Részletek a „Hallgassunk a prófétákra” című könyvből
A prófétaságról
Tehát a jövendölés, a jövő eseményeinek előre való kijelentése nem is lehetséges?
Természetes szinten valóban nem!
Hogy mégis van jövendölés, arra bizonyság a kereszténység szent
könyve: a Szentírás. Az Ószövetség 45 könyvéből 17 prófétai írás.
De kik voltak a próféták?
Ma próféta alatt olyan személyt értenek, aki előre megmondja a
jövőt. Pedig e szó értelme kiterjedtebb. E görögből származó szó
értelme: „valakinek nevében beszélni”. A régi
zsidóságnál prófétának az olyan embert tekintették, aki Isten üzenetét
továbbítja embertársainak, tehát az ő nevében beszél.
Dehát
Isten valóban szól-e az emberekhez? Vagy legalábbis egyesekhez, az
általa kiválasztottakhoz? Miért ne szólhatna? Talán valaki megtilthatná
neki? Sőt, ha Ő értelmes lényeket, embereket teremtett, akkor kell is, hogy szóljon hozzájuk, akaratát, kívánságát velük közölje! Ezért is kezdődnek a Szentírás prófétai írásai rendszerint e szavakkal. „Szólott az Úr ... prófétához”.
Dehát
valóban Isten szólott-e hozzájuk? Nem saját maguk találták-e ki azt,
amit hirdetnek? E kérdést jogosan tehették fel velük szemben az emberek.
Ezért nekik szavaik isteni eredetét bizonyítani is kellett. A
prófétáknak szavaik igazolására az Úr két különleges eszközt adott: a
csodatevés adományát és a jövendölést. Ezek egyike sem származhat emberi
képességekből, tehát aki ezekkel bír, az tudását csak Istentől
kaphatta. A jövőt ugyanis egyedül csak Isten ismeri; nem csak
mindentudása miatt, hanem azért is, mert Ő tart kezében, hatalmában
minden változást.
A jövendöléseknek teljesedése tehát a
prófétai küldetés legnagyobb igazolása. Ezért is írta Ezekiel próféta:
„Amikor majd bekövetkezik a megjövendölt dolog (mert íme bekövetkezik),
akkor majd megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (Ez 33,33)
De a jövendöléseknek gyakran van egy másik célja is, hogy ti. kapcsolódnak a prófétai küldetés két fő feladatához. Ezek:
1. Az isteni tanításoknak, hitigazságoknak (kinyilatkoztatásoknak)
közlése: A kinyilatkoztatásokhoz kapcsolódó fó jövendöléscsoportok: a
Messiásról szólók és a világvégére vonatkozók.
2. A nép
figyelmezetése, erkölcsi irányítás, buzdítás a helyes életmódra. A
prófétai figyelmeztetéseknél gyakran előfordul, hogy azokban az Úr
egyszerre azt is közli, hogy milyen büntetés, csapás vár a népre, ha a
prófétai intést nem fogadják meg. (Pl. Jeremiás felszólításaiban a
babilóniai fogság megjövendölése.)
Alapigazság az, hogy a jövendölések sohasem az emberi kíváncsiságot kívánják kielégíteni. A jövő tudása Isten legmélyebb titkaihoz tartozik. Ő ebből csak akkor fed fel részleteket, ha ez egyúttal az Ő céljait és az emberek lelki javát szolgálja.
A jövő megismerése a keresztény tanítás szerint a Szentlélek Isten
ajándéka (karizma). Ebben Isten azokat részesíti, akiket erre
bölcsességében kiválaszt.
Prófétának
lenni legtöbbször terhes feladat volt. Mint ahogy élettörténeteikből
tudjuk, küzdeniük kellett meg nem értéssel, harcolniuk kellett
álpróféták megtévesztése ellen, üldöztetést kellett elszenvedniük, és
legtöbbjük vértanúsággal fejezte be életét.
Még egészen röviden arról, hogy miként kapták a próféták az isteni közléseket.
Mózes könyvében ezt olvashatjuk: „Ha valaki az Úr prófétája, annak
látomásában jelenek meg, ... és szólok hozzá.” (4 Móz 12,6)
E természetfeletti közléseket jellegzetességeik alapján három csoportba oszthatjuk:
a) látomások útján kapott képszerű ismeretek;
b) hallomás által kapott szóbeli közlés (esetleg látomás keretében);
c) sugalmazás, azaz a lélekben közvetlenül tudatosuló megismerés.
Akik
ily rendkívüli módon – akár elragadtatásban, akár anélkül – kapnak
Istentől ismereteket, azokat misztikusoknak nevezzük. E szó utal a
történések titokzatos voltára, melyet ők átélnek. Ha a közlés tartalma
embertársaiknak szól, és azokat ők hirdetik, akkor prófétálnak.
A kereszténység prófétái
Jézus
Krisztus eljövetelével alapvető változás állt be a prófétálásban.
Általa ugyanis teljessé vált az isteni kinyilatkoztatás, így többé nem
volt szükség további hitigazságok közlésére. Ezzel az első, és
legfontosabb prófétai feladatkör megszűnt.
De nem szűnt meg továbbra sem a második, a figyelmeztető prófétai feladat és a jövendölés adománya is fennmaradt.
A
kereszténység története bizonyítja, hogy időnként felléptek prófétai
adottságú emberek – férfiak és nők –, akik különleges (jelenésekben,
látomásokban kapott) isteni megbízásra, az evangéliumi tanítás egy-egy
elhanyagolt részére irányították a figyelmet szavakkal és életükkel.
(Ilyennek köszönheti sok szerzetesrend a megalapítását.)
Ugyancsak az egyháztörténelemben találunk bőséges példát arra, hogy
minden időben éltek olyan személyek, akik a jövőt bejelentették. Ezek
sora már az apostolokkal kezdődött (pl. Szent Pál is több ízben
jövendölt). Éppen ezért joggal tanította Aquinói Szent tamás: „A
jövendölés a Szentlélek adománya, mely az Egyházban az idők végezetéig
fennmarad.” A jövendölések is mindenkor az emberek lelki javára
hangzanak el. Akár figyelmeztetésekkel együtt, akár önállóan.
Szent Pál intő szavai: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet
ne vessétek meg. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg” (1
Tesz 5,20-21) és az emberi okosság is arra indít bennünket, hogy a
valódinak talált [egyházilag elismert] természetfeletti eredetű
közléseket megszívleljük. Hiszen ezek hozzánk, a mi érdekünkben szólnak.
Különösen
nagy ezek száma olyankor, midőn a történelem zavarai, erkölcsi
hanyatlás, hittől való elfordulás szükségessé teszi az emberek prófétai
üzenetek által való külön figyelmeztetését. Éppen ezért találunk ezekre sok példát az utolsó két évszázadban.
Ha
az utolsó időket vizsgáljuk, akkor azt kell látnunk, hogy az nem csupán
nagy, tragikus eseményekben bővelkedik, hanem azokat előre kijelentő
jövendölésekben, prófétai figyelmeztetésekben is. Sőt, még azt is
hozzátehetjük, hogy soha nem volt olyan történelmi időszak (beleértve a
régi zsidó próféták századait is!), melyről ennyi prófécia hangzott
volna el, mint éppen a mi korunkról.
De egyúttal azt is meg kell mondanunk, hogy még
soha nem fogadta a jövendöléseket, természetfeletti eredetű
megnyilatkozásokat olyan közöny, semmibevétel, mint éppen korunkban.
A prófétai figyelmeztetések hangját elnyomja a hírözön, ami a mai
emberre valósággal rázúdul. Emellett ki figyelne azokra a
jövendölésekre, melyek már évszázadokkal ezelőtt hangzottak el.
[szerk. megj.: A fenti cikket különösen a következő kijelentései miatt közöltem:
1) A próféták „valakinek a nevében beszélnek”, azaz Istennek azon
üzenetét tárják fel az emberek előtt, melyek azok lelki üdvét szolgálja.
– E nagyon fontos tény ismeretében fontos leszögezni:
Isten
soha nem küld olyan üzeneteket, melyeknek semmi értelme. Bár korunkról
nagyon sok jövendölés szól, de ezek közül a hitelesek mind régiek (lásd a
La Salette-i, Fatima-i, Quito-i, a Szent Nílus-féle jövendöléseket). A
legújabbak többek között éppen azért sem lehetnek hitelesek, mert vagy
semmi lényegesről nem szólnak, különösen nem a mai nagy hitehagyásról
(Medjugorje), vagy ha mégis szólnak, csak a régi ismert üzeneteket
szajkózzák.
2)
A cikk azon megállapításának, hogy „még soha nem fogadta a
jövendöléseket, természetfeletti eredetű megnyilatkozásokat olyan
közöny, semmibevétel, mint éppen korunkban” több oka is lehet. Az egyik
az, hogy csak a közelmúltban is teméntelen ok lett volna már, hogy Isten
elpusztítsa ezt a világot. Nincs olyan szent, olyan hittudós, aki ne
azt mondta volna, hogy olyan dolgok, mint amik ma tömegével történnek,
soha nem történhetnek meg, mert Isten nem engedi. Jóformán nincs olyan
mindig érvényesnek mondott természeti törvény, melyet ne rúgtak volna
már fel, és mégse történt semmi. Ha egy gyereknek sokszor mondják, hogy
elvágja az ujját, ha a késsel játszik, és a gyerek mégis játszik a
késsel, és mégse sérül meg, akkor egy idő után már egyáltalán nem fog
hinni az őt figyelmeztetőnek. Azt hiszem, az emberek eleinte jobban
tartottak a jövendölésektől (például 1950-ben a bajor Irlmaier szavaira
vagy 1996. június 6-án Amerikában), mint most, amikor a vég ugyan
bizonyára közelebb van, viszont bebizonyosodott, hogy az eddigi
figyelmezetéseknek semmilyen következményük nem volt.
3)
A cikk írója megállapítja: „Különösen nagy ezek [a jövendölések] száma
olyankor, midőn a történelem zavarai, erkölcsi hanyatlás, hittől való
elfordulás szükségessé teszi az emberek prófétai üzenetek által való
külön figyelmeztetését.” (Sajnos, a könyv ezután a hiteles, hithű
jövendölések mellett a mostani kétes, semmitmondó, a hitválság tényleges
okairól egy szót sem ejtő, sőt azokat elkendőző „jóslatokat” is
igazként tárgyalja. E sajnálatos tény ellenére az idézett megállapítása
helyes, ráadásul nagyon logikus.)
És éppen ezért elgondolkoztató:
Ugyanis, ha nem egy közvetlen isteni beavatkozás előtt állunk,
akkor soha annyi hiteles, igaz prófétának, jelenésnek nem kellene lennie
az Egyházban, mint éppen napjainkban! Csakhogy az Egyházban ma sem
szentek, sem próféták, se hiteles jelenések, se hiteles isteni üzenetek
nem fordulnak elő! A 20. század nagy szentjei vagy nagy személyiségei,
például Pio atya, Konnersreuthi Neumann Teréz, Henry Daniel-Rops,
mind-mind meghaltak a 60-as években. Lefebvre érsekkel szinte az utolsó
katolikus főpap is távozott ebből a világból.
Akármit is hoz a
jövő, nem alaptalan az a feltételezés, hogy ez a világ már nem hozható
rendbe, következésképpen lejárt a jövendölő szentek ideje, és elérkezett
azok kora, akik csak a közvetlen természetfeletti
segítséggel képesek kitartani. A Quito-i Szűzanya mondta: „Megmenekülni
ezen eretnekségek szolgaságából nagy akaraterőre lesz szükség,
állhatatosságra, bátorságra és az Istenben való nagy bizalomra. Ezek
mindegyike az Isten Fiának kegyelemteljes ajándéka lesz azok számára,
akiket Ő kiválaszt a helyreállítás munkájára.”
És ne feledjük
azt sem, ami Szent Nílus jövendölésében áll, ti., hogy a mi korunk
embereinek „senkitől sem lesz lehetőségük meglátni a tudás fényét”, és
hogy „akkor a végtelenül jó Isten látja az emberi faj bukását, és
megrövidíti azokat a napokat azon kevesek kedvéért, akik még
megmenekültek, mivel az ellenség még a kiválasztottakat is kísértésbe
akarja vinni”.
4)
Maeßen atya azt mondta, hogy nem csak Ferreri Szent Vince, de Nagy
Szent Gergely pápa is úgy gondolta, hogy az ő kora megérett az
Antikrisztusra, vagyis a végítéletre. Az atya úgy vélte, hogy mindkét
esetben igaz volt, hogy a régi világnak vége lett: a pápa korában csak a
barbár népek megtérése „húzta” ki a kereszténységet a válságból, Szent
Vince idejében pedig az új világok felfedezése, amivel új keresztények
milliói „születtek”.
Ha ezt a teóriát elfogadjuk, akkor a
2000-es év is fordulópont lehet az emberiség életében: rengeteg esemény
igazolja ugyanis, hogy az addig ismert világnak ekkor szakadt teljesen
vége, hiszen ami most van és ezután jöhet, az már egy „történelem utáni”
kor, száz százalékig szembe Istennel, a Teremtővel, az Ő parancsaival, a
teremtményeinek adott „használati utasításaival”.
Maeßen atya a
továbbélés lehetőségeként – hasonlóan a két szent korában történtekhez –
vagy a zsidók megtérésében vagy az ortodoxoknak a katolikus Egyházzal
való újraegyesülésében nevezte meg. Most azonban úgy tűnik, erre a
kettőre nemigen lehet már számítani. Sokkal inkább úgy néz ki, hogy a
szenteknek a mi időnkre szóló jövendölései ténylegesen megtörténnek, nem
csak „bizonyos értelemben”, ahogy Szent Vince és Szent Gergely
idejében. (katolikus – honlap. hu )
