nevű egyszerű parasztasszony. 12 gyermeket nevelt fel, akik számára kemény munkával terem­tette meg a mindennapi kenyeret. 1954. szeptem­ber 8-án éjjel kislánya álmában látta a Szűzanyát, majd délután 14 órakor a kertjükben is megjelent neki a Szent Szűz. A kislány elmondása szerint a jelenség hófehéren világító volt, fénysugarakkal a feje körül, kezeit imára kulcsolva tartotta, és azon hosszú rózsafüzér függött kereszttel.

1955. október 13-án este maga az édesanya része­sült látomásban. Egy hófehér alakot vett észre a kertjében, világító fénnyel a feje körül, amely né­hány perc múlva eltűnt. Egy évvel később, 1956. szeptember 6-án Aloisia asszony korán reggel a megfeszített Jézust látta: elevenen, vérző sebek­kel, teljes életnagyságban állt előtte. A meglepő­dött asszony irgalomért könyörgött szerettei és saját maga számára. Jézus rátekintett, és szeretet­teljes hangon így szólt hozzá:



"Bűneid és meghalt szüleidnek a bűnei is meg vannak bocsátva."

Ek­kor eltűnt a jelenés.



Ugyanezen a napon Lex asszony részt vett a szentmisén. Délután három órakor, amikor az állatait akarta megetetni, ámulva állt meg gyü­mölcsöskertjében, ott, ahol közel egy éve a hófe­hér alakot látta. A fű elhervadt, méghozzá ponto­san kereszt alakban, körülötte pedig minden élénkzöld! A következő napon esős idő volt. Ami­kor családjával együtt kiment a kertbe, hogy a kü­lönös dolognak végére járjon, mindannyian elcso­dálkoztak. A kereszt még sokkal jobban látszott. 1956. szeptember 14-re, a Szent Kereszt felma­gasztalásának ünnepére a titokzatos kereszt töké­letesen kiformálódott. Ekkorra már a környéken mindenki kíváncsi volt rá.



1968-ban négy márciusi napon sok ember látha­tott az eisenbergi titokzatos keresztnél napcsodát. Ezek március 19-én, 23-án, 24-én, és 25-én, Gyü­mölcsoltó Boldogasszony ünnepén történtek. A március 23-i napcsodánál a jelenlévők egy csodá­latos fénykeresztet figyelhettek meg, amelynek közepében a Nap állt, s beragyogta az eget. A je­lenség közel háromnegyed óráig tartott, és min­den jelenlévő látta, de szinte valamennyi másho­gyan. Volt, aki úgy látta, hogy rettenetes nagy se­bességgel forgott, majd hirtelen megállt, csillogó ezüst fényt árasztott, s aztán tovább forgott a Nap ugyanolyan sebesen, mint előtte.



1968. március 24-én is többen látták a napcsodát, amely röviddel 13 óra után történt. A Nap hirtelen ezüstös-sötétzöld korongként jelent meg, amely önmagában forgott. A Nap körül koszorú volt lát­ható, kiterjedése a Nap átmérőjének többszörösét tette ki. A Föld felé fény-út vezetett. A koszorú és a fény-út gyorsan változtatták színüket. A napko­rong különböző részeiből ív alakú pályán, világo­san fénylő, ezüstös csillagok repültek ki. Szabad szemmel is a Napba lehetett nézni, csak egészen enyhén vakított a fénye. Egy-egy pillanatban a fénykoszorúnak csak egy határozott színe volt. Mégis minden színnek sok árnyalata volt képvi­selve. Mindez kb. húsz percig tartott, majd a Nap ismét fényesebb lett.



A történtek megváltoztatták Aloisia Lex életét. Az egyszerű parasztasszony látnok lett, aki az égi­ek üzenetét közvetítette az Egyház és az egész világ számára.

Üzenetek az Egyház Anyjától

Üzenetek az Oltáriszentségről



A Szűzanya ezt mondta Lex asszonynak: " Jézus szeretete az Oltáriszentségben nem ismer határt. Tudja és várja, hogy mindig jöjjenek hozzá olya­nok, mégha kevesen is, akik szeretettel és alázat­tal vágyakoznak utána. Ezért marad jelen mindvé­gig az Oltáriszentségben. Mily nagy Jézus öröme, amikor alázattal és szeretettel térdel előtte valaki, hogy magához vegye Öt. A kevélyeknek nem tud­ja odaajándékozni magát. Az alázatos szívekbe azonban betér."



"Megváltói Szívének minden szeretetét odaaján­dékozza Jézus minden szentáldozáskor azoknak, akik ezt engedik és vágynak erre. Sok erőt, vigaszt és segítséget tartogat mindenki számára, aki Hoz­zá jön. Gondoljátok meg gyermekeim, mily nagy szükségetek van Jézusra! Nélküle nincs életetek. De hogy az Ö életének teljességébe befogadhas­son benneteket, ahhoz alázattal és nyitott szívvel kell feltekintenetek rá.







Üzenetek a Szűzanya Szeplőtelen Szívéről



"Szeplőtelen Szívem megvéd benneteket a go­nosz minden támadásával és hazugságával szem­ben. Ha teljesen rábízzátok magatokat Szeplőte­len Szívemre, akkor már nincs mitől félnetek. Szeplőtelen Szívemben egyre inkább megszereti­tek Istent, és egyre boldogabbak lesztek."

"Szeplőtelen Szívem kimondhatatlanul aggódik gyermekeim miatt. Meg akarom lélekben újítani őket, hogy újra igaz szeretettel tudjanak szeretni. Ehhez csak követniük kell engem és arra ügyelni­ük, hogy tiszta legyen a szívük. Csak tiszta szív­ben lángolhat fel az igaz szeretet!"





A Szűzanya mondta a látnoknak: "Leányom, az Egyház Anyja vagyok. Az egész Egyház rám van bízva. Szent Fiam adta át nekem. Ez nem jelenti azt, hogy ő visszahúzódna Egyházától. Ó, nem. Ő az Egyház feje, és az is marad. Az Egyház az Ö szeretett Jegyese. De engem kért meg Fiam, hogy mint Édesanya, minden anyai feladatot vegyek át az Egyházban. Az Ö szent akarata szerint vagyok én egészen az Egyház Anyja."

"Mint az Egyház Anyjának, jogomban áll figyel­meztetni az Egyház pásztorait, hogy a kereszté­nyeknek a helyes utat mutassák, és ők is azon jár­janak. Fiam megbízásából figyelmeztetnem kell őket, hogy a Sátán minden csapdájából ki kell sza­badítaniuk a keresztényeket. Sok pásztor kevély és ez nagy veszély az Egyház számára. Aki kevé­lyen feltartja fejét, annak a Sátán dirigál. Csak az alázat, az ima és vezeklés által lehet elkerülni a Sátán cselvetéseit. Csak így tud a Szentlélek min­denre fényt deríteni, csak így láthattok világosan." Elkerülendő azt a hibát, hogy az üzenetekből csak azokat a részleteket halljuk meg, amelyek mások­ra vonatkoznak, vegyük fontolóra még egyszer a Szűzanya szavait! "Csak az alázat, az ima és ve­zeklés által lehet elkerülni a Sátán cselvetéseit. Csak így tud a Szentlélek mindenre fényt deríteni, csak így láthattok világosan."

Az egyház nemcsak papokból, püspökökből áll, az Egyház mi vagyunk. Állapotáért közös felelős­séggel tartozunk. Érdemes tehát inkább magun­kon kezdeni a vizsgálatot, mintsem a papok gyön­geségeit kémlelni, azokon megbotránkozni, s azo­kat szétkürtölve másokat is megbotránkoztatni és az Egyházat lejáratni. Gondoltunk-e már arra, hogy a kevésbé buzgó papok milyen ok miatt kezdtek elhidegülni a hívektől vagy a hivatásuk­tól? Gondoltunk-e arra, amikor tapintatlanul és kegyetlenül kritizáltuk őket, hogy ők is éreznek? Imádkoztunk, böjtöltünk-e értük eleget, vagy széthúzással, pártoskodással szaggatjuk Krisztus titokzatos testét, s szíveinkben, közösségeinkben a Sátán dirigál? Az Egyház Anyja kérlel bennün­ket: "Csak az alázat, az ima és vezeklés által lehet elkerülni a Sátán cselvetéseit. Csak így tud a Szentlélek mindenre fényt deríteni, csak így lát­hattok világosan."

A Szűzanya mondja: "Leányom, mondd el min­denkinek újra és újra, hogy naponta imádkozzák a rózsafüzért. Ha a rózsafüzért imádkozzátok, köz­tetek vagyok, veletek, és értetek könyörgök. Ter­mészetesen nem csak elmondanotok kell a tizede­ket, hanem imádkoznotok. Meg kell nyitnotok szíveteket az Angyali üdvözlet és a szemlélt tit­kok előtt. Aki naponta imádkozza a rózsafüzért, az nagy örömet szerez nekem. Olyankor egészen közel vagyok hozzátok. Minden rózsafüzér-imá­nál messzire vissza kell húzódnia a Sátánnak, kö­vetőivel együtt. Ö nem bírja elviselni az Ég állan­dó üdvözlését."



"Aki engem követ, és naponta imádkozza a rózsa­füzért, az nem veszhet el. Isten világossága és sze­retete mindig élő lesz a szívében. És a vágy is egy­re erősebb lesz benne, hogy Isten szent akarata előtt meghajoljon."



"Aki nap mint nap imádkozza a rózsafüzért, az egészen az Én gyermekem lesz. Teljesen anyai védelmem alatt fog állni, és így minden veszélytől meg tudom őt óvni." Az elkövetkezendő nagy megpróbáltatások és megújulás idejére is ezt taná­csolja a Szűzanya: "Aki a napi rózsafüzér-ima ál­tal különleges védelmem alatt áll, annak nem kell félnie, amikor Isten beavatkozik a történelembe!

Aki a rózsafüzér által az én gyermekem, annak Édesanyja vagyok minden mennyei hatalmam­mal. Sohase felejtsétek el, hogy az angyalok meg­számlálhatatlan serege mindig készen áll szolgá­latomra. Egyetlen intésemre szent angyalaim biz­tos védelmébe kerültök. Jól jegyezzétek meg, hogy gyermekeimet senki sem szakíthatja el tőlem. "

Üzenetek a bűnbánatról



A Szűzanya mondja: "Gyermekeim! Csak a bűn­bánat által menthetitek meg lelketeket. Csak így nyeritek el Isten kegyelmét. Csak a bűnbánat által ajándékozza nektek irgalmát a jó Isten. Az ő ir­galma nélkül nem tudtok a Sátán hatalma alól megszabadulni. Bűnbánó lelkület nélkül testi és lelki veszélyben éltek. Ha viszont követitek a bűn­bánatra való felhívásomat és megtértek, elnyeri­tek a Szentlélek megvilágosító kegyelmét. Ez csak rajtatok múlik, gyermekeim. Ha bűnbánatot tartotok, Isten boldog gyermekei lehettek."



Isten végtelenül szereti az embereket. Azt várja tőlünk, hogy mi is szeressük őt, egymást és önma­gunkat. Amikor bűnt követünk el, végtelenül sze­rető Atyánkat bántjuk meg, s ezzel egyidőben va­lószínűleg valamely embertársunkat is megsért­jük, és megsebezzük önmagunkat is, mert enged­jük, hogy a bűn elszakítsa lelkünket éltető forrásá­tól. A szakadás nyomán azonnal megszületik a kí­sértés: elkeseredünk, mert elestünk, mert nem vol­tunk erősek a megpróbáltatásban, mert sikertelen­ség, kudarc ért minket. Minek gyónjak, mikor al­kalomról-alkalomra ugyanazokat a bűnöket soro­lom el? Visszahúzódunk önmagunkba, s ezer pótcselekvést keresve hagyjuk, hogy imaéletünk, szentségi életünk, hitünk zsugorodjon, míg végleg hűtlenné válunk - talán örökre.



Egy tündöklően tiszta lelkű fiatal kármelita apáca, Kis Szent Teréz, megmutatta, hogyan kell leküzdeni ezt a kísértést.



Kis Teréz felismerte, hogy megmaradni az elkese­redettségben egyenes út a hűtlenséghez. Megér­tette, hogy önmagától sohasem lesz képes olyan választ adni Isten szeretetére, amely méltó hozzá. Ö, akiben óriási vágy volt az életszentségre, tudo­másul vette erőtlenségét, hogy önmaga nem képes kitartani a jóban, s mivel nem látta megvalósítha­tónak, hogy az életszentségre saját érdemei miatt jusson el, a Végtelen Gyöngédség karjaiba vetette magát. Kis útjának jelszava: önátadás. "Hogy a tökéletes szeretet egyetlen aktusában éljek, át­adom magam..." Azt a megbízást adta szívének, hogy minden dobbanásával újítsa meg ezt az önátadást.



Ezzel a minden szívdobbanással megújított önát­adással Teréz megnyílt arra az ajándékra, amit csak Isten adhatott meg számára: mindent kapott, saját magát is, Istent is Istentől. Tehát nem meg­maradni a bűnben, hanem gyónni, gyónni, gyónni, hogy méltó szentáldozáshoz járulhassunk, mert csak a szentségi élet által tudjuk befogadni a leg­főbb ajándékot, Istent magát, mert ez az egyetlen esélyünk arra, hogy megtanuljunk megmaradni a jóban

Ima a fűkereszt csodáját adó Jézushoz

Megfeszített Jézus, aki a titokzatos fűkereszt cso­dáját adtad, neked adom egész sebzett múltamat. Szent Sebeidre és szenvedéseidre kérlek, mun­káld bennem az igaz bűnbánatot! A Szentlélek ki­áradása taszítsa el démonaimat, akik múltamba zárnak, akik miatt kételkedtem irgalmadban és végtelen hatalmadban. Jézus, tőled elég csak egy­szer kérnem, neked adom hát bűneimet, gyönge­ségeimet, bukásaimat, nem is sejtett hibáimat, s mindent, ami bennem szeretetedért kiált, hogy Te helyezd az Atya kezébe. Szabadítsd meg szívemet a szorongástól, érints meg új életre keltő szerete­teddel, hogy bátran, bizalommal álljak fel újra, s új lendülettel tegyem jóvá az elvesztegetett időt. Uram, vezess a belső imában, hogy nyugtalanság és félelem nélkül éljek, nem ismerve más gondot, mint azt, hogy teljesítsem Mennyei Atyánk aka­ratát. Adj nekem halló szívet, hogy a Szentlélek szavára hagyatkozva és a neki való engedelmes­ségben megtapasztaljam a Veled való szüntelen egyesülést!

Ámen.

Forrás: A titokzatos fűkereszt. Szent Gellért Egyházi Kiadó. Szeged, 2005.

http://www.kommherrjesus.de/maria-miterloeserin/sites/index-8.html

http://www.eisenberg.org/zp-gal/index.php

Dr. Géfin Gyula (teológiai tanár, Szombathely): A modernizmus

Szent X. Pius pápa a modernizmust Pascendi Dominici Gregis enciklikájában (1907) „minden eretnekség gyűjtőmedencéjének” nevezte, és követőit és terjesztőit „az Egyház belsejében működő rejtőzködő ellenségeknek, elvetemült újítóknak” nevezte. Az enciklika pontról pontra leplezi le ezt a veszélyes tévtant, ami gyökereiben írt ki minden vallást. Most az 1932-es magyar Katolikus Lexikonból a modernizmus rövid, de nagyon velős bemutatása következik.

---

A modernizmus egyházi értelemben a keresztény hit- és erkölcstannak helytelen alkalmazása a mai gondolkodásra és életre (amerikanizmus, reformkatolicizmus stb.). Különleges értelemben az az irányzat, mely a teológiát a modernség nevében Kant agnoszticizmusára akarja építeni. A modernizmus negatív része az agnoszticizmus, amely szerint az értelem csak az anyagi tárgyakat tudja megismerni, azoknak is csak érzékeinkben keltett hatásait. Az érzékfeletti dolgokról semmiféle ismeretet nem szerezhetünk, tehát Isten elérhetetlen értelmünk számára.
     A modernizmus pozitív része a fideizmus. Eszerint nem az ész, hanem a szív útján jutunk Istenhez. A lélek mélyén elemi erővel él a szükségérzet, a vágy Isten után. Ez kelti megfelelő körülmények közt a lélek felszínére a vallásos érzést. Ennek tudatosodásával a lélek átéli az istenséget, közvetlen kapcsolatba jut a végtelennel; ebben áll az Isten önkinyilatkoztatása.
     A hit (vallás) tehát nem külső isteni kinyilatkoztatáson alapuló, objektív okokra támaszkodó értelmi ítélet, hanem érzelem, amely bennünk születik (immanentizmus), melynek valóságát „szívünkkel” érezzük meg. Az értelem analizálja e homályos érzelmet, igyekszik fogalmakkal kifejezni, formulákba öltöztetni. E formulák, ha az Egyház szentesíti őket: a dogmák. Ezek azonban csak jelképei, tükrei nem a megismerhetetlen Istennek, hanem vallásos érzelmünknek, s minthogy ez a népek és korok kultúrájával, igényeivel fejlődik, a dogmák értelme is változik, fejlődik (evolucionizmus). Saját korában mindegyik vallás jó és igaz volt (relativizmus). A legtökéletesebb vallás a kereszténység, amely a Krisztus lelkében történt „kinyilatkoztatás” alapján áll.

A modernizmusban a kereszténység elemei új értelmet kapnak. A szentségek a szív ama vágyából keletkeztek, hogy hitünket érzékelhető módon valljuk meg. A Szentírás rendkívüli vallási élmények gyűjteménye. A hagyomány az előző idők vallásos tapasztalatainak megőrzése és továbbadása. Az Egyház az emberek ama lelkiszükségletéből keletkezett, hogy vallási élményeiket egymással közöljék, fenntartsák, terjesszék és hitük dogmatikai és liturgiai kifejezésére közös formulák megállapítása céljából tekintélyi jellegű hierarchiát teremtsenek. Az Egyház hatalmát a néptől kapja, és alá van vetve az államnak.
     A hit és tudomány közt nem lehet ellentét, mert a kettőnek birodalma egészen különálló. A tudományé az érzékelhetők világa, a hité az istenieké. Minthogy azonban a hit érzékelhető tényeket, személyeket áteszményít s önkényes hozzáadásokkal alakjukból kivetkőztet, ugyanaz a tény és személy tárgya lehet mindkettőnek. Így keletkezik a megkülönböztetés a hit s a tudomány Krisztusa közt.

A modernista, mint tudós, agnosztikus, tagadja Isten beavatkozását a történelembe csodák, kinyilatkoztatás stb. által, mint hívő viszont elfogadja ezeket: „fejével pogány, szívével keresztény” (Loisy).

A modernizmust Schleiermacher (†1834) és Ritschl (†1889) vitték be a protestáns teológiába, a katolikus teológiába leginkább a francia Loisy és az angol Tyrrell (†1909) akarták becsempészni. A szent Officium Lamentabili sane dekrétumával (1907) 65 modernista tételt kárhoztatott, X. Pius Pascendi enciklikájával (1907) ünnepélyesen elítélte a modernizmust, mint a kereszténység alapjai ellen irányuló eretnekséget; majd Sacrorum antistitum kezdetű motu propriójával elrendelte, hogy minden felszentelt pap letegye az antimodernista esküt.

forrás: KATOLIKUS LEXIKON 1932



Az antimodernista eskü
Bevezetés

Semmi nem új a nap alatt, még az eretnekségek sem. Nincs korunknak egyetlen olyan extravagáns, ultramodern tanítása sem, amit valahol, valaki, valamikor ne talált volna már ki, és ne próbált volna meg terjeszteni. Mégis vannak korunknak olyan egyedülálló, eddig soha nem volt speciális jelenségei, melyek a kizárólag ezeken a kérdéseken rágódó katolikus hívőket könnyen a kétségbeesésbe, sőt, szinte a meghasonulásba kergethetik. Mindannyian ismerjük e jelenségeket, nem is ezeket akarjuk itt felsorolni. Mindössze arra szeretnénk emlékeztetni, hogy korunk modernizmusa sem a II.Vatikáni Zsinat után keletkezett, hanem olyan tanítás, amit a pápák már csaknem 100 évvel ezelőtt lelepleztek és elítéltek.

IX. Pius és XIII. Leó pápa után Szent X. Pius pápa harcolt a legelszántabban e tévtan ellen. E harc részét képezte az az antimodernista eskü is, melynek szövegét az alábbiakban közöljük, s amelyet a II. Vatikáni Zsinatig minden nyilvánosan szereplő egyházi személynek le kellett tennie. Gondoljuk csak meg, minden 1965 előtt felszentelt pap köteles volt ezt az esküt letenni!

Az eskü szövegének ismertetése után Tóth Tihamér munkáját közöljük majd, amivel ő az antimodernista esküt bíráló liberális sajtótermékekre reagált. E cikk 1911-ben jelent meg – mégis, ami az Egyház ellenségeinek reagálását és a modernista vallás bemutatását illeti, akár íródhatott volna ma is. Tóth Tihamér írásából kiviláglik, mily eredménytelen volt utolsó szent pápánknak az az erőfeszítése, amellyel az Egyház belsejét rohasztó eme tévtannak akart gátat vetni.

Iusiurandum contra errores modernismi
az 1910. szeptember 1-én megjelent „Sacrorum antistitum” kezdetű motu proprio-ból

(Az antimodernista eskü) (ez a szöveg Jacques Ploncard d'Assac Le secret des franc-macons című könyvéből készült német kiadás 189. oldalán levő szövegének a fordítása)

      Én, N.N., szilárdan hiszek és elfogadok minden tanítást és minden egyes tant, melyet az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala megállapított, felállított és kijelentett, különösen a tanok azon fő részeit, melyek e kor eretnekségeinek ellentmondanak.

      Először: Vallom és hiszem, hogy Isten, minden dolgok kezdete és vége, az értelem természetes világánál, azaz „a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető” (Róm 1,20), vagyis hogy Isten a teremtés látható művei által, mint e teremtés oka bizonyossággal felismerhető és bizonyítható.

      Másodszor: Elismerem és elfogadom a kinyilatkoztatás külső bizonyítékait, vagyis Isten tetteit, elsősorban a csodákat és próféciákat, mint a keresztény vallás isteni eredetének szilárd és biztos jeleit és kijelentem, hogy ezek minden időben, így a jelenlegiben is, minden ember értelmének a legjobban megfelelnek, ahhoz a legjobban alkalmazkodnak.

      Harmadszor: Ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy az Egyházat, a kinyilatkoztatott Ige őrzőjét és tanítóját, maga az igaz és történelmi Krisztus közvetlenül és direkt alapította köztünk leélt földi életében, és azt Péterre, az apostoli hierarchia fejedelmére és a késői korokban az őt követő utódaira építette.

      Negyedszer: Az apostoloktól az egyházatyákon keresztül mindig ugyanabban az értelemben és ugyanazzal a jelentéssel korunkig áthagyományozott hitvallást feltétel nélkül elfogadom; ezért a legteljesebb mértékben elvetem a dogmák fejlődéséről szóló eretnek koholmányt, mely szerint ezek értelmezése a kor szerint változhat, s eltérhet attól, amit az Egyház azelőtt megfogalmazott. Ugyancsak elvetek minden tévtant, mely a Krisztus menyasszonya által hirdetett és általa hűen megőrzött tudást egy filozófiai koholmánnyal vagy az emberi tudat egy másik termékével – mely emberi igyekezettel folyamatosan alakul ki és a jövőben is végtelen fejlődésen megy át – akarja helyettesíteni.

      Ötödször: Abszolút igaznak ismerem el, és őszintén vallom, hogy a hit nem vak vallási érzület, mely a tudatalatti egyik rejtekéből a szív vágyától és az erkölcsileg formált akarat hajlamaitól hajtva tör elő, hanem az igazságnak a „hallás útján” (lásd: Róm 10,17) az értelemmel való valóságos elfogadása, mely által mi Isten, a Legigazabb tekintélye alapján igaznak tartjuk azt, amit nekünk a személyes Isten, Teremtőnk és Urunk mondott, kijelentett és kinyilatkoztatott.

      Mélységes tisztelettel alávetem magam, és tiszta szívből csatlakozom minden elítéléshez, kijelentéshez és előíráshoz, melyek a „Pascendi” enciklikában és a „Lamentabili” dekrétumban szerepelnek, különösképpen azokhoz, melyek az ún. dogma-fejlődésre vonatkoznak. Egyúttal elvetem azoknak a tévtanát, akik azt állítják, hogy az Egyház által képviselt hit a történelemnek valaha is ellent mondhat, és hogy a katolikus dogmák abban az értelemben, ahogy őket eddig magyarázták, nem hozhatók összhangba a keresztény vallás valódi alapjaival.

      Elítélem és elvetem ezenkívül azoknak az álláspontját is, akik azt mondják, hogy egy képzett kereszténynek kettős személyisége van, egy hívő és egy történész, mint ha a történésznek megengedhető lenne, hogy olyasmit állítson, ami a hívő hitével ellenkezik vagy olyan feltevésekkel álljon elő, melyekből az következik, hogy a dogmák tévesek vagy kétségesek, még ha direkt nem is tagadja őket.

      Továbbá elvetem a Szentírás magyarázatának és értelmezésének azt a módját is, mely az Egyház hagyományának, a hit és az Apostoli Szék normáinak mellőzésével a racionalisták kitalálásaihoz csatlakozik, és az éppoly szabados mint céltalan szöveg-kritikát az egyetlen és legfőbb szabálynak kiáltja ki.

      Azoknak a véleményét is elvetem, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a teológia-történet tanárának elsőként el kell vetnie minden olyan véleményt, mely a katolikus hagyomány természetfeletti eredetét vallja vagy azt, mely szerint az Egyház ígéretet kapott, hogy minden egyes kinyilatkoztatott igazság mindenkori megőrzéséhez isteni segítséget kap; ezután a tanár minden egyes atya írását tisztán tudományos szempontok szerint kell interpretálnia tekintet nélkül bármely megszentelt tekintélyre, és véleményét olyan szabadsággal kell megalkotnia, mint bármely más profán tárgyról.

      Végezetül általánosságban vallom, hogy oly messze állok, ahogy csak lehet attól a téveszmétől, mely a modernistákat arra az állításra ösztönzi, miszerint a szent hagyomány semmilyen isteni dolgot nem tartalmaz, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy azt panteista módon értelmezzék, úgy, hogy végezetül nem marad más a hagyományból, mint a történelem közönséges eseményeinek puszta leírása vagyis olyan emberek története, akik a Krisztus és apostolai által megkezdett iskolát az elkövetkezendő századokban saját szorgalmukból, ügyességükből és elképzelésükből folytatták.

      Ezért a legnagyobb eltökéltséggel életem utolsó leheletéig szilárdan fogom magam tartani az atyák hitéhez, az igazság biztos karizmájához, mely a püspöki hivatal apostoli utódlásában (in episcopatus ab Apostolis successione, lásd: Szent Ireneus) van, volt és lesz mindig; és nem azt vallom, ami a különböző korok képzettségének megfelelően jobbnak és alkalmasabbnak tűnhetne, hanem az atyák hitéhez ragaszkodom, melyet „soha más módon nem fogok hinni, soha más módon nem fogok értelmezni” (lásd: Tertullian), mint a kezdetektől fogva az apostolok által prédikált abszolút és változtathatatlan igazságot.       Fogadom, hogy mindezt hűségesen, csorbítatlanul és őszintén megtartom és sértetlenül megőrzöm, és ettől soha, se tanításban, se szóban vagy írásban el nem térek. Ezt fogadom, erre esküszöm, Isten és Isten Szent Evangéliuma engem úgy segéljen!

1933. – Banneux /Belgium/

A Szűzanya 1933. január 15-én jelent meg a Belgium déli részén található kis faluban, Banneux-ban. A mintegy 325 lakosú kis falu ma már kis várossá, és híres zarándokhellyé vált.

A Beco család 7 gyermeke közül Mariette volt a legidősebb (szül. 1921. március 25-én). Nem voltak vallásosak, de a Szűzanya sok mindent megváltoztatott életükben.

ELSŐ JELENÉS



1933. január 15. Vasárnap.

Sötétség és kemény hideg volt ezen az áldott vasárnapon, az esti órákban. A Beco család együtt volt. Várták, a reggel eltávo­zott tízéves Gyulát. Mariette az ablakon át kémlelődött. Egy hir­telenül felvillanó fénysugárra lett figyelmes. Először azt gondol­ta, hogy a szobában égő lámpa fényének tükrözését látja az ab­lakon. Ezért a lámpát átvitte egy másik szobába. Visszatérve az ablakhoz, a fénysugár nem tűnt el. Látható volt. Mariette, ekkor már nyugtalan volt. Édesanyját hívta. Így szólt:

"Édesanyám! Egy szépséges Hölgyet látok a fénysugárban”



Az édesanya nem vette komolyan Mariette szavát! Mégis kite­kintett az ablakon. Meglátta a fényt. Megijedt! Felkiáltott: "Biztos, hogy boszorkány!"

Mariette imádkozni kezdett. Majd kinézett az ablakon. Tisztán látta a csodálatos fényt és benne egy "Szépséges, Bájos Hölgyet!". Figyelte, és úgy vette észre, hogy kedvesen, szívélyesen inte­get, és hívja! Azonnal ki akart menni a kertbe, de édesanyja nem engedte. Bezárta a kijáró ajtót. Mariette, sírva visszatért, az ablak­hoz rohant, de a csodálatos fénysugarat és benne a "Bájos Höl­gyet" már nem látta. Eltávozott, és a fényesség is megszűnt.

MÁSODIK JELENÉS



1933. január 18. Szerda, este 19 órakor.

A hideg és hóval borított kertben Mariette térdelve, kezét összekulcsolva imádkozott. Várta a "Bájos Hölgy" megjelenését! Édesapja pedig izgalommal járt a kertben, hogy elűzze a boszor­kányt! De, sehol sem találta. Mariette elhagyva a kertet, kiment az útra, ahová a Hölgy hívta! Letérdelt a fagyos talajra, imádko­zott és várakozott. Az út mellett árok volt. Itt egy kis tócsát talált, melyet egy parányi vízforrás táplált. Mariette ismét térdre omlott, és íme, hirtelenül ott állott a "Bájos Hölgy"! Kedvesen köszöntöt­te Mariette-t, majd így szólt:



"Mártsd kezedet a vízbe!"



Mariette készségesen megtette. Kezét a vízbe mártotta. Megis­mételte a Bájos Hölgy szavait! Aki így szólt Mariette-hez:



„Ez a forrás nekem van fenntartva. Az enyém! Jó éjt, viszont látásra!”



És eltávozott! Mariette imádkozott tovább, és örvendezve, boldogan tért vissza, szegényes otthonába!





HARMADIK JELENÉS



1933. január 19. Csütörtök. Este 19 órakor.

Kellemetlen, csípős, hideg téli este volt. Mariette egy régi ka­báttal takarta be fejét, hogy védekezzen a hideg ellen. A kertbe sietett. A kis ösvénynél letérdelt, és imádkozott. Ezen az estén hatan kísérték el a találkozás helyére. Imádkozva várták a "Bá­jos Hölgyet”! Ő pedig jött, és mosolygott.

Mariette azonnal megszólította. Kérdezte:

„Ki Ön, szépséges Úrnőm?"

Az égi jelenés így válaszolt:

„A szegények Szüze vagyok!”



Óh, a szegények Szüze - ismé­telte Mariette a "Bájos Úrnő" szavát. A Szépséges Úrnő intésére Mariette elindult, és a forráshoz mentek. A forrásnál Mariette tovább kérdezősködött: "Szépséges Úrnőm! Tegnap azt mondotta, hogy e forrás nekem van fenntartva, az enyém."

A Szépséges Úrnő mosolygott.

Mariette magára mutatva, ugyanis azt gondolta gyermeki nai­vitással, hogy a forrás csak neki van fenntartva, az Övé. Az égi Szűz ekkor így szólt:



"Ez a forrás minden nemzeté. A betegek enyhítésére!"



Óh, minden nemzeté, a betegek enyhítésére - ismételgette az Úrnő szavait. - Köszönöm. Köszönöm! Az Úrnő pedig ezeket mondotta:





„Imádkozni fogok érted! Vi­szontlátásra!"



És eltűnt! Mariette nézte a "Szépséges Úrnőt!", és sírt. Ismételgette az el­hangzottakat. De nem tudta megérteni: "Hogy minden nemzet.. Azt sem, hogy a "Betegek enyhítésére!" A jelenés után, kísérőivel együtt, haza felé indult. Találkozott édesatyjával, és arra kérte, magyarázza meg, mit jelent az, hogy "Minden nemzet" és mit jelent az, hogy enyhíteni a betegeket"

Édesapja mindezeket megmagyarázta, Mariette pedig tele volt örömmel. Beszélt a találkozásról!









NEGYEDIK JELENÉS



1933. január 20. Péntek, este 19 órakor.

Mariette az egész napot ágyban töltötte. Egész éjszakán rosszul, nyugtalanul aludt. Reggel hat óra előtt felocsúdott, felkelt és felöltözött. Este, szokott időben, eltávozott, hogy találkozzon azokkal, akik megígérték, hogy elkísérik. Imádkozott mindaddig, amíg el nem érték a jelenés helyét. Rövid várakozás után a Szép­séges Hölgy megjelent. Mariette örvendezett, amikor meglátta az Úrnőt. Felsóhajtott és gyermeki szívének szeretethangján így szólt: „Szépséges Úrnőm. Mit óhajtana ön?”

A válasz így hangzott:



"Egy kis kápolnát szeretnék!"



S kitárta kezét, jobbjával megáldotta Mariette-t. Eltávozott! Mariette hirtelen rosszul lett. Elájult! Kísérői karolták fel, és vitték otthonába. Mariette, rövid időn belül visszanyerte Öntuda­tát. De a találkozásról keveset mondott!


A JELENÉS SZÜNETEL



A Szűzanya jelenése 1933. január hó 21-től február hó 11-ig szü­netelt.

Mindez súlyos megpróbáltatást jelentett Mariette számára. A falu népét is hatalmába kerítette a közöny, a gyanúsítás és vá­daskodás! Mariette azonban hűséges maradt! Mindennap, a szo­kott időben, imádkozott a kertben, nem számított a nagy hó, a kemény hideg. Elment a kis forráshoz is, imádkozott. Sokszor öt, hat rózsafüzért is elmondott. Egyedül, de mindig fáradhatatlan buzgósággal.







ÖTÖDIK JELENÉS



1933. február 11. Este 19 órakor.

Mariette reménye és hűséges várakozása beteljesült. A "Szép­séges Úrnő" 1933. február 11-én, szombati napon ismét meg­jelent! Mariette már az út melletti forrásnál volt. Térdre omolva imádkozott. Kezét megmosta a forrás vizében, és keresztet vetett magára! Az égi jelenés a következőket mondotta, a forrásnál:



„Jö­vök enyhíteni a szenvedést! Viszontlátásra!”



Mariette hirtelen felállt és sírva, sietett vissza otthonukba! Mi­vel egy kifejezést "enyhíteni" nem értette, az édesatyjától magya­rázatot kért, hogy mit jelent: "Szenvedést enyhíteni!"







HATODIK JELENÉS



1933. február 15. Szerda, este 19 órakor.

Három nap telt el a jelenéstől. A kíváncsiskodók elmaradtak. Csak három személy kísérte Mariette-t a forráshoz! A "Bájos Hölgy" most is kedvesen, szeretettel üdvözölte Mariette-t. Ő pedig örvendezve beszélgetett az Úrnővel. A társalgás folyamán megmondotta, hogy Louis- Marie Jamin káplán úr azt kérte: "Azzal bízott meg, hogy jelet kérjek!"

A Szűz így válaszolt:



„Higgyetek bennem, és én is hinni fogok nektek! Imádkozzatok sokat! Viszontlátásra!”



És egy titkot bízott Mariette-re. Eltávozott!







HETEDIK JELENÉS



1933. február 20. Hétfő este, 19 órakor.

Havazás és hideg téli este volt. Mindez nem zavarta Mariette-t. A havazás és hideg ellenére is letérdelt, és imádkozott. Nyolcan érkeztek hozzá a kertbe, hogy a jelenés helyére elkísérjék! Elhagyva a kertet, az úton kétszer is letérdelt, majd a forrásnál is­mételten, s a rózsafüzért imádkozta! A "Szépséges Úrnő" most kis időt töltött el, és ennyit mondott:



"Kedves gyermekem, sokat imádkozzál!"



Mariette teljesítette a Szűz kérését. Hosszan, kitartóan végez­te imáját: a rózsafüzért. Édesatyja ezen az éjszakán, még 22 óra 30 perckor is az ágy mellett találta, amint imáját végezte!







NYOLCADIK (UTOLSÓ) JELENÉS



1933. március 2-án. Csütörtök, este 19 órakor.

Mariette már a tizedik napja várta, hogy a "Bájos Hölgy" megjelenjen. Március 2-án, borongós, esős idő volt. Ezért szobájában maradt. Imádkozott. Este, esernyőt véve magához, elindult, hogy találkozzon Szépséges Úrnőjével. Találkozott. Az Úrnő megjelent. Most is mosolyogva, szeretettel köszöntötte, és beszél kezdett:



"Kedves Gyermekem! Én a Megváltó édesanyja, Istenanya vagyok! Imádkozzatok sokat! Isten veled, Isten veled!"



Kezét felemelte, és megáldotta Mariette-t, majd fényben eltávozott! Mariette sírt, zokogott. Hullatta könnyeit. Megsejtette, talán tudta is, hogy itt e földön már nem láthatja a Szűzanyát, Megváltó Édesanyját, az Istenanyát! Visszatérve a szülői házba elmondott mindent, de zokogása nem szűnt meg, mert lelkében ott sajgott a búcsúzás szava:



"Isten veled! Isten veled!"



A jelenések helyén Jamin atya kis kápolnát építtetett, melyet 1933. augusztus 15-én a Szűzanya mennybevételének ünnepén, Kerkhofs püspök áldott meg. Az ünnepi szentmisén mintegy 60 000 zarándok vett részt.

A főpásztor 1949 augusztus 22-én hivatalosan is kihirdette a Szűzanya jelenések valódiságát s így Banneux egyházilag elismert és engedélyezett búcsújáró hely lett.

Jamin atya egy imatársulatot is létre hozott, mely 1955-re már 2 milliós tagsággal bírt.



Az út melletti gyógyforrásnál a következő felirat olvasható:



„Egyetlen forrás Jézus Krisztus, akit a Szűzanya adott nekünk!”


IRODALOM: József, Balassay: A Szűzanya banneux-i jelenése. Balassay kiadó. Budapest, 2001.

A L'Osservatore Romano 2000. június 30-i, heti kiadásának szövegéből, Dr. Diós István által készített fordítás

A látnok Lúcia nővér levele:

"J. M. J.

Az 1917. július 13-án, a fatimai Béke-völgyben kinyilatkoztatott titok harmadik része:

Az én Istenem iránti engedelmességből - aki Őexcellenciája, a Főtisztelendő leiriai Püspök úr, valamint Ön és az én szentséges Anyám által adott erre parancsot nekem - írok Önnek.

A két, már korábban elmondott rész után Miasszonyunk bal oldalán, egy kicsit magasabban láttunk egy angyalt, bal kezében lángpallossal; szikrázva lángokat bocsátott ki magából, mintha föl akarná gyújtani a világot; de a lángok kialudtak, amikor találkoztak a Miasszonyunk felénk nyújtott jobbjából áradó sugárzással. Az Angyal jobb kezével a Földre mutatva hangos szóval mondta: 'Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!'

Egy igen nagy fényességben, ami Isten, láttunk 'valami olyasmit, mintha tükör előtt vonultak volna emberek', láttunk egy fehérbe öltözött püspököt 'akiről úgy gondoltuk, ő a Szentatya'. Sok más püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő ment föl egy meredek hegyre, melynek csúcsán nagy kereszt állt fatörzsekből, mintha hántolatlan paratölgy lett volna; a Szentatya, mielőtt odaért, egy félig lerombolt, félig düledező városon ment keresztül botladozó léptekkel, fájdalommal és aggodalommal telve imádkozott az út mentén heverő holtak lelkéért; fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt. Ugyanígy haltak meg egymás után csoportokban a püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők, különféle világi emberek, különböző társadalmi osztályokból és állásokból való férfiak és nők.

A kereszt két szára alatt két angyal állt, mindegyiknél kristály öntözőkanna, melybe összegyűjtötték a vértanúk vérét, s öntözték vele az Istenhez közeledő lelkeket.

Kelt Tuyban, 1944. március 1."