FELISMERVE ÖNMAGUNKAT A SZENTLÉLEK TEMPLOMA

„Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és hogy az Isten Lelke lakik bennetek?” (I Korinthus 3:16).

Testvérek, a Krisztus misztikus testéhez való tartozás tudatában állandó várakozásban tart bennünket, hogy bár titok, de az Atya Isten kinyilatkoztatta nekünk ezt a beolvadást. Ezért tartjuk magunkat állandó erőfeszítés előtt ezen az úton, hogy Krisztus felé hajoljunk, mert tudjuk, hogy az Ő gyermekei vagyunk, de minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy megőrizzük ezt az egységet Krisztussal, Édesanyánkkal és testvéreinkkel, hogy mindannyian a Szentlélek templomai legyünk.

Ez a nemzedék a Lélektől születve találja meg a szabadságot. Csak így lesznek képesek Isten akarata szerint cselekedni, aki az igazság által megvilágosítja elméjüket és szeretettel tölti el szívüket. Ennek a nemzedéknek fel kell ismernie a lényében lakozó Szentháromságot, és tiszteletben kell tartania a Szentlélek e templomát. LEGSZENTEBB SZŰZ MÁRIA, 2011.10.30.

Isten gyermekeiként teljes kézzel kaptuk az ajándékokat és az erényeket, és ebben a pillanatban nagyon sok testvérünk elfelejti, hogy az isteni Mindenhatóság minden nap életet ad nekünk. Mivel a zűrzavarban, amelyben élünk, elfelejtődik az Istentől származó Szeretet, a Szeretet erénye fel fogja ébreszteni valamelyik lelkünket, még a legkritikusabb pillanatokban is, és ez az erény arra fog vezetni bennünket, hogy segítsünk testvérünknek azokban a pillanatokban, amikor a legnagyobb szükségben van.

Szeretteim, egy képességekkel rendelkező testtel ismeritek magatokat, anélkül, hogy felfedeznétek a lelket, anélkül, hogy a szellem elérésére vágynátok, korlátozva magatokat azáltal, hogy az elméből, a gondolatból és a szívből éltek, így nagyon is emberek vagytok, és nem nagyon spirituálisak. Teljesen meggyökereztek a világiakban, megakadályozva, hogy Isteni Fényem elárassza őket Szentlelkem Bölcsességével, így meggátolva az igaz tudást, hogy az ember nem élheti azt a legteljesebb mértékben, ha nem egyesíti magát a szellemmel, hogy a világiak ne szennyezzék be őt. Lelkem azt adja az embernek, amit az ember szabadon hajlandó befogadni. JÉZUS KRISZTUS URUNK, 2016.11.06.

Három ellenségünk van tehát, három szövetségesünk, akik ugyanabban a háborúban állnak ellenünk: az ördög, a világ és a test. Ők hárman harcolnak a Szentlélek ellen, és különösen mindannyiunk ellen. És mindegyik a maga módján harcol: ha egy démon nem tud legyőzni minket, akkor jön egy másik, ha két démon nem tud legyőzni minket, akkor egy másikért mennek, ha három démon nem tud legyőzni minket, akkor egy másikért mennek, és így tovább és így tovább. Ezért tudjuk, hogy a démonok kollektíven cselekszenek, nem egyedül cselekszenek, és csapdába ejtenek másokat, hogy cinkosokká tegyék őket, hogy az ember ellen cselekedjenek, ezért a Szentlélek kegyelmének mindannyiunkban fel kell ébrednie, hogy segítsen bennünket abban, hogy inkább Isten felé és kevésbé a világiak felé hajoljunk.

Ismét arra hívlak benneteket, hogy őrizzétek meg szilárd és rendíthetetlen hiteteket, amelyet a mindennapi Eucharisztia, a kitartó imádság és a Szentlélek folyamatos kérése táplál, hogy mindig segítségetekre legyen, hogy képesek legyetek megkülönböztetni az ördög folyamatos csapdáinak jövés-menését, amelyek ebben az időben Isten gyermekeit támadják. LEGSZENTEBB SZŰZ MÁRIA, 2009.09.09.

A Szentlélek ígéreteinek fogadása

Ne érezzétek magatokat legyőzöttnek, emlékezzetek arra, hogy én veletek járok és vezetlek benneteket, mint a pusztában menetelő oszlop. Hallani fogjátok hangomat, Szentlelkem vezet és erősít benneteket. URUNK JÉZUS KRISZTUS, 2014.10.22.

A SZENT LÉLEK AZ Ő HITELESEKRE ELÖNTI AZT, AMIRE SZELLEMI ÉS TESTI SZÜKSÉGÜNK SZÜKSÉGES, hogy szembenézzenek azzal, amit meg fognak tapasztalni, ÉS MINDEN EMBERI LÉNYT TELJESEN FEL KÉSZÍTENI KELL, hogy MINDEN AJÁNDÉKÁVAL BEBEKÖTÖTTESSENEK (Jn. 14,26) SZENT SZŰZ MÁRIA 2023.03.06.

Gyermekeim, Szentlelkem lehelete száll rátok, hogy az életen való átkelés kevésbé legyen fájdalmas. JÉZUS KRISZTUS URUNK, 2014.06.08.

Imádság a Szentlélekhez
(A mi Urunk Jézus Krisztus adta, 2011.01.17.)

Legyetek igaz evangélisták, hűséges tükörképei magamnak a Szeretetemnek; ne legyetek homályos tükrök, ahol nem lakom. Kérjetek!


Szentlélek, az Atya és a Fiú szeretete,
jöjj, töltsd be ajándékoddal e teremtményedet.
Isteni ragyogás, Szent Tűz,
A tiszta testvériség kristályos forrása.
Keresztények élete, a gyámoltalanok botja,
Fény a sötétségben, melegség a hidegben,
Emeld fel szunnyadó lényemet, emeld hozzád lelkemet.

Jöjj, Szentlélek!
add meg nekem a Te Bölcsességedet, hogy egyenesen cselekedjek.
Adj nekem szent értelmet, hogy vonzzam testvéreimet,
Hogy ne érezzem magam felsőbbrendűnek embertársaimnál,
hanem legyek a legkisebb, hogy Te erővel támadhass fel.

Jöjj, vedd el elmémet és újítsd meg;
hadd legyek a Te hangod visszhangja.
és az isteni akaratban, ne a sajátomban tanácskozzam.
Adj erőt, hogy ne tántorodjak meg és ne álljak ellen, amikor Rád tekintek;
erőtől elragadtatva, hadd legyek hűséges apostol.

A Te tudásodnak, ó, Isteni Lélek, hadd legyek tükörképe,
Hadd keressem a Te dicsőségedet, űzd el tőlem a világiakat.
Hatolj be szívem legmélyebb bugyraiba.
és oltsd bele a Te jámborságodat.
Hogy ugyanazzal a Te szereteteddel szeressek.
Működtesd bennem az istenfélelem csodáját;
Adj nekem szomjúságot a lelkek iránt, hogy az Országért munkálkodhassak,
Dolgozni fogok az Országért.

Ó Szentlélek
áraszd belém az igaz szeretet ajándékát.
Köszönöm, Isteni Szentlélek, élj bennem teljes mértékben,
hogy szükségem tudatában teljes szabadsággal,
hívlak téged, hogy vedd birtokba az életemet.

Köszönöm neked, ó isteni jóság,
Szuverén Irgalmas, Szentséges Tűz.


Ámen.

Utolsó figyelmeztetés

Forrás: Russell Brand @ YouTube
This Is How They Plan To Control All Of Us, And It's Terrifying
https://youtu.be/Tj9j-EbllRU

(Pápai) Töviskorona

 

Ádám átkát Krisztus magára vette, a legrosszabb formájukban vállalva az átokban jelzett szenvedéseket: „Tövist és bojtorjánt fog teremni számodra… Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél.” Az arc munka miatti verítéke Krisztusnál vérrel verítékezés volt, a tövist és bojtorjánt pedig nem a föld teremte neki fáradozásai gyümölcstelen bosszúságaként, hanem az emberek mérték rá elkerülhetetlen szenvedésként. És ez a szenvedés nem törpült el a többihez képest.

A szentírásban tövisre használt megnevezések (LXX-ben: akanthas, tribolus ill. a héberben kotz, dardar) növénytani pontosítására sok írás született már, és bár botanikus sem vagyok, valószínűsítem, hogy a hozzáértők nem véletlenül választották ki a potenciális jelölteket – merthogy ebből több is van: a Szentföld valamiért igencsak gazdag szúrós, tövises növényekben… Ezek alapján úgy tűnik, hogy a magyar fordításban egyes számban szereplő tövis és bojtorján valójában általános megnevezése szúrós, tövises növényeknek – erre utal az is, hogy görögben többes számban állnak ezek a megnevezések. És mivel a Szentföld bővelkedik ilyen szúrós növényekben, Krisztus töviskoronájához is több növény adhatott tövist.

1870-ben Charles Rohault de Fleury megjelentette művét Krisztus Urunk passiójának eszközeiről. ebben pedig alapos emberként számbavette mindazon ereklyéket is, amelyeket Krisztus töviskoronájából valónak tartottak és tiszteltek, és ezek egy részét – kiváló építészhez illően – gyönyörűen le is rajzolta. Megkereste kora híres botanikusait is, majd kutatásait összefoglalva leírta, hogy a töviseket adó növények az ereklyék alapján Ziziphus spina-christi és Rhamnus lycioides voltak.

És bár ő jóval több ereklyét vett számba (103-at vizsgált meg saját maga), mint amennyiről Kálvin egyáltalán tudott, de mivel ő hívő ember volt, Kálvinnal ellentétben a tövisek nagy számából és a növények jellemzőiből nem arra következtetett, hogy minden ereklyeként tisztelt tövis „Megváltónk halála után nőtt”, tehát hamis. Fleury arra jutott, hogy valószínűleg nem a művészetben megszokottan ábrázolt koszorúként kell elképzelni a töviskoronát, hanem egész fejet beborító fonatként, egyfajta pileolusként, amelynek szúrós ágai kívülről vagy belülről voltak rögzítve a Notre-Dame-ban őrzött, tövisektől megfosztott, juncus nemzetséghez tartozó növényből font koszorúhoz. És mindezt két évtizeddel a torinói lepel vizsgálatának nyitányát jelentő Secondo Pia által készített első fotók előtt írta.

Ezt az elképzelést aztán megerősítették a torinói lepel huszadik századi kutatói, szerintük ugyanis ilyen töviskoronára utalnak az egész fejen lévő vérfolyások, amelyeket még aszerint is megvizsgáltak, hogy artériás vagy vénás vérzésre utalnak-e. De a töviskorona ereklyéinek Fleury által beazonosított növényeit is igazolták a leplen talált pollenek vizsgálatából, illetve a rajta felfedezett növények „lenyomatai” alapján. Ez utóbbi vizsgálat Izrael botanikai szaktekintélye, Avinoam Danin nevéhez fűződik (BOTANY OF THE SHROUD), aki szerint a leplen is fellelhető lenyomatok arról tanúskodnak, hogy a töviskoronát Ziziphus spina-christi, Rhamnus lycioides és – a bűnbánat színében virágzó – Gundelia tournefortii növényekből készíthették, éspedig olyan formában, ahogy azt Fleury feltételezte.

Danin ezeken kívül még sok növény lenyomatát azonosította a leplen, és ezek alapján megállapítható a lepel emberének halálának évszaka is, hiszen a lepel növényeinek virágzási idejében a közös metszet március-április hónapokra tehető.

A töviskorona fejbe fúródó tövisei által okozott szenvedésre vonatkozóan kutatók írnak arról, hogy az agyból kilépő háromosztatú ideg fizikai irritálása olyan rohamszerű, villámcsapásszerű fájdalmat okozhatott (trigeminus neuralgia), amely önmagában – más fizikai szenvedéstől függetlenül – is elviselhetetlen. A töviskorona által okozott szenvedés tehát nem holmi apró szenvedéske.

Mert úgy tetszett a Dicsőség Királyának, az erősnek, a hatalmasnak, a seregek Urának, hogy még hármas koronája is értünk vállalt szenvedését fokozza. És értünk vállalt szenvedése végtelenül fokozta dicsőségét.

Miután példát adott nekünk a szolgálat és szenvedés szelleméből, annak értelméből és értékéből, megmutatva, hogy miként kell a nyáj pásztorának életét adnia a nyájért, közel kétezer év után földi helytartói a dicsőség meg nem érdemelt jeleként mondtak le hivataluk közismert jelképéről, a pápai hármas koronájukról. Hatvan évvel ezelőtt ugyanis VI. Pál egy látványosan végrehajtott szegénységi rohamban eladta a pápai tiarát, hogy árát a szegények javára fordítsa. Tervezett álszegénységi roham, persze, hiszen végül amerikai katolikusok kapták meg tőle addigi adományaik jutalmaként, így a hivatkozott cél valójában hamis indoknak bizonyult.

A pápai tiaráról azt mondják, hogy hosszabb időszak alatt vált hármas koronává, de a korona hármassága csak a legnépszerűbb magyarázat szerint jelentette a pápa egész világra kiterjedő földi és lelki hatalmát (innen a pápai korona triregnum megnevezése is). De értelmezték azt a küzdő, szenvedő és diadalmas egyház, illetve a tanítói, törvényhozói és bírói hatalom szimbólumaként is.

De az értelmezés kulcsát valószínűleg Krisztus Urunk töviskoronájának hármasságában is kereshetjük, amelyre – a hármas számról lévén szó – szebbnél szebb és igazabbnál igazabb lehetőségeink vannak. Ezeken elmélkedve mindössze ’egy gondolat bánt engemet’: tudjuk, hogy Krisztus szenvedésének eszköze valójában a dicsőség koronája volt. De a pápai hármas tiara csak látszólag a dicsőség jele, valójában inkább a hivatallal együtt járó szükségszerű teher és felelősség, tehát a szenvedés jele. Véletlen lehet, hogy amikor hivatalának eme jeléről a tömegmédia nyitányához illő PR-akcióban lemondott a pápa, megkezdődött az Egyház szörnyű vesszőfutása? Mert onnantól kezdve a pápák nem voltak hajlandóak vagy nem tudták megfelelően ellátni a papi, prófétai és királyi feladataikat, nem adtak biztos irányítást, nem tanították és védték az igaz hitet, nem az Istentől kívánt igaz áldozatot folytatták minden korok örök szentmiséjében, hanem gyengekezű vezetőként engedték a hamisságot terjeszteni, nem erősítették meg a jókat, sokszor megjutalmazták a rosszakat, és kitalált, csinált liturgiát végeztetnek.

Ezért aztán kössön mindenki csomót a zsebkendőjére, aki megérni reméli még az Egyház dicsőséges megújulását, hogy el ne felejtse majd emlékeztetni majdani társait: szükséges a pápa fején lennie a hármas töviskoronának, különben minden katolikusnak aránytalan súllyal kell hordoznia azt saját fején.

https://invocabo.wordpress.com/2024/05/15/papai-toviskorona/

Üzenet az Isten Anyjától a Isten Szeretetének Fényes Csillagának és Tűzlilliomnak a Betlehem-kápolnában, Kanadában

 

2024. május 13

FÉNYES CSILLAG: A harmadik évtized eleje óta az elülső feszület nagyon fényes lett, és egyre fényesebb lett, mígnem a Feszület eltűnt és a Fehér Kereszt. A mennyezet és minden eltűnt, a Fehér Kereszt felszállt az égbe, és kinyílt az ajtó a kereszt közepén. Elsőként a kilenc arkangyal jön át, akik itt védenek minket. Lejönnek és elfoglalják helyüket a kápolna körül. Mindegyikükön van a harci egyenruha, és mindegyikük kardja van. Mindannyian magasan tartják őket az égen, és egybehangzóan azt mondják: „Ki hasonló Istenhez?” Most sok Angyal – sok-sok Angyal – követte őket és jött le. Elfoglalták a helyüket az egész kápolnában, a területen, mindenütt itt; tele van velük az ég. Túl sok mindent meg kell magyarázni – ezrek vannak, és gyönyörűek – mindenféle színben –, de mindegyiken harci egyenruha van, hogy harcba szálljanak és harcoljanak a Gonosz ellen.

És most jönnek a szentek, és az elsők, akik eljönnek, a régi idők tizenkét apostola, lemennek és elfoglalják a helyüket a bal oldalon. Mögöttük a Tizenkét Új Apostol áll – ők is elfoglalják a helyüket közvetlenül a Régi Tizenkét Apostol előtt, a bal oldalon. Most a jobb oldalon is látom, hogy sok nő jön, és átmennek a jobb oldalra, és elfoglalják a helyüket a jobb oldalon. Elöl tizenkettő van, és huszonnégy – még két tizenkettős sor huszonnégyre hátul. És most látom, hogy Pio atya jön és Szent József. Nagyon szép, mert sok-sok szent jön, és felismerem Szent Ferencet, mert valahogy meghajol felém, amikor belép, és túl sok a szent ahhoz, hogy mindegyiket megnevezzem. Felismerem Szent Terézt, és felismerem a Szűzanya anyját és atyját – Joachimot és Annát, és ez gyönyörű. Mindannyian feldolgozzák és elfoglalják a helyüket, a kápolna körül és a fellegekben is. Ez igazán gyönyörű.

Az utolsó három, amit átlátok, a három fatimai szent, Francisco és Jacinta. Ők hárman lefelé mozdulnak, és megfordulnak, és a kereszt felé fordulnak, letérdelnek, és most a kereszten keresztül jön a Boldogságos Anyánk. Nagyon sugárzóan néz ki. Fatimai Szűzanyaként jön. Koronája van – gyönyörű arany. A rózsafüzérje van a kezében. Nagyon szép látni a Szűzanyát. A fatimai Szűzanya szobrai nem adnak igazságot a Szűzanya szépségének ruháiban, és minden, ami ehhez tartozik. Ez igazán gyönyörű. Ekkor Édesanyánk éppen az Oltár fölé kerül, és Anya körülnéz az itt jelenlévőkön, és ez olyan, mint az Anya – mindannyiunkba hatol a tekintete, és Anyánk gyönyörű mosolya van, ahogy bennünk néz. Anya most megáld minket:

SZŰZANYA: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen."

„Üdvözöllek, Isten Szeretetének Fényes Csillaga, és még egyszer köszönöm, hogy válaszoltál Isten hívására. Mert oly sokan hívtak, és olyan kevesen jelentkeztek. A világ most olyan sötétben van. A gonosz a föld minden sarkában ott van, és zaklatja Isten gyermekeit, megpróbálja megviselni őket, és kétségbe vonni mindazt, amit ezekben az években hittek.”

„Ó, gyermekeim, az emberek olyan vakok. Nem hajlandók látni. A harmadik titok Fatimában a szemed előtt tárul fel, és mégis úgy döntesz, hogy nem hiszel. Kérlek benneteket, gyermekeim, hogy imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok. Mert nagyon sokan nem hajlandók meghallgatni anyjuk hívását. Nos, gyermekeim, minden ima fontos. Minden áldozat fontos. Mert minden az emberiségre fog esni, és a ti Istenetek a lehető legtöbb gyermeket meg akarja menteni. Nincs több vesztegetni való idő, gyermekeim, mert minden az ajtótok előtt van."

„Fiam egyháza mélyen a sötétségbe merült, és mindjárt mélyebbre fog menni. Mert sokan elutasítanak Engem, mint az emberiség Anyját. Annyi Kegyelem fog elveszni, mert gyermekeim hátat fordítanak Nekem. El fogják utasítani Fiamat és jelenlétét az Eucharisztiában. Áldozatát, amelyet újra és újra felajánl, hogy a mennybe vigyen, hogy jóvá tegye a bűneit. Napról napra újra szenved, gyermekeim.

„Tudom, hogy az emberi elme nem képes felfogni mindazt, amit Isten véghez visz, de biztosíthatom önöket, hogy Isten terve a szeme előtt bontakozik ki. És hamarosan sokan keserű könnyeket fognak sírni, mert nem hallgattak édesanyjuk hívására ebben az utolsó órában.”

„Ó, Gyermekeim, köszönöm nektek mindazt, amit felajánlotok Nekem. Nem érted. Egy ima, egyetlen áldozat sok mindent megváltoztathat. Egy imádság, Gyermekeim, szeretettel mondva, a Kegyelem hullámát küldi a földre, hogy kiszabadítsa gyermekeimet a láncokból, amelyek megkötözik őket . Miért vártok, ó, gyermekeim, nagy szenvedésre, mielőtt térdeteket Istenetek elé hajtanátok? Mert most biztosítom önöket, hogy a világ – a háború hamarosan az egész világon elterjed.”

„Ó, igen, gyermekeim, akkor is sokat fogtok vezekelni, ha nem akarjátok. Mert a te Istened visszavezet Hozzád a szenvedés által. Ezért olyan fontos, hogy imádkozz, mert szívedben vágyod rá. Gyermekeim, a mennyországnak sok szintje van, és minden, amit kínáltok, egy lépéssel közelebb visz a legmagasabb szinthez. Kérlek benneteket, gyermekeim, vegyétek ezt jól, mert arra vagytok elhívva, hogy elérjétek a magas szentséget. És ha szeretitek Fiamat, ahogyan kijelentitek, tetteitek tanúskodnak majd róla.”

„Ó, gyermekeim, ahogy a háború megy és terjed az egész világon, Istenetek sok megnyilvánulást fog hozni az emberiségnek, hogy visszahozza őket hozzá. Csodákat fogsz látni Istenedtől, amelyeket a szemed nem hisz. És még ez sem fog összetörni néhány megkeményedett szívet, gyermekeim. De gyermekeim, Atyátok terve tovább fog menni.”

„És tudom, gyermekeim, hogy mindannyian szívszorongást szenvedtek mindazért, amit Helytartómmal tesznek. De biztosíthatom önöket, hogy amikor a háború az egész világon elterjed, a Helytartómat erős karral hozzák előre, és senki sem fog csodálkozni azon, hogy Istentől jött-e. Mert nagyon jól fogják tudni, hogy Isten megmentette őt. És térdre kényszerítik mindazokat, akik megkínozták és beszennyezték. Keserű könnyeket fognak sírni, mert részesei lehettek volna Isten győzelmének, és úgy döntöttek, hogy hátat fordítanak a világi örömöknek.”

„Gyermekeim, az visz előre titeket, ha feláldozza magát a felebaráti szeretetért és Isten szeretetéért. Ne számoljátok, gyermekeim, az árat, amit fizetnie kell. Mert biztosíthatlak, jutalmad nagyobb lesz minden szenvedésednél. Szeretlek titeket, gyermekeim, és kérlek benneteket, imádkozzatok, hogy ne fordítsanak hátat Anyjuknak, és ne utasítsák el Fiamat a Szent Eucharisztiában. Kicsinyeim, imádság Harcosaim, Igazság Harcosaim, ezt a két dolgot teljes szívetekkel és teljes erőtökkel kell megvédenetek. Mert a te Istened arra hívott el, hogy védd meg ezeket érte. És ez a nagy Győzelem a kicsik által érkezik el az Egyházhoz és Szeplőtelen Szívemhez. Tudom, gyermekeim, az emberi elme nem tudja felfogni Isten dolgait, de bízhattok Édesanyátok szavaiban. Meg tudod teljesíteni, amit Ő kér tőled, mert nagy dolgokra vagytok elhívva.”

„És nem kell aggódnotok, gyermekeim, mert Isten kiárasztja rátok Szentlelkét. És megkapja az összes fegyvert, amelyre szüksége van a gonosz elleni küzdelemhez ebben a világban. Csak készségesnek kell lenned, és Isten támogatni fog téged becsületére és dicsőségére."

FÉNYES CSILLAG : Anya most körbejárja a kápolnát. Odamegy Bright Starhoz, megcsókolja a homlokát, és keresztet vet a homlokára. Anya most mindenkihez elment a kápolnába. Ugyanezt tette minden jelenlévővel. Anya visszaköltözött előre, és azt veszem észre, hogy Anya fején sok Fény érkezik a koronából, de ez nem a fatimai Szűzanya koronája. Ez a korona, amit tegnap feltettünk Anya fejére. (Anyák napján, május 12-én volt májusi koronázási ünnepség). De a korona, amely a fején van, bár tudom, hogy tegnapi, gyönyörű arannyá változott. És fehér arany van benne a leveleken és a virágokon keresztül, és a virágok mind valódiak. Érezni lehet a parfümöt, hogy olyan gyönyörűek. És anya mosolyog, és újra felemeli a kezét.

SZŰZASSZONY : + „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen.”

„Ó, igen, gyermekeim, én mindent tudok, és ez a kis szeretetcselekedet elküldte a kegyelmet az egész világon, hogy segítsen gyermekeinknek. Azért mutattam meg neked ezt a példát, hogy megértsd, minden apró dolog, amit felajánlasz, megmenthet egy lelket. Kérlek benneteket, gyermekeim, reggel, amint felébredtek, ajánljátok fel nekem azt a napot, mert annak a napnak minden pillanatát Istenetek dicsőségére és dicsőségére fogom használni."

„Egész nap, gyermekeim, nem kérlek benneteket, hogy nap mint nap maradjatok a kápolnában, de arra kérlek benneteket, hogy emlékezzenek Isteni Fiamra, miközben a napotokon mész. Minél többet gondolsz Isteni Fiamra, annál több kegyelmet érhetsz el napi feladataid során. Nagyon szeretlek benneteket, Gyermekeim, és arra kérlek benneteket, hogy hallgassátok meg Édesanyátok könyörgését, hogy együtt még sok-sok gyermeket megmentsünk."

„A háború előrehaladtával gyermekeim, sok papot és püspököt áldoznak fel Isteni Fiamért. Ezért arra kérlek benneteket, hogy ne feledjetek imádkozni minden bíborosért, püspökökért és papokért, mert sokat fognak szenvedni, ahogy Isten terve kibontakozik a világ előtt. Külön áldást küldök most, fiam, Helytartómnak, mert szeretném, ha tudná, hogy én mindig mellette vagyok. Tudom, fiam, hogy vágysz erre a pohárra, ha elmúlik tőled, akkor megtenné. De fiam, tudom, hogy aláveted magad Atyád akaratának, ahogyan Isteni Fiam tette a Gecsemáné kertjében. Légy békében, fiam, és tudd, hogy a győzelem nincs messze. Vannak, akik már azt tervezik, hogy a segítségedre lesznek, és nem kell sokáig várnod, fiam, Szavaim beteljesedésére. Légy erős, fiam, mert Isten megment téged."

FÉNYES CSILLAG : Anya most felemeli a kezét, és meg fogja áldani az egész világot. Azt mondta:

Szűzanya : „Áldom ezt a világot, és arra kérem Isteni Fiamat, hogy űzze ki mindazt a rosszat, amely gyermekeimet láncban tartja, hogy elhagyják bűnös útjaikat, és visszatérjenek Istenükhöz. Megáldalak mindnyájatokat: + Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen.”

– Maradok, fiam, az imák végéig.

TŰZLILIOM : Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen. Az imák kezdete óta láttam minden igaz ember összegyűlését, aki követi az igazságot. Egymásba gyűlnek, és van egy szivárvány, ami körbejár, nem csak egy boltív, hanem egy egész kör, és ők a közepén vannak. Védve vannak. Rózsafüzéreiket az ég felé emelik, és segítségért könyörögnek, de ugyanakkor megnyugszik a szívük.

A távolban, a láthatáron, nagyon közel látom az új korszakot. Látom az Új Jeruzsálemet, amint felemelkedik, a távolban, és látom az átutat – mindannyiunkat, akik ebben a körben vagyunk. Mindezeken a dolgokon át kell mennünk, elöl, oldalt, mögöttünk van, és mégis védve vagyunk. Minden akadályon van egy út. Látom, hogyan megyünk át, hogyan nyílik meg; Angyalok védelmeznek minket – és valahogy túljutunk ezeken a nehézségeken, háborúkon, vagy bármin, ami az utunkba kerül, és eljutunk a végéig. Elöl… vezet minket, mi pedig követünk, nem riasztva a nehézségektől.

A végén látok minket – mindazokat, akiknek sikerült. Vannak, akiket korábban felvesznek, de sokan azok közül, akik hisznek, eljutnak a végére – és ez olyan csodálatos jutalom a végén, ahol teljes béke, boldogság van –, ez leírhatatlan, és én is érzem.

Ennyit kell mondanom – hogy leírjam a mai napot.

Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Joseph Ratzinger szerepe a II. vatikáni zsinat forradalmi felfordulásában

 

Mint minden neokonzervnek, az én polcomon is rendben sorakoztak Ratzinger művei, amelyekből kiváló “ügydöntő” idézeteket lehetett prezentálni. Visszafogott és szerény embersége, tudós alkata rendkívül szimpatikus volt, ezért sok idő kellett annak belátásához, hogy ő nem a probléma megoldása, hanem annak része volt, sőt egyik előidézője is. Pápaként egyetlen igazán sorsdöntő lépése annak kimondása volt, hogy a régi rítusú szentmise sosem volt betiltva, és azt sosem lehet betiltani. De ahogy ez, úgy sok egyéb intézkedése is csak erőtlen nyitás volt az igazság felé: még ha jól is látta az irányt, nem volt ereje következetesen végigvinni azokat. Ezért jogos kérdés az, amit egy jeles budapesti plébános válaszolt nemrég a gyereke nyelvre való elsőáldozásáért lobbizó családapának, aki XVI. Benedek példájával és idézeteivel igyekezett a kívánt hatást elérni: „Ha Benedek pápa komolyan gondolta, hogy csak nyelvre szabad áldozni a híveknek, miért nem tette kötelezővé azt az egész Egyházban?”. Dr. Maike Hickson még 2020-ban megjelent írása abban segíthet, hogy aki tényleg szeretné megérteni, hogy miért nem volt képes erre XVI. Benedek, megérthesse. Persze tudom, hogy a gyász első fázisa a tagadás, a második pedig a düh…

Peter Seewald meghatározó életrajza, a XVI. Benedek: Egy élet részletesen bemutatja Joseph Ratzinger professzor II. vatikáni zsinat előtt és alatt játszott fontos szerepét. Az ő befolyása hozzájárult ahhoz, hogy a zsinat iránya, hangneme és témái forradalmi módon megváltozzanak. Képes volt például megváltoztatni a Kinyilatkoztatás forrásainak egyházi bemutatását, segített elvetni a Szűzanyáról szóló önálló sémát, ellenezte az “antimodernista szellemet”, és támogatta a népnyelv használatát a szentmisén. Ahogyan maga Seewald egy nemrégiben adott interjúban nyilatkozta: Ratzinger segítette “a modernizmus előretörését az Egyházban”, és “mindig is progresszív teológus volt”.

Peter Seewald német újságíró, aki felnőttként tért vissza a katolikus hithez, több könyvet is publikált Joseph Ratzingerrel együtt, és többször is interjút készített Benedek emeritus pápával ehhez a részletgazdag életrajzhoz. Mivel ez az életrajz a magával Benedekkel készített számos interjú eredménye is, Ratzinger életéről szóló hiteles beszámolónak tekinthető. Seewald, bár nyilvánvalóan a nyugalmazott pápa közeli munkatársa, nagyfokú becsületességgel kutatta Joseph Ratzinger életét, és nem zárkózott el attól sem, hogy néhány kritikus megjegyzést is tegyen Ratzinger II. vatikáni zsinat alatti kiemelkedő szerepével kapcsolatban.

Ratzinger, a progresszív

Idén (2020) májusban új életrajzáról a Süddeutsche Zeitung című német lapnak nyilatkozva Seewald bemutatta Ratzinger szerepét a zsinat alatt és után. “Határozottan igaz, hogy az ő ösztönzései annak idején hozzájárultak a modernizmus előretöréséhez a katolikus egyházban” – magyarázta, hozzátéve, hogy Ratzinger “az elsők között volt, aki a zsinat visszaélései ellen is felszólalt”.

Seewald ezután kitért arra az állításra is, hogy Ratzinger a zsinat után “konzervatív fordulatot” vett. Kifejtette, hogy “a narratíva része” volt “Ratzinger fordulata”, “a korábbi progresszív árulásáról, aki reakcióssá vált”. De – mondta Seewald – “ilyen fordulat soha nem történt”. “Ratzinger mindig is progresszív teológus volt” – folytatta az újságíró – “csak a progresszív fogalma mást jelentett, mint ma: a ház korszerűsítését, nem pedig lerombolását”.

Azt, hogy Ratzinger modernista volt, a doktori disszertációjának elolvasásával és vizsgálatával 1956-ban megbízott két professzor egyike is állította. És ez a professzor – Michael Schmaus professzor, a müncheni egyetem vezetője – visszadobta Ratzinger tézisét. Mint Seewald írja, Ratzinger kézirata mindenféle kritikai észrevételt tartalmazott. Schmaus “világossá tette – írja Seewald -, hogy ezt a fiatal teológust modernistának tartja. “Schmaus már-már veszélyesnek tartotta őt” – emlékezett vissza Eugen Biser, Karl Rahner utóda a Romano-Guardini- tanszéken – “Ratzingert olyan progresszívnak tekintette, aki megingatja az erős bástyákat.”. Egy másik kortárs egyetemi kolléga, Alfred Läpple emlékezett arra, hogy Schmaus azt kifogásolta, hogy Ratzinger kerüli a “pontos definíciókat”, és ő ezzel maga is egyetértett, mondván, hogy Ratzinger teológiája “az érzelmek teológiája”. “Schmausnak igaza volt – folytatta ez a tudós -, hogy ő [Ratzinger] túlságosan érzelmes. Hogy mindig új kifejezéseket talál ki, és élvezi, hogy egyik megfogalmazásból a másikba lép át”.

Az egyetemi bizottság más tagjai, akik úgy döntöttek, hogy lehetőséget adnak Ratzingernek a kézirat átdolgozására, Seewald szerint szintén “Ratzinger veszélyes modernizmusáról beszéltek, amely a Kinyilatkoztatás fogalmának szubjektivizálásához vezet”.

Az egyetem kegyelmének köszönhetően Ratzinger kapott egy második esélyt, fogta kéziratának azt a részét, amelyet Schmaus professzor a legkevésbé kritizált, és önálló értekezést készítve belőle, újra benyújtotta doktori disszertációját. Ezúttal átment, bár Schmaus professzor még a szóbeli prezentációján is nagyon fel volt háborodva a szavain.

Progresszív nézetek a zsinat előtt

Amint Peter Seewald rámutat, Ratzingernek nagyon fontos szerepe volt a II. vatikáni zsinat előtt a változásokra és reformokra nyitott hangulat és légkör kialakításában. Íme néhány progresszivista nézet, amelyet Ratzinger akkoriban, a zsinat kezdete előtt képviselt:

Posztdoktori értekezésében az “Isten népe” fogalmán dolgozott; ez a fogalom aztán fontos szerepet játszott a zsinaton.

– A Kinyilatkoztatás fogalmának új értelmezése mellett érvelt; míg a hagyományos felfogás szerint a Kinyilatkoztatás két forráson – a Szentíráson és a Szenthagyományon – alapul, ő amellett érvelt, hogy a Kinyilatkoztatásnak valójában csak egyetlen forrása van: Isten Igéje (Dei Verbum lett aztán az új zsinati szöveg címe is, miután Ratzinger sikeresen dolgozott a téma eredeti sémájának elvetésén; a Kinyilatkoztatás egyetlen forrásának ez a homályosabb fogalma úgy is értelmezhető, hogy Isten ma is folyamatosan szól hozzánk, és ezért a Kinyilatkoztatás nem ért véget az utolsó apostol halálával. Egy ilyen felfogás nyitott lehet a Kinyilatkoztatás dinamikus megértése felé). Erre mondta neki Schmaus professzor a doktori disszertációjának szóbeli védésén jelen lévő hallgatóság előtt, hogy “szubjektivista módon értelmezi a Kinyilatkoztatást”, ami “nem igazán katolikus”. Ratzinger tanulmányozta Szent Bonaventura nézeteit ebben a kérdésben.

– Már ekkor megmutatkozott a nyitottsága más vallások iránt; például amikor az 1950-es években a hinduizmusról tartott egy kurzust, Ratzinger azt állította, hogy “a hinduizmusban is Isten Lelkének működését látjuk” – írja Seewald, aki hozzáteszi, hogy ezek a gondolatok “lényeges pontokban megelőlegezték a Nostra Aetate, a zsinat világvallásokról szóló dekrétumának kijelentéseit”.

Ratzinger később örömének adott hangot, hogy ilyen korán tanulmányozta a hinduizmust, és hogy e vallás “kultikus és misztikus” aspektusával is foglalkozott, mert “amikor a vallásközi párbeszéd kialakult, már némileg felkészültem”.

– Volt “érzéke a misztikushoz, amit inkább megpróbált elrejteni”, Seewald szerint ezt Hans Urs von Balthasarban találta meg.

– A népnyelv misén való használata mellett volt, és a hívek fokozott részvételét szorgalmazta; egyszer bírálta, hogy a püspököket “néma megfigyelői szerepre kárhoztatták” a zsinat nyitó miséjén, és sajnálkozott, hogy “nem igényelték a jelenlévők aktív részvételét”.

– Nagyra becsülte a zsidókkal folytatott párbeszédet, és úgy tekintett rájuk, mint a keresztények “atyáira”.

– Ratzinger elismeri, hogy másokhoz hasonlóan ő is “enyhén Róma-ellenes érzelmeket táplált, különösen a római teológiával szemben”, és mielőtt Rómába ment volna, hogy a II. vatikáni zsinaton közreműködjön, csak egyszer látogatott el az Örök Városba, mégpedig 1962-ben, a zsinaton való részvételének előkészítéseként.

Ennek megfelelően Ratzinger nem beszélt olaszul.

– Már 1958 októberében írt egy cikket a Das Hochland című liberális folyóiratba, amely Seewald szerint annak a zsinaton bekövetkező “robbanás” előfutárának tekinthető, amelynek “nyitányát” Ratzinger 1961-es genovai beszédével írta meg.

– A Ratzinger által írt genovai beszédet Josef Frings bíboros 1961. november 20-án Genovában mondta el, és amely a “A zsinat teológiájáról” szólt. Beszédének számos gondolata és kifejezése megtalálható XXIII. János pápa zsinatnyitó beszédében, ahogy Seewald kimutatja. Például a beszédében Ratzinger azt állította, hogy “mint a ’megújulás zsinatának’, a zsinat feladata nem annyira a tanok megfogalmazása”. Azt is javasolta, hogy kezdjenek “párbeszédet” a szekularizált világgal, a kereszténységet egyfajta alternatívaként bemutatva. “A valóban globális katolicizmus korában” – tette hozzá aztán Ratzinger -, „amely így valóban katolikussá vált, az Egyháznak egyre inkább alkalmazkodnia kell. Mert nem lehet minden szabály egyformán alkalmazható minden országra. Mindenekelőtt a liturgiának, mint az egység tükrének, a kulturális sajátosságok megfelelő kifejeződésének is kell lennie”.

A professzor azt is kijelentette: “A vallás sok tekintetben más formát fog ölteni. Formájában és tartalmában karcsúbb lesz, de talán mélyebb is. A mai ember joggal várhatja el az egyháztól, hogy segítse őt ebben a változásban. Talán az egyháznak számos régi formát le kell dobnia magáról, amelyek már nem megfelelőek [ … ], hajlandónak kell lennie levetkőzni a hit időhöz kötött ruháit”. XXIII. János annyira fel volt villanyozva ettől a beszédtől, hogy behívta Fringset az irodájába; amikor Frings elmondta neki, hogy ki írta a beszédet, a pápa elismerte, hogy már tud róla. Ez a pápai támogatás adta meg Fringsnek a bátorságot, hogy a liberálisabb beállítottságú Ratzingert tegye meg peritusának a zsinaton.

– 1961-től kezdve – gyakran Karl Rahnerrel együtt – olyan könyveket adott ki, amelyek megelőlegezték vagy befolyásolták a zsinati vitákat; pl: Püspökség és primátus (1961) (a kollegialitás témáját meghatározva) és Kinyilatkoztatás és hagyomány (a Kinyilatkoztatás új felfogását sugallva).

– Úgy vélte, hogy fontos, hogy a mai embereket ne idegenítsük el a zsinati dokumentumok túlságosan doktrinális beszédmódjával; sőt, néha úgy tűnik, hogy jobban odafigyelt a kívülállókra, mint az egyházon belül lévőkre és arra, hogy megerősítsék őket a hitükben.

– Már a zsinat előtt megjegyezte, hogy az egyház “túl sok előírást adott ki”, így “egyes normák inkább ahhoz járultak hozzá, hogy a korszakot a hitetlenségbe taszítsák, ahelyett, hogy megmentették volna attól”.

– 1961-ben ragaszkodott ahhoz, hogy a laikusok szerepe nem csupán ” a végrehajtás és az engedelmesség passzivitása”, hanem “részt vesznek az Egyház tévedhetetlenségében”. A pápa és a püspökök együtt vannak, de “nem jelentenek egyszerűen arisztokráciát”.

– A teológiaprofesszornak saját véleménye volt “Az Egyházon kívül nincs üdvösség” dogmáról is. “A mai keresztény számára” – írta Ratzinger 1958-ban a Hochlandban megjelent cikkében – “elképzelhetetlenné vált, hogy a kereszténység, pontosabban a katolikus egyház legyen az üdvösség egyetlen útja”. “Ezzel pedig – folytatta – az Egyház abszolutizmusa, igen, és minden követelése belülről vált idejétmúlttá”. Hogyan mondhatnánk ma még a mohamedánoknak – magyarázta Ratzinger -, hogy “biztosan a pokolra jutnak, mivel nem tartoznak az egyetlen üdvözítő Egyházhoz”?  “Emberi mivoltunk egyszerűen megakadályoz bennünket abban, hogy ragaszkodjunk az ilyen eszmékhez. Nem hihetjük, hogy a szomszédunk, aki nagyszerű, jótékony és jóindulatú ember, a pokolra jut, mert nem gyakorló katolikus” – folytatta a professzor.

– Az üdvösség kérdését tovább fejtegetve Ratzinger ezután ismertette saját személyes nézetét, nevezetesen, hogy bár az üdvösségnek csak egy útja van, mégpedig “Krisztus által”, ez az út két ellentétes erő kölcsönhatásán múlik.

Ez a két erő az üdvözültek és az elveszettek, és ezek együtt “egy skálát alkotnak, úgyhogy önmagában véve mindegyik skála értéktelen lenne”. Szerinte Isten “kétféleképpen” tudta “kiválasztani” az embereket: vagy közvetlenül, vagy “látszólagos elutasításuk útján”. Ezen az úton Isten a kevés kiválasztott embert “archimédeszi pontként” használja, amelyre alapozva “a sokak zsanérját leemeli”, a keveseket pedig “karként használja, amellyel magához húzza őket”. Mindkettőnek megvan a maga funkciója az üdvösség útján”. Ebben az értelemben Ratzinger nem gondolja, hogy a sokakat “egyszerűen a pokolba vetik”, míg a kevesek “megmenekülnek”. Ezek a szavak a lelkek üdvösségének fontos kérdéséről enyhén szólva zavarosak, és bizonyosan nem egy egyértelmű felhívás a missziós tevékenységre, még akkor sem, ha Ratzinger ezután hozzáteszi, hogy továbbra is létezik majd “ez a csoport, amelyet elvetnek”.

Ez a Hochland-cikk megerősítette Ratzinger “rendkívül modern teológus” hírnevét, és egy kortárs egyháztörténész, Georg May professzor 1957-ben kijelentette, hogy “Ratzinger a briliáns baloldali katolikusként volt ismert”.

Ez a Hochland-cikk még a müncheni egyházmegyében is felháborodást váltott ki, ahol “eretnekségről” beszéltek. Szó volt arról, hogy Ratzingert elküldik az egyetemről az egyházmegye valamelyik alacsonyabb szintű oktatási intézményébe.

Ratzinger, a zsinat előkészítő dokumentumainak éles kritikusa

Aztán jött maga a zsinat, az előkészítő dokumentumokkal. Miután Frings bíboros tanácsadójának hívták, Ratzinger hamarosan kommentárokat írt az első előkészítő dokumentumokhoz, amelyeket elküldtek aztán a bíborosnak. Ratzinger éles kritikákat írt, az Egyházról szóló sémáról azt mondta, hogy “ennek a szakasznak a szókincse valóban elavultan hangzik”. “Olyan megfogalmazásra kellene törekednünk, amelyet a modern ember könnyebben megért” – fejtette ki. A hitletétemény igaz megőrzéséről szóló sémát Ratzinger “annyira elégtelennek találta, hogy azt nem lehet a zsinat elé terjeszteni”, ezért úgy látta, hogy “jobb, ha ezt a sémát teljesen elvetjük”. Ratzinger nézetei azért voltak fontosak, mert Frings tagja volt a zsinat Központi Előkészítő Bizottságának.

Itt láthatjuk, hogy ez a harmincas évei elején járó professzor láthatóan nem sok tiszteletet és megbecsülést tanúsított azon dokumentumok iránt, amelyeket a Vatikán által összeállított különbizottságok készítettek. Ellenezte a dokumentumok “konzervatív” hangvételét, ahogy Seewald bemutatja, amikor Ratzingert idézi: “Ahogy az ülések elkezdődtek, hamarosan világossá vált számunkra, hogy az előttünk fekvő sémák nagyon konzervatív szellemben készültek”. Ratzinger “összeütközésbe került a konzervatív csoporttal”.

Tanácsadójával összhangban Frings bíboros kritikája is éles volt.

Alfredo Ottaviani bíborosnak A hit letéteményének igaz megőrzéséről szóló sémáját “egy inkvizítor munkájához hasonlította, aki oroszlánként ül barlangjában, és azt keresi, kit faljon fel”. Kifogásolta, hogy ez a dokumentum “inkább negatív, mint pozitív”, és “olyan szavakat tartalmaz, amelyek megsebezhetik az ellenfelet”.

Hogy visszatérjünk Ratzingerre. 1962 októberében bírálta az egyik sémát, és azt javasolta, hogy “töröljük a tévedhetetlenség eltúlzott, a mai történelmi kutatások fényében is vitathatóvá vált és a Szentírással összeegyeztethetetlen fogalmát, és helyette egy korrektebb tévedhetetlenségi fogalmat alkalmazzunk”.

Benedek pápa a Seewalddal készített egyik interjúban kifejtette, hogy úgy látta, hogy a dokumentumokban sok a javítanivaló, és hogy “nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a Szentírásra és az [egyházatyákra], és [hogy] a jelenlegi tanítóhivatalnak kevésbé kellene dominálnia”.

Míg bizonyos tervezeteket ki lehetett javítani Ratzinger szerint, egy konkrét – és Seewald szerint a döntő – tervezet teljes átdolgozásra szorult.

Azt mondja Seewald: “A kinyilatkoztatásról szóló dekrétum volt a zsinat Achilles-sarka – és Ratzinger kiemelt témája. Ez volt az az útelágazás, ahol a katolikus egyház iránya eldőlt”. Ratzinger, bár elismerte, hogy a Kinyilatkoztatás hagyományos felfogása a Szentírást és a Szenthagyományt két forrásként azonosította, ezt elutasította, és ragaszkodott ahhoz, hogy csak egy forrás van, vagyis Isten beszél hozzánk, kinyilatkoztatja magát nekünk. Ebből az egy forrásból fakad Ratzinger szerint a Szentírás és a Hagyomány. Ezért javasolta a séma átnevezését De fontibus revelationisról De verbo Dei-re, amit aztán a Dei Verbum néven vezettek be.

“A spindoktor” (1962)

1962 októberében Ratzinger Frings bíborossal együtt Rómába repült, és azt tervezte, hogy azonnal beszédet tart a zsinat résztvevőinek nagy csoportja előtt a Kinyilatkoztatás két forrásáról.

Seewald, Ratzinger döntő zsinati szerepére utalva, életrajza 30. fejezetének “A spindoktor” címet adta. Azt állítja, hogy a professzor a zsinat előtt “konspiratív módon találkozott Karl Rahnerrel, aki maga is Franz König bécsi bíboros tanácsadója volt”. Rahner, teszi hozzá Seewald, “a stratégiai megbeszélések résztvevőinek körét ‘a lehető legkisebbre’ akarta szűkíteni”, és meg akarta őrizni a titkosságot. A találkozók célja az volt, hogy a Rómából érkező dokumentumokkal szemben néhány alternatív javaslatot készítsenek elő. A “legnagyobb diszkréciót” kérve Rahner aztán 1962 áprilisában tájékoztatta munkatársát, Otto Semmelroth professzort, hogy a terv az, hogy közösen készítenek egy ilyen tervezetet. Október 15. és 25. között dolgozott a terven ez a négyfős csoport, amelynek Hermann Volk püspök is tagja volt. Ratzinger ekkor már elkészített egy latinul írt sémát, amely tetszett a csoportnak. Maga Rahner már korábban is kifejezte mélységes elégedetlenségét a Rómából érkező szövegekkel kapcsolatban, mondván, hogy azok “egy megfáradt, szürke, római iskolai teológiára” emlékeztetik, amelyet aligha tud “egy mai ember megérteni”.

Ez a Karl Rahnerrel való együttműködés akkoriban kényes dolog volt, ahogy Seewald kifejti, mivel Rahner “progresszív” teológusnak számított, akinek mariológiája már “áldozatul esett a [jezsuita] rendi cenzúrának, és nem engedték kiadni”. Ottavianival fellépésének köszönhetően Rahnerrel a zsinat előtt néhány hónappal közölték, hogy írásait publikálás előtt át kell vizsgálni. Ez a tervezett cenzúra felháborodást váltott ki néhány pártfogójából, például Döpfner, Frings és König bíborosokból, akik XXIII. János pápához fordultak. A pápa ekkor gyakorlatilag elhatárolódott Ottavianitól.

Ratzingert, aki Rahner csoportjához tartozott, Frings választotta ki, hogy felszólaljon a német nyelvű zsinati atyák találkozóján, amelyre a zsinat megnyitójának előestéjén, október 10-én került sor. Frings már ekkor kulcsemberré vált a zsinati előkészületekben, hiszen 1961 novemberétől 1962 júniusáig 47 találkozón vett részt Rómában. Ahogy Seewald rámutat, “szinte minden előadása olyan érveket és megfogalmazásokat tartalmazott, amelyeket az ő tanácsadója készített elő”. Seewald számára Ratzinger teológiai alapvetése pont az ő elemzéseiből vált világossá, és ez a szemlélet Ratzinger élete során soha nem változott. Anélkül, hogy szem előtt tartanánk “a zsinatot támogató hozzájárulásait”, fejtegeti Seewald, “a későbbi pápáról alkotott kép nemcsak hiányos, hanem hamis is”.

A skolasztika és a Szűzanyáról szóló önálló tervezet ellen

Ratzinger egyértelműen ellenezte a régi skolasztikus teológiát. Seewald idézi őt: “[Én] azon a véleményen voltam, hogy a skolasztikus teológia, ahogyan az megszilárdult, többé nem alkalmas eszköz arra, hogy a hitet a kor nyelvén közvetítse. A hitnek ‘ki kell bújnia ebből a páncélból, új nyelvet kell felvennie, és nyitottabbnak kell lennie a mai helyzetre. Így az egyházban is nagyobb szabadságnak kell lennie”. Ráadásul a 34 éves professzor akkoriban nagyon ügyelt arra, hogy a zsinat áltl ne idegenítse el a többi keresztényt, vagyis szem előtt tartotta “a különvált testvérek érzéseit és gondolatait”.

Nagyon fontos, hogy Ratzinger ellenezte azt az elképzelést, hogy a Szűzanyának külön sémát szenteljenek. 1962 közepén a következő megjegyzést írta Frings bíborosnak, amelyet itt hosszan idézünk:

„Úgy vélem, hogy ezt a Máriás sémát a zsinat célja érdekében el kell hagyni. Ha a zsinat egészének suave incitamentumnak kell lennie a különvált testvérek számára és ad quaerendum unitatem, akkor bizonyos lelkipásztori gondosságot kell tanúsítania [ … ] A katolikusoknak nem kapnak olyan új javakat, amelyekkel nem rendelkeztek már eddig is. De a kívülállók (különösen az ortodoxok) elé új akadályt állítanak. Egy ilyen séma elfogadásával a zsinat egész hatását veszélyeztetné. Azt tanácsolnám, hogy mondjanak le teljesen erről a doktrinális caputról (a rómaiaknak egyszerűen meg kell hozniuk ezt az áldozatot), és helyette csak egy egyszerű imát tegyenek az egységért Isten Anyjához az egyházi séma végére. Ennek anélkül kellene történnie, hogy [olyan] nem dogmatizált kifejezésekhez [folyamodnánk], mint mediatrix stb.”

A német befolyás és pénz

Ezzel a hozzáállással Ratzinger megtalálta a közös hangot a német nyelvű klerikusokkal, akik a zsinati ülések alatt rendszeresen találkoztak a római Collegio Teutonico di Santa Maria dell’Anima-ban, a német szemináriumban. Mint említettük, első találkozásuk még az első ülésszak előtt kezdődött. Ahogy Seewald helyes arányérzékével és igazságérzetével mondja: “Valójában a Santa Maria dell’Anima állt a középpontjában annak a folyamatnak, amely a keserű vitákhoz vezetett, egészen az “októberi válságig”, a “novemberi válságig” és a híres “fekete csütörtökig”, amikor az egész zsinat a szakadék szélére került. Még egy “‘villámháborúról'” is szó volt.” És mindennek a középpontjában Ratzinger állt, méghozzá kezdettől fogva. Ahogy Hubert Luthe, Ratzinger egyik ilyen munkatársa mondta: “A németek erősen befolyásolták a zsinatot. Különösen egy kiemelkedő alak volt: Ratzinger.”

Érdekes módon Seewald rámutat, hogy a németek önbizalmának egy része a zsinat alatt abból fakadt, hogy “a német egyház a Vatikán legnagyobb nettó befizetőjeként ébredt öntudatra”.

Így 1962. október 10-én, közvetlenül a zsinat megnyitása előtt, a német résztvevők első zsinati találkozóján csak egy előadó volt: Joseph Ratzinger. Ekkor még nem is nem is volt hivatalos peritus.

Nouvelle théologie

Amikor Seewald más peritusokról, Ratzinger “dédelgetett francia atyáiról” és későbbi bíborosokról – köztük Yves-Marie-Joseph Congarról, Henri de Lubacról, valamint a német Karl Rahnerről – beszél, azt mondja, hogy valamennyien “nemrég még az eretnekség gyanúja alatt álltak”. Hogy elkerüljék a gyanút, Congar – a zsinat egyik peritusa – szerette volna, ha találkozóik nem keltik azt a benyomást, hogy “összeesküvést szőnek”.

A gyanú elkerülésére tett kísérletek ellenére is volt elég zsinati atya, aki aggódott. A tradícióval szimpatizálók látták a “Nouvelle Théologie” és az ökumenikus mozgalom veszélyeit, és Seewald rámutat, hogy “éppen ezek voltak azok a mozgalmak, amelyekkel Ratzinger szimpatizált”. Az olyan konzervatívok számára, mint Ernesto Ruffini bíboros, a modernizmus tévedései visszatértek. Amikor Roberto de Mattei professzort idézi Ratzinger kiemelkedő szerepéről a német teológuscsoporton belül, Seewald azt mondja, hogy Ratzinger utólag “tudatosan kisebbíteni igyekezett saját jelentőségét”. “Az igazság azonban az volt – fejtegeti a szerző -, hogy aligha jött bárki is olyan felkészülten Rómába, mint a 35 éves bonni professzor”. Október 10-én, amikor Ratzinger a hallgatóságához szólt, világossá tette, hogy a már előkészített dokumentumok közül sok hibásnak bizonyult, és hangosan elmélkedett arról, hogy milyen lehetőségek vannak arra, hogy ezeket alternatív szövegekkel helyettesítsék.

Ha ez lehetséges lenne, tűnődött hangosan Ratzinger, “nem tudna-e egy olyan elfogadhatatlan dokumentum, mint az Isten kinyilatkoztatásáról szóló séma, olyan torpedóként hatni, amely áttörné a zsinati tervezés eddigi páncélját, és lehetővé tenné az új kezdetet?”.

Játék a tűzzel

Seewald maga is felteszi a kérdést, vajon Ratzinger tudta-e, hogy szavainak milyen hatása lesz? “Nem lehet megállapítani – írja -, hogy Ratzinger tisztában volt-e a lépésének következményeivel, amelyek végül kisiklatták a Zsinatot”. De tudnia kellett, hogy a tűzzel játszik”. Majd idézi Ratzingert, aki 2005-ben elismerte, hogy “a felelősség azért, hogy irányt mutattam a német püspököknek, hogy merre kell menniük, nagymértékben az én vállamat nyomja”. A német nyelvű hallgatósághoz intézett beszédében Ratzinger közvetlenül is megkérdőjelezte a zsinati dokumentumok egyikét – De fontibus revelationis -, amelyet már XXIII. János pápa és maga Ottaviani bíboros is jóváhagyott. A német professzor számára ennek a sémának a címe “nem veszélytelen. A Kinyilatkoztatás fogalmának rendkívüli leszűkítését tartalmazza”. Itt elveti a Kinyilatkoztatás forrásainak jól bevált felfogását, nevezetesen a Szentírást és a Szenthagyományt, amelyek számára “nem a Kinyilatkoztatás forrásai”; sokkal inkább Isten saját beszéde és önmaga kinyilatkoztatása a forrás, amelyből a két folyam, a Szentírás és a Hagyomány kiáradt. Sőt, odáig ment, hogy azt mondta, “veszélyes és egyoldalú” olyan megfogalmazást használni, “amely nem a valóság rendjét írja le, hanem csak a valósághoz való hozzáférésünk rendjét”.

E tézis alapján még azt is kijelentette, hogy “a Kinyilatkoztatás önmagában mindig több, mint a Szentírásban való rögzített kifejezése; ez az élő Ige, amelyet a Szentírás magában foglal és kibontakoztat”.

Mint Seewald megállapítja, később Ratzinger szinte minden kritikai pontját figyelembe vették. Ratzinger már aznap kijelentette, hogy a Kinyilatkoztatásról szóló sémát “teljes egészében a századforduló körül kialakult antimodernista szellem határozza meg”, és hozzátette, hogy ez a “tagadás ellen-szelleme az, ami biztosan dermesztő, sőt sokkoló hatást fog gyakorolni”.

Frings előkészítő munkája

Folytatva Ratzinger kiemelkedő szerepének történetét a Zsinaton, a könyv szerzője rámutat, hogy “a Ratzinger előadása után kialakult puccsot talán nem a vezérkar szintjén tervezték.

Azonban messze nem a pillanat hevében jött létre, ahogyan Frings utólag sugallani kívánta “. Maga Frings volt az, aki már 1962 májusában konzultált egy egyháztörténésszel arról, hogyan lehet a legjobban befolyásolni egy zsinat kimenetelét, és az első célja akkor az volt, hogy “blokkoló kisebbséget” alakítson ki a döntő bizottságokban, Frings személyi titkára, Hubert Luthe szavaival élve. Ezért azon az október 10-i estén a német nyelvű csoport azon tanakodott, hogyan lehetne megváltoztatni a bizottságok lényegében már meghatározott tagjainak listáját, és ezzel együtt magukat a dokumentumokat.

“Hét nap, amely örökre megváltoztatta a Katolikus Egyházat”

Seewald, aki felismerte a német vezetésű zsinati beavatkozások forradalmi jellegét, egyik fejezetének a következő címet adta:

“Hét nap, amely örökre megváltoztatta a katolikus egyházat”. A zsinatra legjobban felkészült csoport – miután alaposan tanulmányozta az előkészítő dokumentumokat és módosító javaslatokat készített elő – a Rajnai Szövetség volt: a francia, német, belga és holland püspökök és tanácsadóik.

Egyik vezetőjük, Achille Liénart bíboros megszegte a zsinati szabályokat azzal, hogy a zsinat első munkanapján, október 13-án megragadta a mikrofont, és vitára szánt időt kért, hogy megismerjék a bizottságok lehetséges tagjait, mielőtt megválasztanák őket, ahogyan azt tervezték. Frings rögtön utána ugyanezt tette, és a bizottsági tagok megválasztása előtt több időt kért a vitára. Liénart és Frings mindkét felszólalását előző nap készítette elő a csapata, és a kidolgozott tervük sikerrel járt: a bizottsági tagok megválasztását elhalasztották.

Ratzinger bíboros azonban később hangsúlyozta, hogy “ez nem forradalmi aktus volt, hanem a zsinati atyák lelkiismereti, felelősségteljes cselekedete”.

Egy másik harcostársa, Leo Joseph Suenens bíboros számára azonban egyértelmű volt, hogy ami történt, az “szerencsés puccs” és a “szabályok merész megsértése” volt. “A zsinat sorsa nagyrészt abban a pillanatban dőlt el. XXIII. János örült neki” – tette hozzá Suenens. Maga Ratzinger is örült, amikor kijelentette, hogy itt a zsinat “elhatározta, hogy önállóan fog cselekedni, és nem fog lealacsonyodni oda, hogy csupán az előkészítő bizottságok végrehajtó szervévé váljon”. Fájdalmas módon Ottaviani bíboros még ugyanazon a sorsdöntő napon gúny tárgyává vált. Alfrink bíboros egyszerűen kikapcsolta a mikrofonját, miután a megengedettnél hosszabb ideig beszélt, és a közönség soraiban hangos taps tört ki.

A zsinati bizottságok feltöltése progresszív tagokkal

Miután időt nyertek, a vezető püspökök – Frings, Suenens, Alfrink, Liénart, König és Döpfner – még azon a sorsdöntő október 13-i délután találkoztak, hogy megkezdjék a szövetségek kialakítását a világ más püspökeivel.

Azt tervezték, hogy összeállítják a saját jelöltlistájukat a bizottságokba, hogy így befolyásolni tudják az egyes bizottságok munkájának eredményét. Dolgoztak például azon, hogy az olasz püspökök között ne alakuljon ki erős összefogás. Ennek érdekében felvették a kapcsolatot a nagyon együttműködő Giovanni Montini bíborossal, a későbbi VI. Pál pápával. Frings titkárának október 15-én éjjel sikerült összeállítania a jelöltek listáját, amelyből 2000 példányt nyomtattak ki és adtak át a zsinati atyáknak. Ez az erőfeszítés sikerrel járt, vagy ahogy Seewald fogalmazott: “végül is a puccs sikerült”: a listájuk 109 jelöltjéből 79-et választott meg a zsinat, ami a rendelkezésre álló helyek 49%-át jelentette. Fontos információ, hogy Seewald szerint Frings sok támogatót tudott megnyerni a dél-amerikai és más missziós országokból, mivel a Misereor és az Adveniat német püspöki segélyszervezetek alapítójaként élvezte “bizalmukat”, bizonyára nagylelkű adományainak is köszönhetően.

A Kinyilatkoztatásról szóló séma alternatív tervezete

Ratzinger már október 15-én bemutatta kollégáinak a Kinyilatkoztatásról szóló alternatív irattervezetet, amelyet aztán Karl Rahner, Hermann Volk és Otto Semmelroth tovább alakítottak. Négy nappal később egy 25 püspökből és teológusból álló csoport – köztük Ratzinger, Congar, Chenu, de Lubac, Küng, Rahner és Schillebeeckx – találkozott, hogy Congar szavaival élve “megvitassák és megállapodjanak a teológiai tervezetekkel szembeni taktikáról”. Október 25-én Frings meghívott néhány prominens püspököt, és megpróbálta megnyerni őket a Ratzinger és Rahner által írt, a Kinyilatkoztatásról szóló séma új tervezete számára. Ratzinger bemutatta a tervezetet a hallgatóságnak, köztük Suenensnek, Alfrinknek és Liénartnak.

A csoport nem állt meg itt. Döpfner és Hubert Jedin már előző nap találkoztak, hogy mérlegeljék, van-e olyan “nyomásgyakorló eszköz”, amellyel alá lehet ásni a zsinat szabályait. November 6-án ezt a megbeszélést folytatták, Ratzinger, Frings, Congar és Rahner jelenlétében. Az államtitkárhoz intézett kéréssel álltak elő, hogy minden egyes közgyűlés vagy indítványozhassa egy séma módosítását, vagy teljesen elutasíthassa azt.

November 14. és az előkészített dokumentumok felülvizsgálata.

Még abban a végzetes 1962-es évben, november 14-én Ottaviani bíboros megnyitotta a Kinyilatkoztatásról szóló tervezetről szóló ülést, védelmébe véve az előkészített szöveget, és hangsúlyozva, hogy a zsinat feladata a katolikus tanítás védelme és terjesztése. Ezt követően azonban a progresszív szárny több tagja – köztük König, Alfrink, Suenens és Bea – kijelentette, hogy teljes egészében elutasítja a sémát. Frings is felszólalt. Egy Ratzinger által írt beszédet mondott el. Azt állította, hogy az elkészített sémában nem “egy anya hangja”, hanem inkább “egy iskolamester hangja” szólalt meg. Frings/Ratzinger szerint inkább a XXIII. János pápa által kívánt “lelkipásztori stílus” megvalósítása lenne fontos. A Kinyilatkoztatás egyetlen forrása – jelentette ki Frings a zsinati teremben – “Isten szava”. A zsinaton a progresszív szárny részéről tanúsított erős ellenállás fényében a pápa aztán november 21-én hirtelen úgy döntött, hogy maga vonja vissza a Kinyilatkoztatásról szóló előkészített sémát, és ezzel nagyobb befolyást ad e csoportnak. És ezt annak ellenére tette, hogy a sémát már korábban jóváhagyta. A pápa új bizottságot hozott létre e séma új tervezetének elkészítésére, és úgy döntött, hogy nemcsak Augustin Bea bíboros, hanem Frings és Liénart is benne legyen a bizottságban.

Visszagondolva ezekre a pillanatokra, XVI. Benedek pápa azt mondta Seewaldnak:

“Meglep, hogy milyen bátran szólaltam fel akkor, de az igaz, hogy mivel egy javasolt szöveget elutasítottak, valódi változás történt, és a vita újrakezdése lehetővé vált.” Azt is írta, hogy “a püspökök már nem ugyanazok voltak, mint a zsinat megnyitása előtt”, hozzátéve, hogy “a régi negatív ‘anti’ helyett egy új, pozitív reménység jelent meg, hogy felhagyjunk a védekezéssel, és pozitívan keresztényi módon gondolkodjunk és cselekedjünk. A szikra fellobbant”.

November 24-én XXIII. János pápa magánaudiencián fogadta a német püspököket, hangsúlyozva, hogy a zsinatnak “signum caritatis”-nak, a szeretet jelének kell lennie. Elutasította azonban Suenens és Döpfner javaslatát, hogy az egyes ülések elején tartott szentmisét hagyják el!

Az “antimodernista lelkiség” elutasítása

Giuseppe Ruggieri, a fundamentális teológia bolognai professzora később megjegyezte, hogy ez az 1962. november 14. és 21. közötti hét, amelyet a De fontibus revelationis séma vitájának szenteltek, “volt az a pillanat, amikor a zsinat jövője és így magának a katolikus egyháznak a jövője szempontjából döntő változás történt: a modernitással szemben alapvetően ellenséges Pacelli egyházból [ … ] olyan egyház lett, amely az egész emberiség barátja, még akkor is, ha az a modern társadalom, annak kultúrája és történelmének gyermeke”. Ratzinger is úgy látta, hogy ez a hét “az antimodernista lelkiség folytatásának” elutasítását és “a pozitív gondolkodás és beszéd új módjának” jóváhagyását jelzi. Maga Ottaviani, miután háttérbe szorult, a következő súlyos szavakat mondta a tanácsteremben: “Azok, akik már régóta megszokták, hogy azt mondják: ‘Vigyétek el és cseréljétek le’, már fel vannak készülve a harcra. És mondok még valamit: még mielőtt ezt a sémát kiosztották volna, már elkészült egy alternatív séma. Így hát nem marad más hátra, mint hogy én hallgassak. Mert ahogy a Szentírás mondja: ha senki sem figyel, felesleges beszélni”.

Ettől kezdve Seewald szerint Ratzinger még inkább gyanússá vált a konzervatívabb prelátusok körében.

Ottaviani bíboros megtévesztésével vádolták, őt és Rahnert pedig a francia integralisták “a poklot tagadó eretnekeknek nevezték, akik rosszabbak, mint Teilhard és a modernisták”. A Ratzinger/Rahner-tervezetet “tipikusan szabadkőműves szövegnek” is nevezték.

Bárhogyan is legyen, Seewald saját kommentárja a zsinat e mozzanatáról így hangzik: “Frings és tanácsadója [Ratzinger] megfordították a zsinatot. A reformot akarók kisebbsége többséggé vált”.

Giuseppe Siri bíboros erősen aggódott, és a Zsinaton tapasztalható új tendenciákat “a teológia gyűlöletének”, “új paradigmák” kitalálásának, a “lelkipásztorkodás” és az “ökumenizmus” hangsúlyozásának nevezte, és arra figyelmeztetett, hogy léteznek kísérletek “a Hagyomány, az Ecclesia stb. felszámolására” azok részéről, “akik mindent a protestánsokhoz, az ortodoxokhoz stb. akarnak igazítani”. “Az isteni hagyományt megsemmisítik” – vonta le a következtetést Siri.

Azt, hogy Ratzinger döntő szerepet játszott ebben a forradalomban, a Der Spiegel című német nagy magazin is észlelte, amely felfigyelt a Frings részéről szokatlan “támadásra a tekintélyelvű felső hitvédő diktatúra ellen”, és kifejtette, hogy mögötte, mint “legfontosabb tanácsadója”, az akkor 36 éves német professzor, Ratzinger állt.

A Der Spiegel idézett Frings genovai beszédéből (amelyet, mint láttuk, Ratzinger írt), ahol “olyan régimódi egyházi formákról, mint az Index” beszélt, amelyek egyes kortársakat “totalitárius gyakorlatokra” emlékeztethetnek. Hangsúlyozta továbbá a “tolerancia eszméjét” és a “tiszteletet más emberek szellemi szabadsága iránt”.

Ratzinger e fontos szerepének fényében Seewald kommentárja hasznos lehet: “A sors iróniája: Ratzinger nagymértékben hozzájárult a zsinati nyilatkozatok megfogalmazásához és ezáltal az egyház modern arculatának formálásához. Ötven éven át harcolt az “igazi Zsinat” védelméért és megvalósításáért – noha évtizedeken át azzal vádolták, hogy elárulta a Zsinatot”.

Frings, VI. Pál „pápacsinálója”? (1963)

Érdekes mellékszál, hogy Andrea Riccardi történész szerint Frings volt az, aki XXIII. János 1963 júniusában bekövetkezett halála után az első lett a “nagy zsinati vezetők, a pápacsinálók” között.

Giulio Andreotti, Montini bíboros barátja, annak idején megfigyelte, hogy Grottaferratában, egy Róma melletti kisvárosban elég sok bíboros gyűlt össze, és ez “Frings, a kölni érsek meghívására történt”. Az egyik résztvevő akkoriban félig komolyan, félig viccből azt mondta, hogy “itt van a pápaválasztáshoz szükséges kánoni többség”. VI. Pált 1963. június 21-én választották meg, és ő eltökélte, hogy felgyorsítja a zsinati megbeszéléseket. Négy bíborosból álló moderátori csoportot hozott létre – köztük a német Döpfnerrel. A zsinat második ülésszaka ugyanezen év szeptember 29-én kezdődött.

Az egyházról szóló séma új tervezetének átgondolásakor Ratzinger megállapította, hogy az általa javasolt változtatások egy része bekerült a tervezetbe.

Örömmel jegyezte meg, hogy nem a 19. és 20. századi magisztériumi szövegek állnak a középpontban referenciaként, hanem “most a patrisztika dominál. A középkor és az újkor ésszerű mértékben van jelen”. A liturgiára vonatkozó sémát illetően Ratzinger úgy vélte, hogy a népnyelv használata kívánatos. Mindent egybevetve, a német csoport ismét nagyon jól felkészült, egy müncheni konferenciával (1963 februárjában) és egy másik találkozóval Fuldában (1963 augusztusában). Ez utóbbin tíz ország négy bíborosa és 70 püspöke vett részt, és gyanút keltett Olaszországban, ahol az újságok “támadás” és “összeesküvés” veszélyéről beszéltek. Ratzinger szorosan együttműködött Fringsszel, akinek ő írta a beszédeket a zsinati üléseken. Az egyik ilyen beszédében Ratzinger azt írta, hogy “készen kell állnunk arra, hogy tanuljunk” az “ökumenikus mozgalomtól”, amelyet “a Szentlélektől” származónak látott. Ratzinger nézeteivel összhangban Frings is amellett érvelt, hogy ne legyen külön séma a Szűzanyáról. Ezt a témát az Egyházról szóló sémába kellene elhelyezni, érvelt a csapat, hogy ne idegenítse el a protestánsokat.

A zsinat aggódó atyái

Hogy voltak püspökök, akiket nagyon aggasztottak em változások hirdetői, azt a brazil püspök, Giocondo Grotti reakciója mutatja. Védelmébe vette a Szűzanya különleges szerepét, és megkérdezte: “Az ökumenizmus az igazság megvallását vagy elrejtését jelenti? A zsinatnak a katolikus tanítást vagy az elszakadt testvéreink tanítását kell hirdetnie?”. És így fejezte be: ” Tartsuk külön a sémákat! Valljuk meg nyíltan hitünket! Legyünk az Egyház tanítói azáltal, hogy világosan tanítunk, és nem rejtegetjük az igazat”. Ahogy Seewald fogalmaz, végül azonban “Frings beszéde az Istenanyáról, amelyet Ratzinger írt, olyan meggyőző volt, hogy még azok a püspökök is meggondolták magukat, akik először a Máriáról szóló külön séma mellett érveltek”. Bizonyos értelemben a Szűzanyát arra szólították fel, hogy hagyja el a kánai menyegzőt. Az emberek szégyellték a jelenlétét, és ezért megpróbálták elrejteni.

Frings és Ratzinger támadása a Szent Officium ellen (1963)

De aztán egy újabb sötét nap következett a zsinaton, amikor a Frings/Ratzinger csapat megtámadta a Szent Officiumot és vele együtt Ottaviani bíborost. 1963. november 8-án Frings bírálta a Szent Officiumot, “amelynek eljárásai gyakran még mindig nem felelnek meg korunknak, és kárt okoznak az Egyháznak és botrányt az embereknek”. Elérkezett a tolerancia ideje. Frings szemrehányást tett a Szent Officiumnak az eljárásaiért, amelyek nem adtak kellő figyelmet a vádlottnak, és nem szembesítették a vádlottat az érvekkel. Frings azt is állította, hogy a vádlottnak még arra sem adnak lehetőséget, hogy saját írásait kijavítsa. A teremben nagy tapsot kapott, ugyanakkor Seewald azt is megállapítja, hogy “korábban még senki sem merte ilyen hevesen bírálni Ottaviani bíboros gépezetét”.

Visszatekintve, ez a Szentszék elleni támadás olyan nagymértékben meggyengítette a kongregációt, hogy az még akkor is, amikor később maga Ratzinger állt az élén, eltűrte és engedte, hogy számos eretnek tanítás a világban megállíthatatlanul terjedjen. Gondoljunk csak arra, mennyi heterodoxia hangzik el ma a német teológusok szájából, akik mindannyian rendelkeznek az Egyház tanítási engedélyével.

Freddy Derwahl író is látta ezt a veszélyt. Úgy kommentálta ezeket a Frings/Ratzinger-intervenciókat – amelyekről mindenki tudta, hogy Ratzinger a szerző -, hogy bizonyos értelemben Ratzinger “veszélyes játékot játszik, talán még veszélyesebbet, mint Küng”. Ratzinger “az egyház szívében operált” – tette hozzá.

Számos zsinati atya szívélyesen üdvözölte Frings bíborost november 8-i, Ottaviani és a Szent Officium elleni beszéde után, de Olaszországban nyilvános botrány lett belőle, és Ottaviani megalázva állt, noha másnap megölelte Fringset, és szeretetteljesen arról biztosította, hogy valójában mindkettőjüknek ugyanaz a célja.

És ami fontos, Frings támogatást kapott a pápától, aki még aznap este felkérte, hogy tegyen javaslatokat a Szent Officium reformjára – a reformot 1965-ben hajtották végre, amikor a Szent Officiumot átnevezték Hittani Kongregációnak.

1964: A szellem kiszabadult a palackból

A következő, 1964-es zsinati ülésszakon folytatódtak a változtatási javaslatok, mint például, hogy “a Római Kúriában csökkenteni kell a püspökök és papok számát, és laikusokat kell felvenni”. De ugyanakkor, mondja Seewald, Ratzinger észrevette, hogy a teológusok között feszült a légkör, és egyre inkább az a benyomás alakult ki, hogy “minden felülvizsgálat előtt áll. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a zsinat egy nagy egyházi parlament, amely mindent megváltoztathat és mindent a maga kénye-kedve szerint megreformálhat”. Ezek Ratzinger szavai voltak. Ahogy Seewald megjegyzi: “A szellem kiszabadult a palackból, és szinte senkit sem riasztott ez jobban, mint annak bajorországi mozgatóját”.

Ratzinger ugyanakkor tovább küzdött dédelgetett témáiért. Ottaviani bíboros a zsinaton a vallásszabadság előmozdítása ellen érvelt, mivel aggasztotta az a gondolat, hogy “bármilyen vallásnak szabad terjeszkedési joga legyen”, ami aláásná a katolikus államokat. Ő és Ruffini bíboros attól tartottak, hogy egy állam számára nehézzé válna, hogy egy adott vallásnak bármilyen különleges kiváltságot adjon. De Frings, Ratzinger és Karol Wojtyła is amellett érvelt, hogy a vallást az államnak nem szabad sem erőltetnie, sem tiltania. Richard Cushing bostoni bíboros is támogatta ezt az elképzelést, és azt állította, hogy az egyháznak az egész világ előtt “a szabadság bajnokaként kell fellépnie, különösen a vallás területén”. Az ő véleményük érvényesült.

1964 novemberi válság; a pápa közbelép

Azonban, úgy tűnik, miután az 1964-es “novemberi válság” során néhány radikálisabb elképzelés terjedt el, és VI. Pál pápa tudomást szerzett róluk – köztük arról az elképzelésről, hogy az egyházat a pápa egy püspöki kollégiummal együtt irányítsa -, közbelépett, és ragaszkodott saját fennhatóságához az üléseken. A Lumen gentium dekrétumot “magyarázó megjegyzéssel” egészítette ki, amely egyszer s mindenkorra kimondta, hogy a legfőbb hatalom a pápánál, mint Péter utódjánál van, és azt nem lehet megosztani a püspökökkel. E pápai beavatkozáson felül a vallásszabadságról szóló sémáról szóló szavazás elhalasztásáról szóló döntés tovább szította a progresszív zsinati atyák felháborodását. Ebben az időszakban döntött úgy VI. Pál pápa is, hogy mégiscsak bizonyos hangsúlyt adjon a Szűzanyának. A zsinat szavazata ellenében november 18-án bejelentette, hogy három nappal később Mater Ecclesiae-nak, az Egyház Anyjának fogja őt nyilvánítani. (Egy szemtanú, Robert I. Bradley S.J. atya szerint “hallható sziszegés” volt a Szent Péter-székesegyházban, amikor a pápa ezt a bejelentést megtette.)

Ismét Frings volt az, aki Döpfnerrel együtt megpróbált közbelépni, legalábbis próbálta megváltoztatni a Szűzanya címét, de eredménytelenül.

Miután VI. Pál Máriát az Egyház Anyjának nyilvánította, Ruffini bíboros állítólag felkiáltott: “A Madonna győzött!” A progresszívek egy része számára ez súlyos vereség volt, néhány más pápai döntéssel együtt. Bár maga Ratzinger is csalódott volt, azzal nyugtatta magát és másokat, hogy a zsinati dokumentumokon még sok változtatás eszközölhető az úgynevezett “modi”-k által.

Némi megnyugvás 1965-ben

Ratzinger némileg megnyugodott, amikor 1965-ben, a zsinat negyedik és egyben utolsó ülésszakán VI. Pál bejelentette, hogy a pápa munkáját segítő püspöki tanács alakul. Kijelentette, hogy ez a hír segített “feléleszteni a majdnem elveszett optimizmust”. És az előző ülésszakok munkájának folytatásaként ekkor fogadták el a vallásszabadságot, a Nostrae Aetate-t és a Dei Verbumot is, ez utóbbira nagy hatással volt Ratzinger, az ő Kinyilatkoztatás-koncepciója is elfogadásra került. A Gaudium et spes a társadalommal való párbeszédre buzdított, a békéért munkálkodva. Vagyis: a reform számos aspektusa megvalósult, csak a legaggasztóbbak közül állítottak le néhányat. 1965. december 8-án került sor a Vatikánban a zsinat záróünnepségére.

A zsinat egyik megfigyelője, Fr. Ralph M. Wiltgen, megjegyezte, hogy a pápa után senki nem volt ” annyira befolyásos”, mint Frings bíboros. És, mint ma már jobban tudjuk, Frings révén Ratzinger volt az, aki óriási befolyást gyakorolt, amint azt a fentiekből láthatjuk: Ratzinger 1961-es beszédéből, amelyet Frings bíboros Genovában tartott; az egyes előkészített dokumentumok részletes kritikáiból; abból a tizenegy beszédből, amelyet Frings a zsinati üléseken tartott; a zsinat előtt és alatt a zsinat számos szövegének részletes kidolgozásából. Mint Seewald emlékeztet, ő volt a szerzője annak a beszédnek, amelynek segítségével Frings 1962. november 14-én megdöntötte a Zsinat eljárásrendjét, és kulcsszerepe volt a Kinyilatkoztatás forrásairól szóló séma elutasításában ugyanezen év november 21-én. Seewald “minden idők legnagyobb és legfontosabb egyházi gyűlésének ifjú spiritus rectorának” nevezi őt.

A zsinat utóhatásai

Seewald hangsúlyozza, hogy Ratzinger teológiájában a zsinat után, 1968-ban nem következett be “törés”, ahogyan azt egyesek állították, köztük kiemelkedő módon Hans Küng. A könyv szerzője nem észleli Ratzingerben a “progresszív teológusból konzervatív teológussá válást”, mivel “korán megtalálta teológiai álláspontját, és következetesen követte azt”.

Még később Ratzinger ragaszkodott magukhoz a zsinati szövegekhez. “A zsinat igazi öröksége – jelentette ki – a zsinati szövegekben rejlik. Ha ezeket gondosan és világosan értelmezzük, akkor elkerülhető a bármely irányú szélsőségesség. Akkor valóban megnyílik egy út, amely előtt még nagy jövő áll”. És még saját pápasága végén is kijelentette: “Mindig érdemes visszamenni magához a zsinathoz, annak mélységéhez és életfontosságú gondolataihoz”.

“Imádkozom Istenhez, hogy még a zsinat vége előtt meghaljak.”

De talán azt is érdemes megfontolni, hogy voltak olyan zsinati atyák, akik ellenezték ezt a reformszellemet, amely Ratzinger hatására uralkodott a zsinaton. A Szent Officium vezetőjét, Ottaviani bíborost idézi Seewald: “Imádkozom Istenhez, hogy még a zsinat vége előtt meghaljak. Így legalább katolikusként halhatok meg”.

Geraldo de Proença Sigaud brazil püspök is riadtan nyilatkozott. Az “egyház ellenségéről” beszélt, aki “megdöntötte” az egész katolikus rendet, vagyis “Isten városát”. Az ellenség az “emberi értelemre, az érzékiségre, a kapzsiságra és a büszkeségre” összpontosítva a társadalmat és az emberiséget “Isten, Egyház, Krisztus és Kinyilatkoztatás nélkül” akarja létrehozni. E cél elérése érdekében – folytatta a prelátus – “az Egyházat alapjaiban kell megdönteni, elpusztítani és visszaszorítani”. Ez az ellenség meg akarja alapítani az “Ember városát”, és “az ő neve: forradalom”. De Proença Sigaud azt is kijelentette, hogy “sok katolikus vezető” ezt a figyelmeztetést “fantáziálásnak” nevezné.

De még ha a zsinat nem is minden résztvevője értene egyet az ilyen szavakkal, Peter Seewald kimutatja, hogy a püspökök által a zsinatot megelőzően írt 3000 levélből, amelyek saját szándékaikról szóltak ezzel az egyházi eseménnyel kapcsolatban, nem derült ki “a radikális változás, még kevésbé a forradalom vágya”.

A forradalom iránti vágyat egy kis csoport rendkívül intelligens és jó kapcsolatokkal rendelkező egyházi személyiségeire – köztük Joseph Ratzingerre – hagyták.

Megbánta-e később Ratzinger a zsinaton betöltött szerepét?

Az utolsó kérdés, amellyel foglalkoznunk kell, hogy Ratzinger később megbánta-e a zsinaton betöltött szerepét, és hogy megváltoztatta-e nézeteit. Itt idézhetjük őt a Peter Seewalddal készített 2017-es interjúkötetéből, az Utolsó testamentumból. A zsinat és utóhatásainak megvitatása után Seewald egyenesen feltette Benedeknek a kérdést, hogy van-e “lelkiismeret-furdalása” a zsinaton való részvétele miatt, mire Benedek elismerte, hogy “az ember valóban felteszi magának a kérdést, hogy helyesen cselekedett-e.”. Különösen miután az egész dolog kisiklott, ez a kérdés bizonyára felmerül az emberben”.

De miközben feltette magának ezt a kérdést, végül nem bánta meg a tevékenységét, mondván: “Mindig is megvolt bennem a tudat, hogy amit mondtunk és végrehajtottunk, az tényszerűen helyes volt, és hogy ennek meg is kellett történnie. Önmagában helyesen cselekedtünk – még akkor is, ha a politikai hatásokat és a tényleges következményeket bizonyára nem mértük fel helyesen. Az ember túlságosan teológiai módon gondolkodott, és nem vette figyelembe, hogy milyen következményei lesznek a dolgoknak”. Vagyis Benedek nem bánta meg egyetlen teológiai kijelentését és irányvonalát sem, csak azt ismeri el, hogy nem látta előre a változások lehetséges politikai hatásait. Továbbra is úgy véli, hogy a zsinatra szükség volt: “Önmagában azonban volt egy olyan pillanat az Egyházban, amikor az ember egész egyszerűen valami újat várt, megújulást, az egészből – nemcsak Rómából – kiinduló megújulást, az egyetemes Egyház új találkozását. Akkor e tekintetben egyszerűen elérkezett az idő”.

https://invocabo.wordpress.com/2024/05/13/joseph-ratzinger-szerepe-a-ii-vatikani-zsinat-forradalmi-felfordulasaban/