Az Egyháznak egy ellen-egyházzá való „transzformációja”, vagy jobban mondva kiszorítása vagy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat ember-csinálta-egyházával való kvázi-behelyettesítése számára rendkívüli fontossággal bírt, hogy egyetlen érdemleges tiltakozó sem akadt, aki e terv ellen bármit tett volna!
Wendland professzor az Einsicht újság 2001. december és 2003. április között megjelenő számaiban „A római püspökök pápaságáról, az Apostoli Szék sajátosságáról és egy pápa nélküli Egyházról („Über das Papsttum der Römischen Bischöfe, die Eigenart des Apostolischen Stuhles und eine Kirche ohne Papst“) címmel megjelent tanulmányában ezt a helyzetet így foglalta össze:
„Az Apostoli Szék egyik szokásos megüresedésére (1958. október) szinte közvetlenül egy szokatlan és rendkívüli (ennek is meg van az értelme) vakancia következett, sőt, alig négy évvel később egy 'ökumenikus zsinat' eretnekségbe és aposztáziába taszította [az egész klérust]”. [Lásd: a tanulmány 6. folytatásának 7. fejezetét (2002. szeptember): „Az Apostoli Szék sajátossága és ugyanennek megüresedése az 'una Ecclesia-ban'”] „Egy ilyen helyzet a katolikus Egyház történelmében még soha nem fordult elő, és sok katolikus számára ezért is volt ez nehezen vagy egyáltalán nem felismerhető, legalábbis nem azonnal.”
Ugyanakkor azt semmiképpen nem szabad elfelejteni, hogy a katolikusok már évszázadok óta erre lettek kondicionálva, ilyen hosszú időn keresztül öntötték beléjük a „modern” szellemiséget, úgy hogy a 20. század közepére a talaj már tökéletesen elő volt készítve az ellenség számára az Egyház elleni végső harcra.
Mindazonáltal az Egyház ősellenségeinek terve még ekkor sem valósult volna meg ennyire tökéletesen, ha [Roncalli megválasztásával] csak az sikerült volna nekik, hogy egy ellenpápát ültessenek észrevétlenül a katolikus Egyház élére. De azzal, hogy ez a látszat-pápa azonnal nekilátott egy „ökumenikus zsinat” összehívásának, ami valójában csak egy látszat-zsinat volt, de amin a katolikus Egyház egész hierarchiája részt vett, a világ összes püspökét is sikerült aposztáziába taszítani és az új ember-csinálta-egyház soraiba áthelyezni.
[Roncalli zsinati terveiről lásd a honlap következő cikkeit:
Az Egyház szétszóródásban
– „Vom Lehramt zum Leeramt” (A Tanítóhivataltól az üres hivatalig) című cikksorozat első része: Roncalli, a próféta
– És egy, a szerző kérésére időközben sajnos törlésre került cikk 7. fejezetében: Óvakodjatok a hamis prófétáktól!
Ez utóbbi cikkben olvashatóak a következők: „A Les echos du Surnaturel (A természetfeletti visszhangja) nevű szabadkőműves újság 1961 december/1962 januári számában közzétette egy számos könyvéről ismert szerző tanúskodását, mely így szól: »Ami a zsinatot illeti, 1954. augusztus 14-én levelet írtam Roncalli bíborosnak (az akkori párizsi nunciusnak, akinek tanácsadója voltam), hogy közöljem vele leendő megválasztását, és meghívjam egy találkozóra szabadsága idején a hazájában, amikor megbeszélhetjük első feladatát, a zsinatot. Nyomatékosan figyelmeztettem: 'Kérem, gondolja át jól mindezt, mert később nem lesz idő kibúvókra. Amint a pápai trónra lép, a tervet azonnal el kell indítania és az összes politikust meg kell lepnie vele.'«”]
A hitehagyáshoz ugyanis tökéletesen elegendő volt, hogy a püspökök engedelmesen részt vegyenek ezen az ál-zsinaton, lehetőleg minden dokumentumot aláírjanak, és semmilyen alapvető kifogást ne emeljenek az egész rendezvény ellen. Ha csak egyetlen egy olyan püspök lett volna, aki feláll, és tiltakozva elhagyja a „zsinatot”, és kijelenti, hogy ez nem a katolikus Egyház igazi zsinata, az ellenség már elvesztette volna a játszmát.
És szinte hihetetlen, de egyetlen ilyen püspök sem akadt! Bár a „zsinati atyák” között létezett egy ú. n. konzervatív csoport, mely bizonyos részek ellen kifogásokat fogalmazott meg, beadványokat és intervenciókat készített, és olykor heves vitákat váltott ki, de a végén ők is megadták beleegyezésüket, és minden dokumentumot aláírtak, ha előbb azokat a „pápa” jóváhagyta. Egyetlen egy püspök sem lépett általánosságban ellenzékbe. A „zsinat” befejezte után békésen elhagyták a rendezvényt, és többnyire ugyanarra a posztra tértek vissza, ahonnan érkeztek, anélkül, hogy számot vetettek volna azzal, hogy katolikus püspökökből „zsinati” püspökök lettek, hogy innentől kezdve egy új ember-csinálta-egyház „püspökeivé” váltak, és objektívan megszűntek katolikusok lenni. Ismétlem, ehhez elég volt puszta részvételük, és legalábbis hallgatólagos beleegyezésük abba, hogy ez az ál-zsinat a katolikus Egyház ökumenikus zsinata volt, mégha talán egy s más kérdésben bírálták is, vagy később odáig jutottak, hogy néhány tanításának elfogadását megtagadták.
[Erről van egy személyes élményem: egy dokumentumfilmben láttam egy régi híradórészletet, melyben a várakozó riporterek a „zsinat” valamelyik üléséről lejövő püspököt interjúvoltak meg. A püspök csak ennyit mondott: Olyasmiket fogadtunk el, melyeknek eddig pont az ellenkezőjét tanította a katolikus Egyház. – Ez a püspök sem állt fel, nem ismételte meg ezt a kijelentését hivatalos formában. – Magyarázatként, sőt mentségként nem lehet felhozni, hogy a püspökök annyira meg voltak döbbenve, hogy ez megbénította őket, vagy hogy egy katolikusnak hit és erkölcs dolgában ugyanazt kell jónak tartania, amit a pápa! Ugyanis ekkor már legalább 100 éve minden józan katolikus előtt 1) ismert volt a szabadkőművesek terve; 2) nyilvánvaló volt a hitehagyás egyre rombolóbb hatása; 3) a modernizmus teljes győzelme szinte minden területen. Sőt, a figyelmesebbek, azaz a hitüket, Istentől kapott feladatukat komolyan vevőkben legkésőbb Roncalli és Montini ténykedése már gyanút kellett volna keltenie. Az Egyházban eddigre már számos olyan dolog történt, ami összeegyeztethetetlen volt a katolikus tanítással! Hogy csak egyet említsünk: az ez időben, tehát még a „zsinat” előtti években kiadott katekizmusokból már törölték a homoszexualitást az égbe kiáltó bűnük listájáról! – Ezzel kapcsolatban lásd a ma feltett másik cikkben M. Scheeben írását.]
Azok, akik egyáltalán elgondolkodtak/elgondolkodnak a történtekről, általában három püspök nevét szokták felhozni, mint olyanokét, akik távol tartották magukat az ú. n. „II. Vatikáni Zsinat” „vívmányaitól”: Marcel Lefebvre érsekét, de Castro Mayer püspökét és Pierre Martin Nho-dinh-Thuc érsekét. E három közül egészen biztosan Thuc érsek (1897. október 6.-1984. december 13.) volt a legalázatosabb, finom, okos és visszafogott jellemű, olykor talán túl engedékeny és túl jóhiszemű pap, mindenesetre inkább egy tűrő, mint harcos alkat. Kétségtelen, hogy hármójuk között őt üldözték a legjobban és ő szenvedett a legtöbbet, aki mégis a legvilágosabban látott és ítélt, mégha kicsit megkésve is.
Mialatt ő Rómában volt a „zsinaton”, két bátyját és családja másik hat tagját az amerikaiak hallgatólagos beleegyezésével és Montini tudtával 1963-ban a lázadók lemészárolták. A „zsinat” után a modernista és kommunista Montini lemondatta érseki méltóságáról, a kommunisták pedig hazájába sem engedték vissza. Szegénységben, sőt, szinte nyomorban eltöltött és nyugtalan élet következett számára, olasz- és francia-, majd németországi ideiglenes stációkkal. Az utóbbiból Amerikába hívták, ahol elég rejtélyes körülmények között hunyt el.
Önéletrajzában Thuc érsek ezt írta a „zsinat” éveiről: „Egy Atanáz szinte egyedül harcolt az igaz hitért, és hatalmas energiát és türelmet kellett felmutatnia, hogy végül többséget szerezzen. Csakhogy az ő idejében csak néhány száz zsinati atya ellen kellett harcolni, míg a II. Vatikánum több mint 2000 résztvevőt számlált. És a püspököket sokkal inkább az ügyességükért, valamint a nunciusokhoz és apostoli küldöttekhez (akik a római dikasztériumok számára az üressé vált püspökszékekre alkalmas utódokat kijelölik) való jó kapcsolatuk miatt választják ki, mint a nagy teológiai tudásukért.”
Mind ezen észrevételek bizonyára találóak (bár az tévedés, hogy Atanáz egyedül volt az ariánusok ellen vívott csatájában, hiszen – az „elismerni és ellenállni” ideológia követőinek népszerű állításával szemben – a pápa vele volt), de nem adnak kielégítő magyarázatot arra a katasztrófára, amit a „zsinat” okozott.
Thuc érsek önéletrajzában így folytatja a „zsinat” utáni élete elmesélését: Montini „arra használta ki a helyzetet, hogy nem tudtam visszatérni érseki székhelyemre, hogy lemondásra kényszerítsen, és helyemre saját favoritját, Msgr. Dien-t nevezze ki. Ez volt a kezdete életem utolsó fejezetének, ami már csak kudarcokat tartogatott a számomra.” – Hogy egyáltalán életben tartsa magát, Thuc érsek plébániákon és kolostorokban működött helyettesként és gyóntatóként, de egyre gyakrabban utasították el szolgálatait, végül így került egy szegényes franciaországi otthonba. Itt kereste meg néhány szedesvakantista pap és laikus, akik azt akarták tőle, hogy adja tovább a püspökszentelés szentségét [vagyis tartsa fenn az érvényes apostoli jogutódlást: successio apostolica, „az igazi Krisztus-egyház ismertetőjelét”].
Thuc érsek neve a médiában sajnos akkor vált ismertté, amikor a Palmar de Troya csoport főnökét püspökké szentelte, akit egyébként e célból Lefebvre érsek küldött hozzá. Később már hiába határolódott el tőlük, és bánta meg jóhiszeműségből elkövetett tévedését, Thuc érsek a mai napig e szerencsétlen szentelése miatt lett az ú. n. tradicionalisták, például volt FSSPX-es papok között megbélyegzett, hiteltelen püspök, sőt az egész szedesvakantizmus téves elméletté.
Thuc érsek később másokat is püspökké szentelt, így 1981-ben a mexikói A. Zamora-Hernandez-t és M. Carmona-Rivera-t (aki mexikóiakat és az amerikai M. Pivarunas-t szentelte püspökké) és Guérard des Lauriers domonkost, a Cassiciacum-tézis kitalálóját, aki aztán a német G. Storck-t és az amerikai R. McKenna-t szentelte püspökké. Az utóbbi, aki több amerikait és egy magyart is, Vida Elmert, szentelt püspökké, a püspökszenteléssel nem csak az apostoli jogutódlást, de Guérard des Lauriers téves elméletét is tovább adta, például D. Sanborn-nak.]
Miután 1981-es püspökszenteléseinek híre Rómába is elért, Thuc érsek 1982-ben Münchenbe „menekült”. Egy ideig az Einsicht című újság szerkesztőjénél lakott. Itt írta meg és adta ki 1982. február 25-én Declaratio-ját, melyben többek között Montini miséjét ünnepélyesen „Istennek nem tetsző” és „érvénytelen”-nek jelentette ki. A Declaratio e szavakkal végződik: „Ezért mint a római katolikus Egyház püspöke a Római Széket üresnek nyilvánítom, és nekem, mint püspöknek kötelességem mindent megtenni, hogy a római katolikus Egyház a lelkek örök üdvösségére fennmaradjon.” [A Declaratio, és az ehhez kapcsolódó anyagok latin, francia és német nyelven ITT olvashatók.]
Thuc érsek sok mindent felismert, de egész súlyával még ő sem látta át a katasztrófát. Bár az Apostoli Széket egyértelműen megüresedettnek nyilvánította, de declaratiójából az nem derül ki, hogy a római szék megüresedését mikortól számította, és bár számos tévedését elítéli benne, de egészében nem utasította vissza az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot. Akárhogyan is, Thuc érsek a maga Declaratiojával lényegesen többet tett, mint püspöktársai, holott közülük ő volt a legalázatosabb és legszerényebb és a legkevésbé harcos alkat.
Lefebvre érsekről már annyi szó esett, hogy nem érdemes vele többet foglalkozni, már csak azért sem, mert „elismerni és ellenállni” elméletével és gyakorlatával szinte még a NOM-os püspököknél is többet ártott a katolicizmusnak. Castro de Mayer-ről, aki az 1988-as FSSPX-es püspökszenteléseknél Lefebvre „segédkező püspöke” volt, azonban nem sok adat ismert. Mendemondák szerint bátor „oroszlánként” harcolt a modern Rómával, és hajlott a szedesvakantizmus felé.
Castro de Mayer püspöknek az ú. n. katolikus tradícióban játszott szerepével kapcsolatban elsőnek meg kell ismerkednünk Plinio Correa de Oliveira (1908-1995) professzor életével és munkásságával. Plinio Correa de Oliveira a jezsuitáknál végezte iskoláit, majd jogászként szerzett diplomát. Korán elkötelezte magát Brazília katolikus mozgalmaiban, már egészen fiatalon ő lett a brazil Máriás Kongregáció vezetője. Mindössze 24 éves volt, amikor a brazil nemzeti kongresszusnak is tagja lett, ahol az Egyház jogait védelmezte, és részt vett azon törvények kidolgozásában, melyek Brazíliában még hosszú évekig biztosították a közéletben a katolikus elvek érvényesülését.
Sau Pauloban mind az ottani egyetem jogász fakultásán, mind a Katolikus Pápai Egyetemen tanszékvezető tanár lett, majd 28 évesen a Sau Paulo-i bíboros-érsek rá bízta az érseki hetilap szerkesztését. Az 1930-as és 40-es években ez az újság lett az ország legbefolyásosabb katolikus szerve. Kitűnő szerzők segítségével felvették a harcot a kommunizmus, a nemzetiszocializmus és a szabadkőművesség ellen. A keresztény civilizációért és az Egyház tanításával összhangban álló kultúráért küzdöttek. Többek között két pap is soraikba lépett: Geraldo Sigaud és Antonio de Castro Mayer. Vallási szempontból magukat a 19. századi európai ultramontán mozgalom utódainak tekintették, és az egyre jobban terjedő progresszizmus ellen harcoltak, mely a modernizmusból vette át ideáit, de melyet ekkora már új taktikák, magasabb ambíciók és ravaszabb viselkedés jellemzett.
1940-ben Oliveira professzort választották meg Sau Pauloban a Katolikus Akció elnökének, ettől kezdve e pozícióból figyelte aggodva a progresszisták alattomos benyomulási kísérleteit a katolikus hitélet területeire. 1943-ban kiadott egy könyvet „A katolikus akció védelmére” címmel, melyben leleplezte a progresszisták stratégiáját. Ez a könyv ugyan segített tompítani a progresszisták befolyását Brazíliában, de egyúttal örökre tönkre tette Oliveira szakmai jövőjét. Amikor Sao Paulo bíboros-érseke, aki mindig támogatta őt, 1944-ben elhunyt, helyére XII. Pius (!) egy progresszistát nevezett ki helyére, aki Oliveirát rögtön leváltotta a Katolikus Akció elnöki tisztéből és az érseki újság főszerkesztői posztjából. Ettől kezdve a professzor élete üldözés és kiközösítés lett. Mindez majdnem 20 évvel az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és 14 évvel Roncalli megválasztása előtt történt!
Plinio de Oliveira mindezen személyét ért támadás ellenére változatlan erővel folytatta forradalom-ellenes munkáját, melyben a két fent említett pap is támogatta. Nem sokkal ezután Sigaud pátert püspökké szentelték, majd utána de Castro Mayert is. Kapcsolatuk annyira szoros volt, hogy püspöki címerükül mindketten a vad oroszlánt választották, amit korábban Oliveira tett meg harcuk szimbólumává.
1951-ben Oliveira professzor egy új újság, a „Catolocismo” főszerkesztője lett, amit Campos új püspöke, Castro Mayer hívott életre. Ebből alakult ki az a mozgalom, mely 1960-ban alakult és a „Brazil közösség a tradíció, a család és a tulajdon védelmére” (Society for the Defense of Tradition, Family and Property: röviden TFP) címet viselte.
Professzor de Oliveira 1959-ben jelentette meg fő művét, a „Forradalom és ellenforradalom” című könyvet, mely a TFP kézikönyve lett, és amiben a forradalom történelmi alakulását analizálta a középkortól a reneszánszon és humanizmuson, a protestantizmuson és a francia forradalmon át egészen a kommunizmusig. Legutolsó fázisát, a „negyedik forradalmat” is leírta benne, vagyis az 1960-as évek kulturális forradalmát, ami oda vezetett, amit ő „tribalizmusnak” keresztelt el, és egy új-pünkösdféle valláshoz. Előre látta a kommunizmus metamorfózisát a Szovjetunió bukása után, és az Egyház átitatását a progresszizmussal. Szintén pontosan előre látta a „zöld mozgalom”, mint a kommunizmus folytatásának kialakulását és térnyerését is.
Amikor ugyanebben az évben, azaz 1959-ben Roncalli bejelentette egy zsinat összehívását, Oliveira professzor figyelmezette a két püspököt, és felszólította őket, hogy komoly tanulással készüljenek fel a zsinatra, különben a progresszisták lerohanják őket. Sajnos, a két pap nem hallgatott rá!
Oliveira mintegy húsz laikussal elkísérte a két püspököt Rómába a zsinat első ülésszakára abban a reményben, hogy hatással lehetnek a történésekre. Két petíciót szerveztek meg, melyet püspökök százai írtak alá: az egyikben azt követelték, hogy a zsinat ítélje el a kommunizmust, a másodikban arra kérték Roncallit, hogy Oroszországot ajánlja fel Mária Szeplőtelen Szívének, miként ezt a Szűzanya Fatimában kérte.
Mikor az ülésszak a vége felé közeledett, a professzor belátta, hogy a zsinat fölött teljes egészében a progresszisták vették át a hatalmat, ezért azt ajánlotta a brazil püspököknek, hogy leplezzék le ezek mesterkedését. A következő tervet javasolta: az összes ott összegyűlt püspök szeme láttára ünnepélyesen vonuljanak végig a Szent Péter bazilika bejáratától egészen az aula főpultjáig. Odaérve az egész gyülekezet előtt leplezzék le a progresszisták tervét, és jelentsék be, hogy tiltakozásul elhagyják az ülést. A kapuk előtt újságírók fognak várakozni, hogy meginterjúvolják őket, és ezáltal az egész világra elvigyék a tiltakozás hírét. Ez a drámai aktus azt a célt szolgálta volna, hogy a „II. Vatikáni Zsinat” egész színjátéka lelepleződjék. – Geraldo Sigaud és Antonio de Castro Mayer püspökök azonban ezúttal sem hallgatták meg Oliveira professzor tanácsát és nem tettek semmit.
[Aki élt már az 1960-as években – sőt, még az 1970-es években is – azt tudja, hogy ebben az időben a sajtó még nem állt százszázalékig a liberálisok hatalma alatt. Illetve, ha állt is, de még nem követte azt a taktikát, hogy ELHALLGATÁSSAL tegye tönkre minden ellenfelét. Például Lefebvre érsek is egy ilyen nyilvános, látványos akciónak, az 1976-os Lille-i misének köszönhette ismertségét, közösségének gyors elterjedését a világon. Hetekig minden tévé- és rádióállomás csak az ő betiltott miséjéről beszélt. Ma már ez nem menne: Mára a liberálisok már sokkal ravaszabbak lettek; Aki nem azt hirdeti, képviseli, amit ők, az egyszerűen nincs is, az sehol, semmilyen fórumon nem juthat többé szóhoz. Pont ez – is – egyik oka annak, hogy sok, többre hívatott ú. n. konzervatív nem lépi át saját korlátait, hiszen tudja, hogyha megtenné, akkor gyakorlatilag a közélet számára megszűnne létezni. – Lásd még a fent elmesélt „személyes élményemet”.]
Ezt követően Oliveira professzor elhagyta Rómát, ahol a zsinat a progresszisták által előre kidolgozott módon fejezte be munkáját. A Brazíliába visszatért két püspök megérkezésük után felkeresték őt, és elmondták, hogy minden „zsinati” dokumentumot aláírtak: „Most saját csoportunkban kell tovább dolgoznunk, hogy ők is fogadják el a zsinatot”, mondták Oliveirának, aki visszautasította méltatlan ajánlásukat, és ezt válaszolta nekik: „Excellenciás uraim úgy süthetik és főzhetik a zsinatjukat, ahogy akarják, de én soha nem fogom azt megenni.”
Később mindkét püspök megszegte megállapodásukat, hogy együtt fognak harcolni az igaz hitért. Elsőként Sigaud határolta el magát a múlttól, és nyilvánosan támogatta a szocialista rezsimet azzal a megokolással, hogy ez „elkezdte Mária birodalmát megvalósítani, ahogy ez Fatimában előre ki lett jelentve”. Castro Mayer püspök pedig 1983-ban nyilvánosan foglalt állást Oliveira professzor ellen, miután egyik kedvenc papja, Fernando Rifan [közösségének mostani, Róma által elismert „püspöke”] hamis információkat közölt vele a TFP-ről. Rifan a professzor elleni rágalmakat szorgalmasan terjesztette az egész ú. n. „tradíció” köreiben, elsőnek az FSSPX-ben, ahol ez a rágalom a professzorról a mai napig körbejár.] ….
Plinio de Oliveira professzornak 1975-ben súlyos autóbalesete volt, aminek következtében 20 évvel későbbi haláláig mankókra vagy tolószékre volt utalva. Meg kellett élnie közössége, a TFP hanyatlását. Még mialatt haldokolva feküdt a kórházban, a TFP vezetősége már levelet küldött Brazília „bíboros-prímásának”, melyben megígérték, hogy a TFP soha nem fog nyilvánosan semmit nyilatkoznia a „II. Vatikáni Zsinat”, a NOM vagy a „pápa” ellen.
Néhány évvel Oliveira halála után a TFP kettészakadt, de mindkét frakció így vagy úgy kiegyezett azzal az ellenséggel, a zsinati ember-csinálta-egyházzal, mely ellen Oliveira professzor egy életen át küzdött.
Ebben a történetben az a tény figyelemreméltó, hogy egy laikus nagyobb küzdőszellemet mutatott és jobban átlátta a valós helyzetet, mint a híres ú. n. „konzervatív” egyháziak. Ha legalább a két brazil püspök hallgatott volna rá, és követték volna tanácsát – miközben nem tettek volna mást, mint ami katolikus püspökként úgyis a kötelességük lett volna –, talán az egész történelem másképp alakult volna. Mégha ezzel a „II. Vatikáni Zsinat” nem is oszlott volna fel, és az ember-csinálta-egyház megalakulása is végbement volna, de legalább maradt volna két katolikus püspök, akik nem kompromittálták magukat, és nem vesztették volna el tekintélyüket és püspöki hivatalukat! Már egyedül ez kimondhatatlan nyereség lett volna az Egyház számára. Így azonban… Mindenesetre a „bátor oroszlán” nem Castro Mayer volt, hanem Plinio de Oliveria, nem egy püspök, hanem egy laikus.
Castro Mayer fél évvel 1981-ben történt „nyugdíjazása” után levelet írt Wojtylának, melyben az ellene felhozott rágalmakkal szemben védte magát. Levelében kifejezetten hangsúlyozta, hogy közösségében kifejtett tevékenysége semmilyen módon nem irányul a pápai tekintély ellen, sőt. Levelét e mondattal zárta: „Biztos vagyok benne, hogy Szentséged atyai jóságában kérésünket jóindulattal fogadja, és apostoli áldását adja rám. Szentséged alázatos és engedelmes alattvalója, Antonio de Castro Mayer püspök.”
Azt mondják, hogy a Jóisten nehéz időkben mindig segítségére siet Egyházának, azáltal, hogy segítőket és szenteket támaszt. A múltban ez mindig így is volt. De az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta hiába várunk ilyen segítőkre. Isten netán elhagyta Egyházát? Biztosan nem! Őt hagyta el 1965-ben a pápa és a püspökök, mégpedig valamennyien. Isten szívesen hatott volna rájuk olyan eszközökkel, mint Oliveira professzor [vagy például Dr. Hugo Maria Kellner, Diether Wendland professzor, Myra Davidoglou stb.], csakhogy ők ezt nem akarták.
Ez az oka annak, hogy miért süllyedt az Egyház ilyen mély sötétségbe, olyan mélybe, melyből most már valóban csak egyedül Isten mentheti ki. Egyedül Isten fogja, mégpedig emberi segítség nélkül, Egyházát újra felemelni. De hogy ez mikor lesz, azt nem tudjuk.
Ugyanakkor ez rajtunk is múlik: méltóvá kell tennünk magunkat Isten közbelépésére. Csakhogy az embernek nem az a benyomása, mintha ez ma bárkit is érdekelne. A megmaradt katolikusok többé-kevésbé beletörődtek a mostani helyzetbe, kényelmesen berendezkedtek a maguk kis zugában, és egy változás jobban zavarná, mint örömmel töltené el őket.
[Ez tökéletesen így van: A megmaradt „katolikusok” nem is akarják jobban megismerni az igazságot, mélyebben átlátni a mostani helyzetet, mert tudják, hogy ez újabb „akcióra” kellene késztesse őket, amire már nem hajlandók. Ezért az igazság felé vezető úton ki-ki ott rekedt meg, ami kényelemszeretetének még elviselhető volt.]
De akkor miért kellene Istennek beavatkoznia? Először még egy mélyebb zuhanásnak kell jönnie, amiben a katolikusok végre arra kényszerülnek, hogy megint Istenükhöz kiáltsanak: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8,25) Ekkor, és csak ekkor, amikor megint könyörögve fordulnak Istenhez segítségért, lép Ő közbe.
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2018. június 14.)http://www.katolikus-honlap.hu/1801/thuc.htm