Francesco Agnoli: Van különbség a zsidók és a mohamedánok Messiásról alkotott elképzelésében?

A jeruzsálemi Kneszet előtt felállított Menora egyik karján az önmagát Messiásnak kikiáltó Bar Kochba látható. Sokan vannak, akik elámulnak azon a mélyen gyökerező gyűlöleten, amit Itamar Ben-Gvir és Bezalel Smotrich izraeli miniszterek a keresztények ellen táplálnak – mindazonáltal a történelem magyarázatot ad e gyűlölet okaira. Krisztus előtt 4-ben a rómaiak vérbefojtottak egy zsidó felkelést. A zsidó nacionalizmus azonban ennek ellenére, sőt pont ennek következtében, ettől kezdve még erősebbé vált, és vele párhuzamosan a római fellépés is. A zsidó nép körében egyre nőtt egy politikai Messiás, egy katonai vezető fellépésének reménye, oly annyira, hogy a zsidók többsége emiatt nem ismerte el Krisztust a megígért Messiásnak. A zsidók véleménye szerint egy legyőzött semmi esetre sem lehet a várva várt Messiás. Az ő elképzelésük szerint a Messiásnak a római hatalmat le kellett volna győznie, és a világon létre kellett volna hoznia Izrael politikai uralmát. Csakhogy Jézus Krisztus nem politikai Messiás, nem alakítja át a történelmet egyetlen gesztussal. Hanem azok személyes életét, történelmét változtatja meg, akik követik Őt, és a paradicsomot nem az evilági, hanem a túlvilági életre ígéri meg. Ezzel kezdődött a nem-keresztény zsidók gyűlölete a keresztény zsidók ellen. Tarsusi Pál vált e fejlődés szimbólumává: egy zsidó, aki üldözi a keresztényeket, majd megtérése után a népek apostolává, valószínűleg a legnagyobb apostolává válik. Az első keresztény vértanúk zsidó származásúak és keresztények voltak; az első üldözők zsidók, akik nem ismerték el Krisztust a Messiásnak. Fivérek és nővérek, akik kölcsönösen megsebezték egymást. A Néró alatti első római keresztényüldözést, mint köztudott, a császári udvarban otthonos zsidó körök felbujtására rendelték el. Az itt látható képen Simon Bar „Messiás” látható. [„A kitörő felkelés támogatását Akiba ben Jószéf rabbi javasolta a zsidó tanácsnak, a Szanhedrinnek, és a felkelés vezetésére Simon ben Koszibát választotta ki, akit a Számok könyve 24,17 („Csillag tűnik fel Jákob (törzséből), jogar sarjad Izraelből”) alapján a messiásnak tartott, és akinek a Bar Kohba nevet adta. (A Bar Kohba név jelentése arámiul: „egy csillag fia”.)] Simon Bar Kohba megpróbálta újra felépíteni a templomot, és magát a Messiásnak kiáltotta ki. Ez Krisztus után 132 és 135 között történt. Bar Kohba a keresztények számára szörnyű kínzásokat rendelt el, hacsak nem tagadják meg és nem gyalázzák Krisztust (erről többek között Szent Jusztinus vértanú is beszámolt). Bar Kohba és hívei szerint ő a Messiás, és Krisztus csak csaló volt. Már az ő idejében megfogalmazták azt a központi imát, amelyben a zsidók Istentől a hitetlenek halálát kérik, akik alatt elsősorban a keresztényeket értették. Ekkortól válik szokássá a zsidóknál a kereszt előtti kiköpés is. A Bar Kohba vezette zsidó felkelést a rómaiak vérbe fojtják; a politikai felszabadítás ezzel végleg megbukott, a politikai Messiás kudarcot vallott. Két századdal később az aposztata Julianus császár lesz az, aki bár megvetetette a zsidókat, mégis szövetségre lépett velük a keresztények ellen, mert azokat még jobban megvetette. De neki, a császárnak, bár megpróbálta, sem sikerült a templomot újra felépítenie. Ez a kudarc a zsidók számára katasztrófát jelentett, a keresztényeknek viszont jel volt: Krisztus halála után a templom elpusztult, ami az Ószövetség végének és az Új kezdetének a jele volt. A tény, hogy senkinek ezután nem sikerült a templomot újra felépítenie, se Bar Kohbának, se Julianusnak, isteni jelnek számít. Vannak zsidók, akik szintén így gondolják. Ha nincs többé templomunk és nincs többé áldozatunk, akkor ez azt jelenti, hogy Isten büntet minket. És csakis Isten fogja eldönteni, mikor leszünk mi készek arra, hogy az Ígéret földjére visszatérjünk – ezek a zsidók lesznek évszázadokkal később a cionisták legádázabb ellenségei. De ezzel még nincs vége a történetnek. Krisztus után 613-ban Palesztina zsidó lakossága ismét fellázad az uralkodó hatalom, ezúttal a Bizánci birodalom ellen. Megnyitják a betörő ellenség, a perzsák előtt a város kapuit, magukhoz ragadják a hatalmat, brutálisan elüldözik a keresztényeket, és megint neki fognak a templom újjáépítéséhez. … De megint kudarcot vallanak, mivel 617-ben a perzsák elveszik a zsidóktól az előzőleg nekik adott hatalmat, és ismét a keresztényeknek adják. 629-ben aztán a bizánciaknak sikerül Jeruzsálemet visszafoglalni. De nem sokkal később megjelennek a mohamedán arabok, és ezzel a történet egészen más irányt vesz…. Izrael állam 1948-as megalakulásával a zsidók megint kettéoszlanak: már nem keresztény és zsidó zsidókká, hanem szekuláris, akár extrémista, akár mérsékelt cionistákká, és ortodox zsidókká. De ez már egy másik történet. A tény, hogy ma a jeruzsálemi izraeli parlament, a Kneszet főbejáratánál a „Messiás” Simon Bar Kohba emlékműve áll, a történelem szerepére, és a szekularizált messianiasztikus idea lényegére emlékeztet: az erő és a hatalom kultuszára. Vittorio Messori 1994-ben a Corriere della Sera újságban megjegyezte: „Nincs sok különbség a zsidó és a mohamedán látásmód között: E két vallás egyike sem ismer legyőzött Istent, aki megbocsát és az anyagi győzelem helyett a lélek győzelmét hangsúlyozza.”

(forrás: www.katholisches.info – 2025. december 11.)

https://www.katolikus-honlap.hu/2501/messias.htm