A szülőkre vágott ajtó ha újra nyílik
„Alig várom, hogy elköltözzem itthonról!" „Ha kiszabadulok innen, vissza se jövök soha!"
Ilyen
és hasonló mondatok, azt hiszem, valamennyiünk száját hagyták már el,
ha máskor nem, kamaszkorunkban, ha másét nem, az enyémet biztosan.
Furcsa
teremtmény az ember, mindig vágyakozik valamire, aztán amikor célt ér,
hirtelen megszűnik a hajtóerő és új vagy éppen teljesen ellentétes
dolgok után kezd el ácsingózni. Soha nem szerettem teljesen
elköteleződni, a túl szoros kapcsolatokat sem családon belül, sem
családon kívül. Túl független, túl emancipált lelkület adatott. Kellett a
saját felségterület. Igazi kamasz voltam, minden életkori sajátosságot
remekül produkáltam.
Húszas
éveim közepét taposva mégis azt tapasztalom, hogy ha bármilyen gondom,
problémám, gyötrelmem, kétségem, örömöm vagy bánatom van, egy helyre
fordulhatok teljes bizalommal, őszinte nyíltsággal: a családomhoz. A
legbiztosabb ponthoz, ami csak létezhet emberi életünkben. Emberek,
ismerősök, barátnők jönnek-mennek, a család viszont marad. Nem
morzsolódik le útközben, nincs olyan távolság, ami megkoptatná, nincs az
az idő, ami kikezdhetné.
Az
egykori nyűg igazi kinccsé lett. A régi teher most kiváltság. Jó érzés
azzal a biztos tudattal kelni-feküdni, küzdeni a mindennapokban, hogy
olyan közösséget kaptam családnak, amelynek minden egyes tagja igazi
csoda, ajándék Mellettem állnak, ha örülök, őszinte szeretettel élik meg
velem a boldog pillanatokat. Tértől és időtől függetlenül segítenek a
bajban, csapatmunkában oldjuk meg a nehézségeket, kacifántos
történeteinken együtt nevetünk. A nap huszonnégy órájában riasztható
mindegyikünk, nincs bánat, amit ne együtt viselnénk és nincs móka, amit
ne közösen hoznánk össze. Minden vita, nézeteltérés ellenére teljes
erőbedobással nyújtanak támaszt, adnak vigaszt.
Köszönöm,
hogy a Gondviselés ebbe a földi kis közösségbe helyezett. Köszönöm,
hogy olyan otthont adott, ahol mindig tárt karokkal, örömtől könnybe
lábadt szemekkel fogadnak. Köszönöm, hogy van olyan soha meg nem szűnő
kötelék, kis csapat, amely életem örök biztos pontja. Köszönöm a
kimondatlan elköteleződést, amely hozzájuk fűz. Az egyetlent az életben,
ami mellett nem tudatosan döntünk, amit nem érvek és ellenérvek
racionális egyeztetése után hozunk meg, amit csupán útravalóul kapunk,
az első percünktől az utolsóig: a családét.
Ahogy a mondás is tartja: néha el kell utaznunk, hogy hazataláljunk. Jelentem, megtörtént!
Szoták Orsolya
Forrás: parokia.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése