A Katolikus Egyházban zajló visszaélési válság során folyamatosan felmerülnek az okokra vonatkozó kérdések: Ferenc pápa a végzetes “klerikalizmust” akarja megjelölni kiváltó okként, egyes püspökök meg vannak győződve arról, hogy a gyermekek és serdülők kárára papok által elkövetett visszaéléseknek az egyház “rendszere” kedvez, mások kifejezetten a cölibátust akarják felelőssé tenni azokért.
Az Egyház egészének teljesen meg kell újulnia. “Kő kövön nem maradhat” – hangzik el, ami kissé túlzónak tűnik annak fényében, hogy az elmúlt hatvan év bűnelkövetői nem több, mint az ebben az időszakban tevékenykedő összes pap mintegy három százaléka. Úgy tűnik, elfelejtik, hogy a mai Egyház korántsem az a berögződött és megkövesedett szörnyeteg, aminek ezekben a kijelentésekben tűnik. Sőt, az Egyház inkább olyan forradalmon ment keresztül, amelyhez foghatót egész történelme során még nem látott.
Miközben a hatvan évvel ezelőtt véget ért II. vatikáni zsinat megerősítette a hierarchia külső formáját, a pápa és a püspökök egyházi vezető szerepét, valamint az egyház hagyományos hitét, egy olyan változást is elindított, amely valóban “nem hagyott követ kövön ” – az Egyház arca a felismerhetetlenségig megváltozott ebben a hatvan évben. És ezek a változások nem fejeződtek be – az igazság az, hogy ez a folyamat már régen kezelhetetlenné vált, hiszen a zsinat utáni Egyházban az engedelmesség struktúrái nagyrészt összeomlottak.
Az “új pünkösd” utáni évek
Róma még kiadhatja manapság a katolikus tanítás katekizmusát, amely nagyjából megfelel a két évezredes hagyománynak, de azt már nem tudja biztosítani, hogy ezt a katekizmust egyáltalán figyelembe vegyék a hivatalos akadémikus teológiában, nem beszélve a szemináriumokról és a hitoktatásról. Az egyháztörténelemben hatvan év nagyon rövid idő: ebben az időben, megállíthatatlan állandósággal, az addig a legsúlyosabb megrázkódtatásokat is túlélő Egyház sok helyen gyakorlatilag összeomlott.
Mégis, ha nem megtévesztés az egész, akkor a visszaélések nagy része éppen a zsinatot követő évtizedekben történt. Aki komolyan rákérdez ennek a katasztrófának az okaira, amely idővel hatalmasra nőtt, annak figyelembe kell vennie a “mikor” kérdését is – a II. vatikáni zsinat “új pünkösdjét” követő éveket.
A hierarchiától nem lehet ilyen vizsgálatot várni – maga a zsinat csak nemrég lett kanonizálva a két zsinati pápa, XXIII. János és VI. Pál szentté avatásával. Nyugdíjas otthonából beszélve a visszaélési botrányokról még XVI. Benedek sem mert arról szólni, hogy a zsinat utáni fejlemények milyen szerepet játszottak azokban.
Benedek csupán arra emlékeztetett, hogy ez az időszak egybeesett a 68-as lázadással – az úgynevezett “szexuális forradalommal”, amikor a ma is nagy tiszteletnek örvendő értelmiségiek azt vitatták, hogy a pedofíliát továbbra is bűncselekménynek kell-e tekinteni vagy sem. Amit nem említett, az az az állapot, amelyben a papság a zsinat utáni szétesés fejleményei következtében olyan helyzetben találta magát, amikor a politikai lázadás hatni kezdett rá.
A pap láthatatlanná válik
Utólag visszatekintve azonban pontosan ebben rejlett a katasztrófa. A minden tekintély aláásása és a szexuális forradalom egy olyan papsággal találkozott, amelyet megfosztottak minden olyan elemtől, amely fenntarthatta volna a fegyelmet. Szó szerint egyik napról a másikra felborult az a rend, amely addig jellemezte a pap mindennapi életét.
Eltűnt a reverenda és a papi gallér – a pap láthatatlanná vált a nyilvánosság előtt. Ejtették a napi szentmise celebrálásának kötelezettségét – csak a katolikus hagyományt ismerők tudják értékelni, hogy ez a napi gyakorlat, a gyakori gyónás kötelezettségével együtt milyen fegyelmi támaszt tud nyújtani. A teológiában és a papi képzésben vitatták, ha nem egyenesen tagadták a papság szentségi jellegét. A “Depositum Fidei”, a tulajdonképpeni hitletétemény amúgy is megtépázott volt. Minden, ami megbízható és kötelező érvényű volt, elavultnak számított.
A keresztény vallás igazságigényét ekkor már totalitáriusnak, erőszakosnak és intoleránsnak mondták a teológusok, akik az “aggiornamento” baljós zsinati jelmondatát felhívásként tekintették arra, hogy az egyházi tanítást folyamatosan a pillanat uralkodó hangulatának rendeljék alá. Különösen a papság szentségének fogalmát ítélték el. A hagyományos katolikus felfogás szerint a pap az oltárnál “in persona Christi” cselekszik – Krisztust testesíti meg a szertartás során, tehát semmiképpen sem “elnöke” a mise ünneplésének, ahogyan azt ma nevezik, mintha a szentmise egy pártgyűlés lenne.
Fegyelem és kísértés
Aki ma egy szemináriumban a papság katolikus és ortodox felfogását vallaná, a legjobb esetben is számíthat arra, hogy kinevetik. A mise liturgiáját, amelyet a korai kereszténységtől több mint 1500 éven át hagyományoztak át, felváltotta egy felforgató sietséggel megírt miserend, amely a rítus szentségét a lehető legnagyobb mértékben csökkentette, úgy, hogy egy protestáns aligha találna kivetnivalót az eredményben. A mai napig hallani a szemináriumokban, hogy a cölibátus hamarosan meg fog szűnni. Annak a teológusnak, aki azt a tanítást – beleértve a legutóbbi pápákét is – vallja, hogy az Egyház számára lehetetlen a nők felszentelése, ma nincs kilátása teológiai katedrára.
A legutóbbi pápák közül egyetlenegy sem állt ellen a katolikus papság eme eróziójának, még akkor sem, ha ex cathedra mást hirdetett. Nem azt kell mondani, hogy a klasszikus hagyományban élő pap nem válhat szexuális bűncselekmény elkövetőjévé – ilyenek minden időkben voltak, még szigorú szabálytartás mellett is -, de nagyon is mondhatjuk, hogy a hagyományos fegyelembe ágyazódott papnak könnyebb úrrá lenni a kísértéseken.
Ebben az összefüggésben egyenesen groteszk az a római feltételezés, hogy a pedofil bűncselekmények a “klerikalizmus” következményei – éppen az ellenkezője az igaz. Az Egyházon belüli, a zsinat utáni antiklerikalizmus az, amely tagadja a papság különleges szentségi helyzetét, és amely megfosztotta a papokat azoktól a fontos segédeszközöktől, amelyek segítik őket abban, hogy hűek maradjanak fogadalmukhoz.
A zsinat utáni visszaélési botrány püspöki kezelése érthetetlen, hacsak nem egy gonosz korporatív szellemet látunk munkálkodni, amely árnyékot akar vetni az Egyház műveire.
Sok katasztrófában a jóakarat is közrejátszik. Ebben az esetben a jóakarat egy olyan mentalitásváltozásból fakadt, amely az egész nyugati világot megragadta – egy nagyon általános nyugtalanság a “büntetés” szóval szemben.
Az irgalmasság csapdája
A modern társadalom már nem érzi legitimnek a büntetést – némi joggal, mert manapság egy általánosan kötelező erkölcsi kódexet legalábbis vitathatónak tartanak. A mai szemléletben a büntetés szöges ellentétben áll az irgalommal. Az egyház pedig irgalmas, mi más lenne?
Az irgalmasságot azonban, az Egyház e vitathatatlan jellemzőjét évszázadokon át másként értelmezték. A büntetés és az irgalom elválaszthatatlan páros volt. A büntetés az irgalmasság fontos eszköze volt.
Megnyitotta az utat a bűnbánat és az engesztelés előtt a bűnös számára – és csak ez nyitotta meg az utat az irgalom előtt, amely a bűnbocsánatban csúcsosodott ki – a mennyben, jól jegyezzük meg, nem a földön.
A zsinat utáni időszakban az egyház nagyon gyorsan kiesett ebből a gondolkodásmódból. A kánoni büntetőjogot tompították; az Egyház saját joghatósága, amely évszázadokon át büszkesége volt – még mártírjai is vannak a iurisdictionak, mint például Beckett Szent Tamás -, aludni tért.
A püspökök, a szánalmas gonosztevőt látva maguk előtt, aki sírva ült előttük, emberségesek akartak lenni – vagyis irgalmasok, bár a keresztény irgalom hiányos marad a veszélyeztetett lélekért folytatott küzdelem nélkül. Akik ma felháborodnak ezen a minden bizonnyal téves gyakorlaton, azt kifogásolják, hogy az irgalom az elkövetőkkel szemben mutatkozott meg, de az áldozatokkal szemben nem. Elfelejtik, hogy az áldozatoknak nincs szükségük irgalomra; ők annak ellenkezőjét követelhetik: az igazságot.
Hogyan kellene kinéznie a reformnak
Nem meglepő, hogy a visszaélési esetek növekvő száma miatt az Egyház reformját követelik.
De nem szabad elfelejteni, hogy mit jelentett az egyháztörténelemben jól meghonosodott “reform” kifejezés a II. vatikáni zsinatig: nevezetesen a fegyelem helyreállítását, a gyeplő megszorítását, a pazarlás megszüntetését és a hagyományos rendhez való visszatérést.
A II. vatikáni zsinat “reformjai” az egész egyháztörténelemben elsőként tértek el ettől a felfogástól; nem bíztak többé abban, hogy a hagyomány eléri a jelen embereit, ezért a gyakorlat és a tanítás általános enyhítésére támaszkodtak, anélkül azonban, hogy ezzel a pasztorális relativizmussal sikerült volna az embereket az Egyházban tartani. Nem a rítusaiban megdermedt és tanaiban megkövesedett Egyház az, amely a II. vatikáni zsinat óta folyamatosan erősödő folyamatként veszíti el a híveket, hanem egy olyan Egyház, amely a tanításban ellágyult és liturgikusan formátlanná vált. Nem a papok törtek meg egy életidegen szabály igája alatt és váltak visszaélőkké, hanem azok, akik most már évtizedek óta mentesültek az egyértelmű lelki felügyelet alól.
Most, hogy a zsinat utáni hatvan év “reform”-katasztrófája a maga szégyenletes méreteiben mindenki szeme előtt áll, a pápa és sok püspök, különösen a németek, nem tud mást mondani, mint hogy csak nem mentek elég messzire a katolikus proprium radikális lebontásában – ez a rövidlátó szabóra emlékeztet, aki ránéz egy össze nem illő nadrágra, megcsóválja a fejét és csodálkozik: “Már háromszor levágtam belőle, és még mindig túl rövid”.
https://invocabo.wordpress.com/2022/02/16/martin-mosebach-az-egyhaz-reform-katasztrofaja/
