Mint
ismeretes, pont egy évvel ezelőtt négy „bíboros” levelet intézett
Bergogliohoz, melyben az „Amoris laetitia” nevű botrányos irattal
kapcsolatos kételyüket sorolták fel. Normális esetben egy ilyen levélre
egy pápának kötelessége válaszolni, Bergoglio azonban se nem válaszolt,
se nem fogadta a levélírókat. A kezdeményezés vezetője, Burke „bíboros”
kérdésekre válaszolva többször kijelentette, hogy amennyiben válasz
nélkül marad beadványuk, formális korrekciót („formelle correctio
fraterna“) adnak ki Bergoglio egyes állításaira. Időközben a négy
„bíboros” közül ketten váratlanul meghaltak, Meisner után
meglepetésszerűen Caffarra „bíboros” is elhalálozott. Bár Burke a
„testvéri korrekciót” ez év januárjára ígérte, az a mai napig nem
történt meg.
Burke egy
napokban adott interjúban (The Wanderer) konkretizálta a beígért
„helyreigazítást”, amit viszonylag egyszerűnek nevezett: Hivatalos
nyilatkozatban fogják az Egyház egyértelmű tanítását szembeállítani
azzal, amit Bergoglio – kiváltképp az „Amoris laetitia” exhortációban –
hirdet. Szerinte erre a nyilatkozatra Bergoglionak kötelező válaszolnia.
„Ha ellentmondás áll fenn a két tanítás között, akkor a pápa fel van
szólítva, hogy saját kijelentéseit Krisztussal szembeni engedelmességben
az Egyház Tanítóhivatalához igazítsa”, mondta Burke. A kérdés persze
az, hogy ezt Bergoglio is így ítéli-e meg, mert mostanáig nem úgy tűnik,
mintha kötelességének érezné, hogy „bíborosai” levelére,
felszólítására, vagy nyilatkozatára válaszolnia kellene, és még kevésbé,
hogy „saját kijelentéseit Krisztussal szembeni engedelmességben az
Egyház Tanítóhivatalához igazítsa”, hiszen meggyőződése, hogy ő maga
képviseli a legmagasabb pozícióban az Egyház Tanítóhivatalát.
Eközben a zsinati szekta egy másik prominens teológusa, az angol
„domonkos” Fr. Aidan Nichols a brit Catholic Herald újságban
nyilvánosságra hozott cikkben úgy vélte, hogy [szó szerinti idézet]
„Ferenc pápa az Amoris laetitia exhortációjával az Egyházat különlegesen
nehéz helyzetbe hozta”. Ezért, folytatta fejtegetéseit, szükséges, hogy
az Egyház „olyan procedúrát” dolgozzon ki, „amivel azokat a pápákat,
akik tévtanokat hirdetnek, rendre lehessen utasítani”. Egy ilyen „jogi
procedúra a pápákat a tanbeli önkényeskedésre vagy egyszerű hanyagságra
való mindennemű hajlamtól visszatartaná”. Egyúttal ez választ is adna az
anglikánok vagy az ortodoxok köreiben felmerülő némely „ökumenikus
kételyre”, akik attól tartanak, hogy a pápának minden tetszőleges
tanításra teljhatalma van. „Valóban, lehetséges, hogy a római
tanítóhivatal jelenlegi válságát a Gondviselés akarta, hogy ebben a
tekintetben a pápai primátus határaira irányítsa a figyelmet”, idézi az
újság a modern írástudót, aki „mind Oxfordban és Cambridge-ben, mind a
római Angelicumban rendszeresen tart előadásokat, és már több mint 40
könyvet jelentetett meg filozófiáról, teológiáról, apologetikáról és
kritikáról, és akit 2006-ban az oxfordi egyetemen a reformáció óta első
ízben létrehozott katolikus teológiai fakultás vezetésével bíztak meg”.
És aki ezenkívül ahhoz a 45 teológushoz tartozik, aki az Amoris
laetitia-t alapos vizsgálat alá vette, és tizenegy állításához az
„eretnek” megjegyzést fűzte.
Burke tervezett „formális korrektúrájához” a tudós „domonkos”
megjegyezte, hogy se a keleti, se a nyugati egyházjog nem ismer olyan
„procedúrát egy pápa esetének a kivizsgálására, akiről azt feltételezik,
hogy tanbeli tévedést tanított, sőt, még ennél is kevésbé olvasható ott
egy ilyen jogi eljárás”. Ő is ismeri az „egyházjog hagyományát”,
miszerint „a pápát senki nem ítélheti meg”. Csakhogy az I. Vatikáni
Zsinat a pápai tévedhetetlenségről szóló tanítást „korlátozta”, úgy hogy
kimondható, hogy „a római katolikus Egyháznak nem az a véleménye, hogy
egy pápa, mint hivatalos, nyilvános tanító, nem képes az embereket
tévútra vezetni egy hamis tanítás által”, szögezte le a zsinati
teológus.
A pápa „a
kereszténység legfelső fellebbezési fóruma lehet …, de ez nem teszi
immúnissá az ellen, hogy tanbeli baklövéseket kövessen el.
Meglepetésszerűen – vagy talán nem is meglepetésszerűen annak a
tiszteletnek láttán, ami a pápák alakjait IX. Pius pontifikátusa óta
körülvette – ez a tény úgy tűnik, hogy sokak számára ismeretlen, akiknek
pedig erről tudniuk kellene.” A pápai tévedhetetlenség korlátaink
figyelembevétele mellett az egyházjognak igenis abban a helyzetben
kellene lennie, hogy formális eljárást vezethessen le annak eldöntésére,
hogy egy pápa tévedést tanított-e vagy sem, mondta az angol domonkos
teológus.
[Közbevető megjegyzés: Fr. Aidan Nichols fejtegetései a tévtanítás terén
semmiben nem maradnak el Bergoglio agyrémeitől, ezért nem a
legszerencsésebb bármiben is rá hivatkozni. Ugyanakkor megemlít
olyasmit, amiben úgy tűnik – sajnos – igaza van: Nevezetesen abban a
megállapításban, hogy az „I. Vatikáni Zsinat a pápai tévedhetetlenségről
szóló tanítást »korlátozta«.” Azokra a nehézségekre, melyek 1870-ben a
pápai tévedhetetlenég dogmájának kimondásából, illetve megfogalmazásából
származhatnak, több főpap, egyébként a pápai tévedhetetlenség szilárd
védelmezői, figyelmeztettek a zsinat előtt: Lásd ezzel kapcsolatban a
honlap Veszélyes eretnekség
című cikkéből a Mgr. Félix Dupanloup (1802-1878), Orléans püspökétől
származó idézeteket. – A dogma kimondása előtt a katolikusok, akik nem
csak név szerint, hanem valóban katolikusok voltak, soha nem
kételkedtek abban, hogy amit a pápa egyházfőként tanít, leír, kimond –
például enciklikáiban, bulláiban, szentté avatási dokumentumokban – az
Urunk Jézus ígérete alapján tévedhetetlen tanítás. A pápai tévedhetetlenségről a Vatikáni Zsinaton kihirdetett dogma megfogalmazása azonban, miközben
pontosan körülírja, egyben le is szűkíti azokat a körülményeket,
melyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy egy pápa tévedhetetlen legyen.
Az említett cikk szerzője írásaiban ugyan ellent mond ennek az
állításnak, magánemberként azonban ő is úgy véli, hogy a dogma
megfogalmazása lehetőséget ad a félremagyarázásra, de szerinte ez csak
azért történhetett így, mert a zsinat – mint tudjuk – félbeszakadt, és
ezért nem tudta egy következő ülésen kitágítani, vagy pontosítani a
dogma szövegét. Csakhogy ez a vélekedés sem állja meg a helyét, hiszen
attól, hogy a zsinat félbeszakadt, maga IX. Pius, vagy bármelyik utóda
egy „tévedhetetlen” megnyilatkozással, enciklikával, bullával stb.,
pótolhatta volna az értelmezést. Az e dogma által kihirdetett korlátok
(a pápa csak akkor tévedhetetlen, ha erkölcs vagy hit dolgában,
ünnepélyesen, ex cathedra, az egész Egyházra kötelezőleg mond ki valamit
– „doctrinam de fide vel moribus ab universa Ecclesia tenendam”) tették
egyáltalán lehetővé, hogy az egész ú. n. tradicionalista mozgalom,
köztük a lefebvristák, évtizedek óta mind a mai napig arra
hivatkozhassanak, hogy a zsinati pápák hiába tanítanak eretnekségeket,
ettől még nyugodtan Krisztus igaz helytartói lehetnek, mert a pápai
tévedhetetlenség csak ex cathedra, azaz az ünnepélyesen dogmaként
kimondott dolgokra érvényes. Következésképpen nemcsak közvetlen
elődei, de még Bergoglio is beszélhet bármit, mondhatja a legsúlyosabb
tévtanokat (amivel a pápaság tekintélyét is örök időkre tönkreteszi),
amíg ezeket nem dogmaként definiálja, addig ő a pápa. Ez a vélekedés,
ami tényleg hűen követi az 1870-es tévedhetetlenségi dogma szövegét,
mérhetetlen károkat okoz a katolicizmusnak, és azok közé a veszélyek
közé tartozik, melyekre a dogma 1870-es kihirdetésének ellenzői, például
Mgr. Félix Dupanloup idejében figyelmeztetett. Ma már egyértelmű,
mekkora kárt okozott, hogy nem vették figyelembe érveit.]
Tehát
modern domonkos tudósunk szerint Urunk Jézus Krisztus nem gondoskodott
előre arról, hogy miközben látható fejként helytartót adott Egyházának,
egyúttal egy felügyeleti szervet is létrehozzon, ami mindenkori
helytartóját ellenőrzi, és amennyiben szükség van rá, korrigálja.
Korábban a katolikusok még dőre és együgyű tudatlanságban azt hitték,
hogy a pápa maga ez az utolsó és legmagasabb felügyeleti szerv az
Egyházban, akinek az a feladata, hogy a tanításban minden tévedést távol
tartson tőle. Határtalan naivitásban azt képzelték be maguknak a
katolikusok, hogy erre a célra Urunk Jézus Krisztus különös karizmával
látta el helytartóját, amit „tévedhetetlenségnek” hívnak, és ami
megakadályozza, hogy a pápa legfőbb pásztori hivatala gyakorlása alatt
ilyen tévedésekbe eshessen.
Most viszont azt mondják nekünk, hogy a pápa is csak ugyanolyan
tévedhető ember, mint mindenki más, aki ugyanannyira tévedésbe vezethet
bennünket, mint bármely más tévtanító. Ezért aztán legfőbb ideje, hogy
az egyházjogot kijavítsák, és a „pápa-korrigálás lehetséges
procedúráját” kidolgozzák. Elég dühítő, hogy Üdvözítőnk maga nem gondolt
ilyesmire és ezért most emberi törvénynek kell az isteni törvényt
kiigazítania, mikor már annak eldöntése is elég nehéz feladat, hogy
miként kell egy ilyen eljárásnak lezajlania? A legfontosabb kérdés: Ki
az illetékes erre? Létezik már valamilyen fórum, amire rá lehet bízni
ezt a feladatot, vagy újat kell erre a célra létrehozni? Mi lenne, ha a
bíborosi kollégium látná el ezt a feladatot? Ez logikus lenne, hiszen a
pápa-választás is az ő feladatuk. Már csak azt kellene tisztázni, hogy a
80 év feletti bíborosokat, akik automatikusan feltételezett szenilis
agylágyulás miatt már nem vehetnek részt a pápaválasztáson, a pápa
kontrollálásából is ki kell-e zárni vagy sem. Továbbá még azt is el kell
dönteni, hogy a pápa korrigálásához a bíborosok egyhangú döntése
szükségeltetik, vagy elég a többség; ez utóbbi esetében még arról is
dönteni kell, hogy kétharmados vagy abszolút többségre van-e szükség,
vagy esetleg elég az egyszerű többség. Ahhoz persze nem kell prófétának
lenni, hogy megjósoljuk, hogy a mostani helyzetben, amikor a 121
pápa-választásra jogosult „bíborosnak” több mint a felét már Bergoglio
kreálta „bíborossá”, és a „régiek” között is szép számmal találhatók
olyanok, mint Marx vagy Schönborn, Bergoglio ellen semmiféle többség nem
szavazna meg semmilyen korrekciót.
Vagy határozzanak úgy, hogy a „bíborosoknak” az „egészséges, ép része”
szavazhat egy pápa megrendszabályozásához? De hát ez is újabb jogi
problémákat vetne fel, hiszen arról ki dönt, hogy kik tartozzanak ezen
„egészséges, ép részhez”? Ugyanezek a problémák merülnének fel akkor is,
ha nem a bíborosok kollégiumára, hanem egy zsinatra bíznák a döntés
jogát, itt sem egyetértést érnének el, hanem sokkal inkább szakadást.
Nem kellene akkor inkább külön e célra egy saját grémiumot létrehozni,
egyfajta szenátust, vagy felügyelő bizottságot? De ki dönti el, hogy egy
ilyennek kik lennének a tagjai? Maga a pápa? Mivel azonban éppen
őfelőle kell a tagoknak ítélkezniük, úgy tűnik, ez nem oldja meg a
problémát. Vagy akkor inkább választás útján jelöljék ki a tagokat? De
akkor ki dönti el azt, hogy ki jogosult a választásra? Marad még
megoldásként, hogy valamilyen jogi formulát kreálnak a választó tagok
kijelölésére: mondjuk a húsz legöregebb bíborost, vagy talán az Egyház
legrégebbi vagy legfontosabb, vagy legnagyobb egyházmegyéinek a
püspökeit? Félő, hogy egyik megoldás sem vezet eredményre és nem is
kivitelezhető.
Nem az
lenne akkor a legokosabb, ha a felügyeletet nem egy bizottságra,
melynek tagjai között félő, hogy nem jön létre egyezség, hanem egyetlen
személyre bíznák? De kire? Hiszen ennek a személynek egyedülálló
tekintéllyel kell rendelkeznie, minden emberi hatalomtól függetlennek,
egyedül Istennek alávetve, Tőle különleges teljhatalommal és ezen kívül
különleges támogatással ellátva kell lennie, hogy az Ő nevében, bizonyos
értelemben az Ő helytartójaként érvényes, bírói, helyes és
megkérdőjelezhetetlen ítéletet tudjon hozni. De hát nem létezik már most
is egy ilyen személy Krisztus Egyházában? Ja, de igen, ez a személy
senki más, mint maga a pápa!
Akkor
az a megoldás, hogy egy pápa ellenőrzi a pápát? Jelenleg úgy tűnik, meg
is van erre a lehetőség, hiszen van egy „aktív” és van egy „passzív”
„pápánk”. Talán az egyházjogban elő kellene írni, hogy mostantól mindig
ilyen pápai kettős álljon az élen, és a „papa emeritus” az „aktív” pápa
ellenőrző szerveként működjön. De mi van akkor, ha – mint ahogy talán
ezt is megéljük nemsokára – két „papa emeriti” van? Akkor automatikusan
az idősebbik jogosult a „korrektúrára”? És mi történik, ha megint nem
lesz egyetlen „papa emeritus” sem? És akkor mi történik, ha az egyik
rész a „papa emeritus”-szal tart, a másik rész meg az „aktív” „pápával”?
Ennek is szakadás a vége. Mint közismert, a pápa felette áll az
egyházjognak. Miért kellene akkor magát alávetnie egy egyházjogi
procedúrának, és engedelmesen hagynia magát valakitől korrigálni, még ha
ez a valaki a „papa emeritus” is?
Akkor tehát az előző pápát az utódának kellene korrigálnia? Ez elég
kellemetlen lenne, mert akkor a korrigálásra túl sokáig kellene várni,
gondoljunk csak Wojtyla végtelennek tűnő „pontifikátusára”. És mi van
akkor, ha a közvetlen utód nem, majd csak sokkal később egy másik utód
végzi el a korrektúrát. Addig mennyi mérhetetlen kár keletkezik az
Egyházban? Ezen kívül, ki mondja meg, hogy ezt a korrigáló pápát nem
fogja-e később valamelyik utóda szintén korrigálni? Ez oda
vezet, hogy egyetlen pápában sem bízhatunk meg, a régebbiekben sem, a
jelenlegiekben sem, és a jövőbeliekben sem, hiszen senki nem tudhatja,
hogy egy későbbi pápa nem fogja-e valamelyiküket „korrigálni”.
[Közbevető megjegyzés: Ez az iróniával előadott okoskodás kísértetiesen
hasonlít azokhoz a komoly hangú okoskodásokhoz, amit az ú. n.
konzervatív, tradicionalista tekintélyek folytatnak abban a kérdésben,
hogy Bergoglio eretnek tanításaira, kijelentéseire, körleveleire,
intézkedéseire érvényes-e a pápai tévedhetetlenség dogma vagy sem. Ahogy
növekszik Bergoglio egyre eretnekebb ideáinak sora, úgy sokasodnak az
egyre komplikáltabb érvelések, melyekkel olyan konzervatívnak mondott
gondolkodók, mint például Roberto de Mattei vagy Mg. Williamson
képesztik el olvasóikat. Velük együtt már az egész ú. n. konzervatív
tábor ott tart, hogy még a szentté avatások tévedhetetlenségét is
tagadják, nem beszélve az enciklikákról, a nyilvánosan előadott
tanításokról, és újabban „interjúkról”, melyek az egész világot
bejárják, következésképpen az egész világ katolikusait folyamatosan
félrevezetik. Mikor mondtak a zsinati pápák valamit ex cathedra, mikor
nem, tévedhetetlen-e az ú. n. II. Vatikáni Zsinat vagy sem:
végeláthatatlan azon kérdések sora, melyek a legfontosabb kérdést, az
emberek örök üdvösségét döntően befolyásolja! És ebben a borzalmas
káoszban az 1870-es tévedhetetlenség-dogma konkrét szövege óriási
szerepet játszik! Kíváncsi vagyok, hogy Williamson most, de akár
mestere, Lefebvre, mire hivatkozhatott volna, ha ez a dogma nem létezik,
és azzal a hagyományos biztos hittel kell szembenézniük, hogy a pápa
Krisztus helytartójaként semmilyen nyilvános tanításában, kihirdetésében, megmozdulásában nem vezetheti félre a híveket?]
Mindebből egyedül az a következtetés vonható le, hogy el kell fogadnunk, meg kell bíznunk abban, hogy Krisztus
Egyházában a pápa a legfelsőbb és legvégső fórum, akit nem szükséges
korrigálni, mert nem taníthat tévedéseket, és ezért abban a helyzetben
van, hogy ő korrigálhatja mindazokat, akik tévedéseket tanítanak. A
logika és minden józan megfontolás, lásd fentebb, világosan kimutatta,
hogy ekkor és csak ekkor van hatásos eszközünk az ellenőrzésre. És
különös: az Üdvözítő nem pontosan ezt valósította meg Egyházában? Nem a
pápa az, akiben tévedhetetlen főpásztorunk van, akit a hit kérdéseiben
nem szükséges korrigálni, és akit senki sem korrigálhat, és aki ezért
mindenkor hatásos kontrollt és korrekciót gyakorol az Egyházban, hogy
azokat rendre utasítsa, akik tévedéseket tanítanak?
Természetes, hogy az ortodoxoknak vagy az anglikánoknak jobban
tetszene, ha a pápa nem a legfelsőbb fórum lenne, hanem maga is alá
lenne rendelve az egyháznak. Csakhogy Urunk Jézus Krisztus másképp
akarta, mégpedig jó okból, miként ezt fenti megfontolásaink alapján
nekünk is be kell látnunk. „Ebből a célból [vagyis a hitbeli egységért]
alapította Jézus Krisztus az Egyházban az élő, hiteles és ugyanennyire
örök Tanítóhivatalt, amelyet saját hatalommal felruházott, az igazság
lelkével felszerelt, csodákkal megerősített, és akarta és a
legnyomatékosabban megparancsolta, hogy annak a tanítását és előírásait
éppen úgy fogadják, mint az övéit”, írta XIII. Leó az 1986. június 29-én
kiadott „Satis Cognitum” kezdetű apostoli körlevelében az Egyház
Tanítóhivataláról, mégpedig a Vatikáni Zsinat – vagyis a pápai
tévedhetetlenségről szóló dogma megfogalmazása és ünnepélyes kihirdetése
– UTÁN [DH 3305] – [lásd a honlap „Hogyan vehetnének erőt a pokol kapui az Egyházon?” című cikkét].
Különben is, az egyházjog már a lehető legtökéletesebben gondoskodott annak az esetnek az értékeléséről, melyben egy pápa valóban tévedést tanít
[ne felejtsük azonban, hogy az ezen esetre vonatkozó jogi előírások
Bergogliora és Ratzingerre biztosan nem érvényesek, hiszen ők már
„pápaságuk” előtt biztosan és nyíltan eretnekségeket tanítottak, tehát
az isteni törvény alapján – amire IV. Pál bullája is hivatkozik – már
megválasztásuk érvénytelen volt: egy percig sem voltak törvényes pápák].
Fr. Aidan Nichols teológusnak, aki – lásd fentebb – azt állította, hogy
az ilyen esetre az Egyháznak eddig semmilyen szabályozása nem volt,
csak egy kicsit tovább kellett volna kutakodnia: Prof. Dr. Rolf Decot
„Az Egyház a késő-középkorban” című könyvében írja: „A »prima sedes a
nemine iudicatur« jogi alapelv már az 5. századtól bizonyítottan ismert
volt. E jogelv érvényessége alóli kivételek csak egy pápa eretnek volta
esetében voltak lehetségesek. Ezért bővítették ki később ezt a jogi
alapelvet erre a formára: »Papa a nemine iudicatur, nisi deprehendatur a
fide devius« (A pápát senki sem ítélheti meg, ha nem tér el az igaz
hittől). Ezt a tételt már II. Adrián pápa (867-872) elismerte, és
véglegesen Humbert bíboros (†1061) [IX. Leó pápának legbizalmasabb
tanácsadója] hirdette ki. Deusdedit bíboros [VII. Gergely pápa híve, a
pápa neve alatt kiadott, a pápai főhatalom jogait 27 pontban
összefoglaló Dictatus papae néven ismert irat ihletője, vagy szerzője],
Chartresi Szent Ivo püspök (1040-1117) és Gratian által került be ez a
jogi alapelv az egyházi kánonjogba, és a dekretisták [azok a nagyrészt
Gratian tanítványai közül való jogtudósok, akik a XII. századtól kezdve
Gratian ("a kanonisták atyja") dekrétumát – törvénygyűjteményét: a pápai
ügyiratok, kongregációi rendelvény, zsinati határozatok gyűjteményét –
újból és újból buzgón kommentálták. Leírása a híres Si papa kánonban
található.”
III. Ince pápa
(1198-1216), aki korának egyik legnagyobb jogásza, valamint az Apostoli
Szék lelkes védelmezője és az eretnekségek elleni küzdelem buzgó harcosa
volt, fogalmazta meg a következő alapelvet: „A Római Pontifex még ennél
is kevésbé dicsekedhet, hiszen emberek ítélkezhetnek felette –, jobban
mondva, ki lehet mondani, hogy már megítéltetett, tudniillik
akkor, ha eretnekségbe esett. Mert aki nem hisz, az már ítélet alá esett
[lásd: Jn 3,18: »Aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára.«]”
(Sermo 4: In Consecratione, PL 218:670)
Ezek után nincs szükségünk több kontrolláló fórumra. Egy pápa felett, aki eretnekségeket hirdet, Urunk Jézus Krisztus már kimondta az ítéletet.
E kijelentésekkel teljes egyetértésben ismételte meg IV. Pál pápa CUM EX APOSTOLATUS OFFICIO
kezdetű, 1559. február 15-én kiadott bullájában, hogy „a Római
Pontifex, aki Isten és Urunk Jézus Krisztus Helytartója a földön,
korlátlan teljhatalommal rendelkezik a népek és birodalmak fölött, és
jogilag mindenki fölött ítél, anélkül, hogy Ő ebben a világban bármilyen
joghatóság alá esne; akinek ugyanakkor ellen lehet mondani, ha a hittől
eltértnek találtatna.” – Továbbá elrendelte, „hogy annak a
püspöknek – akkor is, ha érseki vagy patriarkális vagy prímási hivatalt
tölt be, vagy a Római Egyház bíborosa, legátusa vagy Római Pontifex – a
kinevezése vagy megválasztása, akkor is, ha ez egyetértésben és minden
bíboros egyhangú beleegyezésével történt, semmis és érvénytelen és
értéktelen, ha bíborosi kinevezése vagy pápává választása előtt eltért a
katolikus hittől, eretnekségbe esett vagy szakadár lett vagy ilyet
előidézett vagy okozott. A kinevezés vagy pápává választás se a
püspökszentelés megtörténtével, vagy a vezetés és igazgatás ezt követő
átvételével, se magának a Római Pontifex intronizációjával vagy a neki
adott hűségesküvel vagy a mindenki által vele szemben mutatott
engedelmességgel, bármilyen hosszú ideig tart ez, sem lehet érvényessé
váltnak nevezni, se érvényessé válónak vagy bármilyen részterületen
érvényesnek tekinteni.”
Egy
„pápa”, aki „tévedéseket tanít”, nem pápa. Ezt a megállapítást mindenki
megteheti saját magának: Ehhez a döntéshez semmi szükség az
egyházjogban egy, „a korrektúrát” meghozó külön „procedúrára”.
Arról azonban lehet értekezni, hogy kinek van joga az Egyház nevében
egy ilyen megállapítás hivatalos bejelentésére. Valóban, a korábbi
teológusok igen részletekbe menően elgondolkodtak már ezen a problémán.
Ugyanakkor a mai helyzetben a mi számunkra ez a kérdés
értelmetlen, hiszen az egész hierarchia kiesésével úgysincs senki, aki
ezt megtehetné. Se a megmaradt két Dubia-„bíborosnak”, se a
báránybőrbe bújt konzervatívoknak, mint például Sarah „bíboros” vagy
Schneider „segédpüspök”, nincs meg az auktoritása ehhez, azonkívül éppen
múltjuk, képzésük, életművük miatt, soha nem jutnának az egyetlen
logikus és valós eredményre, vagyis arra, hogy Bergoglio nem pápa, és
közvetlen elődei ugyanennyire nem voltak azok.
Mi inkább Urunk Jézus Krisztusban bízunk, Aki megígérte, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt Egyházán [lásd a „Hogyan vehetnének erőt a pokol kapui az Egyházon?”
című cikket]. Egy napon Ő maga végzi majd el a „korrektúrát”, és egy
valódi pápát ajándékoz nekünk. Akkor a katolikusok végre megértik, hogy
ki és mi egy pápa valójában, és hogy az Üdvözítő mekkora ajándékot adott
nekünk a pápaság intézményével, és hogy milyen nyomorúságosak voltunk,
amikor egy időre megvonta tőlünk ezt. Akkor már senki nem fogja
megérteni, hogyan futhattak anti-pápák után, és hogyan tekinthették
ezeket a Szentatyának.
[Megjegyzés: E cikk szerzőjének utolsó megállapításai korunk állapotai
között igencsak értelmezhetetlenek. Az ugyan teljesen nyilvánvaló, hogy a
mai helyzetet közvetlenül és egyedül csak Urunk Jézus Krisztus tudja
megoldani, de az már elképzelhetetlen, hogy Egyházát ne azokból építse
újjá, akiket a kövekből vagy a halottakból támaszt fel. Ez történhet a
Keresztelő Szent János hirdette módon („Mert mondom nektek, van hatalma
az Istennek, hogy ezekből a kövekből fiakat támasszon Ábrahámnak” Lk
3,8), vagy János jelenései alapján az ezeréves birodalommal. De
bármiképpen történik is, az biztosnak tűnik, hogy előtte mostani
világunk, melyet a bűn és az árulás teljesen beborított, nagy része
elpusztul, ahogy ezt Péter apostol („Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr
napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz
hevétől felbomlanak, a föld, és ami rajta van, elenyészik. Mivel így
minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek,
hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is
az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől
megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az
igazságosság hazáját.”), János apostol („Ezután trónokat láttam, azok
ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták. És láttam a lelkeket, akiket
Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik
nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem
viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig
uralkodtak Krisztussal.” Jel 20,4), és mind az egyházatyák
megjövendöltek. Hogyan is lehetne a jelenlegi emberanyagból bármi
Istennek tetsző társaságot összehozni, pláne Krisztus Egyházát látható
formájában újra felépíteni, amikor az egész földön nem akad tíz igaz
ember, aki Krisztus követőjeként ugyanazt hiszi, ugyanazt akarja, mint a
többi kilenc.]
(forrás:
http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2017. szeptember 7.)
http://katolikus-honlap.hu/1701/korrektura.htm
