Van az úgy, hogy a klasszikus kérdést kell megválaszolnunk született rómaiként is. Egyfajta számvetés öt év után…
Éppen egy öt éves építési projekt lezárásához érkeztem el, és szükségszerűen elevenednek fel az elmúlt évek küzdelmei, valamint a kérdés, hogy vajon az eredmények igazolják-e az erőfeszítést? Mivel számomra gyakran félig üres a pohár, a tárgyi világban megvalósult épületek esetében sosem látszanak arányosnak a küzdelmek az eredménnyel, de mivel ez a beruházás egy sokkal jelentősebb „projekttel” párhuzamosan zajlott, óhatatlanul foglalkozni kezdtem annak az eseményeivel is. Vagy inkább azokkal…
Miután az Úr irgalmából ismét élővé vált a hit és istenfélelem ajándéka bennünk, éppen csak megszilárdultunk a nyelvre áldozás szükségességének felismerésében, máris próbára tett bennünket. Így már a covid előtt szembesülhettünk azzal, hogy feltűnést kereső és ostoba nyughatatlannak minősítenek bennünket amiatt, hogy nem akarjuk kézbe venni az Úr testét, és csak térdre borulva akarjuk magunkhoz venni Őt. Nem értettük a haragot és megvetést, ami emiatt ért korábbi barátainktól, jó ismerőseinktől. Magyarázni próbáltuk a meggyőződésünket, mert könnyen rendezhető félreértésnek véltük a feszültséget, és megdöbbenve vettük észre, hogy nem az, hogy nem értik, vagy nem akarják érteni. Aztán jött a covid, és még élesebbé vált minden. Öt évvel ezelőtt az archimédészi biztos ponthoz ragaszkodásunk miatt kifordult sarkából a megszokott világ körülöttünk. Az Úr Teste iránti tiszteletünk és az istenfélelemből fakadó meggyőződésünk mások életét veszélyeztető hóborttá, a szeretetlenség kárhoztatott megnyilvánulásává vált: hisztérikus haraggal kiutáltak a plébániánkról. Így a méltó áldozás lehetőségét keresve jutottunk el életünk első régi rítusú szentmiséjére, ami mindent megváltoztatott. Mint a szántóföldbe rejtett kincset felfedezők hagytunk magunk mögött mindent és mindenkit, hogy a felfedezett ősrégi-vadonatúj kincsben lehessen részünk.
De alighogy elmerültünk a született rómaiként jogos örökségünk, a római rítus megismerésében és élvezetében, a Franciscus néven éppen aktuális római lecsapott ránk, tiltottnak ás ártalmasnak állította az éppen visszakapott kincsünket. És felfoghatatlan események indultak: láthattuk, olvashattuk a régi rítus magyarországi ifjú arcának zárt körben megosztott sorait, amelyekben a Traditionis Custodes rendelkezései nyomán arról értekezett trágár szavak kíséretében, hogy na, őt ugyan nem fogják lefüggönyözött autóban a régi rítusúak gulágjára vinni, csinálja addig, amíg engedik, kedvtelésből, aztán jöhet a novus ordo. És nem értettük, hogyan beszélhet így a kincsről az, aki évek óta rátalált, akinek ismernie kellene annak csodálatos nagyságát. Aztán hallhattuk a minden vasárnap gregoriánt éneklő magyar liturgikus szaktekintélyt, aki szerint az új éppen olyan jó, mint a régi, mert érvényes. És nem értettük, hogy miként fér meg benne a kincs részletes külső ismerete annak meg nem értésével.
Közben pedig régi ismerőseink elkoptak körülöttünk, új ismerősökre és barátokra tettünk szert, akiknek egy része aztán szintén elmaradozott. Mert a régiek nem bírták elviselni a sarkosságunkat, ami indoklásra szorulónak mutatta maguk előtt a saját válaszaikat is, amelyektől viszont nem akartak eltérni, az újak közül pedig sokak számára felcsillant ugyan valami vonzó a kincsben, a hangulatában, színében-szagában, a kincset keresőkben, de nem ismerték fel a kincs igazi értékét, így aztán hamar elkedvetlenedtek, kiábrándultak, közömbössé váltak. „Hiszen az új is érvényes, nem?”
Rokonaink között is idegenné lettünk a szentmise miatt, függetlenül attól, hogy az engedélyezett egyházmegyei vagy a „nem teljes egységben” lévők által celebrált szentmisére jártunk. Olyan emberekké váltunk, akikről minden rokonunk mindent tud. Mert ugyan mi más magyarázhatná azt, hogy egy idő után nem kérdeztek már semmit tőlünk, ha pedig mégis, és netán válaszolni kezdtünk nekik, érdektelen mellénézés, kínos hallgatás vagy terelés következett, hirtelen témaváltással. Távollétünkben váltunk hálás témává számukra: őrült és elvakult buboréklakóvá a kincskeresésünk miatt.
Végtelen küzdelemnek tűnt ez az öt év az egyházi elemekkel is, a vezetőkkel és megvezetettekkel, miközben vágyakoztunk a csendes normalitásra, amelyben akár egy hétköznap reggel is elmehetünk egy igazi szentmisére, betérhetünk bármely templomba imádkozni a szentségi Jézus előtt. Az igazságra vágytunk, amit egy régi zsoltárfordítás következetesen valóságnak fordít…
És közben láttuk gyerekeinket növekedni az igazi szentmisében táplálva, láthatjuk bennük az igazi hitérzéket működni, aminek hiánya leginkább szembeötlő a novus ordóban felnövekvők körében. Biztosan sok mindent elrontottam nevelésükben, de talán hittel érkeznek a felnőttkoruk küszöbére. Talán az ő esetükben természetesebb az, ami nekünk csak nagy küzdelem árán vált lehetővé: elindulni a null pontról.
Mert az, amire az elmúlt öt évben eljutottunk, külsőleg nem több, mint az az állapot, amelyben szerencsésebb őseinknek születésüktől fogva részük volt: megkaptuk a katolikus hitet, amelyben elmélyülhetünk, és még ha küzdelem árán is, de rendelkezésre állnak a szentségek, maga az igazi szentmise, így ez által esélyünk van eredménnyel munkálkodni azért, ami a lényeges: a szentté válásért, az üdvösségért. Az öt évnyi végeláthatatlan küzdelem csak a kezdet volt, hogy a mínuszból a null pontra jussunk. De ez a küzdelem „tanította kezemet a harcra, karomat a diadalra”, ahogy a zsoltáros mondja. És most, hogy megannyi szorongatás közepette eljutottunk ide, még előttünk áll az igazi küzdelem.
Megküzdöttünk
a hitünkért, időnként sziszifuszinak tűnő küzdelemmel, és ez mégis
csekélységnek tűnik az előttünk álló harc mellett. És mégis
reménykedem. Bízom abban, Aki megkezdte bennünk a jót, és hálás vagyok
Neki, hogy olyan korban születhettünk, amelyben immár ennyi mindent
köszönhetünk a rómaiaknak. Mert mindezek szükségesek az üdvösségünkhöz.
https://invocabo.wordpress.com/2025/07/24/mit-adtak-nekunk-a-romaiak/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése