Church Militant: "Magyarország harcol a keresztényüldözés ellen"

Hazánkat és kormányunkat elismerő tudósítás jelent meg a katolikus Church Militant oldalán

Augusztus 17-én az amerikai Church Militant online katolikus televízió és hírszolgálat hazánkat és kormányát elismerő tudósítást tett közzé, amiért Magyarország és a magyar kormány elkötelezte magát abban, hogy meghatározó szerepet vállal a világ üldözött keresztényeinek segítésében.

A kormányzat intézkedéseinek és törekvéseinek köszönhetően a nemzetközi katolikus sajtóban hazánknak rendkívül pozitív megítélése van. Hasonlóan, a 2015-ös családszinóduson való kiállásáért Erdő Péter bíboros atyát is óriási népszerűség övezi.

Az alábbiakban a Church Militant cikkének magyar nyelvű fordítását közöljük, az eredeti cikkben megadott képek és linkek mellékelésével együtt.

Az ország alkotmánya megerősíti a törekvést a keresztény érdekek védelmére

A katolikus Magyarország jó úton van ahhoz, hogy vezetővé váljon az üldözött keresztények megvédésében.

Az elmúlt néhány napban ez a közép-európai nemzet azzal került a címlapokra, hogy közbeavatkozott egy korábbi muszlim megmentéséért attól, hogy vissza kelljen térnie Iránba.

Az iráni színésznő, Aideen Strandsson, csendben megtagadta az iszlámot, miközben még mindig a hazájában élt. Miután egy felvételt látott arról, ahogy egy nőt halálra köveznek, emlékei szerint "abban a pillanatban döntöttem el, hogy többé nem akarok muszlim lenni". Röviddel ezután azt mondta, "álmodtam Jézusról. Közel ült hozzám, és megfogta a kezem."

2014-ben Strandsson Iránból Svédországba menekült, ahol munkavízumért folyamodott és menedéket kért, valamint nyilvánosan meg akart keresztelkedni, hogy megerősítse a kereszténységhez tartozását.

Nemrég azonban, bár Svédország migránsok százezreit fogadta be az elmúlt néhány évben, az ország migránsügyi bizottsága elutasította Strandsson menedékkérelmét. Elrendelték a visszatérését Iránba, ahol "hitehagyóként" börtön vagy halál várhat rá, amiért elhagyta az iszlámot a kereszténységért.

"Nem a mi problémánk, ha úgy döntött, hogy kereszténnyé válik" - mondták a svéd hivatalnokok Strandssonnak.

Magyarország most azzal reagált, hogy megnyitotta a kapuit előtte. "Üldözött keresztényeket befogadni erkölcsi és alkotmányos kötelességünk" - magyarázta a miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt. A lépés a legutóbbi példája annak a növekvő hangsúlynak, amit Magyarország a világ keresztényeinek nehéz helyzetére helyez.

Az Európa szívében elhelyezkedő Magyarország régóta kultúrák kereszteződésében áll. 2015-ben azonban a Közel-Keletről érkező migránsok árasztották el, több menedékkérelmet beadva (174 000-et), mint bármely más EU-tagországban, Németországot leszámítva.

Azév szeptemberében Orbán Viktor miniszterelnök vészriadót fújt a beáramlás következményei miatt, azt írva a német Frankfurter Allgemeine Zeitungban, hogy "Az érkezők egy másik vallásban nevelkedtek, és egy radikálisan más kultúrát képviselnek. A legtöbbjük nem keresztény, hanem muzulmán... Ez egy fontos kérdés, mert Európa és az európai identitás a kereszténységben gyökerezik."

"Vajon nem önmagában aggasztó, hogy az európai kereszténység mostanra alig képes Európát kereszténynek megtartani? Nincs más alternatíva, nekünk pedig nincs más választási lehetőségünk, mint hogy megvédjük a határainkat." - tette hozzá a miniszterelnök.

Orbánt az Európai sajtó rasszistának és idegengyűlölőnek bélyegezte, a kormányát pedig Brüsszel sorozatosan megbüntette, amiért visszautasította az EU migránskvóta-tervezetének elfogadását. A kormánya kitart amellett, hogy a keresztények -- érkezzenek bármely nemzetből is -- sokkal jobban képesek beilleszkedni a magyar társadalomba, mint a muzulmán migránsok.

"Kezdettől fogva" - mondta Semjén egy közleményben - "különbséget tettünk gazdasági migránsok és valódi menedékkérők között."

2016. októberében Orbán Viktor miniszterelnök adminisztrációja létrehozta az Üldözött Keresztények Megsegítéséért Felelős Helyettes Államtitkárságot, a nemében elsőként létrehozott állami intézményt, ami kizárólag azoknak a keresztényeknek a megsegítésére fókuszál, akiket a hitük miatt üldöznek.

Januárban egy a keresztényüldözés témájában Budapesten rendezett nemzetközi konferencián az Emberi Erőforrások országgyűlési államtitkára, Rétvári Bence, arra emlékeztette a résztvevőket, hogy "ma több keresztényt üldöznek szerte a világban, mint Néró római császár uralkodása alatt". A konferencián a kormány képviselői bejelentették, hogy Magyarország az olyan csoportok "központjává és támogatójává" válik, amelyek az üldözött keresztények megsegítéséért dolgoznak.

2012-ben Magyarország új alkotmányt fogadott el. "Isten áldd meg a magyar(oka)t" - így kezdődik, mielőtt elismerően szólna a nemzet első királyáról, Szent Istvánról, amiért az országot keresztény európai állammá tette, ezer évvel ezelőtt.

Török Tamás, a kormány üldözött keresztényeket segítő programjának vezetője megjegyezte, hogy a magyar alkotmány "megerősíti a család és a nemzet fontosságát", és "fenntartja a házasság hagyományos definícióját, egy férfi és egy nő együttéléseként, valamint az élethez való jogot a fogantatástól kezdve". [A magyar alaptörvény továbbra sem ismeri el a magzatok emberi mivoltát, Magyarország ezért változatlanul a világ egyik legliberálisabb abortusztörvényével rendelkezik, évente mintegy 30 000 abortuszban meggyilkolt magzatkorú gyermekkel. - KV szerk.]

"Elismeri a kereszténység nemzetmegőrző szerepét, és azt is kijelenti, hogy általános kötelességünk van a gyengék és szegények megsegítésére" - teszi hozzá. "Magyarországnak számos támadást kellett kiállnia az élet- és kereszténypárti alkotmányáért, ami azonban csak erősebbé és még elkötelezettebb tett minket abban a fogadalmunkban, hogy megvédjük a kereszténységet."

http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/08/17/church_militant_magyarorszag_harcol_a_keresztenyuldozes_ellen

A liberális sajtó szolidaritást vállal a zsidógyilkossal

A liberális lapok rendszeresen felszólalnak az antiszemitizmus ellen, de eközben nem tartanak említésre méltónak egy brutális antiszemita gyilkosságot, mert afrikai migráns az elkövető.

Érdekes tendencia figyelhető meg a liberális sajtóorgánumok témaválasztásában, ha “antiszemitizmus elleni harcról” van szó: gyakran a semmiért is képesek mesterségesen botrányt szítani, és antiszemitizmust kiáltanak olyan szimbolikus cselekmények kapcsán, melyek még csak a bűncselekményre felhívást sem valósítják meg. Felháborodnak Facebook-bejegyzések és falfirkák láttán, de szerintük antiszemita a Soros György arcképével díszített plakát is, annak ellenére, hogy az még csak utalást sem tesz Soros származására. A semmiért aggódás közepette pedig szinte kivétel nélkül minden liberális sajtóorgánum szó nélkül hagyta, hogy valaki antiszemita indíttatásból megkínzott, megvert, és kidobott a harmadik emeletről egy zsidó származású személyt.

Úgy tűnik, a liberálisok maguk sem gondolják komolyan ezt az “antiszemitizmus elleni harcot”, ellenkező esetben nem övezné teljes sajtócsend napjaink egyik legbrutálisabb antiszemita gyilkosságát.

Tüntetés Párizsban, Dr. Sarah Halimi otthona előtt.

Dr. Sarah Halimi meggyilkolása egész Nyugat-Európában közéleti téma. A franciaországi zsidó közösségek vezetői szólalnak fel az ellen, ahogy a hatóságok kezelik ezt az ügyet – történetesen, hogy nem kezelik antiszemita gyűlölet-bűncselekményként a történteket, annak ellenére, hogy az elkövető zsidó származása és vallása miatt támadt áldozatára.

Dr. Halimi Párizsban, április 4-én a saját otthonában vált brutális gyilkosság áldozatává – egy muszlim szomszédja ölte meg. A 27 éves elkövető, Kobili Traoré egy afrikai országban, Maliban született, és bevándorlóként érkezett Európába. Ráadásul nem ez az egyetlen ilyen eset; a Times of Israel és a Jerusalem Post arról számolt be, hogy a 2015-ös nagy migrációs hullám után közel duplájára nőtt a zsidók ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények száma, és az antiszemita indíttatású bűncselekmények többségét migránsok követik el.

Az antiszemitizmus ellen rendszeresen felszólalók pedig hallgatnak. Őket a sértő Facebook-bejegyzés érdekli, meg a plakát, amire oda sincs írva. A tényleges zsidógyilkosságról be sem számolnak, mert afrikai migráns az elkövető, és az afrikai migránsok kapcsán érzékenyíteni kell az olvasót. Választaniuk kellett, hogy elítélik az antiszemitizmust, vagy támogatják a bevándorlást – ők elég látványosan az utóbbit választották.

http://www.hidfo.ru/2017/08/a-liberalis-sajto-szolidaritast-vallal-a-zsidogyilkossal/

Túl sok rossz felvetés

Az alábbi írás a Church Militant vezetője, Michael Voris S.T.B. 2017. augusztus 11-ei "The Vortex" műsorának magyar fordítása alapján készült. Voris a monológjában az amerikai katolikus egyház állapotára reflektál.

Miféle bölcsességeket hallunk manapság a változások ügynökeitől az Egyházban? Íme néhány a felvetéseik közül -- amelyek mindegyike rossz felvetés:

• Az Egyház az "átmenet korszakában" van
• A katolicizmus "élő hagyomány"
• Minél jobban figyelembe veszed a körülményeket, annál inkább figyelmen kívül hagyhatod az erkölcsi szabályokat
• Nem cselekedhetjük mindig a "legjobb" dolgot
• "Irreguláris helyzetek" -- hogyan kezeljük azokat, akik "nem tudnak" az Egyház tanítása szerint élni?
• Mindenekelőtt a lelkiismeret elsőbbségét kell tiszteletben tartanunk
• Az Egyház nem erkölcsi "szabályok", hanem a "megkülönböztetés" megtanításáról szól
• A megkülönböztetés az itt és most konkrét körülményeit nézi, hogy megállapítsa, mi az a legtöbb, ami a pillanatnyi helyzetben Istennek megadható
• Az Egyház tanítását és elveit mindig tiszteletben kell tartani, de ebben tekintettel kell lennünk az emberi tudás teljes spektrumára -- a biológiára, a pszichológiára, stb.
• Az Egyház nem igazán tanít erkölcsről a hivatalos kijelentéseiben, ilyenekből csak nagyon kevés van
• Meg kell vizsgálnunk, hogy egy katolikus tud-e jó lelkiismerettel élni az Egyház tanításával ellenkezően
• Nem szükséges követnem az Egyház erkölcsi tanítását, elegendő, ha tiszteletben tartom azt
• Bizonyos dolgokat nem kellene tanításként értelmezni, mivel csak szabályokról van szó, amiket néha muszáj megszegni
• Tiszteletben kell tartanunk Isten "kegyelmének" jelenlétét azok életében, akik erkölcsileg bűnös kapcsolatokban élnek
• Úgy kellene hallgatnunk az Egyházra, mint egy apára: tiszteletben tartva, amit mond, majd átgondolva és a saját, egyéni döntésünket meghozva
• Újra kellene szerveznünk a szemináriumokat, hogy olyan "felnőtteket" képezzünk bennük, akik "kísérik" az embereket
• El kellene mozdulnunk az "erkölcsi tanítástól" az "erkölcsi formálás" felé, amiben nem szabályokról beszélünk, hanem arról, hogyan kell a szabályokon túllátni

Figyeljük meg, mi az, ami (szándékosan) hiányzik a listáról! Annak teljes elutasításáról van itt szó, hogy a kegyelem fogalmát bármennyire is figyelembe vegyék -- vagyis a meghívást a hősies életre. Az ország legtöbb egyházmegyéjében, és valójában szerte a Nyugaton, ezzel az ördögi tervvel vagy együttműködést vállalnak, vagy ignorálják -- a romlott egyháziak együttműködnek vele, a gyáva vagy helyezkedő egyháziak pedig ignorálják.

Ezek a Cuki Egyház felvetései, ami az embereknek csak hamisságokat és hamis teológiát kínál. A katolikusoknak kötelessége Isten előtt a tanítás igazsága felé tartani, nem pedig "csak annyira megélni, amennyire sikerül", vagy "amennyire akarjuk". A püspökök, akiknek megvan a tekintélye harcolni e gonosz ellen, és akik ezt mégsem teszik, úton vannak a Pokol felé -- és mégis miért? Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de közben elveszíti a halhatatlan lelkét? Mégis ezért -- egy kétes pozícióért egy egyre jobban eljelentéktelenedő egyházi intézményben?

Ezeknek a hatvanas éveikben járó férfiaknak, akik az Egyházat rosszindulattal, önbecsapással, vagy tétlenséggel pusztítják, le kellene mondaniuk a tisztségükről. Formálisan is le kellene mondaniuk a hivataluk tekintélyéről, ahogy lényegében ezt már évekkel ezelőtt megtették. Isten azért adott nekik tekintélyt, hogy a rájuk bízott lelkeket védelmezzék, ők pedig nem ezt tették. Félre kellene állniuk, most, amikor esélyük van még rá, hogy "félve-remegve munkálják" az üdvösségüket (vö. Fil 2,12).

Képzeljék el egy pillanatra azt az örökkétartó borzalmat, ami ezeknek az embereknek a lelkére a halálukkor vár, amiért megengedték, hogy ezek a megtévesztések az ő kihívásuk és ellenállásuk nélkül follyanak a felügyeletük alatt -- és mindez csupán azért, mert az emberek elismerését akarták, nem akartak semmi másban, mint kedvező fényben feltűnni, és nem akartak úgy tűnni, mint akik megbántanának bárkit is. Isten irgalmazzon nekik!

http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/08/12/tul_sok_rossz_felvetes

Barsi Balázs atya: Mire megoldás a nős férfiak pappá szentelése?

Válasz Beer Miklós püspök atyának

Az alábbiakban Barsi Balázs ferences szerzetes atya írását közöljük, amelyet Beer Miklós püspök atyának szán, nyílt válaszként. A cölibátus témájában ajánljuk még ezt a korábbi bejegyzésünket.

Beer Miklós püspök nős férfiak pappászentelésében látja a paphiány megoldását.

Európában általában, és nálunk, Magyarországon, nem paphiány van, hanem hívőhiány. Ha egy-egy fíliában tíz-húsz ember, vagy annyi sem jön össze vasárnaponként szentmisére, akkor hazánk missziós terület lett. Egy évtizeddel ezelőtt a verbiták (missziós atyák) térképén Magyarország a választható missziós országok között szerepelt. Argentína őserdeiben nem a papok számát növelték, hanem remekül felkészített, Istennek szentelt (coelibatust vállaló) papok számára nagyszerű missziós programot dolgoztak ki, és katekétákat neveltek melléjük.

Valóban el kellene hagyni azt a fajta, a fölszentelt nős diakónusok által néha gyakorolt „csonkamise”-szerű liturgiákat, és az Isteni Ige hatékony hirdetését kellene bevezetni helyette. A szemináriumokban arra kellene nevelni a papságra készülő fiatalokat, hogy felkészített katekétákkal és diakónusokkal dolgozzanak együtt.

Helyes, amit a püspök atya mond, hogy nem a papok megházasodásáról van szó, hiszen arról szó sem lehet, mert a coelibatus fogadalmában visszavonhatatlanul átadták magukat a szűz Krisztus Főpap szolgálatára.

Inkább a papok nevelésében az egyéni életszentségre való törekvést kellene a középpontba állítani, bemutatva, hogy éppen ennek a kisugárzása az igazi pasztoráció: „Ti vagytok a föld sója.", "Ti vagytok a világ világossága." (Mt 5,13-14), ld. Vianney Szent Jánost.

Amikor szent buzgalomtól elragadtatva megoldásokon törjük a fejünket, néha elhanyagoljuk megkérdezni magát az Úr Jézust.

Ő, amikor a házasság felbonthatatlanságáról szólt, és az őt hallgató apostolok azon megütköztek (hogy a mózesi felmentéseket nem Isten akaratának tartja), akkor ezen megütközés után nem egy új témát hozott elő, a coelibatust, hanem a házasság kontextusában maradva kijelenti, hogy van, aki lemond a házasságról a Mennyek Országáért. Tehát nem arról volt szó, hogy valaki eleve nem nősül meg, hanem arról, hogy a Mennyek Országa úgy érkezhet el az életébe, hogy abbahagyja a nemi életet a feleségével. Nyilván nem a feleség beleegyezése nélkül.

Ez volt az ősi gyakorlat. Pappá vagy püspökké szentelés előtt éppen a papság vállalásáért mondtak le a házasság gyakorlásáról, a feleségük beleegyezésével.

Az Egyház később, hogy ezt a nehézséget elkerülje (ti. a házasságban élő férj és feleség közös döntését), eleve azon férfiak közül választotta ki papjait és püspökeit, akik a Mennyek Országáért már lemondtak a házasságról.

A trullói zsinat (nem egyetemes zsinat) tévedett abban, hogy ősi szokásra hivatkozva a nős férfiak felszentelését úgy értette, hogy azok továbbra is gyakorlatilag gyermeket nemzhettek. A keleti rítusú püspök miért nem lehet férj? Mert ez az ősi szokás (amely Krisztus szavára hivatkozik) maradványa.

Hogy ezt vállalni nehéz? Az egynejű házasság vállalása sem könnyű a romlott természetnek, de vállalható a kegyelemmel.

Minderről bővebben olvashatunk Stickler bíboros tanulmányában (a Központi Szeminárium adta ki), és Jáki Szaniszló "A coelibatus teológiája" című művében, valamint Jean-Pierre Batut bibliai elemzésében ("Feltámadás, cölibátus, nemiség", Communio 1995/III. évf./III.). Ezek elolvasása nélkül sajnos kiüresedhet az a hitben folytatandó párbeszéd, amely a coelibatust érinti.

A nős papság elterjedésével a coelibatusban élő papság gyakorlatilag megszűnne (ld. a keleti egyházakban). Így aki mégis a coelibatust választaná isteni sugallatra, az nem kerülne-e abba a gyanúba, hogy püspök akar lenni? Illetve: jó volna-e, ha csak szerzetesek köréből kerülnének ki a püspökök?

Természetesen nemcsak a coelibatus úgymond külsődleges betartásáról van szó, hanem az egyetlen Főpap, Jézus Krisztus követéséről mindenben, egészen addig, hogy a papnak a teljesen osztatlan, Jézus Szívével egyesült szíve képes legyen az Ő szeretetével szeretni a rábízottakat.

Ha ez Krisztus akarata, akkor van-e egyházi hatalom, amely efölött áll? Tehát az eljövendő időkben ebben a kérdésben sem csupán egy pasztorális probléma megoldása vezessen bennünket, hanem Krisztus akaratának kutatása.

A kutatás tudományos része mellett a coelibatusban élő szentéletű papok életének és tanításának kutatása, valamint a lincolni egyházmegye példájának és hasonló példáknak a figyelembe vétele is fontos. És természetesen mindezeket meg kell, hogy előzze a mélységes imádság.

http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/08/11/barsi_balazs_atya_mire_megoldas_a_nos_ferfiak_pappa_szentelese

Kapcsolódó cikkeink:
Teológus pap válaszol a cölibátussal kapcsolatos kritikákra
Voderholzer püspök az Egyházat elhagyók „aggasztóan magas” számáról
Megnövelni a papi hivatások számát nem rakétatudomány
Sikerrecept paphiányra: Lincoln, Nebraska
Fiú ministránsokkal a paphiány ellen
André-Joseph Léonard érsek, a jó pásztor
Amerikai püspök "nyelvre és térdelve" áldozásra kéri az egyházmegye híveit

"Középutas" próbálkozás a brazil püspöki kar új Amoris Laetitia értelmezése

Újabb "színnel" bővült az a spektrum, ahogyan nemzeti püspöki karok Ferenc pápa Amoris Laetitia (AL) szinódus utáni apostoli buzdítását értelmezik.

Ismeretes, hogy a máltai, a német, és a belga püspöki karok az AL-t értelmező instrukcióikban (különböző fokozatokban ugyan, de végeredményben) a házasságon kívül és a házasságtörésben együttélők saját lelkiismereti döntésének rendelték alá a szentségekhez engedésüket. A lengyel püspöki kar eközben az Egyház korábbi tanításának megfelelően úgy értelmezte az AL-t, hogy az újraházasodott elváltak közül a kizárólag a súlyos okból különválni nem tudó, egyúttal a szexuális élettől tartózkodó párok számára teszi lehetővé a szentségek vételét. Az AL értelmezésére a világ több püspöke is többféle instrukciót kiadott, amelyek között a hagyományos közel teljes tiltástól a házasságtörésben élők áldoztatására külön ünnepi szentmise megszervezéséig mindenféle "árnyalat" szerepelt.

Az első, egyben legszélsőségesebb püspökkari választ az AL-re a háromfős máltai püspöki kar adta: ők -- megfeledkezve Isten segítő kegyelméről, amelyet minden katolikus hisz és vall -- arra hivatkoztak, hogy a párok testvérként való együttélése "emberileg lehetetlen", és ezzel egyenesen szükségtelen feltételnek ítélték az önmegtartóztató életmód folytatását az ilyen párok áldoztathatóságához. A német püspökök, hangsúlyozva a párok lelkiismereti döntése tiszteletben tartásának kötelezettségét, az egyedi elbírálást a plébánosokra bízták, azzal, hogy csak azok a párok részesülhetnek így szentáldozásban, akik a helyzetükért nem "súlyosan vétkesek" [akármit is jelentsen ez - a szerk.]. A belga püspöki kar szintén plébánosi "kíséréssel" szintén szabad döntést hagyott az újraházasodott pároknak abban, hogy szentáldozáshoz járulnak-e, jótékonyan figyelmeztetve azonban őket Szent Pál szavaival, hogy méltatlanul azért ezt ők se tegyék [ismét: akármit is jelentsen náluk ez - a szerk.].

Az Egyház tanítása a kérdésben az AL-ig világos és egyértelmű, a jóváhagyott pásztori gyakorlat pedig egységes volt. Mivel mind a házasságon kívüli, mind a házasságtörő együttélést az Egyház (Krisztus kinyilatkoztatásával összhangban) a belső természete szerint -- azaz a körülményektől és szándéktól függetlenül -- bűnösnek ismerte el, csak az abból való kilépés szándéka mellett, és legfeljebb a különválást külső kényszerből halogató, a házasfeleket megillető szexuális érintkezéstől tartózkodó (azaz "testvérként és nővérként" együttélő) pároknak tette lehetővé a szentségekhez járulást. Az Egyház egyúttal elvárta a pásztoroktól azt is, hogy még az e feltételeknek megfelelő szentségkiszolgáltatásokban is kerüljék a botrányokozást - azaz annak még látszatát is, hogy az Anyaszentegyház bűnös cselekedeteket és életállapotokat jóváhagy.

A Hittani Kongregáció frissen menesztett prefektusa, Gerhard Müller bíboros az AL-nek az Egyház hagyománnyal összhangban lévő értelmezését hangsúlyozta a menesztése előtt, és azóta is folyamatosan. Az AL kijelentéseinek zavarosságát, és a nyomában a liberális püspökök által eszkalált zűrzavart látva az Egyház négy bíborosa tisztázást kért Ferenc pápától, amelyre a Szentatya, többek és többszöri kérés ellenére, máig válaszolni, a bíborosokkal pedig -- immár kétségtelen tudatossággal -- szóba állni sem volt hajlandó. A négy bíboros egyike, Carlo Caffara, az AL-válságot a Ferenc pápának írt legutóbbi levelében így foglalta össze: "[A] helyzet az - milyen fájdalmas ezt látni! - hogy ami bűn Lengyelországban, az jó Németországban, és ami tilos a philadelphiai érsekség területén, az megengedett Máltán."

Az AL gyakorlatba ültetéséhez az elmúlt héten ezúttal a brazil püspöki kar adott ki hivatalos instrukciót. Az instrukció tartalma a püspökök április 26-án és május 5-én tartott rendes találkozóin állt össze.

A brazil püspökök útmutatója egyfajta "középutat" látszik követni a teljes tanításbeli hagyományhoz világosan ragaszkodó lengyel püspökök, és az újító német és belga püspöki kar között. A püspöki kar dokumentuma több lényeges ponton (értelmezés és az Egyház korábbi tanításának nyílt megerősítése nélkül) visszhangozza csupán az AL sokféleképpen értelmezett, hiányos és kétértelmű szavait; helyenként pedig saját maga is ilyen szabados, újító nyelvezetet használ. Miközben azonban a (liberális) Crux katolikus magazin már a tudósításuk címében is azt hangsúlyozza, hogy a brazil püspökök "nyitva hagyták az újraházasodott elváltak áldoztatásának lehetőségét", a leírt részletekből már inkább tűnik úgy, hogy ez a lehetőség csak a hagyományos tanításnak megfelelő esetekre "maradt nyitva".

A brazil püspökök is azt (az AL-vitában többféle kontextusban is előkerült) kijelentést hangsúlyozzák, hogy a buzdítás összhangban van az Egyház eddigi tanításával. Mint írják, az AL "nincs szakadásban" a korábbi tanítással, hanem annak további kifejtését jelenti.

"Semmi sem áll jobban az Amoris Laetitia 8. fejezetének tartalmával szemben, mint az a gondolat, hogy erkölcsi relativizmust vagy egyenesen szituációs etikát képviselne. Épp ellenkezőleg: megerősíti a tanítást a házasság felbonthatatlanságáról, és a házasságtörés belsőleg bűnös voltáról." - írja a püspöki kar a dokumentum 39. bekezdésében [a kiemelés tőlünk - KV].

A dokumentum a pásztorokat az egyedi esetek vizsgálatára hívja fel, "megtalálva a megfelelő utat rá, hogy segítsék a hívek lelkiismeretének formálását". A pásztorok a "megkülönböztetés folyamatán" hat pontot követve kell, hogy végigvezessék az "irreguláris" együttélésben lévő párokat: megtérés a Krisztussal való "személyes találkozáson" keresztül [ez zavaros protestáns érzelmi szóhasználat; mi, katolikusok, a mi Urunkkal az Egyházban találkozunk misztikusan, és az Oltáriszentségben "személyesen" - KV]; kísérés az erkölcsi és lelki növekedésben [ez is újító szóhasználat; az Egyház növekedésre "tanít" és "vezet", nem "kísér" a növekedésben - KV]; az egyedi helyzetük megértése és átgondolása; az első házasság érvénytelenségét kimondani [kizárólagosan - KV] jogosult egyházi eljárás esetleges megindítása; a szükséges feltételek és enyhítő körülmények számbavétele; a szexuális önmegtartóztatás.

A brazil püspökök nem mondják ki nyíltan, hogy az újraházasodott elváltak egyes esetekben szentáldozáshoz járulhatnak. Ehelyett azt írják, hogy a megkülönböztetési folyamat "nem szimplán visszatérést jelent a szentségi élethez, mivel az nem mindig lehetséges". A dokumentum 45. bekezdésében azonban azt írják: "Vannak olyan korlátozott esetek, ahol az együttélés megszakítatlanságára felmentő körülmények vannak, mint amilyen például a gyermekek léte, vagy bizonyos erkölcsi körülmények, amik csökkenthetik vagy akár semmissé is tehetik az erkölcsi felelősséget, és a törvénytelen cselekedetek felróhatóságát." [A bűnös együttélési forma fenntartásában nem pusztán a közös (pl. akár nagykorú és különélő) gyermekek léte, hanem a közös gyermekek károsodásának reális veszélye jelent enyhítő külső kényszert, ami ugyanakkor nem ment fel az önmegtartóztató életvitel erkölcsi kötelezettsége alól. Ez a külső kényszer is csak a párkapcsolat megszakításának elmaradására jelent enyhítő vagy felmentő körülményt, de nem a megvalósult házasságon kívüli paráznaság vagy házasságtörés tényére, ami mindkettő szándéktól és körülményektől függetlenül menthetetlenül (ti. belső természeténél fogva) bűnös. - KV]

A dokumentum ilyen, erkölcsi felelősséget csökkentő tényezőkért az AL 301. és 303. pontjait idézi, ami azonban ugyanúgy semmiféle konkrétumot nem tartalmaz arról, mik lehetnek ezek, miközben azt a tévesen [a "belsőleg bűnös" erkölcsi kategória igazságával, objektivitásával, és sajátosságaival szemben - KV] értelmezhető és idézhető kijelentést teszi, hogy "többé nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy mindazok, akik valamilyen 'irreguláris' élethelyzetben vannak, halálos bűn állapotában élnek, és meg vannak fosztva a megszentelő kegyelemtől." Az AL e kijelentése és ezen pontjai pontosan azok közé tartoznak, amelyek tisztázását a négy "dubia" bíboros és sokan mások is kérték.

Az "irreguláris" együttélési formák közül az újraházasodott elváltak helyzetével explicite a püspökkari dokumentum 46. bekezdése foglalkozik, ami a szexuális önmegtartóztatásról azt írja: "A szexuális önmegtartóztatás gyakorlata a második együttélésben lévő párok számára nem elhagyható. Ilyen pároknál a gyóntató irgalmasságot gyakorolhat az esetenkénti elbukással szemben."

Egyéb források híján a beszámolónk a brazil püspöki kar instrukciójáról lényegében egyedül a Crux magazin tudósítására támaszkodik. Ha a dokumentumról más forrásból több is kiderül, vagy rá más érdemi reakció érkezik, igyekszünk majd arról is tájékoztatást adni. - KV

Beer Miklós: katolikus pappá kellene szentelni a rátermett nős férfiakat.

Néhány évtizeden belül elfogyhatnak a katolikus papok – húzta meg a vészharangot a magyar püspöki kar elnöke. Nyugaton kényszermegoldásként plébániák százait vonják össze, és egyre kevésbé ördögtől való gondolat a nős férfiak felszentelése. Amint a csütörtöki Heti Válaszból kiderül, Beer Miklós váci püspök kifejezetten támogatja az utóbbi elképzelést.

Tavasszal először fordult elő, hogy a hazai katolikus egyház valamely püspöke nyilvánosan, ráadásul drámai szavakkal figyelmeztessen a paphiányra és annak következményeire. Veres András, a győri egyházmegye vezetője, a püspöki kar elnöke körlevelében imaközösséget hirdetett a hivatásokért.

A Heti Válasz tucatnyi egyházi embert megszólaltatva világítja meg a válság okait, hátterét, és a lehetséges megoldásokat. Utóbbiak közül minden bizonnyal Beer Miklós szavai fogják a legnagyobb visszhangot kiváltani, a váci püspök ugyanis – Ferenc pápa hasonló értelmű felvetése nyomán – kijelentette: „Nagy álmom, hogy még az én hivatali időmben pappá lehessen szentelni az arra méltó, családos férfiakat. Emellett egyre inkább új megközelítésben hiszek: nem arra kellene várnunk, hogy végre valaki lelkipásztornak jelentkezzen, hanem az egyháznak kellene felismernie a rátermett személyeket, és meghívni őket a szolgálatra.”

http://valasz.hu/itthon/beer-miklos-katolikus-pappa-kellene-szentelni-a-ratermett-nos-ferfiakat-125030

A VILÁG számos vallásában, például a római katolikus egyházban, az ortodox egyházakban vagy a buddhizmusban elvárják a vallásvezetőktől és a papoktól, hogy cölibátust fogadjanak. De sokan úgy érzik, hogy a papok körében egyre inkább felbukkanó szexuális botrányoknak eredendően a cölibátus az oka.

Ezért jogosan merül fel a kérdés, hogy valóban követelmény-e az egyházi vezetőknél a cölibátus. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki és terjedt el ez a szokás, és nézzük meg, mi Isten nézőpontja róla.

CÖLIBÁTUS A VALLÁS TÖRTÉNELMÉBEN.

Az Encyclopædia Britannica szerint a cölibátus kifejezés nőtlenséget, illetve szexuális kapcsolattól való önmegtartóztatást jelent, melyet rendszerint egy vallási hivatást betöltő személlyel vagy vakbuzgó hívővel kapcsolatban használnak. XVI. Benedek pápa 2006-os, római kúriához intézett beszédében „az apostolok utáni időkbe visszanyúló hagyományként” utalt a kötelező cölibátusra.

Azonban az első századi keresztények nem fogadtak cölibátust. Az akkor élő Pál apostol figyelmeztette a keresztényeket, hogy lesznek olyan férfiak, akik majd félrevezető tanításokat terjesztenek, és „tiltják a házasságot” (1Timóteusz 4:1–3).

A cölibátus a második században kezdett utat törni magának a nyugati, keresztény egyházakban. Egy könyv szerint ez a gyakorlat jól összefért a szexuális önmegtartóztatás új irányzatával, ami akkoriban megfigyelhető volt a Római Birodalomban (Celibacy and Religious Traditions).

A következő századokban az egyházi zsinatok és az úgynevezett egyházatyák is támogatták a cölibátust. Azt vallották, hogy a szexuális kapcsolat beszennyezi az embert, és nem egyeztethető össze a papi hivatással. Ennek ellenére az Encyclopædia Britannica rámutat, hogy „a X. században már sok papnak, sőt püspöknek volt felesége”.

A cölibátust a Rómában tartott lateráni zsinatokon is megerősítették 1123-ban, majd 1139-ben, és a római katolikus egyháznak a mai napig ez a hivatalos állásfoglalása. Ez az intézkedés megakadályozta, hogy az egyház elveszítse a hatalmát és a vagyonát. Ellenkező esetben a házas papok a gyerekeikre hagyták volna végrendeletükben az egyház tulajdonát.

ISTEN NÉZŐPONTJA A CÖLIBÁTUSRÓL.

Isten álláspontja a cölibátusról világosan látszik Szavából, a Bibliából. Jézus beszélt azokról, akik hozzá hasonlóan „az egek királysága miatt” egyedülállók maradtak (Máté 19:12). Pál apostol pedig úgy fogalmazott azokról a keresztényekről, akik az ő példáját követve nem házasodtak meg, hogy „a jó hírért” tettek így (1Korintusz 7:37, 38; 9:23).

De sem Jézus, sem Pál nem kötelezte a keresztényeket arra, hogy cölibátust fogadjanak. Jézus szerint az egyedülállóság ajándék, melyet nem kap meg mindenki a követői közül. Amikor Pál azokról írt, akik sosem házasodtak meg, őszintén elismerte: „A szüzek felől pedig nincsen parancsom az Úrtól, de. . . közlöm véleményemet” (Máté 19:11; 1Korintusz 7:25).

Továbbá a Bibliából kiderül, hogy sok első századi keresztény, például Péter apostol, házas volt (Máté 8:14; Márk 1:29–31; 1Korintusz 9:5). Valójában Pál a Rómában egyre inkább terjedő erkölcstelenség miatt írta azt, hogy ha egy keresztény felvigyázó nős, akkor „egyfeleségű férj” legyen, „akinek gyermekei alárendeltségben vannak” (1Timóteusz 3:2, 4).

Elmondhatjuk, hogy nem szűzies házasságokról volt szó, hiszen a Biblia nyíltan kijelenti, hogy „a férj adja meg a feleségének, ami megilleti őt”, illetve hogy a házastársak ne fosszák meg egymást a szexuális kapcsolattól (1Korintusz 7:3–5). Nyilvánvaló, hogy a cölibátust nem várja el Isten, és nem is lehet kötelező az egyházi vezetők számára.

https://www.jw.org/hu/kiadvanyok/folyoiratok/ortorony-2017-2-szam-marcius/colibatus/