Üzenet: Csendes kiáltvány

2022. február 4., péntek

Csendes kiáltvány

Az elmúlt héten elhalkultunk, az elérhető írások köre leszűkült. Egy-ügyűvé vált az oldal, csak olyan írások maradtak fenn, amelyek valamilyen módon kötődnek az Eucharisztiához, az Úr Teste iránti szükséges tisztelethez és imádáshoz, a vele szemben tanúsított gondossághoz, a hit által megkövetelt bátorsághoz. Ennek oka egyrészt a döbbenet volt, amelyet két laikus hívő által összeállított írás olvasása okozott, másrészt az írásban felvetett gondolatok következményeinek átgondolása.

A járvány kezdete óta sokan és sokáig küzdöttünk és küzdünk a nyelvreáldozásért. És mivel sokak számára kisebb-nagyobb küzdelmek árán megoldódott a kérdés, úgy tűnt, hogy minden rendben van, kialakul egy modus vivendi.

De vannak olyan pillanatok, amikor világossá válik, hogy nem haladhatunk tovább ugyanúgy, ahogy eddig, és vissza sem mehetünk azon az úton, amelyiken eddig jöttünk. Amikor rájövünk, hogy nem tehetünk úgy, mintha minden rendben lenne, mert nincs. Ez egy ilyen pillanat volt.

Két laikus írása kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: az egy Test tagjaiként a többi tag által gondatlanul végzett kézbeáldozások tömkelege következményeiben azokat is érinti, akik a legnagyobb tisztelettel járulnak szentáldozáshoz. Nemcsak a nehezen dokumentálható spirituális összefüggések és következmények miatt, hanem azért is, mert gyakorlatilag nem maradt Magyarországon olyan római katolikus templom, ahová úgy léphetnénk be, hogy közben ne kellene az Úr Testén lépdelnünk. A legutolsó falusi templomocskától a nagy bazilikáinkig mindenhol azt a kérdést kell megválaszolnunk a küszöbön:

Hajlandó vagy rátaposni az Úr Testére azért, hogy az Úr Testét magadhoz vedd?

A következő írás két részből áll: az első részben megfontolásokat olvashatunk a kézbeáldozás gondosságának szükségességéről, a második rész konkrét javaslatokat tár elénk az Eucharisztia gondosabb vételére kézbeáldozások során.

Akinek füle van, hallja meg, fontolja meg, cselekedjen! Ha nem teszünk meg mindent személyesen is azért, hogy változzon a jelenlegi áldozási gyakorlat, hamarosan nem lesz módunk a szentáldozásra, ahogy más szentségek vételére sem.

Megfontolások az Eucharisztia vételekor szükséges gondosságról

„Ha valaki aranyport adna neked, nem tartanád-e igen óvatosan, nehogy valami is elvesszen belőle, és megkárosodj? Hát akkor nem fogsz-e még sokkal jobban vigyázni, hogy még egy szemernyi se essen le abból, ami aranynál és drágaköveknél is értékesebb?”
(Aranyszájú Szent János)

Aggályosság-e az Oltáriszentség morzsáinak leejtése miatt aggódni?

Az aggályosság aránytalan és beteges aggodalmat jelent olyan valami miatt, ami nem valóságos, vagy olyan miatt, amit súlyosnak tartunk, pedig nem az.

A partikulák áldoztatás során tapasztalható leejtésének valószínűsége kísérletileg igazolható és tapasztalattal megerősített jelenség, tehát a valóságnak megfelel.

Az Oltáriszentség iránti gondosság előírás a papok számára. Az Úr testének gondatlan kezelését az Egyház hagyományosan szentségtörésnek, mégpedig szoros értelemben vett, tehát súlyos szentségtörésnek tartja, mert Krisztus személyét gyalázza meg. Isten szentsége elleni súlyos bűn, ami a hitet rombolja és megszüntetheti.

A pap számára csak a szent edények és a saját kezeinek megtisztításában az Oltáriszentség partikulái iránt megnyilvánuló gondosság van előírva?

„Valahányszor a pap ujjaihoz a Szentostya részecskéje tapad – és ez a Szentostya megtörése és az áldoztatás után fordul elő –, a pap tisztítsa le vagy szükség esetén mossa le ujjait a szent edények felett. Hasonlóképpen gyűjtse össze az áldoztató edényen kívül levő morzsákat is.“ (Római Misekönyv Általános Rendelkezései 278. pont)

A pap számára tehát nem csak kezének és a szentmise bemutatásához kapcsolódó szent edények megtisztítását írja elő, hanem az azokon kívül lévő morzsák összegyűjtését is.

Indokolható-e a hívek áldozásánál a partikulákkal kapcsolatos gondosság, netán az ő mentességük feltételezhető a papok számára előírt kötelezettség alól?

Ha a pap számára előírtnál kevésbé vagyunk gondosak a hívek esetében, akkor a pap által végzett gyakorlat értelmetlenségét is kell állítanunk. Ha ezt állítjuk, azt is mondanunk kell, hogy a sacrilegium nem bűn, vagy Krisztus nincs jelen az Oltáriszentségben, vagy nincs jelen a leejtett partikulában, ezzel azonban ellentmondunk az Egyház tanításának:

„Krisztus eucharisztikus jelenléte az átváltoztatás pillanatában kezdődik, és addig tart, ameddig az eucharisztikus színek megmaradnak. Az egész Krisztus van jelen minden egyes részében, oly módon, hogy a kenyér megtörése Krisztust nem osztja meg.” (Katolikus Egyház Katekizmusa 1377.)

Ha a kézbeáldoztatást az Egyház tette lehetővé, akkor nem az áldoztató papé vagy a híveké a felelősség a gondatlan és tiszteletlen áldozások miatt, hanem kizárólag az Egyház törvényhozóié?

A pápa és a püspöki karok engedélyt adtak sok helyen a kézbeáldozásra, és ahol megadták erre az engedélyt, ott nem tagadható meg súlyos ok nélkül a kézbeáldozás, de az ezzel kapcsolatos felelősséget nem vették le a papok válláról.

A kézbeáldozást elsőként megengedő VI. Pál figyelmeztetett arra, hogy áldoztatás során “Bármilyen eljárást is alkalmazunk, ügyelni kell arra, hogy az eucharisztia részecskéi ne hulljanak le vagy szóródjanak szét“. (Memoriale Domini instrukció 5. pontja). A kézbeáldozásra lehetőséget adó pápai indultum (engedmény) tehát nem a szentségtörés elkövetésére hatalmaz fel.

Az idevonatkozó legfőbb egyházi előírás, a Redemptionis Sacramentum a papoknak jogot ad arra, hogy bármikor megtagadják a kézbeáldoztatást, ha az Oltáriszentség védelme szükségessé teszi. Tehát a súlyos ok, ami miatt bármikor megtagadható az Oltáriszentség kézre adása, az Oltáriszentség megóvása a szentségtöréstől.

„Jóllehet a hívőnek mindig megvan a joga ahhoz, hogy saját választása szerint a nyelvére kérje a szent ostyát, ha egy áldozó – olyan régiókban, ahol a Püspöki Konferencia szentszéki jóváhagyással engedélyezte a kézbeáldozást – kézbe akar áldozni, a kezébe kell tenni a szent ostyát. Arra azonban különleges figyelemmel kell ügyelni, hogy az áldozó az áldoztató szeme láttára azonnal magához vegye a szent ostyát, és ne távozzon el kezében az Eucharisztiával. Ha a megszentségtelenítés veszedelme fenyeget, ne áldoztassanak kézbe.” (Redemptionis Sacramentum 92.)

Ha a pap egyéni mérlegelésétől és döntésétől függ, hogy mikor látja a megszentségtelenítés veszedelmét fenyegetni, akkor az ő felelőssége azt megakadályozni, tehát nem mentesül a partikulák tiszteletlen és gondatlan leejtése és megtaposása miatti felelősségétől sem.

Az Otáriszentség vételénél tanúsított magatartás származhat gondatlanságból és tudatlanságból is, miért válhatna bűnössé emiatt laikus vagy pap?

A felvetés látszólag egybehangzik a régi alapelvvel: „Non sunt peccata nolentium, nisi nescientium“, valójában nem, mert a törvény nem engedi meg az isteni törvénnyel szembeni tudatlanságot, ezért bárki, aki akár tudatlanságból vét „contra divinae legis sanctitatem,” bűnt követ el. Mert, ha valaki azt nem tudja, amit tudnia kellett volna, vétkes nem tudása miatt, a tudatlansága ugyanis hanyagságból, mulasztásból következett be: ha eleget tett volna kötelezettségeinek, tudnia kellene erről. A mulasztása pedig szentségtöréshez vezetett.

Ezt a hanyagságot papok esetében tovább súlyosbítja a hívek tanításának elmulasztása. Ezért a pap közvetlenül a sacrilegium okává válhat, és bűnrészese a sorozatosan elkövetett szentségtöréseknek.

Mit tegyen hát a pap, hogy egyszerre feleljen meg a kézbeáldozást lehetővé tevő és a szentségtörést tiltó legfelsőbb rendelkezésnek is?

Kitartóan tanítson az Oltáriszentség iránti tisztelet okairól, szükségességéről és módjáról.
Alakítson ki olyan áldoztatási gyakorlatot, amely elkerüli a megszentségtelenítés veszélyét.
A tiszteletteljes áldozás gyakorlatának általános elterjedéséig minden áldoztatás előtt jelezze a megkövetelt eljárást, majd pedig következetesen tartsa azt a megfelelő szinten.
Követelje meg, hogy a Szentostyát kézbe kérő hívek előtte vegyék magukhoz (ld. RS 92.), és tenyerüket megvizsgálva vegyék magukhoz a morzsákat is.

Milyen áldoztatási gyakorlat lehet, ami megszünteti az Oltáriszentség partikuláinak leejtését?

Az Eucharisztia külön eszközök nélküli gondos magunkhoz vétele

A legbiztosabb mód az Eucharisztia leejtésének megakadályozására és a szentségtörés elkerülésére áldozásnál a nyelvre fogadás. A kézbeáldozási gyakorlat megszüntetésében az Egyház sok évszázados tapasztalat alapján már egyszer levonta ezt a következtetést keleten és nyugaton egyaránt. A nyelvreáldozás több évszázados következetes gyakorlat, amelynek tartóssága miatt joggal feltételezhető a Szentlélektől való sugalmazottsága.

Kézbeáldozás során emberi korlátok miatt csak megközelítő biztonság lehetséges (észrevesszük-e a tenyerünkön lévő partikulát?), ezért kézbeáldozás esetén a címben jelzett mód a tenyér gondos megvizsgálását és a fellelt partikulák magunkhoz vételét jelenti.

2. Az Eucharisztia gondos vétele kiegészítő eszközök igénybevételével kézbeáldozásnál

Az igénybevett eszközök: kereskedelmi forgalomban kapható kisasztal, esetleg támla nélküli magasabb szék, fehér terítő, díszítés (dombornyomás) nélküli nagyobb méretű tálca, korporálé.

a./ Nagyobb létszámú áldozó esetén

A bemutatott elrendezés lehetővé teszi, hogy a hívek az Eucharisztia kézbe vétele után oldalra lépve – de a pap látókörében maradva – vegyék magukhoz Krisztus Testét, majd az oldalsó kisasztalokon lévő tálca vagy korporálé fölött simítsák le tenyerükről a partikulákat. Addig ne távozzon a hívő, amíg nem vette magához az Eucharisztiát, és nem törölte le kezéről a partikulákat a tálca fölött.

b./ Kisebb létszámú, egy sorban érkező áldozó esetén

A bemutatott elrendezés esetén az áldozó és a pap közé van helyezve a kisasztal, rajta a tálcával vagy korporáléval. Az Eucharisztia vétele után itt végzi el az áldozó a partikulák kézről való letörlését.

Az Eucharisztia vétele után itt végzi el az áldozó a partikulák kézről való letörlését.

A bemutatott módok mindegyike megvalósítható külön kisasztal nélkül is, ministráns által tartott nagyobb méretű tálcával is.

Áldoztatás utáni eljárás

Áldoztatás után a lehullott partikulákat össze kell gyűjteni a tálcákról, ezeket a szent edények purifikálása során a pap magához veheti, vagy a leejtett Szentostyákhoz hasonló eljárásban gondoskodik a méltó kezelésükről. A korporálék áldoztatás során való használata után azok tisztításáról ugyanolyan eljárásban lehet gondoskodni, mint a misézésnél használt korporálék esetében.